Óbudai határtúra

Táv: 16 km

Szint: 560 m

Hajnalban ¾ 4-kor felébredtem arra, h. brutális éhes vagyok… miután megettem egy rozskiflit szalámival és fél üveg mustárral (ezt ne kérdezzétek, h. honnan jött, de ANNYIRA kívántam a mustárt, h. az nem normális), úgy éreztem, most már kibírom reggelig…

Reggel nagy kedvem nem volt felkelni. Fáradt voltam a szombati túrától, meg álmos is. De a húgom és a lánya is ígérkezett a túrára, nincs mese, kelni kellett.

Tavaly is voltunk már ezen a túrán, és most még a fényképezőgépemet is otthon felejtettem, ezért nem sok mindent tudok írni, csak két dolgot emelnék ki.

Az egyik, h. valami BRUTÁLIS hideg volt végig. Ez nekünk sajna eléggé rányomta bélyegét a napra, mert a húgom és a gyermek nem öltöztek fel kellőképpen, így végig menet közben is fáztak. Én már ugye elővettem a télire nyugdíjazott Kövér Testet, a szombati túrán nem is volt gond, itt azonban befagyott… szóval hideg volt, na, igazi téli túra március végén… én nagyon szeretem a telet, meg a havat, de most már azért lassan elég lenne ám belőle.

A másik, h. nekem sokkal jobban tetszett a túra, mint tavaly. Pedig az útvonal, pontok stb. ugyanaz volt gyakorlatilag. De idén a pontőrök sokkal, de sokkal kedvesebbek és lelkesebbek voltak, nem úgy néztek ki, mint akiket odaparancsoltak pontőrködni, és már alig várják, h. mehessenek haza. És még arról is volt elképzelésük, h. hol vagyunk, és merre kell menni.

Engem a túrán annyira nem érdekel az ellátás, h. mit adnak útközben, meg h. mennyi a nevezés. Néha szívom a fogam, h. ez bizony drága volt. De a kiírásban benne van a nevezési díj, ha sokallom, nem megyek, és kész. De az, h. jó hangulat legyen, szívesen fogadjanak, kedvesek legyenek, az nagyon fontos. Idén sokkal jobban megvolt ez a túrán. Az már csak kis plusz, h. a célban a zsíros mellett idén vajas kenyér is volt. Útközben valóban nem adtak semmit, de ez úgy vélem, 16 km-en kibírható. Nekem nem hiányzott. A tavalyi túra után nagyon haboztam, h. eljöjjek-e idén, de mivel az unokahúgomnak kedve volt sétálni, mondtam, oké, menjünk. És elhamdulillah én a tavalyihoz képest úgy érzem, a túra határozottan fejlődött. A szombati után még kellemes is volt, a célban sokkal kevésbé éreztem szétrángatva az ízületeimet meg az izmaimat, mint a rajtban. Egyszóval, ha jövőre belefér az időbeosztásba, újra megpróbáljuk insallah. 

Julianus 50

Táv: 54 km

Szint: 1600 m

(Megjegyzés: inkább 52 km, 1800 m szintnek mértem én ezt.)

Tavaly Tonnakilométerrel voltunk ezen a túrán, és nekem nagyon tetszett. Eleve szeretem a Börzsönyt, ez a túra pedig nagyon jó helyekre megy, és az is nagyon tetszett, h. két különböző irányból kétszer is fel kell menni a Koppány-nyeregbe. Idén is mindenképpen szerettem volna menni. Amúgy minden szokott túratársam az ugyanezen a napon rendezett, szintén a Börzsönyben lévő túrára ment, így (a) sokkal kevesebb induló volt, mint tavaly, (b) egyedül vágtam neki a túrának.

Ki kell emelnem, h. azért is jöttem erre a túrára, mert tavaly nagyon-nagyon szimpatikusak voltak a szervezők. Többnyire idős nénik meg bácsik, nagyon aranyosak. Már csak miattuk is ezt a túrát választottam. Az is tetszett, h. a nagyon-nagyon baráti nevezési díjért (700 HUF) tényleg a szívüket-lelküket kitették, én biztos nem tudtam volna ilyen kedves meg aranyos maradni, ha a brutál hidegben a szabad ég alatt kell kennem a kenyereket meg töltögetnem a limonádét…

Reggel a vonat ¾ 7-re ért a rajtba, rajtidő hivatalosan 7-től, csaknem egyszerre érkeztünk a szervezőkkel, akik a RAJT molinót igyekeztek éppen valahogy felerősíteni a falra, mondván, a MÁV leszedette velük, amikor a villanyoszlophoz kötötték ki, merth. „RAJT nevű megállójuk nincsen”.

Fizettem, feladtam a csomagomat a száraz cipővel és a kabátommal, megkaptam az itinert, amin valami hihetetlen profi színes térkép volt, de komolyan, ilyet én még nem is láttam (lehet, h. tavaly is ilyen volt, de akkor ugye ott volt a Sztárnavigátor velem, és bele se néztem a térképbe).

Egy idősebb túratárs megkérdezte, h. voltam-e már a túrán, és gyorsan szoktam-e menni. Voltam, és nemigen, feleltem, ő pedig megkérdezte, h. tarthat-e velem. Próbáljuk meg, mondtam, meglátjuk, milyen a tempónk, tudunk-e együtt menni.

Az egyik bácsi közölte, h. ő az első pontőr, menjünk együtt a pontig, mondta az egyik túrázónak, akivel láthatólag ismerték egymást, ááá, inkább pecsételj itt, mondta kétkedve a kolléga, és a pontőr akkor már nekünk is pecsételt még a rajtban. 

Azt is megtudtuk, h. átépítés miatt a Julianus kilátóba nem lehet felmenni, kerüljük ki valami erdészeti úton.

Elindultunk, és először azt hittem, h. ez a kooperáció halálra van ítélve, mert társam olyan tempót diktált, h. komolyan, alig tudtam vele lépést tartani. Néha futás-szerű idétlen szökkenésekre kellett váltanom. Hát, az első emelkedőn fel fog bomlani a csapat, gondoltam, és igyekeztem lélegezni.

Azt még levegőért kapkodva is észleltem, h. tavalyhoz képest most egy darab tavaszi virág sincsen, hófoltok viszont még igen. Mondjuk nemigen tudtam fotózgatni, mert ugye próbáltam egyrészt tartani a tempót, másrészt levegőt venni. Aztán, amikor jobbra fordultunk az igazán meredek részen felfelé, túratársam előreengedett, én mentem, ahogy tudtam, aztán hallottam, h. előz hátulról. Amikor mellém ért, akkor láttam, h. nem ő, hanem egy futó előz. Túratársam kissé visszavett a tempóból, így én is kényelmesebb menetre váltottam, de azért nem álltunk meg persze.

A kilátó hupliját kihagytuk, annyira nem bántam, mentünk tovább Törökmezőre, közben beszélgettünk túratársammal, kiderült, h. matematikaprofesszor, én ettől teljesen belelkesedtem, ő meg kissé rosszallóan közölte, h. „Ön nő létére nagyon gyorsan megy”.

Itt már kezdett megmutatkozni, h. burtál sáros napunk lesz, az úton a patak és a sártenger váltakozott:

Törökmezőn nem találtunk pontőrt, pecsételtünk a kéktúrás bélyegzővel, és nekilódultunk a kóspallagi elágazás felé. Emlékeztem tavalyról, h. hol van a pont, addig nagyon szép rész vezetett, nem is olyan nehéz, bár azért persze mentünk felfelé is meg lefelé is. Amikor elindultunk, kicsit fáztam, álmos voltam, nem tudtam, hogy fog alakulni a közös menet, nem volt túl jó kedvem, de ekkorra már nagyon jól éreztem magam. Túratársam nagyon kellemes társaságnak bizonyult, jól el tudtunk beszélgetni, de az sem zavart egyikünket sem, ha kilométereken keresztül csendben mentünk. Időközben kiderült, h. inkább én diktálom a tempót, de ő csak 30 km-ig jött, gondoltam, addig nem sietek, majd ha biztonságban eléri a buszt, a végén belehúzok.

A pontig még akadt egy érdekes patakátkelés, itt kellett volna átmenni:

Persze nem itt mentünk, lejjebb a feltorlódott faágakon evickéltünk át.

A ponton tavalyhoz hasonlóan a pontőrök diót törtek a résztvevőknek, kedvesen kínáltak belőle. Ettem egy banánt is, túratársam egy almát, aztán mentünk tovább.

A túra, mint idén rájöttem, végig vagy a piros, vagy a kék jelzésen ment, remek, ez is nagyon tetszett. A kilátó kikerülésén kívül itt volt az egyetlen szakasz, amivel levágtuk a piros falu felőli kanyarját, és egy jelzetlen úton csatlakoztunk be. Túratársam kissé aggódott, én megnéztem a GPS-t, be fog jönni a piros, mondtam, nagyon hamar. Majd hozzátettem: bár tudom, h. a „nagyon hamar” matematikai szempontból nem egy egzakt megfogalmazás… Igen, mondta ő, tényleg mikor fog bejönni. Most, mondtam, és valóban. Tényleg nagyon hamar, nyugodott meg a professzor.

Túratársam pár tucat méterrel lemaradt, így kimaradt abból a látványból, amikor egy megriadt őz száguldott keresztül előttem az ösvényen, de mire előkaptam a fényképezőgépet, persze már csak hűlt helye volt:

Márianosztráig, ahol a 20-as táv célja volt, viszonylag sima utunk volt, kivéve egy patakátkelést, ahol az átkelőhely így nézett ki:

Persze nem lábaltunk bele, feljebb kerestünk egy alkalmatos vízbe dőlt fát, és átkapaszkodtunk rajta. A másik próbatétel a faluhoz levezető ösvényt, amely brutálisan sáros volt. Egy patakszerű vízfolyam folydogált a közepén, köves is volt, csúszós is, de azért csak leértünk. A ponton enni kínáltak, én nem voltam különösebben éhes, vizet töltöttem, mert eddigre Kövér Testből kifogyott az 1 liter. Végignéztem magamon, szó szerint combközépig sáros voltam. Basszus, úgy nézek ki, mint egy disznó, dörmögtem magam elé félhangosan. Igen, mondta a hátam mögött egy túrázó, és még jól össze is sároztad magad! Ebből mintegy azonnal leszűrtem, h. ő a „vicces fiú” kategóriába tartozik, de nem sértődtem ám meg. Értem én a viccet…

A pont másik lényeges eseménye az volt, h. kiderült, h. túratársamat Imrének hívják. Az is kiderült, h. már fáradt, de a buszt akkor is el akarja érni, így hát minimális idő után mentünk tovább.

Megosztottam vele az érdekes tényt, h. fel fogunk menni a Koppány-nyeregbe, ami meredek lesz, és sokáig, és utána még a Kis-Koppányra is, ami sokkal meredekebb, de legalább rövid. Utána komoly emelkedő már nem lesz, mármint a 30-as távon, ígértem meg tavalyi tapasztalataimra támaszkodva.

A Koppány-nyeregbe felvezető út, hát, az a változatosság kedvéért sáros volt:

Amikor pedig konkrétan emelkedni kezdtünk az utolsó szakaszon, ott folyt velünk szembe egy kisebb patak azon, ami az út lett volna:

Nem lehetett kikerülni, mentem a vízben, a cipőm fogcsikorgatva ugyan, de kitartott, legalább a sár egy része lemosódott róla. Fenn a nyeregben ezúttal nem volt pont (majd visszafelé), így mentünk tovább, Imre nem akarta elhinni, h. TÉNYLEG ott kell felmenni, pedig de igen. Míg felért, én lefotóztam a börzsönyi panorámát:

Aztán utolért Imre, ugye nem lesz több szippancs, kérdezte, nekem nagyon megtetszett a kifejezés, azóta be is építettem aktív szókincsembe, ez úton is köszönöm.

A hegyről leérve Imre megállt egy pillanatra, bíztatásomra azt mondta, h. ő készen van, de még van 2 órája a buszig, és azt ki is fogja használni. Innen már csak kb. 6 km volt a piroson a 30-as táv céljáig, de én sajna nem tudtam a 6 km-re 2 órát szánni, mert mindenképp világosban szerettem volna beérni, így fájó szívvel ugyan, de nekiindultam, és nem vártam be többet Imrét, pedig milyen szép is lett volna együtt beviharzani a pontra.

Szippancs már valóban nem volt, csak egy-két kisebb emelkedő, de Nagybörzsöny előtt a tónál minden képzeletet és leírást felülmúló sár volt, meg sem kísérlem leírni, mert úgyis azt hinnétek, h. túlzok. No meg szavakat sem találok rá igazából. Fotózni eszembe sem jutott, azon igyekeztem, h. ne essek egyetlen testrészemre sem, illetve se én, se a cipőm ne maradjunk örökre a sár foglyai.

Azért a nagybörzsönyi pontra ugyan némileg mérsékelt sebességgel, de így is beviharzottam, leültem, egy nagyon aranyos idős néni kente a kenyereket meg kínálta a limonádét és a tavalyihoz hasonlóan brutál finom almát, kicsit beszélgettünk, ettem-ittam, aztán feltápászkodtam, és elindultam kifelé a faluból egyedül. A fordulónál végignéztem az úton, és a távolban láttam Imrét jönni, bevártam, h. elköszönjek tőle, nyugtáztunk, h. elérte a buszt, aztán az engem közben utolérő 4 túrázóval megindultunk kifelé. A túra végéig már velük kerülgettük egymást, majd csak az utolsó szakaszon mentem már teljesen egyedül.

A Koppány-nyeregbe visszafelé a meredekebb részen mentünk, most mégis ez volt a kényelmesebb, mert itt nem folyt úgy a víz. A pontőr már ott volt a nyeregben, nagyon jó időt mentek, mondta, hát, én nem így érzem, mondtam én. És tényleg, úgy éreztem magam, mint a mézbe esett hangya, csak küzdöttem a sárban, de mintha mit sem haladtam volna előre. Tavaly 20 perccel előbb végigértem, de feleannyira sem volt nehéz, mint most, ehhez képest a tavalyi egy kellemes séta volt. Különösen így gondoltam, mikor megindultunk lefelé a patakká vált úton, ahol először jöttünk fel. Azóta a mezőny maradék része is feljött itt, még mélyebb sárrá dagasztva az utat, a cipőm kitartott elhamdulillah.

Rengeteg víz volt, a patakok brutálisan megáradva, ami nem fért el bennük, az spontán alkalmi vízesésekként zuhogott lefelé a hegyoldalban, ami normális időben tökszáraz szokott lenni:

Egy újabb patakátkelésnél pont én mentem elöl, az átkelőhelyen állt a víz, feljebb mentünk, kerestük a lehetséges átkelést, az egyik túratárs türelmetlenül nekifutott, ugrott – és sikeresen toccsant a parttól vagy fél méterre, kacskaringós megnyilatkozás követte az eseményt, mi feljebb találtunk egy helyet, ahol a köveken óvatosan át lehetett menni, megúsztuk szárazon elhamdulillah.

A továbbiakban egyre több lett a víz, volt, ahol nagyot kellett kerülni az erdőben, mert ez volt konkrétan az út:

Nem mentünk bele, természetesen.

Mindezektől függetlenül nekem nem ment el a kedvem, még mindig remekül éreztem magam, annak ellenére, h. már én is alaposan elfáradtam. Örültem, mikor kiértünk a Misa-rétre, tudtam, h. már csak kb. 5 km van hátra. A pontot elsőre nem találtuk, nem ott volt, ahol tavaly, lefotóztam a helyet:

És mentünk tovább, röviden a műúton, aztán már láttuk a pontot a kisvasút sínein. Pecsételés után meglódultunk, ezt a szakaszt nagyon szeretem, kellemes erdei út, nemigen van már szippancs, alattunk a mélyben patakok száguldoztak. Kiértünk a köves útra, aminek tavaly nem örültem annyira, de most legalább nem volt ez a rész olyan sáros, mint a többi. Jobbra a távolban a hegyek felett már ment le a Nap:

Ahogy tőlem tellett, belehúztam, már nem is láttam a többieket, és igazi örömmel léptem át végre a sármentes műútra. Jobbra a főúton, és hamarosan megvolt a vasútállomás – sikerült kb. 7 perccel lekésni a vonatot, és óránként jár, hurrá. Sebaj, átvettem a kitűzőt, oklevelet, gratulációt, ideszállított csomagomat, átvettem a cipőt, fel a kabátot, mert már a váróteremben is fáztam. A vonat érkezéséig megettem az összes maradék kajámat. Vettem egy kólát is. Aztán feltápászkodtam, és nagy nehezen becéloztam a pesti vonatot.

Nagyon jól éreztem magam a túrán, a jó útvonal, jó társaság és a rendezők különleges bája, kedvessége miatt. Insallah jövőre is tudok jönni.

Kékestető 25

Táv: 25 km

Szint: 1097 m

Ezt a túrát már régen kinéztem magamnak, gondoltam, megmutatom a húgoméknak a Mátrát. Ez sajnos nem jött össze – megijedtek a havazástól, hiába mondtam, h. az M3-ast nem érinti a behavazódás, direkt megkérdeztem Annát, aki szombaton ment haza: hamarabb hazaért a busz, mint szokott…

No, sebaj, akkor megyünk busszal. Számomra ez a túra legnehezebb tényezője volt: buszozás, átszállás, hosszadalmas utazgatás… mindegy, reggel 6-kor találkoztunk Szamócával és Imivel a busznál – még ők sem voltak a Kékesen – és együtt indultunk Mátrafüredre. Nézzétek, ott a Kékes, mutattam a busz ablakából. A Kékes köztudottan sunyi kis hegy: messziről olyan, mintha nem lenne se magas, se meredek. Bezzeg közelről… AZ? Akadt ki eléggé Szamóca. ezért le se szállok a buszról… (később ezt azért meggondolta)

8:15-kor már rajtoltunk is. Nem volt túl nagy tömeg a rajtban, a szervezés, rajtoltatás teljesen jó volt, gyorsan ment minden, annak dacára, h. önmagamhoz hűen azért egyszer visszakértem a megőrzésre leadott csomagomat… (a kesztyűm a nagy dzsekim zsebében maradtJ).

Elindultunk, és beigazolódott az, amit már Mátrafüredre érve megosztottam a többiekkel: SOKKAL több hó van, mint egy hete… ahol a múlt héten a Mátrahegyen lejöttünk, ott akkor nem volt semmi hó, most meg igen.

Az út elején eldöntöttük, h. én leszek a navigátor, de sajna meg kellett küzdenem túratársaim bizalmatlanságával… a műúton átérve jobbra fordultam a sárgán, nem a zöld pluszon kell menni, kérdezte Szamóca. de, és idáig azon is jöttünk, mondtam. És máris el kell fordulni? Igen, mondtam kissé idegesen. komolyan, én egészen jól navigálok ám, de önbizalmam a nullával egyenlő, és NAGYON könnyű elbizonytalanítani. A dolog folytatódott, mikor Imi nagy lendülettel lefordult a buszmegállóba. Te meg hová mész, kérdeztem. Le kell fordulni jobbra. Igen, de nem most, hanem majd ha a jelzés is…

Szóval, ilyen apró pajkosságokkal töltöttük ki azt az időt, amíg beértünk az erdőbe. Itt havas és sáros szakaszok váltogatták egymást, Szamóca hamarosan közölte is, h. beázott a bakancsa. Már csak olyan 23 km van hátra, próbáltam vigasztalni.

A első ponton más messziről láttuk a fura sátrat, közelebbről megvizsgálva kiderült, h. ennek nincs is alja… valamint az is kiderült, h. át kellene kelni a patakon, de a jóindulatú pontőrök megosztották velünk a titkot, h. átmehetünk a hídon is. Ki is használtuk a lehetőséget:

Tovább mentünk felfelé, az első kb. 12 km-ben végig felfelé kellett menni, kivéve azt a kis részt, amikor lementünk a ponthoz Kis-Kőnél. Az erdő nagyon szép volt.

 A hó pedig nagyon mély:

Most TÉNYLEG megvolt az a 60 cm hó, amit M. Sz. a Téli Mártán úgy hiányolt…

A ponton megálltunk enni-inni, aztán csináltam egy fotót a kilátópontról, és küzdöttünk tovább felfelé a hóban. Következő megálló a Kékestető!

Annak dacára, h. végig felfelé kellett menni, elég simán felértünk, útközben szállingózott kicsit a hó, ó, de jó lenne, ha esne, mondtam lelkesen, Szamóca hevesen tiltakozott, mondván, h. ő utálja a havat.

A ponton kaptunk nápolyiszeletet, aztán bementünk az étterembe egy teára – kókuszgolyó sajna nem volt… Kiléptünk, ismét megállapítottuk, h. milyen mély a hó, és némi habozás után elindultunk lefelé a sípálya mentén.

A sípálya tömve volt, annak dacára, h. március 16. volt, vagy mi… rengeteg ember síelt a legjobb hangulatban:

A hangulatot még tovább fokozta, h. hamarosan SZAKADNI kezdett a hó, tovább növelve az amúgy is vastag hótakarót.

 Remek hangulatban mentem, pár percenként kijelentve, h. milyen jó, h. havazik. Hatökör urához, a pontra pont ellenkező irányból értünk, mint ahonnan eddig érkeztem, itt az út jó sárosra váltott, éreztem, h. az én bakancsom sem boldog.

A java azonban még eztán következett. Lajosházáig a zöld pluszon többször is át kellett kelni a patakon. A patak már múlt héten is jól meg volt duzzadva, most meg még jobban. A „hivatalos” átkelőhelyek eltűntek. Olyan helyeken mentem át, ahol SOHA nem gondoltam volna, h. én át fogok menni. Elég durva volt, no…

Megkönnyebbülten értünk Lajosházára. Kaptunk teát meg almát, és neki is vághattunk a nap talán legkeményebb emelkedőjének, amelynek már nem mindenki örült egyértelműen. Én kicsit aggódtam, h. kicsúszunk a szintidőből. Már előre beharangoztam, h. a következő ponton, Sástón van egy 50m magas kilátó, sőt, láttuk is a túra elején. Kezdtem reménykedni, h. télen nem lehet rá felmenni… mert úgy éreztem, h. ez már nem fér bele az időnkbe.

Az emelkedők végén, rövid vízszintes szakasz után beértünk Sástóra, kaptunk pecsétet, és megkérdeztem az egyik boltban, h. fel lehet-e menni a kilátóba. Nem, felelték teljes döbbenettel, nagyon balesetveszélyes. Mentünk hát tovább, lefelé, néhol csúszós, jeges, néhol sáros szakaszokon. Már csak 3,5 km volt hátra a túrából.

A Kozmáry-kilátónál még én sem jártam soha, de amikor elértük, nagyon tetszett:

A pecsét után a vastagon bejegesedett lépcsőkön óvatosan ereszkedtünk le, és kevesebb, mint 1 km után meg is lett a cél.

Megkaptuk a kitűzőt, oklevelet, és az egyik szervező megkérdezte, h. van-e valami javaslatunk, mivelhogy első szervezés volt a túra. Mondtam, h. nagyon jó volt, nagyon tetszett, egyetlen dolog: a rajtban lehetett volna szólni, h. a zöld pluszon veszélyesek a patakátkelések. Ha a húgom meg a lánya velünk van, szinte biztos, h. ők NEM jönnek át azokon a helyeken… nem is tudom, mi lett volna, visszamegyünk a legközelebbi buszmegállóig szerintem. A javaslatot megköszönték és fel is írták.

Átöltözés után mentünk enni, de némileg elkámpicsorodva láttuk, h. csak zsíros kenyér van. Visszamentem a szervező hölgyhöz, lenne még egy javaslatom, mondtam. Mi lenne az, kérdezte, hát, én és a barátnőm nem eszünk húst…

A hölgy azonnal intézkedett, és 2 percen belül előttünk volt a tálca az ellátmánnyal, amit ez úton is köszönünk:

Szedelőzködtünk, és indultunk a buszhoz. Elhamdulillah sikerült olyanra szállni, amiről nem volt átszállás, egyenesen Pestre jött. Útközben az SZ-Z (szisztematikus zabálás) alapelveinek megfelelően megettük az összes maradék kajánkat.

Nem volt a túra hosszú (bár azért szint, az volt benne bőven), de a hó, a hideg, a patakátkelések miatt alaposan elfáradtunk. A túra, az útvonal, a szervezés nagyon tetszett, insallah jövőre is ott leszünk. 

A Gyermekvasút nyomában

Táv: 21,7 km

Szint: 750 m

Ötödször voltam ezen a túrán, ha az összes verziót (téli, éjszakai) beszámítjuk. Tehát magáról az útvonalról nem sok mindent tudnék írni. Ettől függetlenül nagyon is eseménydús volt a túra.

Téli Gyermekvasút tavasszal…

Már jó előre lehetett hallani, h. zegernye idő lesz, ne menjünk sehova, maradjunk otthon stb. Rengeteg túrát el is halasztottak. Én sem indultam volna sehova, de úgy voltam vele, h. erről a túráról akár gyalog is haza lehet sétálni, ha nagy gáz lenne.

Már reggel brutál hideg volt, süvített a szél, kiléptem a függőfolyosóra, és megállapítottam, h. hideg van, és még a korlát is havas, pedig nemigen szokott az lenni. Gáz.

Az ablakpárkányra pillantva megállapítottam, h. elfagytak az egy hete ültetett árvácskáim. Még nagyobb gáz.

Lenn az utcán rengeteg hó volt, amiből ügyesen kikövetkeztettem, h. az erdőben alighanem még több lesz...

Ezek után negyedórát vártam a villamosra, még többet a 21-es buszra… feltűnt, h. a busz nem volt olyan zsúfolásig túrázókkal, ahogy szokott. A rajt megközelítéséhez átmásztunk a hómezőn, aztán sorba álltunk… a hivatalos rajtidő után még 15 perccel is, a mögöttem futócuccban szobrozó túratársnak szó szerint folytak a könnyei. Hó lepett mindent:

Végre rajtolhattunk, indultunk a behavazott utcákon át a Széchényi-emlék felé:

Innentől a fényképezőgépem nem volt hajlandó tovább működni, azt mondta, fázik. Kár, mert nagyon szép volt a túra. A szél hamarosan elállt valamennyire, hideg, az volt, és nagy hóban, igazi téli hangulatban lehetett menni.

Az is határozottan jót tett a túrának, h. nagyon lényegesen kevesebben voltunk, mint szoktunk lenni (mint utólag megtudtam, kb. ötödannyian), ezért tényleg kellemesen, kényelmesen, tömegnyomor nélkül, valóban túrázni lehetett.

A szépjuhásznéi ponton a pontőrök közölték, h. sem a Nagy-, sem a Kis-Hárshegyen nincs pontőr, és nem is kell felmenni, lehet menni egyenesen Hárshegy állomáshoz. Kihagytam a lehetőséget, h. alternatív módon mégis meghódítsam a csúcsokat, és a túrázók zömével együtt a rövidebb úton mentem, ha már hivatalosan is lehet rövidíteni J.

A Fazekas-hegyen sem a csúcsra kellett felmenni, a pontőrök alatta próbáltak tüzet rakni, elég kevés sikerrel. Kiemelném a pontőrök teljesítményét, valamennyien hősök voltak – biztos nem erre számítottak eredetileg, hanem valami kellemes, rövidujjús napozgatásra, de mind nagyon szépen helytálltak.

A rövidebb útvonal dacára elég volt a sétából, mire beértem a célba. A pörköltet kihagytam, de a gyümölcslevet elkértem.

Nagyon szeretem a havat, és nagyon tetszett a túra, a kevés résztvevővel, a behavazott tájjal. De azért bevallom, lassan jobban örülnék ám, ha rendes tavasz lenne inkább… és úgy tűnik, a mostani hétvégére SEM lesz még…

Bia 25

Táv: 24,7 km

Szint: 700 m

A Mátrahegy után eléggé ki voltam tikkadva… mondhatni, brutálisan fáradt voltam. Mondtam is a fiúknak hazafelé a kocsiban: hát, nem hullatnék könnyeket, ha holnap a húgom mégsem akarna menni a Bia 25-re.

De akart. Sőt, az unokahúgom is, akinek ez volt az első 20 km feletti túrája. Utólag megjegyzem, h. jó, h. jönni akartak – a túra annyira remek volt, h. kár lett volna kihagyni.

Reggel fél 7-kor a húgomék felvettek kocsival, és matricánk nem lévén, az 1-esen indultunk Biatorbágy felé. Az odautat a GPS-sel törénő harc jellemezte. A húgom GPS-áről van szó. Még nem jött rá, hogyan kell beállítani, h. ne akarjon autópályán menni. Ezért a GPS folyton azt mondogatta, h. itt vagy ott forduljunk balra, én meg kétségbeesetten kiabáltam a hátsó ülésről: NEHOGY balra menjél, mert felmegyünk a pályára! Ily kedélyes bolondozások közepette jutottunk le Biatorbágyra, ahol először a benzinkútnál akartunk parkolni, de innen rövid úton elzavartak minket. Elhamdulillah találtunk máshol helye, ami még közelebb is volt a rajthoz. Várakozás nélkül neveztünk, és indultunk is. Hamarosan az eső is elindult. Megálltunk. Esőkabát. Unokahúgom nem volt hajlandó felvenni. Meg fogsz ázni, mondtam, nem baj, mondta ő. Ennyiben maradtunk. Elhamdulillah az eső elállt hamarosan, de a pára, köd maradt, így néhol csak annyit mondtam: innen gyönyörű lenne a kilátás, képzeljétek hozzá.

Az eső nyomán jó sárosak letten az utak, az unokahúgomnak sikerült is az első emelkedőn akkorát esni, h. azt hittem, menten visszafordul, de nem, igazi hős volt, és jött tovább:

Nagyon sok szép növi volt a túrán, idén először láttam ibolyát:

A hunyorok pedig csak úgy burjánzottak:

Sőt, volt nyiladozó odvas keltike is:

Előre felkészítettem a húgomékat, h. lesz egy NAGYON durva felfelé a túrában, de azt hitték, viccelek. Mikor kézzel-lábbal kapaszkodva kepesztettünk felfelé a csúszós agyagfalon, rájöttek, h. nem:

Az emelkedős részek után pihentető, vízszintes szakasz következett, aztán beértünk Sóskútra, ahol a frissítőpont is volt. 

Nemigen találkoztam még ilyennek túrán: nemcsak félliteres ásványvizet kaptunk (volt bugyborékos és normál is), hanem lehetett választani, h. egy csomag mézes keksz, egy csomag nápolyi, vagy egy egész tábla Boci csoki… hihetetlen.

Édességet tömögetve magunkba mentünk tovább a faluban, majd fel a Kálvária-hegyre, végig egy nagyon szép sziklaperemen,

ahol a húgomnak tériszonya volt, de a birkáknak nem:

Aztán hamarosan elértük az egész túra legjobb részét, a Nyakas-követ:

Konkrétan a kőre most nem mentünk fel, mert a húgomnak brutál tériszonya van még a sámlin is, már az is megviselte, h. a piroson fel kellett menni egy sziklaperemre:

A peremtől biztonságos távolságban leültünk táplálkozni, kicsit pihenni, mert ők már fáradtak voltak, meglepetésemre a húgom jobban, pedig ő többet jött már túrázni – vagy lehet, h. unokahúgom megfogadta tanácsomat, és némán szenvedett…

Lefelé voltak még további sziklaperemek, de nem nagyon mentünk ki rá, illetve csak én.

Még volt két ellenőrzőpont, a kápolnánál hallottuk, h. más túratársak is fáradtságra panaszkodnak, ez a húgomékat némileg megnyugtatta.

Aztán volt még egy kissé csúszós, lefelé vezető ösvény:

De innen inkább már csak séta volt, kissé saras kivitelben. Az utolsó ponton még kaptunk Boci Aero csokit, amit nagyon szeretünk, és ez feldobta a hangulatot, de még inkább az, h. már csak kb. másfél km volt hátra.

A célban nagyon szép fémjelvényt kaptunk, az oklevél is szép, mindenki elégedett volt. Fáradtan indultunk haza, de az unokahúgom azt mondta, h. megfontolás tárgyává teszi, h. máskor is eljöjjön túrázni :)

Mátrahegy

Táv: 43,42 km

Szint: 1922 m

Tavaly is voltam ezen a túrán, és nagyon tetszett. Igazából itt kezdtem megszeretni a Mátrát. Idén is mindenképpen szerettem volna menni, és nagyon örültem, h. M. Sz. is. Így kocsival érkeztünk, pár perccel 7 előtt, és eddig példátlan módon sikerült leparkolni az iskola udvarán, a betonparkolóban. Gyors nevezés után indultunk is. Felkészültünk, h. esni fog, és sár lesz, de eső nem volt, csak sűrű köd. Sár viszont volt bőven, sok helyen nehézzé téve a haladást.

Mintha kevesebben lettek volna a túrán, mint tavaly, vagy csak azért éreztem így, mert előbb rajtoltunk. Néhány hangosan üvöltöző-poénkodó ifjoncot magunk mögött hagyva végre nyugalomban mehettünk. Még az első pont, a Muzsla-tető előtt eldöntöttük, h. nem kell polár, megálltunk öltözni, illetve vetkőzni, mert kellemesen meleg idő volt, és amúgy is felfelé kellett menni…

Aztán mentünk tovább felfelé, Galyatető felé tartva. Ez az egyik kedvenc helyem a Mártában, tudom, h. semmi extra, meg turistaközpont, meg minden, de nagyon kellemes felmenni: nem vészesen meredek, hanem lelkesítően megyünk felfelé. Mondjuk egy idő után eléggé felháborodtam, ugyanis itt a köd mellé még volt egy csomó HÓ:

Mint köztudott, én NAGYON szeretem a havat, és nemcsak az ablakból nézni, hanem szeretek hóban menni, de ez most már sok volt. MIÉRT nem olvad máe el ez a kretén hó, füstölögtem, már nem is fehér, nem is szép, a kutyának se kell már, olyan, mintha Schwarzenegger most állna neki sztriptízelni – most már kit érdekel? Ráadásul a hó alatt / mellett jó mély sár is volt, csak úgy cuppogtunk. Nyilván, rajtam sima túracipő volt kamásli nélkül, a nadrágszáram hamarosan térdig vizes-sáros volt, nem akarom, h. hozzáérjen a lábamhoz, hisztiztem némileg, de ez ugye kikerülhetetlen volt.

Hamarosan viszont kellemes élmény kárpótolt: a bozótosban egy jó nagy csapat muflont pillantottunk meg, nem menekültek túlzott vehemenciával, elszaladtak persze, de az egyik nagy csigás kos még meg is állt és visszanézett ránk. Nem sokszor láttam muflont, talán 5-6 alkalommal, de mindig az volt az érzésem, h. ezek a vadak félnek a legkevésbé az embertől. Most – és annak idején a T-szurdokban is – kifejezetten úgy éreztem, h. azon gondolkodnak, h. nekünk rontanak, és elzavarnak minket a területükről. A nagy csigás szarvukat elnézve nem is sok esélyünk lenne ellenük…

Egészen feldobva mentem tovább, és közben azon gondolkodtam, h. (a) de kár, h. nem volt elöl a fényképezőgépem, és így Adrienn ismét nem láthatja a cuki, szőrös állatokat, (b) vajon finom a muflon? (később Tonnakilométer közölte, h. igen)

Lajosházánál nem volt pont, viszont döbbenten nézegettük a máskor elég lustán csordogáló patak vadul száguld:

Galyatetőn idén nekem is jutott banán, sőt, alma is, bár utólag elgondolkodtam, h. meg kellett volna kérdezni, lehet, h. nem egy almát ÉS egy banánt lehetett volna venni, hanem egy almát VAGY egy banánt… de ez akkor eszembe se jutott, mert brutál éhes voltam, mindkettő ki volt rakva, és a szervezők sem tiltakoztak… Mondjuk ezek a szervezők mindig olyan kedvesek, h. szerintem azon sem nagyon tiltakoztak volna, ha az összeset bepakolom az ő autójukba, és autóstul elhajtok vele. Maximum postán utánam küldik még a nyári gumikat is.

Leindultunk a meredek piros pluszon Parádsasvárra, nem volt annyira brutál csúszós, mint vártam, persze egy-két helyen azért durva volt. Ott, amitől előre tartottam, sikerült is a legméretesebb testrészemen (ami NEM az agyam) leérnem a lejtő aljára, amin M. Sz. persze remekül szórakozott, de én is, mihelyt rájöttem, h. túléltem. Lenn a ponton volt lekváros kenyér, és biztos, ami biztos, elfogyasztottam saját szendvicseim egyikét is, hiszen, mint mind tudjuk, enni járok a túrákra:

Innen Parádóhutáig kényelmes szakasz következett, és változatos is, mert itt pl. más színű volt a sár:

Aztán a falu végén megálltunk a forrásnál, h. igyunk a vizéből. Egy helybéli néni töltögetett éppen kb. 58 darab félliteres üveget egyenként az elég gyéren csordogáló, ámde meglehetősen büdös forrásból, és teljesen felháborodott, mikor megkértük, h. a 37. és a 38. palackja közé ugyan hadd furakodjunk be a 2 decis poharunkkal mintegy 20 másodpercre. Remélem, nem árt a gyomromnak, mondtam, mikor megkóstoltam az enyhén szénsavas és nagyon vasízű vizet. Vízhajtó is, mondta a néni vészjóslóan, és láttam rajta, h. NAGYON szeretné, h. a minél gyakoribb és hosszasabb vízhajtás által bűnhődjek meg a 38. palack késleltetéséért. Aztán, mikor már távolodtunk a forrástól, hallottam, amint panaszkodik a közben 89 palackkal megérkező másik helybélinek: „Mer’ ezek a turissssták, ezek… itten tőtögetni akarnak, oszt az ember sosem végez miattuk. Valami verseny van, vagy mi…”

Amúgy a víznek olyan íze van, mintha a pleisztocén korban valaki készített volna egy szifonnyi szódát, és azt a régészek később megtalálták volna, és az egyéb szerves leletektől nem tudván 100%-ban különválasztani, megitták volna leletestül. A szaga is hasonló, itt még külön kiemelném a szerves leletek jelenlétét.

Innen megkezdődött az emelkedő a Pisztrángosig (ahonnan folytatódott), az M. Sz. által „gyökeres mászóka” néven nevezett függőleges FOSfalon:

Az út kevésbé volt meredek, mint emlékeztem, viszont találtunk egy tök jó kis VÍZESÉÉÉÉÉST, ahova a fiúk nem akartak lemászni:

Ahogy feljebb értünk, hamarosan visszajött a hó, kezdetben sárral és vízzel keverve. Ennek tudományos megnevezése a latyak. A Gabi halála – Sötétlápa-nyereg közötti szakasz akvapark-szerű élményt nyújtott. A cipőm feladta a harcot, illetve nem tudom, h. valójában mennyire ázott be, ugyanis néhol bokán felül merültem a vízbe/sárba/latyakba/mindháromba. Lényeg, h. a cipőmben belül lassan több víz volt, mint az egész Mátrában, pedig ott sem volt kevés.

Fenn a Kékesen kaptunk teát és almát, nem akartunk sokat időzni a melegben, mentünk tovább, ismét rácsodálkozva a rengeteg hóra, ennyi volt:

Aztán lejjebb a hó visszaváltott sárra, és egyre több spontán vízfolyás jelent meg. Hamarosan az út maga is patakká változott, előttünk az élelmesebb túratársak ezt felismerve inkább az út mentén mentek, s így tettünk mi is:

Amúgy az út mellett nagyon aranyos ki mohás hupli-kövek gyönyörködtetek minket:

Már csak lefelé kellett menni, elég hamar leértünk a célba, ahol a magunkkal hozott 2 terepfutó már órák óta várt ránk… rövid átöltözés után indultunk is.

A tavalyihoz hasonlóan nagyon jó volt a túra, sőt, talán jobb is, mert nekem úgy tűnt, h. kevesebben voltak. Insallah jövőre is ott leszünk!