2020. január 6., hétfő

BHTCS 2019



Táv: kb. 43 km
Szint: kb. 1300 m

Már 3x voltam ezen a túrán, de csak egyszer sikerült. Egyik alkalommal a folyamatosan zuhogó eső és tényleg átláthatatlan köd miatt eldurrant az agyam, sarkon fordultam, és visszamentem a rajt/célba, 2 vagy 3 pontom nem volt még meg. A másik alkalommal pedig 2 perccel (!) kicsúsztam a szintidőből. Aztán ennyiben is maradtam, erre a túrára nemigen tudok egyedül menni, muszáj valaki, akivel a sötét hideg éjszakában közösen navigálhatunk. Idén végül úgy döntöttünk Zolival, h. oké, akkor menjünk. Előneveztünk. Lelkiekben igyekeztünk felkészülni arra, h. (meglepő módon) éjszaka sötét van, és (szintén meglepő módon) januárban, éjszaka hideg is van. Most meg pluszban még esőt is mondtak, vagy legalábbis valamiféle csapadékot.
Szombat napközben már fenn voltak a kötelező csúcsok az interneten. Ugyanis ez egy tájékozódási túra, a Budai-hegység pontjait (többnyire hegycsúcsokat) kell felkeresni, ezekből 6-ot lehet előre tudni, 3 meglepetés, ami csak a rajtban derül ki, és van egy plusz csúcs, amit nem kötelező megkeresni, de ha sikerül, azért plusz egy óra szintidő jár. Ezt nyilván érdemes mérlegelni, mert ha elmegy 50 perc a megkeresésre, akkor azért a 10 percért lehet, h. nem éri meg a macera és plusz táv meg fáradság.
Idén a kötelező csúcsokban túl sok meglepetés nem volt:
·         Nagy-szénás emlékfal (550 m)
·         Meszes-hegy (381 m)
·         Cseres-tető (473 m)
·         Nagy-kopasz (559 m)
·         Fekete-hegy (463 m)
·         Kálvária-domb (388 m)
Illetve a „nem túl sok” meglepetés arra tökéletesen elegendő volt, h. alapjaiban rengesse meg a túráról kialakult koncepciómat: HOL AZ ILONA-LAK? A túra egyik legjellemzőbb része ugyanis számomra az, amikor a Meszes-hegy brutál meredek oldalán le/fel kell mászni, majd fel/le az Ilona-laknál, ami ugyan meredek, de rövidebb, mint a Meszes-hegy, és nem hordoz magában olyan halálos veszélyeket, mint a Meszes-hegy. Egyelőre úgy döntöttem, h. vmi hiba folytán bizonnyal kifelejtették a listából.
Idén (és talán tavaly is? Akkor nem voltam) lett rövidebb táv is a túrán, a Budai Hegység Távoli Csúcsai (BHTCS) „Klasszik” és a Budai Hegység Még Távolabbi Csúcsai (BHMTCS) „futótáv” (ugyanannyi szintidő, de +3 tényleg messzebbi csúcs) mellett egy Budai Hegység Közeli Csúcsai (BHKCS), ahol csak 3 csúcsot kell megkeresni. Nekem amúgy ez a tendencia nem tetszik, h. lassan már azt is teljesítménytúrának hívják, ha kimegyek itt szemben a Sparba, de hát nyilván erre van igény, akkor a szervezők ehhez fognak alkalmazkodni… Itt az a nagy pluszpont megvolt, h. a rövidtávosok korábban rajtoltak, így nem volt egyáltalán tolongás a rajtban, mikor gondosan nem a rajtidő elején, hanem inkább fél 7-re megérkeztünk. Este. Mert, ha nem mondtam volna, ez egy éjszakai tájékozódási túra. A rajtban kisebb-nagyobb csoportok térképpel agyaltak, tervezgették a lehetséges útvonalakat:

Én már egész délután az útvonalon agyaltam, mert ugye a pontokat egyéni navigációval, tetszőleges sorrendben kell felkeresni. Ezért az ember igyekszik egy logikus sorrendű kört kitalálni, amire a legjobban felfűzhető ez a 6 pont. Aztán ezt a koncepciót szépen tönkreteszi a rajtban közzétett 3 meglepetés-csúcs, amiből legalább egy mindig jó nagy szippancs, vagyis kiesik az addig gondosan dédelgetett útvonaltervekből. Ráadásul ezek a meglepetés-pontok legalább egyike nem is „hivatalos” csúcs többnyire, sokszor nevük sincs, csak egy-egy pont a térképen, amelyek a szervezőktől kapnak ideiglenes nevet erre az egy éjszakára. Illetve nem vezet oda semmilyen (jelzett) út. Ezek a meglepetés pontok idén a Jenő-tető, a Zajnát-tető és a Kecske-hát voltak. Jelzett út nem vezet rájuk, a Jenő-tető meg nem is létezik hivatalosan. Illetve Zoli még odafele a kocsiban kifejtette, h. nem tudja, mi az a Cseres-tető, és hol van. Ezzel nekem nem volt gondom, mert 2018 őszén festettük fel ott a sárga + jelzést Ferivel, tehát legalább 10x voltam ott, 2x sötétben is, az utolsó pár jelzést már fejlámpával javítóztam, ráadásul egyedül, ha nem számítjuk a kisebb vaddisznókondát, amibe visszafele belefutottam. Az volt a kis gondom, h. nem tudtam, az úthoz képest PONTOSAN hol van a csúcs, illetve hol lesz a pont, de gondoltam, azt majd csak megtaláljuk valahogy.
A rajtban a szervezőkhöz fordulva elmondtam, h. nem tudom mentálisan feldolgozni azt a tényt, h. a listán nem szerepel az Ilona-lak – valóban nincs a csúcsok között, vagy csak lemaradt véletlenül? Hát, idén valóban nem volt. Nem volt meg a terepjárós csapat, akik a pontőrséget eddig ellátták, így nem is kértek engedélyt az erdészettől a házikó használatára. Ezt egy darabig emésztenem kellett. Az volt a kedvenc pontom (ha már egyszer sikerült odajutni, mert az odajutás, az persze nem…).
A rajtban már az itiner birtokában, de még rajtidő nélkül (lsd. 2 perces kicsúszás) nézegettük a térképet. Én kötöttem az ebet a karóhoz, h. kezdjünk a Meszes-heggyel, legyen meg az először, mert messze van, onnan a Zajnát-tető, és vissza a sárga +on a Cseres, onnan a zöld sáv, és tovább a Nagy-Kopasz felé. Végül ebben meg is egyeztünk, és nekivágtunk a Nagykovácsiból kivezető sárga sávnak. Bekapcsoltam a GPS-t, percekig nem talált jelet, talán a felhők miatt, én már magamban eljátszottam a gondolattal, h. milyen remek lesz, ha pusztán papíralapú navigációval kell túlélnünk ezt az éjszakát, de ezt a lehetőséget egyelőre nem kötöttem Zoli orrára, legalább ő hadd legyen boldog még pár percig… aztán végül a GPS összeszedte magát, bemért 4 műholdat, és meg is voltunk a térképen. Közben a fejlámpák fényében már láttuk, h. valami esik. Némi örömet jelentett, h. legalább hó volt, és nem eső… amúgy nem akarom fokozni a feszültséget, ezért már most elárulom, h. szinte végig esett valami, hó, havas eső, sima eső. Nagyon zavaró nem volt. Volt, h. kapucni sem kellett. Viszont olyan is volt, h. szemüvegben látni sem lehetett tőle. Még valami többé-kevésbé összefüggő réteg is kialakult belőle:



Mentünk, mentünk a Meszes-hegy felé, mutattam Zolinak, h. hol van a sárga + letérés, ami a Széna-hegy és a Cseres-tető felé vezet, s elég egy undok utacska, mert egyik végétől a másikig nettó magasságbeli különbség ugyan nincs, de a hullámzás miatt elég komoly mennyiségű szintet menni kell rajta…
Egy idő után megjegyeztem, h. lassan figyelni kell a letérőt a Zajnát-tető felé. Zoli furcsán nézve közölte, h. még legalább 2x annyit kell menni addig, mint amennyit eddig jöttünk. Rövid logikai elemzés után rájöttem, h. fordítva néztem a térképet, és a Zajnát, az majd a Meszes-hegyi letérő UTÁN lesz, pont annyival messzebb, mint amennyivel eddig azt hittem, h. közelebb van… az igazság pillanata elég nagy megrázkódtatást okozott, de igyekeztem adaptálódni az új koncepcióhoz, h. mégsem a Meszes-hegy van messzebb.
Elhagytuk a Meszes-hegyi letérőt, hamarosan szembe jött egy túrázó kolléga, aki mondta, h. a Zajnát felé a letérő egy bal kanyarban lesz, jobbra egy (mily meglepő) jelzetlen ösvényen, kb. egy km múlva. A GPS-en rajta volt ez az út, így meg is lett viszonylag könnyen, ám haladni rajta nem volt már olyan könnyű, mert néha úgy éreztem, inkább falmászási technikákat kellene bevetni a meredeken… Aztán a fiatalos olyan sűrű lett, h. még a nálam jóval vékonyabb Zoli is beszorult 2 fatörzs közé. A GPS rövid vizsgálata kiderítette, h. az ú. n. „ösvény”, amin jöttünk, az jó pár tucat méterrel korábban elfordult jobbra, mi meg csak mentünk tovább a semmiben, felfele valami névtelen hegycsúcsra, vagy tőlem akár a Holdra, a meredekségből kiindulva. Ez a kis fostos utacska oly ritkán járt volt, h. könnyen el lehetett téveszteni a sötétben. Visszamentünk, elfordultunk most már szemből balra, s hamarosan a szemből, a pontról jövők lámpafénye tudatta velünk, h. jó irányba megyünk. A kollégák közölték, h. igen, erre van a pont, és h. az út meredek. Mintha ezt magunktól nem vettük volna észre. Maga a pont kinn volt valami gerinc végén, ahonnan bizonnyal remek kilátás nyílott volna, ha nincs éppen csuma sötét. A szél fújt, hideg volt. A pontőr itt is, mint szinte minden kitett helyen lévő ponton, sátorban tanyázott, ami érthető a hóban és szélben… gyors pecsételés és pár szem, ellátásként kapott nápolyi után mi is mentünk tovább lefele.
A sárga sávra visszaérve megálltunk egy percre. Én levettem egy polárt, mert az aláöltözet, polár nagy dzseki kombó felfelé soknak bizonyult. A polár nélkül lefele éppen h. nem fáztam, de felfele meg jó volt. Mindeközben a hó, az igazán rákezdett, csak néztünk, h. hogy is gondolja ezt:



Illetve tanácskoztunk a további útvonalról. A Meszes-hegyi letérőhöz visszamenni, s onnan ki a Meszes-hegyre nagyon hosszú lett volna, így Zoli javaslatára továbbmentünk lefele Perbál felé, h. onnan alulról, egy erdészeti út, majd a korábban már hivatkozott falmászási technika segítségével másszuk meg a Meszes-hegyet. Nem repestem az ötlettől, de ez volt a legjobb megoldás. Arról a felmenetről van szó, amit a Turul-túrákon lentről már többször megtekintettünk, s minden alkalommal, megjegyeztük: hú de jó, h. nem kell itt felmenni! Hát most fel kellett. Innen mentünk fel ide, sötétben, hát, nem a röhögéstől szakadtunk meg:



Fent megint csak fújt a szél, viszont kaptunk szaloncukrot, pecsételtünk, és megindultunk tovább, vissza a sárga sávra, ahonnan a tervek szerint majd befogjuk a sárga pluszt és a Cseres-tetőt. Na, a Cseres-tető, az sokaknak Cseles-tető lesz, jegyezte meg pontőrünk. 


Engem erre kétség támadott meg, h. vajon ARRÓL a Cseres-tetőről van-e szó, amire én gondolok, mert hát abban sok cseles nincsen… de ismerjük a többszörös helynevek problémáját, főként a Budai-hegységben, ahol van 2 Csacsi-rét meg 3 Kakukk-hegy is… kicsit kezdtem megijedni, de nem akartam ezzel idegesíteni Zolit, csak azt mondtam, h. nézzük már meg még egyszer a papírtérképet. Amin a Cseres-tető határozottan azon az úton volt, amire SZERINTEM mi egy éve a sárga pluszt festettük fel… Hát, reméljük a legjobbakat, foglaltam össze gondolataimat, s megindultunk lefele a Meszes-hegyről. Melyet fel kell vennem Azon Helyek Listárjára, Ahonnan Felfele Kell Lemenni (AHA-FKL- lista). Komolyan, jártam már itt párszor, de minden egyes alkalommal meglepődök, h. MENNYIT kell már felfele menni innen lefele. Aztán csak kiértünk a sávra, majd hamarosan jött a plusz letérő jobbra. Itt Zoli közölte azt, amit e túrán oly sokszor: te, errefele nincs túl sok lábnyom… ugyanis a hóban elég jól látszott, h. hányan mentek már arra előttünk, így ezzel jól lehetett idegesíteni egymást/engem, h. nem is arra kellene menni.
Szerencsére hamarosan jött szembe egy kolléga, aki még azt is közölte, h. a pont nincs messze az úttól, s a letérést egy kerékpáros villogó is jelzi. Ez nagyon jó ötlet volt, a sötétben könnyen el lehetett volna menni a pont mellett. Így a fel-le hullámzások után meglett a letérő, majd a pont és a pecsét is. Még a rajtban az itineren beszámoztam a pontokat olyan sorrendben, ahogy terveztük befogni őket (bár ugye a Zajnát meg a Meszes felcserélődött), most meglett a Cseres-tető is, irány a Jenő-tető. Ismét megerősítettem, h. ez a sárga plusz belemegy a zöld sávba. Zoli elővette a papírtérképet, megállapítottuk, h. a zöld sáv mellett lesz Jenő, csak pont ellenkező irányba, mint a Nagy-Kopasz, de sebaj, nem nagy kitérő. A jelzetlen kitérőn tényleg nem volt messze a pont, meglett a 4. pecsétünk, visszamentünk az elágazásig, majd a térkép és a GPS segítségével kinéztük a legrövidebb utat a Nagy-Kopaszra, ami a mai túra (és amúgy a Budai-hegység) legmagasabb pontja. Zoli riogatott, h. ez aztán jó meredek lesz, de végül nem volt vészes, főleg a Zajnát-tető meg a Meszes-hegy oldalával összehasonlítva. Meglepően könnyen meglett a csúcs, megálltunk egy kicsit, ettünk, és ittunk is a nálunk lévő forró teából, ami nagyon jólesett, mert, a történelmi hűség kedvéért, hideg volt, és fújt a szél, bár egy viszonylag csapadékmentes időpontot fogtunk ki éppen.
Ide viszonylag közel volt a Fekete-hegy, a zöld pluszon és egy jelzetlen szakaszon. Nem akartunk kerülni a jelzett utakon, így a GPS segítségével egy jelzetlen, de jól követhető úton mentünk le a pluszig, amin mentünk egy jó darabot, majd ki a csúcsra, ahol még söröskorsó formájú karácsonyfaégő is jelezte, h. merre kell menni:



Ezzel megvolt a kötelező pontok kétharmada. Azt, h. a plusz csúcsra kimegyünk-e, attól tettük függővé, h. az idővel hogy állunk majd. Ha nem muszáj, nem, jelentettük ki, mivel azért már kezdtünk fáradni.
Innen az volt a terv, h. valami jelzetlen úton lemegyünk a Julianna-majori (amúgy szintén jelzetlen, de azért elég széles és jelentős) útig, ahonnan a Kecske-hát, ami a piros sáv mellett van, de nem rajta, kétféleképpen közelíthető meg: jelentős kerülővel, vagy kb. 2-300 méteres hegyoldalban és bozótosban, teljesen útmentes részen történő történő csörtetéssel. Ezzel viszont vagy másfél km-t lehetett spórolni, szóval ezt választottuk. Amikor a GPS szerint legközelebb voltunk a piros sávhoz, az NHO-módszert (Neki a HegyOldalnak) alkalmazva ha nem is nyílegyenesen, de a legjárhatatlanabb bozótosokat kikerülve, cikkcakkban bevettük a piros sávot. Szinte pontosan a Kecske-háttal szemben bukkantunk ki, ami viszont újabb pár száz méter bozótossal később következett, ráadásul tényleg semmi nem jelezte, h. merre van pontosan, a GPS-t kézben tartva, a legmagasabb pont felé törekedve bukdácsoltam, míg végül több ide-oda bóklászó kollégával együtt megpillantottuk a pontot jelző villogó fényét. Pecsételés után, még mindig a GPS-szel egy nagyobb bozótos leküzdése után, viszonylag hamar kijutottunk valami ösvényfélére, ami visszavitt a piros sávra.
Innen a terv az volt, h. a piros pluszon lemegyünk Remeteszőlősre, ki a Remete-szurdokhoz, s a Remete-hegyet megmászva fel a kék sávra, ahonnan bevesszük a Kálvária-dombot, majd a Zsíros-hegyen át a Nagy-Szénást. A Zsíros-hegyen meg majd eldöntjük, h. szükséges-e kimenni az Alsó-Zsíros hegyre a plusz egy óra szintidőért.
A piros pluszon lefele kezdtek kifogyni az elemek a lámpámból, végül is még a tortúrás elemek voltak, jogosan fáradtak már ki… ez a lemenet amúgy is kellemetlenül köves, bukdácsolós, most még jó saras is volt, nem nagyon mertem menni így, h. a lámpám inkább már csak hangulatvilágítás jellegű volt. Lentebb, a vízszintesebb szakaszon Zoli bevárt, az ő lámpájának fényénél cseréltem elemet, így már sokkal jobb volt. Zolinak fájt a lába, de mit lehet tenni, mentünk tovább. Remeteszőlős sötét és kihalt utcáin át a szurdokig, ahol balra ráfordultunk a patakátkelésre, majd fel a Remete-hegyre. A patak utáni meredek felmenet nagyon sáros volt, csúszott, no, ha ez ilyen marad, előbb érünk le a patakba, mint fel a tetejére, gondoltam. Itt a viszonylagos csapadékmentesség után hirtelen szakadni kezdett a havaseső, a sziklás hegyoldalban a nedves, tapadós pelyhek kíséretében kapaszkodtunk fel, sokkal gyorsabban és könnyebben, mint vártam. Lenéztünk a város fényeire, távolban a János-hegy, Széchényi-hegy és Hármashatár-hegy fényei világítottak, meg is beszéltük, h. milyen jó, h. oda már egyikre sem kell kimenni.


Felérve megkönnyebbülten vágtunk neki a kék sávnak, én úgy emlékeztem, h. a Kálvária-dombra vezető jelzetlen letérő még a kék plusz letérője előtt van, de hát Zoli és a GPS is megerősítette, h. nem. Mikor meglett a kitérő, és elindultunk rajta, én először kételkedtem, mert konkrétan a kék sávval párhuzamosan visszafele indultunk el. Zoli elővette a papírtérképet, én pedig roppant ügyesen mellétartottam a GPS-t, ilyen módon megállapítva, h. valóban ott vagyunk, ahol kell, és valóban egy ideig párhuzamosan visszafele kell haladnunk. Majd a tájékozódási eszközök elpakolása után Zoli határozottan elindult arrafelé, amerről jöttünk, de aztán rövid, építő jellegű tanácskozás után ezt korrigáltuk. Jó darabot kellett menni még a pontig, ahol megint csak volt szaloncukor (több szaloncukrot ettem ezen a túrán, mint amúgy egész évben), aztán visszamentünk a kék sávig, és tovább a Zsíros-hegy meg a Nagy-Szénás felé.


 Zolinak még jobban fájt a lába, én még jobban sejtettem, h. kelleni fog a plusz egy óra, és ki kell mennünk az Alsó-Zsíros hegyre…
18:43-kor rajtoltunk. Ezen a túrán percre komolyan veszik a 10 órás szintidőt (lsd. 2 perces kicsúszás), így 4:43-ig be kellett érnünk.
A Zsíros-hegyi rétet 3:33-kor értük el. Volt 1 óra 10 percünk, de még hiányzott a Nagy-Szénás pont. Ami innen majdnem 3 km és kb. 150 m szint, onnan meg vissza Nagykovácsiba a célba a piros sávon kb. 2,5 km, de egy nagyon kellemetlen, sziklás lemenet az eleje. Közben meg pecsételni is kell. Szóval elméletben meg lehetett csinálni, de ha BÁRMI kis csúszás van, akkor aztán szippancs (lsd. 2 perces kicsúszás). Oké, kimegyünk az Alsó-Zsíros-hegyre, vettük tudomásul lemondó sóhajtással.
Tudni kell, h. vagy 5-6 éve mi festettük fel Leventével és Ferivel a kék sáv (OKT) Zsíros-hegy – Remete-szurdok szakaszát, s már akkor feltűnt a kollégáknak a HATALMAS kék háromszög jelzés, ami az Alsó-Zsíros-hegyre való leágazást jelzi. Ki is mondták az ítéletet: ezt bizony le kell szürkíteni, mert nem szabványos. Ilyen méretű jelzés nincs! Én mindent bevetve kiálltam a jelzés mellett, mondván, ez egy ikonikus kék háromszög, már a tájkép része lett. Így végül meghagytuk, most ismét megtekintettük, és még mindig nagyon tetszik. Viszont úgy emlékeztem, h. sokkal hosszabb a kitérő az Alsó-Zsírosig, s most nagyon örültem, h. nem. 11 perc alatt megjártuk, ez volt az egyetlen pont, ahol nem volt pontőr, magunknak kellett pecsételni, a pontot jelző karácsonyfaégő-füzér közben a hidegben kissé már elfáradva a Csendes éjt is zenélte fura egérhangon, rendkívül romantikus volt, mondhatom.
3:44-kor visszaértünk a rétre, s megindultunk a Nagy-Szénási emlékfal felé. Ez az utolsó nekirugaszkodás a túrában, s könnyebben ment, mint gondoltam. 33 perc alatt ott voltunk, pecsételés után még arra is volt idő, h. a töksötétben fotózkodjunk egyet az emlékfalnál:



Aztán megindultunk lefele a piros sávon, illetve hát nyilván először még felfele (AHA-FKL- lista), az utolsó talán 20 méter szintet leküzdve a túrában. A legkellemetlenebb az volt benne, h. a mindig szeles és hideg hegy most is lefagyott, csúszott, mint a fene, én kisebb-nagyobb sikkantásokkal vettem ezt tudomásul, megkérdeztem Zolit, h. alóla is folyton kimegy-e a lába, s az igenlő válasz semmivel nem tette jobbá a helyzetet.
Mikor beértünk megint az erdőbe, valamivel jobb lett, aztán a balra levezető lépcsővel elértünk a Háromszorosan Áldott Műutat, és már Nagykovácsi első (vagy utolsó?) házai között voltunk. Lekapcsoltuk a lámpákat (Zolié már amúgy is alig világított), s a közvilágítás fényénél értünk be a célba, 4:53-as célidővel. Vagyis nagyon szűkösen, de beértünk volna a Zsíros-hegyi pluszpont felkeresése nélkül is, de akkor tényleg egy perc vesztegetni való időnk sem lett volna, szóval jobb volt ez így. 



A célban ittunk teát, ettünk (illetve csak én) forró levest, meg ropit (ezt mindketten), majd a vagy fél órás nyűglődés után felkerekedtünk, és indultunk a most túl távolinak tűnő temetőnél parkoló autóhoz.
Zoli bevitt Hűvösvölgyig, ahonnan a 2 villamossal fél 7 körül itthon voltam. A zuhany és a reggeli ima után 7 körül mentem aludni, nyilván 2 takaró alatt…
Sikerült egyenlítenem a BHTCS-vel folytatott küzdelemben, 2 sikeres és 2 sikertelen teljesítést tudva magam mögött. Idénről azt kell mondanom, h. kétségkívül remekül navigáltunk s dolgoztuk ki az útvonalat, az idő és az útviszonyok ha nem is ideálisak, de elég jók voltak. Én remekül éreztem magam, kellemesen el is fáradtam. Ennek a túrának van egy nagyon jellegzetes hangulata, a sötét, a hideg, az erdőben ide-oda bóklászó túrázók adják, s ez kárpótol a nehézségekért. Azt is megjegyezném, h. a mai viszonyok között nevetségesen kevés (1000 ft) nevezési díjért szinte minden ponton adnak valami apróságot, meleg kaja van a végén, nagyon jó a rajt-célhely, szép a kitűző és az emléklap is. Nem azt mondom, h. minden évben, de feltétlenül szeretnénk még jönni.

2020. január 3., péntek

Dombay-tó maraton 2019



Táv: 43 km
Szint: 1800 m

Voltam már egyszer ezen a túrán, még 2013-ban, vagyis régen. Arra emlékeztem, h. ez egy nehéz túra, és a Zengőre valami hihetetlen meredek, kiszalagozott úttalan úton kellett felmenni. És h. amikor az utolsó hegyet, a Hármas-hegyet kellett megmászni, M. Sz. megkérdezte, h. mi lenne, ha ezt az utolsó hegyet már kihagynánk, és leneveznénk eggyel kisebb távra (ugyanis ezen a túrán teljesen megengedett útközben le/fel nevezgetni). Én meg azt hittem, h. csak szórakozik velem, és ha igent mondok, utána egész életemben azt fogom hallgatni, h. micsoda papírkutya vagyok, így hevesen tiltakozva mondtam, h. nem-nem, menjünk csak végig a teljes távon. Később derült ki, h. 100% komolyan gondolta, mert Ő IS nagyon elfáradt addigra…
Idén, még a Tortúrán arról beszéltünk Zolival, h. mindenképpen menjünk erre a túrára, mert ő, huszon-akárhány éves teljesítménytúrázó múltja ellenére, még sosem volt. Én meg örültem, mert ez ugye egy mecseki túra, a Mecsek meg messze van, egyedül, tömegközlekedéssel esélytelen, h. eljussak rá.
Az előnevezés lezárulta előtti napon aztán Zoli szólt, h. ő elengedte ezt a túrát, nem tud idén jönni. Óvatos puhatolózásra kiderült, h. M. Sz. és Tamás viszont mennek, és hozzájuk be tudok társulni (idézem: „majd most lassabban megyünk”, és így is lett, szerencsére).
Nagyon, nagyon rossz volt reggel 3:50-kor kelni. De hát a Mecsek, az messze van, mint már említettem. Sikerült időben autóba szállni, és megindulni Mecseknádasd, a rajt/cél helye felé. Még sötétben érkeztünk meg, ami így is volt rendben, mert 7 óra körüli rajtot terveztünk. Ami majdnem meghiúsult, ugyanis a fiúk elfelejtették, h. merre van a rajt/célnak helyet adó ifjúsági tábor… én is elfelejtettem, de én ugye csak egyszer voltam, 6 éve, lásd fentebb. Így elindultunk pont az ellenkező irányba, természetesen felfelé. Miután szépen távolodtunk a rajthelytől a csuma sötétben, igencsak hideg volt, és még valami brutál szél is fújt, mindenki egyre idegesebb lett, aztán a beizzított GPS-ek elárulták, h. éppen az ellenkező irányba kellene tartanunk, és végül csak megtaláltuk a rajtot. Rövid öltözködés, megkaptuk az előnevezésnek köszönhetően már névre szóló itinert, és a kellemes melegből kiléptünk a sarkvidék birodalmába.
Amúgy ez egész úton jellemző volt, úgy általában meleg sem volt, de ráadásul még olyan szél volt hozzá, h. időnként a könnyeim folytak.
Elindultunk az első pont felé, ami a Zengő volt, ami igaz, h. csak 5,5 km, de legalább van benne 428 m szint. Ki is fejtettem, h. én emlékszem arra a brutál meredek hegyoldalra, ami felvezet ide, de hát tudtomra adták, h. (szokás szerint) rosszul emlékszem: a Zengőre még normális turistaúton kell felmenni, az úttalan mászás, az később lesz majd. A zengői pontőrt még a Zengő előtti nyeregben megtaláltuk, mert fenn nem volt semmi szélárnyék, így nem akart ott állni órákig, s később amúgy be is bizonyosodott, h. nagyon bölcsen döntött. A pecsételést helyettesítő aláírás után mi azért nekivágtunk a Zengő csúcsának, s hamarosan meg is érkeztünk a Mecsek legmagasabb csúcsára.



Innen egy rendkívül kellemetlen meredek vezet le, még csúszott is, elengedtünk pár futót, én közben azért örültem, h. nem erről kellett feljönni, mert felfele sem lett volna jó. Sehogy nem volt jó. de legalább a kidőlt fatörzseken, leszakadt ágakon való átmászások közben elgyönyörködhettem a változatos réteggomba-fajokban és taplókban. 
Aztán a lejtő szelídült, lenn az erdőben a szél sem fújt annyira, mentünk, beszélgettünk, megérkeztünk a Réka-kunyhóhoz, ahol ezúttal nem volt semmi, így hát mentünk tovább, közben azon elmélkedve, h. a Somos-hegyre majd aztán tényleg toronyiránt kell felmászni, és így is lett. Út közben volt egy csomó hunyor, és már virítottak is, én ürügyként használtam fel őket, h. megálljak lélegezni, de aztán az utolsó, minden mérce szerint meredek mászással meglett a hegy.



Fenn a csúcskőnél egy gyerek töltötte be a pontőr szerepét, de a hidegben és főleg a folyamatosan süvítő szélben már gyakorlatilag katatón állapotba került, nem is volt megfelelően öltözve ehhez a több órás álldogáláshoz, még egy kesztyűje sem volt, meg aztán tényleg semmiféle szélárnyék nem volt fenn. Annyira el volt már készülve, h. leült a puszta földre a csúcskő mellé, a túrázók állították fel, h. egy polifoamot legalább alátegyenek, ne a fagyott talajon üljön, addig M. Sz. mindenkinek aláírt az itinerében, mert a gyerek már nem tudta a tollat sem megfogni a fagyott kezével. Hamarosan visszaérkezett az apuka, aki éppen akkor szalagozta ki a felvezető utat, remélem, sikerült valamit kitalálni a gyereknek, mert én komolyan aggódtam érte.
Megindultunk tovább a gerincen, Hosszúhetény felé tartottunk, sok szint nem volt, inkább lefele mentünk, nekem egyre nyilvánvalóbbá vált, h. itt jártunk a kéktúrán is, és valóban, még magában a pontnak helyet adó Klumpás Konyha nevű büfében is voltunk akkor. Csak akkor melegebb volt. Sokkal. Itt most kaptunk ellátmányként egy rétest, volt almás és túrós, én az utóbbit választottam, és nagyon, nagyon finom volt. Nem is tudom, talán még életemben nem ettem ilyen jó rétest. Rövid melegedés után mentünk tovább a Cigány-hegy felé, ahol ugyan nem volt EP, de a kilátóba felmentünk. A szeles, napos időben remek kilátás nyílt a Mecsekre, megérte azt a kis lépcsőzést:



Innen egy idő után elméletben szalagon kellett volna felmenni a Dobogóra, ezt azonban nekünk (sem) sikerült megtalálni… végül nagyjából bemértük a Szószék nevű sziklaképződményt, a hegyoldalban felkapaszkodtunk, majd a gerincen végig megkerestük a Dobogó EP-t, ahol a pontőr mondta is, h. hát igen, az ide vezető szalagozás nem a legjobban sikerült. Cserébe nagyon gondosan elmagyarázta, hogyan találjuk majd meg lejjebb a Somosi-kis-kút kódos EP-t. ezt valóban nem volt nehéz megtalálni, úgy lett, ahogy a pontőr mondta: „gyakorlatilag nekimentek majd a fának, amire kiraktam a kódot”. Neki azért nem mentünk, megálltunk előtte, és a hidegben jéggé fagyott zsírkrétát legyőzve felírtuk a kódot.
Innen megint csak fel kellett mászni a Somos EP-hez, ahol nagy élet folyt: társaság, tűzrakás, vidámkodás. A levezető út viszont nem volt kiszalagozva, arra balrafelé kell lemenni, intett bizonytalanul a pontőr az erdő irányába, de végül is mindegy, mert akármerre mentek le, lenn van a műút, és azon kell továbbmenni. Ez igaz is volt, csak ugye nem mindegy, HOGYAN jut le az ember arra a műútra. Nekünk elég lassan sikerült az igen meredek hegyoldalban, ott most pont egy szikla tetején álltok, azon nem lehet lejönni, mondta pl. vidoran Tamás, aki ekkor már jó néhány tucat méterrel alattunk volt… ilyen kalandok közepette keveredtünk le a műútra, boldogan jelenthetem, h. csak egyszer estem el, és akkor sem nagyon, csak elcsúsztam azon a végső szakaszon, melyet a fiúk következetesen „levezető csapásnak” tituláltak. Hát valóban csapás volt, csak nem a szó „út”, hanem inkább a „katasztrófa” értelmében. No mindegy, azért több-kevesebb nehézséggel lejutottunk, aztán a műúton én elővettem egy szendvicset, ami azért volt jó, mert hamarosan jött egy trükkös patakátkelés, majd felfele kellett menni egy jó sáros ösvényen. A szendvicset zsebre tettem, igyekeztem a talajviszonyokra koncentrálni. Amúgy a talaj fagyott volt, de a nap során főként azokon a részeken, ahova odasütött a nap, elkezdett gondolkodni azon, h. ő bizony most ki fog olvadni. Ez pedig a talajt borító sárréteget eredményezett. Így azért óvatosan kellett haladni, mindemellett gyorsan is, mert M. Sz., mint a csapat timekeeper-e, aggódva jegyezte meg, h. átlagunk bizony 4 körüli csökkent, amivel nem fogunk szintidőben beérni. Belehúztunk hát.



A pusztabányai vadászházig jól haladtunk amúgy, itt kaptunk szaloncukrot, és megálltunk meginni a magunkkal hozott kávét, ami már nagyon jól jött. Valami szeletet is előhalásztunk, s reménykedtünk benne, h. a nem oly messze levő Püspökszentlászlón majd kapunk esetleg valami teafélét, az itiner szerint ugyanis a pont a Bazsarózsa kulcsosház volt.
Püspökszentlászlón vicces tábla fogadott minket:



Ez egy oda-vissza szakasz volt, be kellett menni a pontig, aztán vissza a falu szélére, és úgy tovább. Hát, azt kell mondjam, h. csalódtunk. Valóban a kulcsosház volt a pont, de nem volt nyitva, a pont kinn volt az udvaron. Kaptunk egy piskótaszelet-félét, és volt víz, de az volt nálunk is. Kicsit melegedtünk a tűz mellett, aztán indultunk az utolsó mászásra, a Hármas-hegy felé.
Én arra emlékeztem 6 évvel ezelőttről, h. valami műúton értünk fel a csúcson lévő pontra, ahol a szél sodorta a ködgomolyokat. Így is van, csak előtte amúgy még az erdőben, hegyoldalban is kell mászni. Kb. 300 m szint van a 4 km-ben. Közben a szél igazán magára talált, és önmegvalósításba fogott, a kitett részeken a könnyem is folyt, ahol kissé oldalról az arcomba vágott. Ettől függetlenül könnyebben felértünk, mint gondoltam s emlékeztem. Fenn még golyóbis is van amúgy (ilyen radarféle izé), amit én lelkes sikkantásokkal üdvözöltem.
A pontőr benn ült az autóban, ő is úgy ítélte meg, h. nem kíván a szél önkifejezésének útjába állni. Érkeztünkre kiszállt, aláírt, és vízzel kínált minket, én megnéztem a fagyos betonon, 70 km/órás szélben a hődinamika törvényeiről elmélkedő üvegeket, és nem kértem szépen. Nem is maradtunk soká, volt még hátra 10 km, és nem akartunk sötétben menni. Lefele a szalagozáson a megszokott úttalan meredeken kezdődött, aztán átmentünk valami kisebb-nagyobb jóindulattal útnak nevezhető képződményre. Hamarosan amúgy a zöld pezsgősüveg jelzést követtük, amiről még egyikünk sem hallott, azt találgattuk, h. ez vajon minek a jele lehet… valami szilveszteri körtúra, állapítottuk meg végül.
Itt már komolyabb szinteket nem kellett menni, hol vízszintesen, hol hullámokon haladtunk tovább, először a sárguló késő délutáni fényben,



De a legutolsó 1-2 kilométeren már egyre sűrűsödő alkonyi sötétségben, elgyönyörködtünk az egymáshoz közel lévő Hold és Vénusz látványában:



Végül még lámpa nélkül beestünk a célba, bár nem egészen abból az irányból, ahonnan kellett volna (amerre amúgy reggel indultunk a rajtba), mert valami fordulót már benn a faluban elnéztünk, de meglett így is gond nélkül.
A díjazás átvétele után ittunk teát, a fiúk ettek virslit, én megettem a húgom által az útra adott mézeskalácsot. Aztán indultunk a kocsihoz, amiről most úgy éreztük, kényelmetlenül távol van a meleg és világos céltól.

Kinn ugyanis időközben töksötét lett, pedig még csak délután 5 óra múlt… és még hidegebb volt, a szél pedig még jobban fújt. Életem felejthetetlen pillanatai közé tartozik, mikor a kocsi mellett állva a töksötétben, egy nejlonzacskón egyensúlyozva a süvítő szélben próbáltam cipőt és gatyát cserélni. Csontig átfagyva ültünk be az addigra szerencsére már melegedő autóba.
Eseménytelenül értünk haza a túra után, melyen én jól éreztem magam, bár elfáradtam nyilván. Illetve ez azon kevés túrák közé tartozott, amikor még felfele a brutál meredek hegyoldalban sem húztam le a cipzárt a felsőmön egy pillanatra sem, és nem volt melegem egy pillanatig sem. No, télen hideg van, mit lehet tenni, és ahogy felénk mondják népiesen, sz… a hideg szél nélkül, de széllel meg még sz…abb.


2020. január 2., csütörtök

Tortúra 2019



Táv: 66 km
Szint: 2100 m

Idén harmadszor vágtam bele ebbe a túrába, amely elég komoly logisztikát igényel, lévén, h. a rajt és a cél között 66 km van… Tavalyhoz hasonlóan azt a megoldást választottuk, h. előre foglaltunk szállást Tapolcán, már péntek kora délután elautóztunk Egerig, onnan busszal Miskolcra, helyi járattal Miskolctapolcára, ahol aludtunk. Ezt még leírni sem rövid, de IRL még ennél is hosszabb volt. Idén egy 6 macskával rendelkező néni vendégházában aludtunk, melyekből többet sikerült megsimogatnom, így a túraprojekt jól indult. Azért is, mert tavallyal ellentétben olyan étteremben sikerült vacsorázni, ami (a) feleolyan messze volt, mint a tavalyi, (b) feleannyiba került, (c) nem volt hangos szintetizátoros mulatószene, (d) ekkora adagokat adtak:


Még este bementünk a rajtnak helyt adó iskolába az itinerekért, aztán mentünk aludni. Előtte még hosszasan tanulmányoztam a másnapi időjárás-jelentést, amely mediterrán ciklont és kiadós csapadékot ígért már reggel 7-től.
Reggel nem a legkorábbi időpontot céloztuk be a rajthoz, mondván, ha már esőben indulunk, legalább ne sötétben… Szerencsére reggel nem esett, és az időjárás-jelentés is már csak 2-től ígérte a (változatlanul kiadós) csapadékot. A rajtban hangulatos sötétség és fejlámpás rendezők vártak, mintegy elővetítve a túra második felét egy áramszünet segítségével:



Az itiner már a kezünkben volt, leadtam a szállítandó csomagot, kaptunk rajtidőt, és el is indultunk, kicsivel 7 után.
A túra első 12 km-ében a szint jelentős részét leküzdjük, ami azt jelenti, h. sokat kell felfele menni. Kezdetben az aszfalton, majd befordultunk az erdei útra, ami itt példásan sáros volt, jóféle, csúszós sárral. Egy darabig eléggé szerencsétlenkedtünk benne, próbáltunk kimenni a szélére, vagy be az erdőbe, de aztán kiértünk a sárövezetből, ahol azért jobban lehetett haladni.
Az időre egyelőre nem lehetett nagy panaszunk, bár a nap nem sütött, de legalább nem is esett, bár a levegőben benne volt már a későbbi nagy esők ígérete, minden nagyobb lélegzetvételnél – ami azért felfele haladván elég sok volt – éreztem a közelítő eső illatát.



Viszonylag jól haladtunk, számomra is meglepő módon, s az első EP-ig vezető út 2 nagyobb emelkedőjét is elég könnyen leküzdöttük. Alig két és fél óra alatt Bükkszentkereszten voltunk. Itt szokás szerint a helyi óvodában volt a pont, ahol volt forró tea, meg pár ismerős, főleg Zoli számára. Kicsit leültünk, teáztunk, ettünk.
Én amúgy nem is hoztam saját teát, csak a szálláson található, alighanem még a pleisztocén korból itt maradt alumínium kotyogóval főzött kávét (frissen is pocsék volt, később, az este során még pocsékabbnak bizonyult, bár Zoli szerint csak hozzászoktam a jóhoz, de ez nem így van, a kávénak tényleg volt valami igazán pusztító jellege). A túra teával való ellátottsága igazán példásnak mondható, út közben 4 helyen adnak forró teát. Én mindenhol megittam 2 bögrével, így még a vizemből is alig fogyott.
Végül túratársamat nagy nehezen sikerült elszakítani a kölcsönös élménybeszámolóktól, s kiléptünk a jó meleg óvodából a hidegbe, tovább a fennsík felé. 16 km volt a következő ellenőrzőpontig, pár emelkedővel fűszerezve. Áthaladtunk azokon a fenyvessel szegett réteken, amiket annyira szeretek:



Sajna út közben kiderült, h. azt a fenyvest, amit régen annyira szerettem, az útvonal már elkerüli, ezért be kellett érnem egy másikkal, ez sem volt rossz, de nem az, amire én gondoltam:



Megismétlődött az, ami mindig megismétlődik itt velem: kiérünk a zöld sávra, s én azt hiszem, h. SOKKAL közelebb vagyunk a síházhoz, mint valójában, pedig minden alkalommal SOKKAL messzebb vagyunk… Mindegy, mentünk, az időjárás próbálkozott, néha több másodpercig úgy tűnt, mintha már-már kisütne a Nap. Meglásd, Zoli, a Tar-kőre már esőben érünk fel, mondogattam, később ez így is lett, amúgy.
Mikor már majdnem a síháznál voltunk, ránk köszönt egy kiránduló páros, megkérdezték, h. „valami rendezvény” van-e itt, mondtuk, h teljesíténytúra. Erre ők kérték, h. szóljunk a rendezőknek, h. ők találtak egy „drága objektívet”, ha valaki elvesztette, szóljon. Megnéztük az optikát, és hát tényleg egy komolyabb darab volt. Alaposan elmagyaráztuk (sőt, fel is írattuk velük), h. ne adják vissza senkinek, aki látatlanba meg nem mond róla 3 adatot (gyártó, zoomtartomány, fényerő), ők mentek tovább, mi mentünk a pontra, ahol a szervezők telefonáltak, s kiderült, h. valóban az ő fotósuk felejtette ott a lencsét. Megadtam a telefonszámomat, és figyelmünket az étel-ital felé fordítottuk. Én megettem 2 vegetás vajas kenyeret. Anyám nem szeretett főzni, nem is tudott, számomra a gyermekkor alapételei a vegetaleves és tejfölös tészta – nosztalgikus táplálkozás volt. Teát is ittunk.
A pontról kilépve átvágtunk a Nagy-mezőn, ahol hamarosan felhívott a fotós, még azt is elmondva, milyen hátsó objektívsapka van az obin… A kedélyek megnyugtatása végett elmondom, h. az optika sikeresen visszakerült a tulajdonoshoz. Bár egy darabig poénkodtunk Zolival azon, h. gyorsan felhívom M. Sz-t, h. mondja be a megtalálónak a 3 adatot, és kérje el az optikát, de ez csak amolyan viccelődés volt, amivel a 16 órás menetidő unalmasabb részeit (volt ilyen???) próbáltuk feldobni. Illetve néha elcsodálkoztunk azon, h. a talaj teljesen fagyott, és a fennsíkon még hó is van, amit korábban kizártnak tartottunk:

Én már nagyon vártam a következő EP-t, mert az a Faktor-réten volt, aminek teljesen lenyűgöz a neve. Vajon mióta hívják így? És honnan eredhet a neve? Ha valakinek van helységnevek etimológiai szótára, igazán megnézhetné nekem…


Ezt a helyet választottam az „Egy túra- egy vers” program állomásának is, mostanában ezzel részesítem aktuális túratársaimat irodalmi élményben, bár nem látszik rajtam, de mégiscsak magyar szakon végeztem, tudok egy csomó verset fejből, így minden túrán megosztok egyet… jelen esetben Kányádira esett a választás, a zsírkrétás ponton túlestünk a versen, aztán mentünk tovább.
Amúgy az is bejött, hogy a Tar-kőre esőben érünk fel, mert az akármilyen rét szélén lévő esőháznál meg kellett állnunk, h. felvegyük az esőkabátokat, bár innentől kisebb intenzitással esett, de azért esett. Igen, a Tar-kőn is. Itt azért csak körülnéztünk, bár nem volt olyan szép a kilátás, illetve én megettem egy kókuszos szeletet is, szúrtunk a szúróbélyegzővel, és megindultunk lefelé, sokkal könnyebben, mint tavaly a hóban, bár balra fordulva a zöld sáv meredek lejtőjét még mindig nem szeretem.



Zoli ezt a pontot választotta ki, h. nagy bejelentést tegyen: ez életem utolsó teljesítménytúrája, mondta ünnepélyesen. Én azt hittem, félreértem, hiszen már megbeszéltük a jövő heti Dombay-tó maratont (ami végül is nem jött össze, legalábbis nem vele), mikor hozzátette: 50 éves korom előtt. Azóta ez a történelmi évforduló már lezajlott, ez úton is gratulálok ismét.
A Hereg-réten kénytelenek voltunk lámpát kapcsolni, részben az egyenetlen talaj miatt, részben az egri műútra nem szívesen mentem volna ki világítás nélkül az egyre sűrűsödő félhomályban. A rét szélén tűz mellett a távolba révedő tekintettel dobolt egy alak, ügyet sem vetve ránk. Erről jutott eszembe, tényleg, ma van a téli napforduló. Bizonnyal valami érdekes vegyi anyagokkal megerősített napfordulós szertartás tanúi voltunk rövid időre.
Zoli kicsit lemaradt, én kiértem a műútra, megindultam jobbra, s ismét hatalmába kerített a szokásos illúzió (pedig nem támogattam meg semmiféle mesterséges vegyi anyaggal, sőt, természetessel sem, ámbár gombák terén szerzett szakképesítéseim bizonnyal alkalmassá tennének erre), h. már RÉG ott kellene lennem a ponton, és alighanem benéztem, és már rég elmentem mellette, magam mögött hagytam, s hamarosan beérek ki tudja, hova, ami EGYÁLTALÁN nem az EP lesz. Mármost ekkorra már sötét lett, s az EP-n ég a villany, zúg a generátor, emberek vannak stb, szóval elég nehéz csak úgy benézni, de nekem minden alkalommal szilárd meggyőződésem, h. nekem sikerült. Már-már tényleg visszafordultam, mikor végre megpillantottam a Tamás-kúti EP-t a turistaházban. Itt megint volt forró tea, szaloncukor, egy szendvicset is elővettem, Zoli is utolért.
Az eső ekkor kezdett igazán rá. Kellemesen elüldögéltünk volna itt, a kerti kiülő tetején kopogó cseppek álmosító hangjára, de részint egy idő után az amúgy enyhe, 8 fokos este is kezdett hűvösnek tűnni, részint meg azért volt még előttünk táv. Így hát kapucni fel, s kiléptünk a tető alól az esőbe. A nemszeretem Török útra a kék sávon kellett felmászni, ami jó meredek, de legalább hosszabb, mint emlékeztem. Az eső szakadt. A sár, az nem volt olyan brutális, mert annyi víz volt, h. a sár alig látszott alatta. Szóval, nem ragadt, sem csúszott, csak mintha folyamatosan egy sekélyebb vizű patakban gázoltunk volna. Emellett olyan köd volt, de olyan köd, h. szó szerint 5 méterre nem lehetett ellátni. Ha egyikünk 8-10 méterre megelőzte a másikat, már a lámpája fényét sem lehetett látni. Morgolódtunk, h. miért van köd, ha esik az eső. Kétszer sikerült letérni a jelzett útról, mert ugye a jelzéseket se láttuk, de a GPS mindkétszer mutatta, h. nem erre, így módosítottunk. Fel-le hullámzó szakasz vezetett a csuma sötétben és szakadó esőben a Völgyfő-házig, ahol nincs semmi, csak az ember tudja, h. túl van már a következő pontig vezető szakasz felén. Ez is valami. Innen tovább, hasonló körülmények között, majd fel a Vár-hegyre, ismét emelkedőn. Az EP, a várkúti turistaház előtti felvezető szakaszon valami brutál erős reflektorral világítottak, h. el ne vétsük a házat a sötét ködben, vagy ködös sötétben. Így legalább már a lábunk elé sem láttunk, de a ház valóban meglett. Bent meleg, pára, tea, kenyerek. Kicsit leültünk, megettem egy szendvicset, teáztunk. Elidőztünk pár percet, mindenki arról sopánkodott, h. (1) esik az eső, (2) köd van, (3) sár van, (4) milyen sokat jöttünk idáig, (5) milyen sokat kell még menni. Nyilván ezekkel mi is tisztában voltunk, de azért jól esett átbeszélni. Ennek ellenére hamarosan búcsút mondtunk, s megindultunk tovább. Én ismét csalódtam magamban, mert valahogy úgy emlékeztem, h. kilépünk a házból, s pár száz méter múlva már ott a Nagy-Eged hegy. Ja, 6 km múlva, de sebaj. Annyira nem hiányzott a hegy, mert tavaly a hóban a lemenet igen nehéz volt, s most már előre összeszorult a gyomrom, h. mi lesz.
Hát, nem lett semmi. Meglepően könnyen lementünk. Már azon nem lepődtem meg, h. Zoli könnyen lement, de én is. Ugyan útközben szembetalálkoztunk egy, a lámpafényben zölden világító szemű német juhásszal, de a kutya testbeszéde egyértelműen elmondta, h. nem akar bántani, csak nagyon, nagyon szeretne bárhol máshol lenni, ahol melegebb van, szárazabb, és van valami kaja is. Hiába hívtam, nem jött velünk. A kajám már elfogyott, nem tudtam semmit adni neki. Remélem, azért jól végződött számára az éjszaka.
A hegyről leérve, a szőlők között valami brutális sár fogadott, mély is volt, csúszott is, a drótkerítésekbe kapaszkodva próbáltunk leevickélni nagy nehezen. Azt hittem, sosem lesz vége. De aztán csak leértünk a Háromszorosan Áldott Műútra, melyen jobbra fordulva megindultunk a célnak helyt adó sportcsarnok felé. A cél a tavalyinál úgy egy km-vel messzebb került, pedig eddig is sokalltam a városi szakaszt a végén.
Ráadásul kb. a Nagy-Eged előtt az eső elállt, de erős szél volt, így mire leértünk a hegyről, kb. megszáradtunk. Most viszont úgy kezdett ömleni az eső, mint egy nyári záporban, annak illúziója, h. szárazon tegyem el az esőkabátot, semmivé foszlott. Legalább a sár egy része lejött rólunk, de tényleg csak egy része, mert annak ellenére, h. MINDEN útba eső pocsolyába belementem cipőtisztítási céllal, a cipőm a célban még így nézett ki:



A sportcsarnokba beérve megkaptuk a díjazást, Zoli megevett 5 db tepertőkrémes kenyeret, én meg valami briósfélét, teával. Aztán átöltöztünk, s kimentünk a tényleg csak pár száz méterre parkoló autóig, s irány Budapest. Nekünk másnap rendezvényünk volt, de azért tudtam aludni még pár órát.
A tavalyi végig havas túra helyett most kaptuk egy esőset, de ettől függetlenül jól éreztük magunkat. Szeretem ezt a túrát, nincsen túlcsicsázva, nincs ezerféle ellátmány, csak 1-2 fajta kenyér, de a forró tea stratégiai pontokon nagyon jól jön, az útvonal nagyon szép, a szervezők nagyon kedvesek, és a téli Bükk utánozhatatlan. Remélem, jövőre is itt lehetünk.