Tortúra 2021

 Az ember nem tanul semmiből. Úgy tűnik, ez egy axióma. Tavaly nem rendezték a Tortúrát, meg kijárási korlátozás volt, így ez – szervezett formában – kimaradt 2020-ban, csak álmodoztunk róla, ugye… Idén viszont már nemtommennyivel a nevezési határidő előtt beszéltünk róla, hogy hogyan megyünk, hol alszunk, mikor indulunk stb.

Már ekkor úgy éreztem, hogy valahol, messze, magasan megindult egy apró hólabda, s egyre nagyobb sebességgel és dübörgéssel száguld felénk, s már túl késő, hogy kitérjünk az útjából, főleg, hogy talán nem is igazán akarunk…

Aztán, mikor megnyílt a nevezési felület, neveztünk, mind a négyen azonos időpontra, 6:45, mert a járványügyi elővigyázatosság miatt negyedóránként kellett rajtidőt foglalni. Zoli lefoglalta a szállást, megegyeztünk az indulási időpontban, meg foglalt asztalt, hogy este el tudjunk menni vacsorázni, stb.

Már nemcsak hallottam az egykor apró hólabda távoli dübörgését, hanem azt is éreztem, ahogy közeledik, és már remeg a föld a lábam alatt.

Már péntek reggel elkezdtem összepakolni, hogy mit vigyek a túrára, ami végül így nézett ki: 

Te ezt mind meg fogod enni, vagy kinn alszotok az erdőben, kérdezte a nem közveszélyes elmebetegeknek kijáró kedves elnézéssel M. Sz., aki nem tartott velünk (ezúttal sem) erre a projektre, így a kívülállók hűvös nyugalmával szemlélte még az időjárás-jelentést is, ami -10 fokot és erős szelet jósolt szombat éjszakára. Az első kérdésre a „valószínűleg a felét sem”, a másodikra az „egyáltalán nem lehetetlen” válasszal felelhettem volna, de inkább kellő önkritikával nekiálltam újra átválogatni a tervezett ellátmányt, majd végül hosszas vívódás után két kisebbfajta zabszeletet visszavittem a spejzba. A többinek maradni KELLETT (a felét SEM ettem meg, nyilván).

Pénteken egy órakor találkoztunk a Nyugatinál, Zoli késett 20 percet, ami előrevetítette a péntek délutáni forgalmat a városban… de aztán a városból kiérve már simán haladtunk, Eger felé tartva építő jellegű vitát folytattunk arról, h. a buszpályaudvarnál hagyjuk az autót, s így kevesebb eséllyel késsük le a miskolci buszt, vagy a célnál, és lépjünk ki a buszpályaudvarig, mert akkor nem kell majd a beérkezés után még másfél kilométert gyalogolni Egerben, éjjel. Kemény lobbitevékenységemnek köszönhetően a második verzió győzött, s milyen jó is lett ez majd több mint 24 órával később…

A buszt elértük, bár eléggé szűkösen, így időben érkezve a szállásra lepakoltunk, majd irány az étterem, ami egy elég kicsi hely, volt összesen kb. 4 asztal, a kaja finom, mint 2 éve, de a kis helyiségben olyan kajaszag volt, h. hazaérve, ma MINDEN ruhámat ki kellett mosni, ami ott volt rajtam, még a kabátomat is. No, sebaj, én még megírtam egy cikket vacsora után, aztán időben nyugovóra tértünk, mert másnap hajnalban kelés. Reggel 6-ra megfőztem a kávét, aztán indultunk az 5 perc sétára lévő rajtba, megállapítottam, h. kevésbé van hideg, mint vártam, a rajtban sem voltak sokan, jót tett a szétcsúsztatott rajtidő, illetve az online nevezés, mert nem kellett kitöltögetni semmit, bemondtuk a nevünket, és mehettünk is, a saját magunk által kinyomtatott itinerrel.

A rajtban fotózott valaki, megkérdeztem a nevét, így megerősítést nyert, hogy ő „Obi” Tibor, aki az objektívjét elhagyta 2 éve ezen a túrán, de sikeresen visszajuttattuk hozzá. Örültem, h. személyesen is megismerkedtünk, de rövid örömködés után inkább elindultunk. 

Ekkor még félig sötét volt, de mire az első szakaszt a műúton legyűrtük, és befordultunk jobbra az erdőbe, már kivilágosodott, nem kellett lámpa, simán mentünk az erdőben, a talaj is jó volt, kevés volt a sár, s csak rövid szakaszokon volt lefagyva, jól haladtunk hát. A szervezők előző napi képein sok hó volt, de itt semmi, sejtettük, h. a téli világ majd csak 7-800 méteren fogad minket, így kihasználtuk a jó terepviszonyokat a haladásra. 

Itt még nagyjából egy kupacban haladtunk négyen, néha kiegészülve egy-egy hozzánk csapódó emberrel, akik aztán rövid beszélgetés után vagy megelőztek, vagy lemaradtak. Ahogy közeledtünk az első EP-hez, 12 km-nél, Bükkszentkereszten, egyre több ízelítőt kaptunk a hegy havas, téli arcából, a talaj is rosszabb lett, jeges, csúszós néhol, néhányan estek-keltek, próbáltam úgy kikerülni őket, h nekem ne kelljen… 

Beérve a faluba, mielőtt megindultunk volna lefelé, láttuk a túlsó oldalon, hogy azért van hó, bár akkor még nem az igazi havas tájra láttunk rá: 

A pont idén szintén a járvány miatt nem az óvodában volt, hanem a presszóban, ami végül is jobb volt, mint vártuk, nem volt akkora tömeg. Kaptunk teát, müzliszeletet, volt mosdó, mi kell még. Közben Balázs is utolért minket valahol, én tényleg nem tudom, hol, egyszer csak ott volt, s onnantól már végig többé-kevésbé együtt mentünk öten.

Mentünk tovább, ki a faluból, aztán megindultunk felfelé, bár már Bükkszentkeresztig is sikerült 600 m szintemelkedést leküzdeni, azért volt még jócskán, s ahogy haladtunk felfelé, egyre több lett a hó: 

Én örültem neki, bár ugye előző héten a Vulkánon is volt hó bőven, emlékeztem még rá, h. nem olyan jó menni benne, mint amilyen jó a fényképen nézegetni, de hát tél van, én meg szeretem a havat, örültem hát neki: 

Aztán a fennsíkra felérve már komoly akadályt jelentett a hó, hideg volt, nem olvadt, a porhóban csak forgott a lábunk, nehéz volt kapaszkodót találni az elrugaszkodáshoz, így az egész menet sokkal több erőt kivett belőlünk. 

De az tény, hogy a látvány csodás volt, ilyenre gondol az ember, amikor téli túrára gondol, bár ugye a legtöbbször a meleg szoba belsejéből gondol rá, ami kétségkívül némi hamis nosztalgiával járul hozzá a téli túra valóságához. 

De szép volt, na. Ahogy mentünk a hóban, én megelőztem két sporttársat, mire az egyik odaszólt a másiknak: „Te, mikor Lengyelben voltunk, ott láttunk ilyen öreg apácákat, de azok hogy bírtak menni…” Na, erre nem is tudtam, hogy most megsértődjek vagy megdicsérődjek, de azért csak hátrafordultam: „Na, basszus, akkor most érezzem magam öreg apácának? Még jó, hogy nem az jut eszedbe, hogy mikor Lengyelbe’ vótunk, a tehenek rohangáltak az út közepén…” Ebből persze mindkét részről nevetés lett, még a ponton is ezen témázgattunk, merthogy ott voltunk már nagyon közel.

A bánkúti pontot, pontosabban a Meteor síházat viszonylag jó állapotban és jó idővel értük el, bementünk, teáztunk, ettünk egy szendvicset. A kókuszgolyómat kitettem Zoli elé az asztalra, mert ő ezt elég ízletesnek tartja, ketten is rendezői ellátmánynak gondolták, többek között az apácázó sporttárs is, de mondtam, h. vegyenek csak nyugodtan, nem sajnálom. Mindenkinek ízlett.

Marasztaló volt a meleg, kaja, tea, de menni kellett, kiléptünk a hóba és hidegbe: 

S megindultunk a hóban a következő nevezetes pont, a Tarkő felé.

Én tudom, h. van az a téves koncepció sokak fejében, h. „de hát ha egyszer felmész a Bükk-fennsíkra, ott már nincs is szint”. Hát de van. Nagyon is éreztük a mély hóban minden egyes kis hupli emelkedését, s a csúszós terepviszonyok miatt a lejtését is. De még mindig nagyon szép volt… 

A különböző réteken (Faktor, Zsidó, Keskeny) átvágva aztán megérkeztünk oda, ahol egy jobbkanyar után meg kell indulni felfelé a Tarkőre. Én tartottam tőle, milyen lesz a hóban, de végül is nem volt olyan nehéz, mint vártam, fentről a kilátás meg gyönyörű, főként, hogy teljes világosságban értünk fel, nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. 

Egy kis mászkálás, evés, fotózgatás után indultunk tovább, lefelé, a hóban sikerült a kék sáv levezető ösvényét benézni, s végül egy alternatív útvonalon, a járatlan hegyoldalban értünk le a zöld sáv jelzésre, de amúgy szerintem ez könnyebb volt, mint a jelzett út, kár, h. a hó olvadásával nyomaink eltűnnek majd, s legközelebb nem fogom tudni, merre is volt ez a jó kis könnyebb útvonal.

Lenn Zoli várt minket, aki nem nézte be a kék sávot, s közölte: az menjen előre a Toldi-kapu hírhedten nehéz meredek lejtőjén, aki szeretne elesni… én megindultam, jöjjön, aminek jönnie kell, de végül is sokkal könnyebb volt, mint vártuk, havas volt, de nem volt lefagyva, viszonylag könnyen lejutottunk, s mentünk tovább, át a kék pluszra, amiről majd jobbra le kell térni Tamás-kútja felé.

A letérésnél igen vicces dolog történt… Zoli nem volt hajlandó elhinni, hogy arra kell menni. Hát én már nyolcadszor teljesítem ezt a túrát, a fejemben van az útvonal, csukott szemmel is tudom, BIZTOS, hogy nem itt szoktunk lemenni, erősködött. Elővettem a GPS-t. Balázsnak volt track-je, ő azt is. Andi az itinert. Dia a telefonján a mapit. Zoli a papír Bükk-térképet. És még mindig nem sikerült meggyőzni. Mutattuk, h. arra megy a kék plusz, a dózerút további része jelzetlen. Jött egy túratárs, aki kikerült minket, megerősítette, h. arra kell menni, és ment tovább. Zoli MÉG MINDIG nem hitte. Jó, mondta valamelyikünk türelmét vesztve, akkor menj tovább a jelzetlen dózerúton, és majd hívj, h. hova jutottál. Zoli erre beadta a derekát, de még mindig jobb meggyőződése ellenére, hát jó, én jövök veletek, de ezen a túrán AKKOR SEM erre szoktunk jönni, mondta. Aztán lejjebb, a kék plusz kellemetlenül meredek vályújában csak megvirradt, h. de mégis. Amúgy ezen az úton még soha nem jutottunk le ilyen könnyen. Hó itt már nem volt, sár is csak kevés, jól haladtunk, meglett a műút, s még világosban értünk Tamás-kútjához. 

Itt szerintem vagy fél órát álltunk. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, elmentünk mosdóba, így mire továbbmentünk, ránk is sötétedett, a pontot ellátó speciális mentősök a tűz körül melegedtek, mi lámpával indultunk neki a Török útig vezető igencsak kellemetlen emelkedőnek. 

A Török út zöld sávjára felérve, majd azon elindulva megállapítottuk, h. ez se volt még ilyen jó soha. Volt egy kis sár, de kikerülhető, s csak pár helyen volt lefagyva. Én ekkor már fáradt voltam, nagyjából már mindenki ment a saját tempójában a csuma sötétben, előttem hárman, aztán én a légüres térben, aztán meg az utóvéd. A Völgyfő-háznál bevártuk egymást, a ház ablakai világosak, alighanem vadászok szálltak meg benne, néhányan kinn álltak a ház előtt, pakolásztak a terepjáróba, csak annyit hallottam a szavaikból, hogy „ezek meg itt a lámpával…”

Indultunk tovább, én pont a levendulás-zöldteás zabszeletemet kerestem, így kicsivel a többiek után, megint kialakult az előbbi elhelyezkedés, csak én nem emlékeztem, h. ezen a piros sávon ennyi emelkedő van, meg ennyit kell kitett helyen, a hegyoldalban menni, hogy jobboldalt nincsenek fák, így folyamatosan az a meggyőződésem volt, hogy rossz helyen vagyok, ezért kb. 2 percenként elővettem a GPS-t, ami, hát, nem gyorsította fel jelentősen a haladásomat… A hó többször elkezdett esni, szállingózott, elállt, újrakezdte, de itt sem volt már az a hólepel, ami a fennsíkot fedte.

A Vasbánya-nyeregben megint mindenki bevárt mindenkit, majd megkezdtük a kapaszkodást a Kövesdy-kilátóig. Ez viszont jól ment, tényleg úgy emlékeztem, h. ez hosszabb is meg meredekebb is, de nem volt vészes. Innen meg már a turistaház az EP-vel sem volt messze. Ide ismét nem mehettünk be, mert lásd járványügyi satöbbi, kint ültünk le a ház előtt, de ennek két előnye is volt: 1. kevesebb ideig maradtunk, 2. megcsodálhattuk a ház körül ólálkodó rókát. 

Van benne anyag, mondta valaki, s valóban, a jószág nemcsak jó bundás volt, hanem láthatólag nem sovány, kikerekedett a kirándulóktól itt maradt meg neki dobált mindenféle ennivalón, bár nem hinném, hogy egy vadállatnak ez túlzottan egészséges lenne…

Nekem már eléggé ki volt a gyomrom, de még volt hátra 10 km, kellett még az energia, megettem egy bő felet az utolsó szendvicsemből, meg egy valami szeletet, ittunk teát, aztán mentünk is tovább. Sok van innen még a Nagy-Egedig, de idén előre emlékeztettem magam, nem ért meglepetésként, a ház után a borzalmas, guruló kövekkel bőven ellátott ösvény viszont igen, bukdácsoltunk rajta, igyekeztünk elkerülni a bokatörést.

Mielőtt megkezdtük volna a leereszkedést, tartottunk egy rövid technikai szünetet, aztán a megint csak kellemetlenül köves lejtőn megindultunk lefelé, előttünk most már valóban Eger fényei látszottak, míg korábban végig a Török úton csak találgattunk, h. vajon Egert látjuk, vagy egy másik, közelebbi település fényeit. 

A cikcakkos lejtőhöz elérve, Zoli előrement, aztán, lévén én a legbénább a meredeken leereszkedésben, következtem én, így kellemesen visszafogva az egész további csapatot, de legalább igyekeztem magam hasznossá tenni azzal, h. olyanokat mondtam, h. óvatosan, mert gödör, meg vigyázz, leszakadás.

Végül csak leértünk, szerintem megint csak ez volt a legkönnyebb ereszkedés Tortúráim történetében, nem volt se víz, se sár, se jég, se hó. Lenn a szőlők között a hírhedten sáros út, ahol sokszor csak a kerítésbe kapaszkodva lehet lejutni, most 1-2 pocsolyától meg kicsit sárosabb szakasztól eltekintve tökéletes volt. Könnyen leértünk az aszfaltig, de sajna innen még volt vagy 2-3 km a célig, ami a város túlsó felén van…

Ez már ilyenkor nagyon idegőrlő, megint szétszakadoztunk, a vigasztanul hosszú aszfaltúton kissé mogorván törtetve a cél felé. 

Beértünk a központba, ahol volt minden, óriáskerék, karácsonyi vásár meg fények, elértük a korábbi célt is a minaretnél. 

Sajnos azonban az új célig még csak félúton voltunk… de azért meglett az is, messziről láttuk a sportcsarnok fényeit, beestünk, átvettük a díjazást, örültünk. 

Ittunk teát, ettünk, átöltöztünk, egy órát elücsörögtünk a célban. Aztán csak összeszedtük magunkat, s megindultunk az autó felé. Most beigazolódott elméletem, h. MENNYIRE jó, h. nem kell még most másfél kilométert menni a kocsiig. Ezt mindenki zajosan helyeselte.

Elindultunk hazafelé, én kb. 5 perc múlva aludtam, néha felébredtem, egyik ilyen alkalommal megettem a körtémet, aztán megint aludtam, aztán a Hősök terén voltunk. Onnan azért már igyekeztem nem aludni.

Éjjel 2 után értem haza, zuhanyoztam, aztán mentem aludni. Elfáradtam, na.

És akkor a kérdés, hogy nehezebb volt-e a Vulkán, mint a Tortúra. Szerintem nem tudom. Elfáradtam a Tortúrán is, meg a Vulkánon is, de máshogy. A Vulkánon többször is éreztem úgy, h. vége, kész vagyok, lőjetek le, temessetek el, és feledjetek el csendben. Viszont másnap bementem edzeni… Szóval hamarabb kipihentem magam. A Tortúrán valahogy nem olyan durván, hanem mélyebben fáradtam el. Mondjuk ebben biztosan része volt az éjszakázásnak is, amit nem bírok. Sztem hamarosan lefekszem aludni insallah. De előbb még megeszek valamit… bármit, ami szembe jön velem a konyhában, mert tegnap óta valami brutál éhes meg álmos vagyok egyfolytában…