KINIZSI 100

Táv: 100 km

Szint: 2930 m

Eléggé közismert a Kinizsi iránti nem annyira rajongásom. Nem megyek Kinizsi-klón túrákra, melyek, visszafelé, körben, oda-vissza, fentről le, lentről fel stb. járják be a Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetés Rítusának útvonalát. Nem kezdek már március elején elborult tekintettel arról beszélni a különböző túrákon, h. „hát ez nem a Kinizsi, de felkészülésnek/edzésnek/beavatásnak megteszi”. Sőt, tavaly ki is hagytam a Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetés Rítusát, lévén, h. pont két hétig kéktúráztunk a fiúkkal.

Idén viszont arra gondoltam, h. el kellene menni a Kinizsire. Némi aknamunkát indítottam, útitárs beszervezésének céljából, de Tamás és Megbízott Szakértőnk keményen ellenálltak. Kifejtettem nekik, h. azért is lenne jó, ha jönnének, mert már elég kevés választ el minket az OKT bebejezésétől, s a Kinizsi útvonalán egy jó 50 km-es szakaszt meg lehet csinálni. Ezen elgondolkodtak ugyan, de így sem volt kedvük jönni. Becsatlakozni sem volt kedvük a Dorog-Koldusszállás szakaszra, merth. a Kinizsin bizony sokan vannak. Abban viszont végül megegyeztünk, h. ők a reggeli busszal elmennek Dorogra, s megindulnak a mezőny előtt, Koldusszállásig, én pedig majd pecsételek a túrán. A kéktúra elkezdésekor megegyeztünk, h. senki nem pecsétel a többiek nélkül, de közös megegyezéssel arra jutottunk, h. ez a megoldás nem számít a „többiek nélkül” való pecsételésnek.

Végül (szokás szerint) Zolit sikerült beszervezni útitársnak, mondván, h. neki ez az ötödik Kinizsije, s így legalább ez viszonylag egy kerek számnak tekinthető. Nekem meg a harmadik. A kettő összege pedig nyolc, ha bárkinek is nem sikerült volna összeadnia.

A Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetés fényét idén az is emelte, h. elő kellett regisztrálni, majd megerősítő mailt küldtek, amit vissza kellett erősíteni, meg nevezési helyszínt meg rajtidőt kellett választani. Még fokozták is ilyenekkel, h. adott napon nyílt meg a regisztrációs lehetőség, ezért mi, arra gondolván, h. a rajongók majd megrohamozzák a weboldalt, adatokat cseréltünk Zolival, h. aki éppen a gépnél van, tudja regisztrálni azt is, aki éppen nincs. Mert mondanom se kell, PONT túranapon nyílt meg a regisztráció, amikor a túrázók, bármily meglepő is, de túráznak… Így Zoli, aki éppen nem túrázott, regisztrált engem is.

Ezt követően elkezdtem ilyen emaileket kapni, h. „1. sz. Tájékoztató a 2015. évi Kinizsi Százas teljesítménytúráról”. Ez elment egészen a 9. sz. Tájékoztatóig – ennyi érkezett összesen. Nem aprózták el… Zolival meg is egyeztünk abban, h. számunkra ez már kicsit sok. És mindezek ellenére azok, akik végigmentek az előregisztráción, megerősítésen, visszaigazoláson, előnevezésen stb. - no, ezek közül vagy 20% a túra előtti utolsó 2 hétben sérülésre, hasfájásra, nagyon-nagyon sürgősen közbejött utazásra stb. hivatkozva visszalépett. Szándékosan meg nem nevezett túratárs szerint „Ja, rájöttek, h. itt mégiscsak gyalogolni kellene 100 km-t, és rájöttek, h. ez mégsem lesz olyan egyszerű, mint a fotelban gondolták...”

Persze nyilván van, aki valóban sérülés miatt lépett vissza. Biztos vagyok benne, mert én is majdnem így jártam :) A KESAPIZ 100 túrán ugyanis sikerült az Újlaki-hegyről lefelé kocogva akkorát rúgnom egy sziklába, h. megrepedt a körmöm, amit később le is kellett szedni, meg mindenféle egyéb komplikációk miatt vagy 2 hétig cipőt sem tudtam felvenni, nemhogy túrázni. Így a Kinizsi előtti bő egy hónapban mindössze egy Hévízgyörk 50 túrát tudtam abszolválni, tehát eléggé lepukkant állapotban álltam rajthoz.

Zolival a legkorábbi rajtidőt céloztuk meg, s ennek megfelelően úgy döntöttem, h. reggel taxival közelítem meg a rajtoltatási objektumot. Zoli hévvel érkezett, üdvözlés, megállapítjuk h. egyikünk sem érzi magát a topon, sebaj, hajrá, elindulunk. A szokásos tömött sorokban vágunk neki a táv városi szakaszának, sokan most sem a kijelölt útvonalon mennek, olyan érzés, mint egy osztálykirándulás, mindenki igyekszik a legjobb tempóban menni, én igazából nem sürgetném a dolgot, elhamdulillah Zoli sem. Beszélgetünk, megyünk.

Az első ellenőrzőpont a Hosszú-hegyen van. Amikor először indultam a Kinizsin, itt bő 20 percet álltunk sorba a pecsétért. Itt jegyezném meg, h. sokan szidják a Kinizsit, meg a szervezőket, de ezzel én teljes mértékben nem értek egyet. Nekem az egyetlen gondom a nevezési folyamat túlbonyolítása. A szokásos kifogások, h. sokan vannak, drága a nevezés, nincs ellátás – hát ja, de ezt lehet tudni előre, akinek nem tetszik, nem kötelező benevezni. Ha meg benevez az ember, akkor elfogadja ezt, és kész. Amúgy ellátás tényleg nincs, illetve a nevezési díjban nem foglaltatik benne, de sok ellenőrzőponton lehet venni mindenfélét, és igaz, h. 250 HUF a félliteres ásványvíz, ami a tekszóban meg 99, de hát én úgy érzem, h. egy évben egyszer kibírja ezt az ember, ha már benevezett, és ha már olyan fontos számára a Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetés. Én is vettem a Pilis-nyeregben 400 HUF-ért egy gyömbért, ami tényleg drágább, mint szemben a sparban, de akkor és ott olyan jólesett, h. az megfizethetetlen volt.

No, mindebből azt akartam kihozni, h. a Kinizsi általam felölelt igencsak rövid történetében én jelentős fejlődést láttam. Idén egyetlen ponton sem kellett várnunk a pecsétre. Az is nagyon tetszett, h. kaptunk egy kártyát, s az áthaladás igazolására ezt kellett „lecsippantani” a pontokon – persze emellett pecsételtek is az igazolókartonra. Velem a szervezők mindig kedvesek voltak, az előnevezésen és a túrán is. Még a konyhásnénik sem szóltak be a célban – ebben mondjuk jelentős szerepe lehetett annak, h. nem ettem célkaját… Azt az egyet jegyezném meg, h. nekem NAGYON hiányzott a korábban a célban kapott fánk, nagyon készültem rá, s ez egy olyan ennivaló, amit a húst nem evő kis szerencsétlenek is elfogyaszthattak, ellentétben a levesekkel.

Idén a Hosszú hegyen nem (sem) kellett várni a pecsétre, a pecsételés után egy percre kiálltunk, h. gyorsan valamit együnk, aztán mentünk is tovább. Eddig elég jó időt mentünk, nem nagyon álltunk meg még a szép kilátások miatt sem, csak lepillantottunk a hegyről.

Útközben egy-egy érdekes, ritka növényre hívtam fel a túratársak figyelmét, de sajna igen keveseket érdekeltek… többnyire az átlag túrázó üveges szemmel meredt a távolba, és ment, ahogy bírt. A Pilis-tetőre felfelé hiába mutogattam két gyönyörű gérbicset, illetve számos berki szellőrózsát, Zolin kívül vajmi keveseket érdekelt.

A Pilisre vezető szerpentin nekem nagy kedvencem, a kilátások és a növények miatt is. Idén már párszor megjártuk ezt a felfelét, így nem ért megdöbbenésként a rengeteg kidőlt fa és letört ág, ami még a téli jégtörés maradványa.

Ekkor már érezni lehetett, h. ma bizony nem lesz hideg. Nekem már konkrétan ekkor melegem volt, s ez a későbbiekben csak fokozódott.

A Pilis-nyeregben lévő ellenőrzőponthoz, ami egyben a 25-ös táv célja is, a szokásos 5 órás idővel értünk. Én eddigre kellemesen el is fáradtam, s úgy éreztem, akkor sem fakadnék sírva, ha itt lenne a túra vége. Mindenesetre erről az érzésemről bölcsen hallgattam, nem akarván Zoli morálját rombolni (s a sajátomat sem).

Megálltunk a pecsételés után enni inni, Zoli cipőt igazítani, és vettem egy félliteres gyömbért, ami nagyon jólesett, aztán mentünk is tovább. Innen Dorogig egy viszonylag nem nehéz szakasz vezet, kissé felélénkültem, beszélgettünk. Közben M. Sz. fotókat küldött arról, h. éppen hol járnak előttünk, s hol találhatók a kéktúrás pecsétek.

Dorogon van a 40-es táv célja, bár nekünk nincs itt EP. Eddigre pont elfogyott a 2 liter vizem, s (számomra) már kellemetlenül meleg volt. Megálltunk a boltnál, h. vegyünk vizet és kólát. Leültünk a bolttal szembeni panelház lépcsőjére, pont jöttek haza a háziak, megdöbbentek azon, h. Pestről jövünk („Gyalog???”) s Tatára tartunk. Láttam a családfő tekintetében, h. gyorsan elkönyvelt minket a megfelelő kategóriába.

Mellettem egy túratárs hámozta le a cipőjét. Olyan Converse-utánzat cipő volt rajta, vászon, gumitalppal. A lábujjai alatti párnácska egyetlen vízhólyagban olvadt össze a lábujjai között feszülő hólyagokkal. Gyengén bepróbálkoztunk, h. talán kellene vennie egy túracipőt, de ő mereven ellenállt: „Dolgozni is ebben járok, és nagyon kényelmes. Különben is, én soha nem túrázom, minek nekem túracipő? Nem szeretek gyalogolni...”

Mint mondotta, ő csak a Kinizsit akarta megcsinálni. Eddig. Már nem akarja, hol a buszmegálló?

Számomra itt kezdődött meg a pecsételés. Elővettem a térképtartót a hátizsákból, s a nyakamba akasztottam, h. ne kelljen folyton elővenni az OKT füzetet a hátizsákból. Mondtam Zolinak, h. beugrom a vasútállomásra a pecsétért. Helyeselt.

Igen ám, de itt a Kinizsi MÉG nem az országos kék útvonalán megy, hanem a műúton. Mikor kiértünk oda, ahol a síneket keresztezi a műút, a vasúti őrbódészerűségben ücsörgő fiatalember közölte, h. a pecsét, az bizony az állomásépületben található. Ami szinte felmérhetetlen messzeségben, alig látszott, a tűző nap remegő fényében ott, ahol a sínek a végtelenben összeértek. Zoli józanul közölte, h. ő ugyan el nem jön odáig… Helyes, akkor találkozzunk a műúton, javasoltam. Merthogy én a kéken megyek, ami majd a temetőnél bukkan ki a műútra.

Az állomás messzebb volt, mint gondoltam, s onnan a kék még csinál egy kurflit, felhívtam Zolit, h. várjon be a Getén. Pecsételtem, majd ahogy tudtam, siettem fel a Getére, ahol ment, ott kocogtam, ahol nem, ott próbáltam lélegezni. Nem akartam, h. Zolinak sokat kelljen rám várnia. A Getére lélegzetből kifogyva értem fel… Zoli még sehol. Pecsételés után kicsit arrébb mentem, leültem az árnyékba, s ettem valamit. Amikor már elég régen üldögéltem, szerencsére körbejártam a hegycsúcsot, s megtaláltam Zolit, aki utánam 10-15 perccel érkezett, s azt hitte, h. én még nem értem fel… tisztázva a félreértést, mentünk tovább. Nyakamban a térképtartó, ami már ekkor rendkívül idegesített…

A Getétől Mogyorósbányáig terjedő szakasz a legkevésbé kedvencem a túrából. Hosszú, kitett szakaszok, a nap tűz, folyton fel-le kell menni, vagy meredeken fel, vagy meredeken le, közben meg unalmas egyenes szakaszok. Ráadásul tényleg nagyon meleg volt, jó pár, a hőségtől fejbe vágva az út mentén ücsörgő túratárs mellett mentünk tovább.

A tokodi pincéknél idén sajnos nem volt a szokásos népünnepély. Eddig a helybéliek csináltak a túrázóknak zsíros kenyeret, uborkával, meg adtak vizet. Idén, pénzhiány miatt, kihalt volt a terület ilyen szempontból. Nekem nem hiányzik a zsíros kenyér, mert nem eszek olyat, de a hangulat nagyon hiányzott. Így már nem volt ugyanaz.

Kárpótolt némileg, h. bementem a „Kavics-lak” nevű házhoz a kéktúrás pecsétért, ahol egy művész lakik, aki kavicsokból készít szobrokat. Mikor megtudta, h. kéktúrás+kinizsis vagyok, megkínált egy pohár hűtött ásványvízzel, ami nagyon jólesett, a gesztus és a hideg víz is. Zoli közben zoknit cserélt, s megszemlélte szépen alakuló vízhólyagjait. Indultunk tovább, ami egy elég durva felfelét jelent. Jött szembe egy 4-5 fős csoport, csak nem eltévedtünk, néztem tanácstalanul Zolira, biztos, h. erre kell jönni, felelte ő. ezt a szembejövők is megerősítették: „Erre kell menni, de megláttuk, h. hol, és úgy döntöttünk, h. nekünk elég volt mára. Telefonáltunk a felmentő seregnek, h. jöjjenek értünk kocsival...”

Mi azért mentünk tovább, innen Mogyorósbánya már csak 2,5 km. A Kakukk vendéglőben Zoli zsíroskenyeret evett, és szendvicset, ittunk kólát, kávét, én pecsételtem az OKT-t, majd Zoli kifejtette, h. aggódik a szintidő miatt. Amúgy ezt a túrák kb. felénél mindig megjegyzi, nem kell komolyan venni annyira. Azért persze szedelődzködtünk, és mentünk Péliföldszentkereszt felé. Nagyon vártuk már, a hideg, bőséges forrásvíz miatt. Ittunk, mosakodtunk, feltöltöttem Kövér Test nevű ivózsákomat. Haladtunk tovább, jó tempóban, a Bika-völgyben a sportbolt kitelepülésén kaptunk szódát és szörpöt, ami szintén nagyon jólesett. Lassan kezdett már szürkülni, de még jól lehetett látni. Egy darabig. Úgy gondoltuk, h. Pusztamarótig (amit én következetesen Pilismarótként emlegettem s emlegetek) nem kell lámpa, de aztán mikor befordultunk az erdőbe, csak elővettük.

Pusztamarótra, ami 65 km körül van, s nem ellenőrzőpont, de OKT pecséthely, én már nagyon fáradtan értem. Elhamdulillah Zoli tudta, h. melyik fán az OKT-s pecsét, s egyenesen odanavigált. Nemcsak a pecsét volt rajta, hanem egy gyönyörű gyászcincér is, amit én azonnal büszkén körbemutogattam mindenkinek, egy fiú kérte is, h. tegyem már oda a kezem, h. fotózkodjon vele, óvatosan tettem vissza utána a jószágot a kéktúra pecsétnek is otthont adó hatalmas fenyőre.

Számomra itt egy szép, hosszú, sötét mélypont kezdődött. Álmos voltam, energiám semmi, Zoli ment elől, én meg igyekeztem nem lemaradni tőle a Gerecse oldalában felvezető köves ösvényen. Kicsit feldobódtam, mikor a Gerecse-üdülőhöz közeledve hangos kiabálás hallatszott, s hamarosan láttuk, h. az üdülőben nyaraló családok gyermekeikkel kiálltak a turistaút két oldalára, s a kisebb-nagyobb gyerekek hangos kiabálással biztatták a megfáradt túrázókat, pacsizva az elhaladókkal. Az apuka elmondta, h. minden évben a Kinizsi idején jönnek fel az üdülőbe, mert a gyerekek nagyon szeretik az éjszaka áthaladó mezőnyt biztatni, s már maguk is voltak a Gerecse túra 20-as távján. Ez tényleg nagyon kedves volt, egy kis időre feldobódtam, pecsételtünk, de a gyerekektől távolodva visszazuhantam a fáradtság feneketlen, sötét kútjába, s ez ki is tartott Bányahegyig. Lecsippantottam a kártyám, pecsételtek, s megkértem a pontőröket, h. a csuma sötétben legalább integessenek már nekem arra, amerre a kéktúrás pecsét van… Rögtön kedvesen közölték, h. itt van náluk a ponton, és pecsételtek is nekem. Ez óriási segítség volt. Csak azt bánom, h. a kéktúrás füzetembe nem kértem egy kinizsis pecsétet is, emlékül…

72 km, kisétáltam már magam, gondoltam, de leültünk egy kicsit, kaptunk egy pohár teát az ellátás részeként. Ettünk is, és én teljesen magamhoz tértem, olyannyira, h. az innen Koldusszállásig vezető könnyű szakaszon mentem elöl, jó tempóban, teljesen feléledve. Ez jól is jött, mert itt meg Zoli anyátlanodott el kissé, fájtak a vízhólyagjai, aminek időnként hangot is adott. Megtörtént az is, ami többnyire csak fordítva szokott: a vértestolnai műúton átérve Zoli megjegyezte: már megint jöttünk 6 km-t, nem ülünk le egy kicsit? Hová, kérdeztem vissza kissé értetlenül, hát bárhova, ide az út szélére mondta ő. én bármikor kapható vagyok egy kis elülésre, főleg 80 km-hez közeledve, így hát leültünk. Pár perces pihenő után mentünk tovább, s számomra szinte észrevétlenül jött el Koldusszállás. Itt megint pecsét, és nekem az utolsó OKT-pecsét a túra során. Olyan villámgyorsan gyömtem vissza a térképtartót a hátizsákba, mintha sose lett volna a nyakamban. Már tényleg NAGYON idegesített. Nem értem, hogy bírnak egyesek ezzel a nyakukban száz kilométereket menni…

Már csak egy pont volt hátra, a baji vadászház. Addig viszont meg kell mászni 3 huplit is. Nem olyan komoly huplik ezek, de 82 km után már annak érzi az ember. Zolival megegyeztünk, h. a kis-réti vadászház romjainál egy percre megállunk, beiktatunk egy technikai szünetet. Mondanom sem kell, h. a csuma sötétben nem vettük észre a kiszemelt helyszínt, s simán továbbmentünk… kicsit később azért megálltunk, én bementem az erdőbe, mire visszajöttem, kiderült, h. Zoli valami pókfészekbe ült bele, mert csak úgy korzóztak rajta a 3 centis nyolclábúak. Én szeretem a pókokat, de nem mindenki. Gyorsan továbbálltunk.

Az utolsó ellenőrzőponton, a baji templomromnál már világosodott. Én meg álmosodtam. A pont előtt esni kezdett az eső, de mire a kabátokat elővettük volna, bölcsen el is állt. Helyes. Megkaptuk a pecsétünket. Megettem egy fehérjeszeletet, Zoli molyolt az egyre durvábban hólyagos lábával egy kicsit, aztán mentünk is tovább.

Innen egy ilyen kiemelkedő gerincféleségen kell menni, aminek két oldalán jó mély szakadékféleség tátong. Aki itt leesik, az biztosan megérzi. No, én nyilván itt kezdtem bealudni menet közben… hiába próbáltam koncentrálni az ébren maradásra, már nagyon álmos voltam.

Azért elhamdulillah épségben leértünk az aszfaltos részre, de amikor az egyenesre kiértve megpillantottuk a VÉGTELENBE húzódó egyenes aszfaltot, amin még végig kellett menni egyáltalán a vasúti átjáróig, nemhogy a célig, az rendkívül demoralizáló volt. Zolinak kipukkant a vízhólyagja, amit hangos sziszegéssel adott tudtomra. Én egyre kevésbé voltam jókedvű, aminek szintén hangot adtam. Ráadásul, életünkben először sikerült 100%-ban a hivatalos útvonalat megtalálni a célig, ami olyan öncélúan és logikátlanul tekereg össze-vissza a teljesen érdektelen helyszínek között, h. ez még fokozta harapósságomat. Azt hittem, sose érünk már be.

Aztán persze beértünk, itt meg Zoli kezdett morogni, h. NYILVÁN a sporttelep legtávolabbi sarkában van a cél, h. még ott is tekeregni kelljen…

No, szóval, mint láthatjátok, eléggé elegünk volt már a sétálásból. Ráadásul az eső is esni kezdett – elhamdulillah, csak a célban, más se hiányzott volna, mint hogy még jól megázzunk útközben.

Végül persze meglett a cél, pecsét, jelvény. A célkajából semmit nem tudtunk enni. Nekem FÁJDALMASAN hiányzott a fánk, főként, h. Zoli megígérte, h. nekem adja az övét is… így teát nem egy, hanem két fánktól estem el egyszerre.

Kicsit pakolásztunk, mosakodtunk, aztán felmértük a helyzetet a vasútállomásra történő kijutáshoz. Sajna senki nem ajánlotta fel, h. kivisz minket, még a pontokról beérkező ügyeletes mentősök sem, pedig meg is kérdeztem, h. milyen tüneteket kellene produkálnunk ahhoz, h. mentővel vigyenek ki minket a vonathoz… de csak nevettek. Azt hitték, h. viccelek, pedig nem is.

Azért csak összeszedtük magunkat, s kijutottunk a vasútállomásra – a normális úton, ahogy a normális emberek mennek, nem ott, ahol a túrán bejöttünk, kanyarogva. Így kb. harmada lehet a távolság.

A vonaton megbeszéltük a túratársakkal, h. ez a Kinizsi szokatlanul nehéz volt. Hogy a hirtelen jött meleg, vagy valami más miatt, azt nem tudtuk eldönteni, nekem nyilván közrejátszott a kihagyott egy hónap is, de ennek ellenére én egy-két szakaszt leszámítva (Pusztamarót – Bányahegy, illetve az aszfalt a végén) remekül éreztem magam elhamdulillah. Kár, h. nem volt fánk... (csak enni járok a túrákra, mint tudjuk)

Mondtam is Zolinak, h. jövőre, majd ha megint együtt megyünk a Kinizsin, insallah könnyebb lesz :)