Erdei csőtörés, avagy a karcforrások :)

Táv: 20,6 km

Szint: 1025 m

Már NAGYON régen szerettem volna ezt látni. Az Imó-kő úgyis különleges helyet foglal el a szívemben, főleg, mióta Tamással bele is másztunk (Az Imó-kőbe. Nem a szívembe.)

SOHA nem hittem volna, h. ilyet is tud. Jó, jó, hallottam róla, de valahogy nem tudtam elképzelni, nem tartottam volna lehetségesnek. Már a hét elejétől kezdve lobbiztam Megbízott Szakértőnknél, h. márpedig nézzük meg. Nem volt nehéz meggyőzni.

A hetem nem volt valami világbajnok, a péntek meg még sokkal rosszabbra sikeredett. Mint tudjátok, itthon dolgozom, de sajna időnként még így is utol lehet érni az embert, merth. van ugye telefon meg email is. No de sebaj, gondoltam, hallgatván a litániákat, holnap mi megyünk, és megnézzük az Imó-kőt…

Még csak korán sem kellett (volna) kelni reggel. A fiúk 7:15-re jöttek értem. Igaz, h. vendégem volt, akit 4:30-kor ki kellett engednem a lakásból, de így legalább utána még tudtam dolgozni. Megérkeztek a fiúk, és 9 körül már a Hereg-réten állítottuk le az autót. A nem is olyan távolban ott magasodott a reggeli napfényben a Tarkő és a Három-kő, akikhez majd később lett személyesen is szerencsénk:

Elsőre feltűnt, h. többen parkolnak itt, mint szoktak… miközben cipőt cseréltünk, oda is jött hozzánk egy pocakosabb apuka, s megkérdezte: „Elnézést, maguk tudják, hogy merre vannak azok a karcforrások?”

M. Sz. csak bámult rá, olyan képet vágott, mint aki nem tudja eldönteni, h. akkor most ez tényleg igazi-e. Nekem egy kicsit félre kellett fordulnom, h. ne röhögjek nagyon feltűnően, majd rángatózó szájjal és elfúló hangon csak annyit tudtam kinyögni: „Attól függ, melyik...”

„Hát amelyik itt van” - zárta rövidre a témát a kérdező, de eddigre már M. Sz. is összeszedte magát, s szépen elmagyarázta, h. menjenek vissza a műúton, ameddig elérik a kék pluszt, aztán menjenek azon, amíg elérik a kék kört, aztán… Eddigre reménybeli túratársunk már elvesztette a fonalat. Az útleírás végére visszaszállt a kocsiba, s elindult valamerre, de aztán nem láttuk őt a karcforrás felé vezető úton.

(Közbevetés: oké, h. beindult a médiagépezet a karsztforrásokról, de azért én elég merésznek érzem azt, h. valaki előzetes tájékozódás, térkép, valamiféle útiterv stb. nélkül vág neki a Bükknek, h. „majd ott megkérdezem valakitől”. M. Sz. szerint arra gondolt, h. leállítja a kocsit, kiszállnak, és ott lesz a karcforrás. Erről eszembe jutott, h. milyen rendkívüli lehetőségeket rejtő piaci rés ez: létesíteni egy parkolót, ahol az autó jobb oldali ablakán kitekintve megtekinthetjük a karcforrásokat, a bal oldali ablakon ezzel egy időben megrendelhetjük a drive-in menüt. Csak egy meki meg néhány kisebb szivattyú kellene az élménypark létrehozásához. S ráadásul a szivattyú segítségével a mesterséges karcforrásokat függetleníteni lehetne az aktuális csapadékhelyzettől is.)

Átöltözés után nekiindultunk a fentebb vázolt útvonalnak. Arra számítottam, h. iszonyat sár lesz, de kellemesen csalódnom kellett. A talaj még fagyott volt, s bár nem mondom, h. ne lett volna sár és víz, de teljesen kezelhető mértékű volt, még akkor is, ha a patakok nagy része szezonális kitelepülést tartott a turistaúton:

Biztos megy az Imó-kő, mert jó sok víz jön lefelé, biztattak a fiúk, én pedig reméltem, h. így van, mert annyira vártam már a működő Imó-kőt, h. el sem tudom mondani, mekkorát csalódtam volna.

Már a forrás elérése előtt közöltem: „Akarok látni valami érdekeset!”, mire M. Sz. hangos, fejhangú huhogással vetette rám magát új, neon-narancssárga, vadász-biztos baseballsapkájában, ami valóban lenyűgöző produkció volt, olyannyira, h. alig-alig mertem bevallani, h. nem 100%-ban ilyesmire gondoltam, hanem pl.

a.) szalamandrára

b.) kucsmagombára

c.) valami dekoratív virágra.

Lévén, h. a talaj keményre volt fagyva, az első kettőre nem volt túl sok esély, na de a harmadik! Hamarosan megjelentek az igazi hóvirágok, s végigkísértek minket utunkon, néha hihetetlen tömegben:

és azért kalapos barátaim is képviseltették magukat:

Így az érdekes dolgokat csodálva hamar elértünk az Imó-kőhöz, s már messziről hallottuk a víz robaját, ami biztosított minket arról, h. a forrás „megy”, vagyis működik. De még hogy!

Hát, meg kell mondjam, engem teljesen lenyűgözött a dolog, gyorsan ittam is belőle egy fél litert. Sőt, még a kocsiban bevallottam M. Sz-nek, h. hoztam két üveget magammal, mert akarok hazavinni a karcforrásokból (ezen jót nevetett), így az egyiket gyorsan meg is töltöttem Imó-kővel. Tényleg fantasztikus volt a forrás:

Különösképpen, ha figyelembe vesszük, h. decemberben, mikor még belemásztunk, így nézett ki:

Ezt a brutál nagy barlangot most mind megtöltötte a víz, s csak úgy zubogott ki belőle…

Hát, valami fantasztikus volt. Ennek örömére ettünk is egy-egy kiscsokit. Valamint M. Sz., aki hősiesen cipelte a nagy fényképezőgépét, s még az állványt is, fotózgatott. Eközben én nézegettem a forrást, és felváltva mondogattam, h. azt a mindenit, illetve, h. ez milyen jó már. Szókincsem, mint láthatjátok, eléggé korlátozott.

Miután kigyönyörködtük s -fotózgattuk magunkat, felkerekedtünk, s indultunk tovább. Ez egy idő után azzal járt, h. brutálisan felfelé kellett menni a kék pluszon. Majd egy jelzetlen úton meg ugyanilyen, sőt még brutálisabban lefelé. Itt már találkoztunk egy-két szembejövővel, akik figyelmeztettek minket, h. az út meredek (köszike), s a vége rettentően csúszik, „nagyon veszélyes”. Ennek én meg nagyon örültem. De amúgy nem volt ám olyan vészes, volt egy patakátkelés, aztán meg halálosan veszélyesnél egy-két fokkal jobb FOSoldalban kellett menni, ami kifelé lejtett, tele volt kidőlt fatörzsekkel s egykori állomáshelyüket jelző kráterekkel, valamint kövekkel és egyéb, ismeretlen eredetű gödrökkel, amelyeket tán még a pleisztocénben ástak kis-közepes termetű dinoszauruszok. Egyszóval, a kedvenc terepemen nyomultunk, amit még fűszerezett egy középkorú hölgypáros izgága németjuhásza, amely folyton a lábam alá került valahogy, olyan képet vágva, mint aki szívesen tesztelné végtagjaim élvezeti értékét, frissességét s konzisztenciáját – miközben sajna akkora állkapcsa volt, h. ha igazán komolyan megpróbálkozik, sikerült volna neki.

Ilyen körülmények között értük el az Erdei Csőtörést, ahol sajna lényegesen többen voltak, mint az Imó-kőnél. Hja igen, ezt egyszerűbb s rövidebb megközelíteni. Ennek ellenére sorszámot azért nem kellett húznunk, h. az erdei csőtörést, avagy a Vörös-kő forrást megtekintsük:

Nagyon jó volt, voltak még kis alforrásai is:

Kettes számú üvegemet megtöltöttem az erdei csőtörésből feltörő vízzel. És volt egy patak, ami a feljebb lévő Felső-forrásból származott:

 ennek partján bóklásztam, s vizsgálgattam a fatörzseket, nagy örömmel akadva rá kalapos barátaimra:

Aztán, mikor kigyönyörködtük magunkat, megindultunk felfelé a patak mentén, majd a Felső-forrást elhagyva a vízmosásban, melynek járhatatlansága mellett egy teljes szarvascsontváz is tanúskodott (innen még a szarvas sem került ki élve…)

Út közben még megálltunk az ú. n. „színes barlangnál”, melynek rózsaszín-zöld csíkos fala valóban lenyűgöző volt:

Felérve végre találtunk egy utat, ami többé-kevésbé járhatónak mutatkozott, ezért M. Sz., mint túravezető, rövid vizsgálódás után úgy döntött, h. nem arra megyünk. Éles balkanyar után megindultunk felfelé egy még járhatatlanabb vízmosásban, ahol egyedül az vigasztalt, h. lefelé nem erre kell jönni, illetve vigasztaltak még az út során mutatkozó hóvirágok és hunyorok is. 

Egy idő után felértünk egy újabb barlanghoz, majd egyre szelídülő terepen a jelzett útra.

A Tarkő felé tartottunk, s egyre több lett a hó. Hamarosan összefüggő hóréteg borított mindent, még hógolyóztunk is egy kicsit.

Út közben a hóban virágok jöttek rá, h. nem is az az évszak van, s harcoltak életünkért - elég sikeresen amúgy:

A Tarkőre némi elég durva emelkedő után jutottunk fel, ám itt üldögéltünk egy jó negyed órát, ettünk szendvicset, majd megindultunk a Három-kő felé.

Szeretem az olyan túrákat, ahol a Tarkőről meg lehet nézni a Három-kőt, majd pedig a Három-kőről a Tarkőt (fordítva is jó). Úgy érzem, ez egyensúlyban tartja a szakrális világrendet, s emellett még demokratikus is. Erre azonban a hivatalos túrák közül eddig csak a Less Nándor emléktúra 66-os távján volt alkalmam, ha jól emlékszem. Most tehát alaposan megnéztem a Tarkőről a Három-kőt:

Aztán, mivel a szikrázó napsütés dacára meleg az nem volt, és még a szél is fújt ráadásul, elindultunk a Három-kő felé, továbbra is hóban. A Három-kőn pedig gondosan megszemléltük a Tarkőt, és (a változatosság kedvéért) ettünk csokit:

Aztán indultunk lefelé. Meg kell mondjam, h. MINDANNYIAN úgy emlékeztünk, h. a Három-kőhöz vezető elágazás SOKKAL közelebb van. Ha engem kérdeznek, kb. egy kilométert mondtam volna. Na ja, jó lesz az 2,6-nak is. Azért persze elérkezett végül az is:

Innen pedig megindultunk jobbra lefelé (és néha felfelé) vissza a kocsihoz, bár a Három-kőről nézve a Hereg-rét SOKKAL közelebbinek tűnt…

Eddig nagyon örültem, h. a hó lepucolta az elmúlt hetek sárrétegeit a bakancsomról, s most, ahogy lejjebb értünk, és ismét megjelent némi sár, ez a projekt veszélybe került. Elhamdulillah azonban nem volt már komolyabb sár, legfeljebb a cipőtalpad lesz ettől sáros, mondta kissé szemrehányóan M. Sz.

Aztán az út túloldalán feltűnt a rét, a szélén a parkoló. Még az utolsó lehetőséget kihasználva a réten összegyűlt tócsákban gyalogoltam végig, merth. ugye cipőtisztítás…

Cipőcsere után beszálltunk a kocsiba, és irány Budapest. Még felugrottunk hozzánk gulyáslevest és palacsintát enni.

Ez egy nagyon remek túra volt, a működő karcforrások pótolhatatlan látványt jelentenek. Ezen a túrán nagyon sok minden volt, amit szeretek: forrás, vízesés, barlang, gomba, igazi hóvirág, hunyor, stb. Remekül szórakoztunk. Insallah látjuk még működni a karcforrásokat… Addig is van itthon egy üveg Imó-kőm, és egy üveg Vörös-kőm is, és ha bárki sokat akadékoskodik, iszom majd belőle, és nem fog érdekelni.

Kinek ajánlanám a túrát?

Bárkinek, aki (a) talál valakit, aki elvezeti őt a karcforrásokhoz, vagy (b) képes otthon megnézni a térképet, h. merre is kell vajon menni...

Dachstein – 2. nap

Táv: 16 km

Szint: 600 m

Reggel 6-kor szólt az ébresztő… hát, ez nem esett túl jól. Valahogy kimásztam az ágyból, majd elgondolkodtam, h. hogy jutok le az egy szinttel lejjebb lévő étkezőbe. Konkrétan nem fájt semmim, bár volt néhol egy kis izomlázam (olyan helyeken, ahol többnyire nem szokott), de olyan fáradt voltam, mintha nem aludtam volna egy percet sem éjjel.

A reggeli kávé némileg életet lehelt belém, közben a fiúk arról beszéltek, h. hova menjünk ma, én néha építő jelleggel közbeszúrtam, h. „aha”, „jaja, az tök jó”, illetve „nekem jó lesz bármi”, de igazából csak foszlányokban hallottam, h. miről beszélnek, végül sikerült megállapítanom, h. valami vízeséshez megyünk, remek, a barlang mellett ez a kedvenc természeti formációm, menjünk.

Elköszöntünk szállásadóinktól, bepakoltunk Ülésfűtésbe, és megkezdtük utunkat a Wilde Wasser nevű helyre, ahol van egy brutál nagy vízesés, meg hegyek.

Leparkoltunk, ne vigyünk botot, mondta M. Sz., a lépcsőkön csak útban lenne, és el is indultunk, hamarosan a változatosság kedvéért felfelé.

Nagyon hamar megláttam a vízesést, ami konkrétan a legnagyobb, amit eddig a műfajban láttam:

Természetesen hosszasan lelkendeztem, h. hűűűű, ez aztán az IGAZI vízesés, stb. Közben egy szurdokban kellett felfelé kapaszkodni, aminek alján volt a vízesés, néha folyóvá alakulva, néha visszaalakulva vízeséssé, ez felett pedig kedves emberek járható útvonalat alakítottak ki, létrák, lépcsők, drótkötelek, ilyesmik segítésével.

A lépcsők hosszúak voltak és meredekek:

És volt egy függőhíd is, ami konkrétan brutál magasan volt, és brutál hosszú:

Én magam is hosszasan gondolkodtam, amikor még csak alulról láttam, h. vajon ezen én át fogok-e menni, vagy majd szépen visszasétálok az autóhoz, de mikor már ott voltam előtte, láttam, h. az építők sem hülyék ám, és nagyon, nagyon magas korlátja van a hídnak, és nagyon, nagyon kellene akarni azt, h. onnan valaki leessen, így hát simán átmentem rajta, sőt, nagyon tetszett, főleg az, h. ha a közepén vagy, és másvalaki is megy a hídon, akkor beleng az egész konstrukció:

Még egy párszor átkeltünk ide-oda a folyó/vízesés felett, a nagyobb medencékben AKKORA pisztrángokat láttunk, h. hármunknak simán elég lett volna vacsorára, nosztalgiával gondoltam vissza a Bánkúton fogyasztott pisztrángra…

A szurdokon hamarabb felértünk, mint szerettem volna. Nagyon tetszett ez a rész, lefelé a rohanó, tomboló áradat (TKM, MOST te sem mondhatod, h. túlzok!), felettünk meg a hegyek:

Azonban elég hamar felértünk a szurdok tetejére, ahol egy menedékház várt minket, ahol sajna kénytelenek voltunk elfogyasztani egy ilyet:

És nem, nem ÖSSZESEN egy ilyet, hanem fejenként egy ilyet, de hát ez van… aztán felkerekedtünk az újabb hegy irányába. Először lesétáltunk egy tó partjára:

Útba ejtettünk egy újabb vízesést, ahova persze muszáj volt odamenni: 

Megjegyzem, M. Sz. szerint ez a fenti jelenség NEM vízesés, hanem csak függőlegesen jön le a folyó a hegyen. Szerintem meg éppen ez a vízesés definíciója... Ezen egy darabig elvitatkoztunk, a szokásos építől intellektuális jellegű vitánkat folytatva:

Én: - Márpedig ez vízesés.

M. Sz: - Nem, hanem csak függőlegesen jön le a víz!

Én: - Igen, ami a vízesés definíciója.

M. Sz.: - Nem.

Én: - De igen. 

M. Sz.: - Nem.

Én: - De igen.

M. Sz:: - Mindig eggyel többször nem, mint ahányszor igen...

Aztán mentünk tovább a tóparton. Micsoda síkvidéki túra lett ebből, mondta M. Sz. elégedetlenül, mikor már jó 35-40 métert valóban síkban mentünk…

Ennek hamarosan vége lett. Átmentünk egy tehéngátlón, 

aztán lassan, de határozottan megindultunk felfelé, oda, ahhoz a menedékházhoz:

Amúgy rengeteg ilyen tehéngátló szakította meg a villanypásztorokat. A tehén fordulóköre igen nagy, így ebbe a deszkákból kialakított mini-labirintusba nem tud bemenni, csak megáll előtte, és néz, mint tehén a tehéngátlóra. A lényegesen fordulékonyabb túrázók azonban viszonylag könnyedén befordulnak a tehéngátlóba, s így elkerülődik az a probléma, h. (a) a leakasztott villanypásztort nem akasztják vissza, s a marhák világgá mennek, (b) saját lépésüket a valósnál lényegesen magasabbra becsülő túrázók nem próbálnak átlépni a villanypásztoron, s így nem szenvednek kényes helyen áramütést.

 A felfelé út köves volt, nehezen járható, és néhol jó meredek. Meg teljesen meglepő módon eléggé meleg is lett – az előző napi 14 fokhoz képest mindenképpen. Azonban felérve a menedékházhoz a kilátás kárpótolt:

Ittunk egy almafröccsöt, ettünk egy szendvicset, elnézegettük a jelzőtáblákat az útvonalakkal, a Hochsteinre de jó lenne felmenni, de hát az egész napos program, ráadásul feketével jelölve (a legnehezebb útvonal), szóval majd legközelebb insallah.

Elindultunk lefelé, útközben fotóztunk száratlan bábakalácsot, ez a növény ritkán nálunk is előfordul, a Bükkben, töbörök oldalában, itt meg annyi volt belőle, h. a végén már le se fotóztuk őket:

Hát, nekem ennyi elég is volt mára, foglalta össze tömören M. Sz., mikor leértünk a kocsihoz, én pedig 100%-ban egyetértettem vele. Nagyon szép nap volt, de elfáradtunk, és még haza is kellett vezetni (a fiúknak. Ha én vezetnék haza, abból nem sok jó sülne ki…)

Nagyon szép volt ez a két nap, olyan helyeken jártam, mint még soha. Insallah máskor is visszamegyünk, mert én úgy láttam, h. határozottan sok hegy volt arra, amin még nem voltunk fenn…

Dachstein – 1. nap

Táv: 22,5 km

Szint: 1600 m

Még soha nem voltam külföldön túrázni. Sőt, még soha nem voltam 2000 m felett sem, így mikor M. Sz. hívott, h. menjek velük Ausztriába, a Dachstein hegységbe túrázni, természetesen kaptam az alkalmon. Annál is inkább, h. erre a hétvégére a nyári kéktúrából kimaradt szakasz pótlását terveztük, de logisztikai problémák miatt nem jött össze, így nem volt semmi programom. Márpedig csütörtökön lett vége a Ramadánnak, jó rég nem voltam sehol túrázni, tehát menni kell. Kissé ugyan aggódtam, mert épp emiatt a kondícióm nem mondható a legjobbnak, de valamikor el kell kezdeni a helyrehozását… szóval menjünk.

Péntek este megjelentem a kiindulási pontul szolgáló Budaörsön, bepakoltunk Ülésfűtésbe, és hajrá. Kicsit későn indultunk, és az út sem ment simán. Először egy kamion szakította át a szalagkorlátot, és a szembeoldalon ütközött 2 másik kamionnal, így az autópályán szó szerint 25 km hosszú sor állt. Szerencsére nem a mi oldalunkon, de azért nekünk is kellett várakozni. Mire meg nekiindulhattunk volna, olyan durván kezdett zuhogni az eső, h. néha csak lépésben lehetett haladni. A szállásra már majdnem éjjel 1-kor értünk oda, de így is kedvesen fogadtak, mondjuk sokat nem szocializáltunk, beestünk az ágyba, és aludtunk.

Reggel az ablakon kinézve szembesültem azzal, h. (a) tehenek vannak az ablak alatt, 

(b) zuhog az eső. Hurrá. Azért persze nem maradunk itthon… nagyon finom és bőséges reggelivel vártak minket, a kávé különösen jó volt, meg minden más is. Reggeli után átmentünk a Gosau nevű faluba, ahol még mindig esőben, esőkabátban, megkezdtük az utat felfelé a Dachstein hegység (egyik) lábán.

Mint említettem, sosem túráztam még külföldön, és ilyen magas hegyekben sem. Otthon naivan azt gondoltam, h. oké, hát sokat kell felfele menni, meg meredek is lesz – olyan lehet, mintha felmennék az Ágasvárba, csak sokkal hosszabban kell menni. Hát nem olyan. Még jó, h. nem terepfutócipőben mentem… a Salomon bakancsra nagyon is szükség volt, sőt, néha úgy éreztem, h. ez a valójában „magas szárú futócipőnek” (ami szerintem oximoron) nevezett hibrid izé is kevés, valami ennél szilárdabb, bőrből készült dologra lenne szükség… de végül is a Solomon nagyon jól bevált, később, mikor kis híján lezuhantam egy 5-600 m mély szakadékba, az sem az ő hibája volt :)

De ne ugorjunk ennyire előre. Most még csak reggel volt, az eső esett, a hegyek ködbe burkolóztak:

Nekem így is nagyon tetszett, egészen odáig voltam, h. hűha, nahát, MEKKORA sziklák, és milyen szép, és milyen meredek, és mennyi van belőle… a fiúknak elég idegesítő lehetett. Szerencséjükre hamar felhagytam a lelkendezéssel, mert TÉNYLEG meredek volt, és muszáj volt lélegeznem. Meglepetésként ért, h. a kezdeti pár száz méter után, ami tényleg olyasmi volt, mint felfelé Ágasvárba, a talaj és maga az út is egyre kövesebbé vált:

Hamarosan két izgalmas felfedezést is tettem. (1) találkoztam a helyi kétéltűfauna jeles tagjával, nem ismerem a nem hazai fajokat, de ezt alpesi szalamandraként azonosítottam:

(2) az erdőben volt egy csomó ÁFONYA:

Tudni kell, h. ez a kedvenc gyümölcsöm… ám a piacon cca. 2500 HUF kilója. Így mindig bánatosan megnézem, és néha veszek 20 dekát. Itt ugyan az áfonyák apróbb szeműek voltak, de nagyon finomak, és egy csomó volt belőlük, rendre meg is kóstoltam mindet:

Közben az eső elállt, és elhamdulillah nem is esett a továbbiakban. Egyre magasabban jártunk, néhol kissé nehezen járható úton, de a táj nagyon szép volt. hamarosan megálltunk egy kicsit, és ettünk, a többiek nem tudom, hogy voltak vele, de én olyan éhes voltam, mint aki még életében nem evett… Mentünk tovább, természetesen felfelé:

Útközben láttunk zergéket is, ami nekem nagy élmény volt, mert szabadon még nem láttam soha ilyesmit. Nem is nagyon szaladtak el – pontosan tudták, h. oda, ahol ők vannak, mi nemigen tudunk ám feljutni, vagy hát legalábbis nagyon kellene akarni, és ezért nem is menne túl gyorsan…

Nagyon szép virágokat láttunk, volt körtike, encián, többféle tárnics:

Aztán fogyni kezdett a növényzet, csak a fűfélék meg a  törpefenyők maradtak:

Aztán meg már azok sem:

Ezen a köves izén (NEM ösvény, ehhez ragaszkodom) elég nehéz volt haladni. Igazából ez a hágón átjutás elég félelmetes volt nekem, néhol mászni kellett, előredobtam a botokat, azok meg simán visszacsúsztak rám, ez a koncepció nem jött be, másztam tovább botokkal, közben remélve, h. nem erre kell majd lejönni…

Fenn a tetején:

A neheze még most jött, én felfelé SOKKAL könnyebben megyek, mint lefelé, itt viszont le kellett mászni a menedékházhoz, ami nem volt egyszerű:

No, most hogyan is tovább?

Útközben volt hó! Én már fáradt voltam ahhoz, h. felmásszak a hóhoz a hegyoldalba, de Tamás nagyon kedvesen hozott nekem hógolyót:

Úgyhogy augusztus közepén hógolyózhattam egyet:

Kilátás:

A menedékházban ettünk egy levest, ittunk kávét, és kicsit beszélgettünk a magyar (!) szakácsfiúval. Érdemes már hazamenni, kérdezte. Menekülj, tört ki belőlem, aztán csak nevettünk. Arról beszéltünk, h. lefele inkább a hosszabb, de könnyebb úton megyünk.

Hamar rájöttünk, h. itt a „könnyebb”, az mindenképpen idézőjelesen értendő, a hosszabb, az pedig nem…

Meg is indultunk, nehogy ránksötétedjen, kissé felháborodva vettük tudomásul, h. a „lemegyünk”, az kezdetben masszívan, sokáig felfelé menést jelent… aztán megjött a lefele is, egy (elhamdulillah) drótkötéllel biztosított, durva lefelé mászás személyében:

Innen pedig ezen a cikkcakkon mentünk tovább:

Szemben pedig durván felfelé valami vízmosásszerűségben…

Kiértünk valami hegyre, ahol a hegyoldalban haladtunk valamin, ami M. Sz. szerint ösvény volt, szerintem meg nem:

Végül megtaláltam rá a megfelelő definíciót: a kívánt haladási irányunkkal bizonyos százalékban megegyező köves hegyoldal. Jobbra a hegy, balra meg párszáz méter mély szakadék, hurrá. Én ekkor már fáradt voltam, fizikailag és szellemileg is attól, h. nagyon kellett végig figyelni minden lépésre. Egy helyen azt hittem, h. a fű alatt kő van, aztán pedig mégse… kicsúszott a lábam, és a következő pillanatban már csak deréktól felfelé hevertem az úton… M. sz. elég felháborodottan kiáltott rám, h. mit is csinálok éppen, ezért igyekeztem minél gyorsabban visszakecmeregni a nemösvényre, ami elhamdulillah sikerült is.

Csak érjünk már be a fenyők közé, mondta M. Sz. újra, aztán mikor végre beértünk, megint csak felfelé kellett menni, én ekkor már kissé lemaradtam a fiúktól, ezen a ponton kicsit elanyátlanodtam, de elhamdulillah hamar összeszedtem magam. Felértünk végre a felvonó felső állomásához – ide lehet feljönni a tótól, ahonnan reggel indultunk:

Leültünk enni egy almát, aztán fotóztunk, mert innen gyönyörű kilátás nyílt a hegytetőre, a gleccserrel:

Természetesen a felvonó már nem járt – este volt… gyalog kellett lefelé indulnunk, csak pár km volt hátra, viszont 600 m szint lefelé… ami annyira nem esett jól. Elhamdulillah leértünk világosban, mert nem is tudom, sötétben mi lett volna, így sem volt egyszerű.

A tó partján leültünk a menedékház teraszára, vacsorázni, közben gyönyörködtünk a naplementében, amely a tó felett megvilágította a gleccsert a hegy tetején:

Lassan besötétedett, 11 fok volt, annyira nem volt melegünk, szóval a mákos gőzgombócok elfogyasztása után elindultunk a szállásunkra, ahol a változatosság kedvéért beestünk az ágyba, megegyezve abban, h. mi már ugyan semmit nem beszélünk meg, a holnapi programot reggel 7-kor, a reggelinél megtervezzük…