Tortúra

Táv: 65 km

Szint: 2100 m

Valahogy benne volt ez a levegőben. Beszéltünk róla, h. menni fogunk. Hogy megyünk a Tortúrára. De csak ha szép idő lesz. Értsd: hideg, fagy, de sár nélkül. És NEM a hajnalban Egerből induló busszal, amihez éjjel kettőkor indulunk Pestről, mert az tavalyelőtt mindkettőnket, Zolit s engem is eléggé megviselt. Szóval volt róla szó, na.

Vagy két héttel az ESEMÉNY előtt megkérdeztem Zolit, h. akkor most megyünk-e, mert ha igen, akkor szállást kellene nézni… Válaszolt, h. legyünk bátrak, s bár két héttel előre nem lehet megmondani, h. lesz-e sár, vágjunk bele a projektbe.

A szállásnézés nemes feladata rám hárult. Miután ahhoz már mindketten öregnek érezzük magunkat ahhoz, h. a rajtnak helyt adó iskolában, a tornatermi közösségi szálláson aludjunk, tanulmányozni kezdtem a miskolctapolcai kínálatot, melyről meg kellett állapítanom, h. a túlnyomó többsége a következő csoportokba tartozik: (1) csak márc. 1. és okt 31. közt üzemel, (2) nem adják ki egy éjszakára, (3) igen drága. Végül az egyik csoportba sem sorolhatók közül lefoglaltam egy helyen két szobát, és vártuk az időpontot. Elérkezvén, már péntek délután elautóztunk Egerbe, hol is parkolás után buszra szálltunk. Miskolcon átszálltunk a helyi buszra, majd Miskolctapolcán (ami voltaképp Miskolc egy kerülete) gyakorlatilag a rajtnak helyt adó iskola előtt szálltunk le róla. A szállás igen közel volt, pár száz méterre, az a baj, h. gyakorlatilag nemcsak távban, hanem szintben is… szerintem a környék legmagasabb pontjára sikerült szállást foglalnom, ez sajna a térképen itthon nem látszott 😊. No mindegy, reggel legalább lefele kell majd menni. A szállás amúgy remek volt, a szállásadó is kedves, este még elugrottunk enni valamit, aztán viszonylag korán nyugovóra tértünk, hiszen holnap ESEMÉNY…

Én a túrát megelőző egy hétben végig azon nyavalyogtam, h. ó, hogy szeretném, ha esne a hó, remélem, esni fog a hó, remélem, reggel még hó nélkül indulunk el, de hamar elkezd esni, és mire beérünk, lesz egy csomó hó, ó, de jó is lenne… környezetem egyre kevésbé tolerálta hóért való nyavalygásomat.

Reggel kellemesen hosszú szüttyögés után VÉGRE sikerült mindenkinek összekészülni, s elindultunk le, a rajtba. Ekkor kezdett szemerkélni a hó, egyelőre éppen csak, de a nevezés és a csomagok feladása után azért csak hóesésben indultunk el, aminek én nagyon örültem, s ennek sűrűn hangot is adtam. Egyelőre sűrűbben, mint a hóesés, de ez később változott.

7 után sikerült végül elindulni, már teljesen világosban, az elején nem kellett a lámpa. A hó kicsit jobban esett, bár mikor a műútról befordultunk az erdőbe, 2 dolgot is megállapíthattunk: (1) a dózerúton a kis vékony hóréteg alatt tükörjéggé fagyott pocsolya található, így én gyakorlatilag az első 10 méteren belül átvettem a vezetést az elesés-versenyen, (2) az erdőben még alig-alig mutatkozott a havazás hatása, ez leginkább a későbbiekhez való viszonyítási alapként fontos:

Az első pontig, Bükkszentkeresztig elég sok emelkedőt meg kell mászni, 600 méter szintet a 12 km-n, nagyon durván meredek mondjuk talán egy helyen van benne, de azért csak kell felfele menni. Közben szembesültünk azzal, h. a zöld sáv jelzés helyett piros van, ezen kellett menni az első pontig, a hóesés egyre sűrűsödött, s hamarosan az egész tájat hólepel borította, aminek, mondanom se kell, nagyon örültem:

Egyetlen hátránya az volt a havazásnak, h. nem tudtam figyelni a gombicsekeket, így az a tervem, h. legalább egy példányt hazahozok mikroszkópozni, sajna kútba esett. De sebaj, ez igencsak alacsony ár volt a csodás hóesésért.

Nem sokkal Bükkszentkereszt előtt Zoli lemaradt egy kis technikai szünetre, én mentem tovább, aztán mikor láttam, h. jön, bevártam, s majdnem sikerült megörökíteni a pillanatot, amikor kis híján hatalmasat esett a hó alatt remekül lefagyott műúton:

Mikor a piruett után mellém ért, akkor vettem észre, h. ez nem is Zoli, hanem egy másik kolléga, akivel azért beszélgetve, együtt mentünk be az általam csak „szmog city” néven emlegetett településre, melynek középső, mélyebben fekvő része most is fuldoklott a füstben, bár nem annyira, mint két éve. Itt bevártam Zolit, s együtt mentünk be a pontnak helyet adó óvodába, ahol nagyon finom forró tea volt, s ettünk is, mielőtt továbbindultunk.

Az erdőbe kiérve hosszasan értekeztem arról, h. nahát, mennyi hó esett, de nézd már, Zoli, és még mindig esik, nahát, de csodás.

Valóban sok hó volt, Zoli türelmesen nyugtázta rajongásomat. Az volt a trükkös része a dolognak, h. nem látszott, mi van a hó alatt, így nemcsak nekem, de Zolinak is sikerült időnként változatos méretű eséseket produkálni.

A fennsík szélére felérve örömmel üdvözöltük a töböröket, s a szívemnek oly kedves borókákat. Zoli sokat beszélt arról, h. a töbör alján milyen hideg van, ezért én minden mélyebb példány mellett elhaladva megkérdeztem őt, h. nem menne-e le megmérni a hőmérsékletet. Amúgy különösebben hideg nem volt (legalábbis ott, ahol mentünk, a töbörök aljáról nem tudok nyilatkozni, mert Zoli ugye nem volt hajlandó a mintavételezésre), csak a szél jelentett némi kényelmetlenséget, amely a még mindig folyamatosan hulló havat vágta változatos irányokból változatos testrészeinkbe.

Én egyre többet gondoltam arra, h. milyen jó is lesz majd, ha a bánkúti pontra érünk, ahol majd lehet inni egy kávét, s két éve is volt „tartalmas zöldségleves”, ami forró volt, s nagyon jólesett a hidegben, azóta is emlegetem. Jól el is terveztük, h. majd kávézunk, meg levesezünk a ponton.

Közben elhaladtunk egy fiatal páros mellett, a lány utánam szólt, h. tudom-e mennyit kell még menni a pontig. Ezzel a tempóval kb. fél óra alatt ott vagytok, mondtam biztatóan, de ő ezen teljesen kiakadt, mondván, az nagyon sok, ő inkább leülne az út szélére, s nem mozdulna onnan. Kértem, h. ne tegye, mert ahhoz azért elég hideg van… mentünk tovább, közben arra gondoltam, h. nem volt bölcs dolog egy harmincas túrára vállalkoznia ebben a zegernye időben.

Menet közben egy szörnyű gyanú kezdett bennem megfogalmazódni: NEM a bánkúti síház felé tartunk… és sajna kiderült, h. igazam is van. Az itiner írta, csak hát addig nem néztem, de most előhalászva meg kellett látnom a szomorú valóságot: a pont bizony a Vörös Meteor síházban lesz, mely, mint megtudtam, a klasszikus helyszín a Tortúrában, csak két éve, az egyetlen alkalommal, amikor én is voltam, áttették Bánkútra. Így egy kicsit kevesebb a túrában a szint, mert odáig ugye nem kell felmenni, viszont a kávénak és a forró levesnek fuccs…

Hát ez AKKORA csalódás volt nekem, h. el sem tudjátok képzelni azt a megrendülést. Teljesen padlóra kerültem, már azt mérlegeltem magamban, h. lemegyek Ómassára, és nem megyek végig a 65 km-en. Viszont a hó továbbra is esett, sőt, ekkor éppen hatalmas pelyhekben, szóval azért némiképpen megvigasztalódtam.

A síházban volt tea, leültünk, ettem egy banánt, és kimentem a mosdóba is. Illetve hát a ház mögött, fenn a hegyoldalban, pár napi járóföldre, féllábszárig érő hóban helyezkedett el az erdei vécé, aminek sikerült megoldania azt az első pillantásra feloldhatatlan ellentmondást, h. egyszerre legyen rendkívül hideg, huzatos és büdös:

No sebaj, ezt az akadályt is sikerült leküzdeni, nekünk is ilyen volt gyerekkoromban, csak nem a szomszéd megyében. 

Visszatértem után megjelent az útközben lehagyott fiatal páros, a lány már tényleg alig eleven állapotban, s kiderült, h. a 65-ös távon vannak. De hát abból még NAGYON sok van hátra, mondtam elkerekedett szemmel (ekkor járhattunk kb. 27 km-nél), mire ő kétségbeesetten kiáltott fel: ne mondjad, nem is akarom hallani! Kiderült, h. eddig egyszer volt egy 40-es túrán, de azon is ősszel, mikor elmondása szerint sütött a nap… Nem tudom, mi lett velük végül is, de sokat gondoltam rájuk, s emlegettük őket Zolival, remélem, rendben beértek, bárhova is, és legközelebb átgondoltabban választanak távot meg évszakot.

Mi lassan el is indultunk, mert várt minket a túra legmagasabb pontja, a Tarkő. A Nagymezőre visszaérve majdnem elindultunk a 34-es táv útvonalán, de aztán korrigáltunk, s a változatosság kedvéért szakadó hóban haladtunk tovább.

Nekem ez volt a túra legnehezebb része, már annyira beleéltem magam korábban a kávéba, h. duplán tört rám az álmosság (pedig még csak KORA DÉLUTÁN volt), s alaposan le is maradtam Zolitól. A Tarkőre felfelé egyre durvább szél fújt. A hó, a változatosság kedvéért, esett. Felfelé menet a jeges szél és szemből csapódó hó dacára lehúztam a cippzárat a szoftsell dzsekimen, nem akartam aláizzadni.

Végül is elég kínkeservesen értem fel a csúcstáblához, a mai nap legmagasabb pontjára: 

Innen a sziklára kiérve olyan szél kapott el minket, h. alig is tudtam szúrni a szúróbélyegzővel:

A szél cibálta a papírt, a fákat, engem. Kilátás nem sok volt, főleg a két évvel ezelőttihez viszonyítva:

 Rövid fotózás után közöltem, h. én bizony inkább a lefelé indulást választom a fagyhalál helyett, s közben próbáltam felhúzni a cippzárat, de sajna nem ment, mert az addig szembesodort hó/jég kemény páncéllá fagyott a dzsekim elején, s előbb le kellett tördelnem onnan, hát ezek igencsak felháborodtam, CSAK az vigasztalt, h. esett a hó, lásd mint fentebb.
Így néztek ki a Tarkőn a hó-jég alá befagyott mohák a fatörzsön:

A Tarkőről lemenni igazából nehezebb, mint fel, főleg ilyen csúszós, jeges időben. Zoli eltűnt a látóteremből, megelőzött egy háromfős csoport is, én mentem, ahogy tudtam. Itt történt meg, h. majdnem örök emlékként (vagy legalábbis a tavaszig) az útvonalon maradtam. Az ösvényen keresztben feküdt egy kidőlt kőris. Emeltem a lábam, hogy átmenjek rajta, de elég magasra kellett, így csaknem hasra kellett feküdnöm a fatörzsön. Ekkor akadt a kamáslim szíja az egyik faágba, én meg ott maradtam hason a törzsön. A lábamat nem értem el, a szíj nem akart kiakadni, akárhogy rángattam. Elgondolkodtam azon, h. micsoda meglepetés lesz az utánam érkezőknek, ha egy fatörzsön félig átvetett lábbal megfagyott holttestet találnak, s átfutott az agyamon, h. addigra talán annyira belep a hó (mely, a történelmi hűség kedvéért, még mindig esett), h. észre se vesznek, vagy ha igen, vajon ki tudják-e hívni a rendőröket, mert térerő, az itt nincs. Próbáltam mélyebb meggyőződéssel rángatni a lábamat, mire a faág végre engedett és eltört (bár a kamáslin lett egy jó nagy hasadás), és így újult erővel, a fagyhalált szerencsésen elkerülve vethettem magam Zoli után, aki szerencsére megállt öltözködni, így viszonylag hamar utolértem. Nem is vártam rá, hanem indultam az egyre sűrűsödő sötétségben lefelé, balra a zöldön, mert ez egy kínkeserves lejtő, ahol még száraz talajviszonyok esetén sem egyszerű lemenni. Az utolsó fényeket kihasználva még a lejtő komolyabb szakasza előtt csináltam egy fotót, h. ha itt és most meghalok, legalább egy utolsó emlék maradjon rólam: 

A lejtő közepe már jól ki volt csúszkálva, hamarosan visszaelőzött a nálam jóval bátrabb s koordináltabb mozgású Zoli, aztán szintén hamarosan akkorát esett a jégen, h. azt hittem, fel sem kell többet. Én próbáltam a lejtő jobb szélén haladni, ahol még érintetlenebb volt a hóréteg. Alig hatott zavaróan, h. mindössze 10 centire a lábamtól kezdődött egy igencsak meredek, szakadéknak is minősíthető hegyoldal, ami azért alaposan visszavett az önbizalmamból. Mindegy, azért csak leértünk. Azt terveztem, h. a dózerúton majd eszem egy energiaszeletet, de a leereszkedés stressze miatt ez csak akkor jutott eszembe, mikor már a kék plusz újra lement jobbra a viszonylag kényelmes dózerről, s ismét egy nyaktörő lejtőn ereszkedhettünk alá. A túra során itt sikerült negyedszer elesnem, ami, lévén, h. még csak 40 km körül jártunk ekkor, igazán elismerésre méltó teljesítmény.

Nagy örömmel üdvözöltem, mikor leértünk a tamáskúti ellenőrzőponthoz vezető műútra, bár a hórétegtől ez is eléggé csúszott, de össze sem lehetett hasonlítani az eddigiekkel. Mentünk, közben megbeszéltük Zolival, h. mindkettőnk emlékeiben MINDIG rövidebb ez a műutas szakasz, mint a valóságban… de azért csak vége lett egyszer, s feltűntek az ellenőrzőpont fényei, aztán a különleges mentőcsapat tagjai is, akik mindig ezt a pontot biztosítják. Ha odafagytam volna a kőrishez, valószínűleg ők hozzák le a holttestemet, gondoltam magamban, s ehhez mért lelkesedéssel köszöntöttem őket.

A ponton megint volt tea, megpihentünk, és bár annyira nem volt meleg, h. kellemesen el lehessen üldögélni, de azért ettünk is valamit. Én bementem a mosdóba a vadászházban, ahol egy régi Salgó sparhelt (parhert, ahogy nálunk mondják) ontotta a meleget, s nem tudtam nem arra gondolni, h. milyen jót tudnék aludni itt reggelig (annak dacára, h. még mindig csak estefelé járt, alig múlt 5 óra).

Fázni kezdtünk, így el is indultunk, felfelé a kéken, amit nagyon utálok, most meg különösen, mert még jó síkos is volt. Azt mondtam már, h. esett a hó? Mert ha nem, akkor most megjegyezném, h. közben esett a hó, Még mindig. Én még mindig nem untam meg, nagyon örültem neki. Mint ahogy annak is, mikor végre sikerült felkapaszkodni a zöld jelzéshez a Török útra. Ez egy igen hosszú s unalmas útszakasz, ahol nincs semmi, így az ember nem sokat veszít azzal, h. a legtöbb túrán itt már töksötétben, vagy tök-közeli sötétben kell menni. 8 km-re van a Völgyfő-ház, ahol ugyan pont most nincsen, de akkor is egyfajta jelzőpontként szolgál, h. az ember a következő pontig vezető út több mint felét letudta a Tortúrán. Mentünk, jó tempóban, egyre több hóban. Jaj de szép, jaj de szép, esik a hó, ismételgettem rendszertelen időközönként, mintha Zoli nem látta volna, h. esik a hó. 

A piros elágazáshoz érve nem nagyon örültem, mert tudtam, h. meg kell indulni felfelé, a Nagy-Eged felé. Először nem túl meredeken sokáig, aztán nagyon meredeken nem sokáig. Így ér fel az ember a Kövesdy-kilátóhely nevű helyre, ahol fogalmam sincs róla, h. mi lehet, és mire lehet kilátni, és hogyan, mert eddig ugye csak töksötétben jártam erre. Viszont viszonylag könnyen felértem, meg is lepett a dolog, Zolit beérve közösen ereszkedtünk, majd emelkedünk fel a várkúti erdészházhoz, ahol a pont volt. Idén nem volt olyan zsúfoltság, mint 2 éve, befértünk a házba, le is tudtunk ülni, ami nagyon jólesett, kaptunk teát, ami szintén, én elővettem egy banánt, ami már meg volt fagyva, de azért megettem, illetve elővettem a kókuszgolyómat, ami olyan keményre volt fagyva, h. hangosan kopogtatni tudtam vele a szekrényajtón. Ennek ellenére megettem, nyilván.

Rövid pihenő után kiléptünk a hidegbe és a – változatosság kedvéért – hóesésbe, h. egy utolsó nekirugaszkodással bevegyük, a Nagy-Egedet, majd le is ereszkedjünk onnan, ami sokkal, de sokkal nehezebb dolog, még hó és lefagyott talaj nélkül is.

Azt hittem, nem érek le élve, útközben találkoztunk egy kollégával, aki az útmenti bozótosba állt ki a köves-jeges ösvényről, s ott szentségelt, h. nem tud lemenni. Én is így éreztem magam, így igen lassan, óvatosan ereszkedtem lefelé a hegyoldali cikkcakkozó ösvényen. Ironikus módon végig megúsztam az esést, s már csak a legalsó, lankás szakaszon sikerült elhasalnom, ezzel beállítva 5-3-ra a Zolival egész úton zajló elesőverseny végeredményét.

Leértünk a szőlők közé, ahol még nem volt vége a megpróbáltatásoknak, mert még át kell mászni a kitudjamilyen dombon, ami egyesek szerint lehet, h. csak „kis fika-hegy”, de 60 km után azért megérzi az ember, főleg, ha, mint említettem, hideg van, fúj a szél és esik a hó. A hó ugyanis még mindig esett, bár csökkenő intenzitással, de nagyon drukkoltunk neki, h. tartson ki a túra végéig.

Némi bukdácsolás után leértünk az aszfaltra, s megindultunk a vasúti átjáró felé a hosszú, egyenes szakaszon, ami idén – elhamdulillah – rövidebbnek érződött, mint két éve. Az átjárótól pedig hamar meglett a cél, még mindig hulló hóban láttuk meg a minaretet, majd hamar be is léptünk az ajtón a célba:

Nagyon kedvesen fogadtak minket, gratuláció, kitűző, oklevél. Volt szendvics és tea, amiből csak a teát vettük igénybe, de az nagyon jól jött. Pihenés, beszélgetés után elindultunk felderíteni az autót, amit előző nap hagytunk ugye, mint kiderült, a céltól mintegy másfél kilométerre, aminek most annyira nem örültünk…

A szervezők elmagyarázták, merre menjünk, de jegyzetelnem kellett volna, mert szinte azonnal el is felejtettem. Hamarosan el is tévedtünk, s Zolival ott kavarogtunk Eger utcáin, már azt sem tudva, h. merről jöttünk. Szerintem ha nem találkozunk egy meglehetősen becsiccsentett helybéli leányzóval, még mindig ott keringenénk Eger történelmi belvárosában. Ő azonban vállalta, h. a buszpályaudvarig elkalauzol minket, mert ő is arra megy. Onnan meg már tudtuk, merre van az autó. Így is lett, bár az utolsó kanyarnál, már borszagú helyi vezetőnk nélkül, még rövid, építő vitát folytattunk Zolival arról, h. a főúton jobbra vagy balra kell fordulni a kocsit rejtő Petőfi Sándor utcához. Végül is sikeresen jobbra fordulva megtaláltuk a még mindig hulló hóban a hóréteg alatt rejtőző autót.

Hóseprés, száraz zokni és cipő felvétele után elindultunk Pest felé. Én kétségbeesetten próbáltam ébren maradni, h. Zolit szóval tartsam, de ő sem volt különösebben beszédes kedvében, így a dolgot úgy képzeljétek el, h. kb. negyedóránként felriadtam, váltottunk pár szót, majd én aludtam tovább. Elhamdulillah Zoli nem, így végül is épségben megérkeztünk. Fél négy volt, mikor a ház előtt kiszálltam az autóból. Nagyon álmos voltam, ennek ellenére vagy 10 percet álltam a forró zuhany alatt, mert hát melegem sem volt különösebben.

Remekül éreztem magam ezen a túrán, bár nyilván voltak sötét pillanatok 😊. De pont úgy alakult, ahogy szerettem volna: mikor elindultunk, akkor kezdett a hó esni, s a 65 km során egyetlen perc sem volt, amikor ne esett volna. Akkor azt gondoltam, h. egy időre ki-havastúráztam magam, de ma, hétfőn úgy érzem, h. olyan szívesen sétálnék kicsit a hóesésben :D

Csak remélni merem, h. sok újabb, hasonlóan havas és fagyos Tortúrán vehetünk még részt, ami, bár ahogy ismét kiderült, nem egy könnyű menet, de mindenképpen a túraszezon megkoronázását jelenti így az év végén.

Figyelem! A túra során találtam ezt a szilikon karkötőt, mely nem képvisel különösebb anyagi értéket, de talán kedves emlék valakinek. Ha a tied, jelentkezz, és visszaadom.