Budai Trapp

Táv: 30 km
Szint: 1100 m

Bizonnyal többen is észrevettétek, h. a héten nem volt terepfutás-beszámoló. Azért nem, mert a brutál megfázásom és lázam miatt a hét első pár napján még az ágyból sem mozdultam ki, nemhogy a lakásból… de a hét vége felé egyre jobban lettem. Péntek este, mikor kimentem az erkélyre a Rituális Impregnáló Sprajezés végrehajtására, még mindig gondolkodtam, h. elég jól vagyok-e ahhoz, h. menjek. No, ha a lázam nincs 37 felett, megyek, döntöttem el, majd közvetlenül utána PONTOSAN 37 fokot mértem, ez nincs felette, gondoltam, és beállítottam az ébresztést reggel 5-re.
A túra a piliscsabai vasútállomásról rajtolt, és a rajtidő és a menetrend olyan szerencsétlenül viszonyultak egymáshoz, h. az egyik vonat után 20 percet kellett volna várni a rajthoz, a másikkal pont a rajtidő közepén érkezel, a harmadikkal meg lekésed. No, én ügyesen majdnem lekéstem a középsőt is, a 7:20-ast, mert 6:15-kor még itthon voltam Budaörsön, és még a bakancs sem volt a lábamon, hanem ide-oda rohangáltam a hátizsák és a konyha között. Ettől függetlenül végül is elhamdulillah elértem a vonatot, ami tele volt túrázóval, és egyre többen lettünk minden megállóban, mintegy 150-en szállva le Piliscsabán. A nevezésnél hosszú sor kígyózott:


Majdnem fél órát álltam sorba, és végül 8:40-kor rajtoltam. Az első pár km a szép hosszú Piliscsabán vezetett át, a betonúton könnyű volt haladni, igyekeztem jó tempót diktálni. Aztán befordultunk az erdőbe, itt már kezdett kicsit megmutatkozni a sár, ami, ahogy feljebb értünk, hóval keveredett, és a hegyoldalak is havasak voltak:


Ettől függetlenül az út még mindig többé-kevésbé jól járható volt, elfutott egy-két futó is, elengedtem őket. Az első ellenőrzőpont 8,9 km-nél volt, és nem egészen másfél óra alatt értem oda, ami akárhogy is számolom, hatos átlagot jelent, egészen meg voltam lepődve magamon, pedig elég sokat kellett felfelé menni. Rögtön el is kezdtem gondolkodni, h. akkor próbáljuk meg a 6 órás időt. Mentem már 30 km-t 6 óra alatt, de abban mintegy feleennyi szint volt, ez a 30-as azért egy rendes 30-as, az meg csak olyan álharmincas volt.
Mire felértünk ide az első pontra, ahonnan a Nagy-Szénás felé kellett továbbmenni, olyan sűrű köd kerekedett, h. 20 méterre sem lehetett ellátni. Sosem jártam még a Nagy-Szénáson, de a továbbiakban is úgy érzem, h. még nem jártam, ugyanis ennyit láttam belőle:


Ráadásul a jelzések erre nem túl követhetőek, mert fa nemigen van, a ködben nem is látod, h. hol a jelzés, ezért inkább belassítottam egy kicsit, és egy láthatólag nagy helyismerettel rendelkező társaság mögött haladtam, akik valóban megtalálták a piros jelzést. Ekkorra elég hideg lett, a belőlem felszálló pára zúzmaraként csapódott ki a poláron, viccesen néztem ki. De még viccesebbek voltak a bokrok, ilyen még nem is láttam, az uralkodó széliránynak megfelelően VÍZSZINTESEN fagyott rájuk a jég, nagyon szépek voltak:


Szél, az most is volt, gyilkosan kapott oldalba a Nagy-Szénás tetején, örültem, mikor meglett a piros jel, és be tudtam kicsit gyorsítani. Az út kissé nehezen járható, de nagyon szép volt, ilyen sokszínű szakaszokkal:


Amikor még itthon megnéztem a túrakiírást, megnyugodva láttam a Nagykovácsi – Vörös-pocsolya – Feketefej – Hárshegyi körút útvonalat, itt már százszor jártam, legalább itt nem tévedek el, gondoltam. Igen ám, de ezen az útvonalon én mindig a zöld háromszög felől mentem, most meg a piros sávon mentünk, kihagyva a Nagy-Kopaszt (ezt annyira nem sajnáltam), mondjuk ez is ment felfelé rendesen. A Vörös-pocsolyás háton már ismerős volt a vidék, elértem a ponthoz, és rácsodálkoztam a pocsolyára, ahol veletek megálltunk szendvicsezni, most be volt fagyva, és sokkal kisebb is volt:


Azért, szokásomtól eltérően, megálltam, ittam teát, és ettem egy sajtos zsemlét. Túl vagyok a felén, és még benne a 3 órában, a dolgok alakulnak, gondoltam EKKOR MÉG.
Aztán a piros sáv ismerős szakasza is megváltozott. Veletek (és egyedül is) pont a másik irányból jöttünk, Szépjuhászné felől, és ha esetleg emlékeztek a Fekete-fej után arra a kellemetlenül meredek, köves, csúszós lefelére, aminek annyira nem örült senki – no, az most kellemetlenül meredek FELFELÉRE változott : ) Viszont ilyenek voltak az ösvény mellett:


A Fekete-feji ellenőrzőpont után meg jött a csúszós lefelé. Ráadásul a piros sáv hihetetlen sáros is volt. A mély és híg sár nemcsak csúszós volt, hanem büdös is, mintha az erdei állatok nagy faji változatosságot felvonultató, népes serege használta volna toalettnek. Sajnos, alighanem nemcsak „mintha”, hanem ténylegesen ez volt az igazság. A Petneházy-rét közelében ehhez még hozzájött a lótrágya is. Kezdetben azt az elvet követtem, h. nem lépek bele semmibe, ami nyilvánvalóan döglött vagy ürülék, aztán ezt az elvet feladtam az életemért folytatott küzdelemben.
A Hárshegyi-körút jó volt, az elágazásnál kaptunk egy csokit, bár a pontőr bácsi megjegyezte, h. csak 290 csokit hoztak, és 400 induló van. Egy pillanatra felrémlett bennem az önfeláldozás szépsége: ha én nem kérek csokit, egy emberrel többnek jut… aztán racionális énem átvette az irányítást: ez NEM az az idő, amikor lemondunk egy csokiról. Amúgy, ez a túra ilyen szempontból nagyon puritán volt. Az egész út során egyetlen csokit kaptunk (az, akinek jutott), nem volt tea, se semmi más. A célban volt virsli, zsíros kenyér és tea, de SEMMI olyasmi, amit egy muszlim (vagy, ami gyakoribb, pl. vegetáriánus) ember megehetett volna. Pedig nem került volna többe és nagyobb fáradságba sem a célban pl. a zsíros kenyér mellé vajas v. lekváros kenyeret is kenni. Félreértés ne essék, az ember nem azért megy a túrára, h. egyen, de azért jól jön útközben a frissítés, főleg, ha valaki pl. fut, és nem tud sok mindent magával vinni. A szolgáltatásokhoz képest viszont az 1000 ft-os nevezési díjat kicsit sokallottam. Ide értem azt is, h. az itiner nem sokat ért, és szalagozás nem volt, a végén volt kirakva 1-2 tábla az utolsó talán 2 km-en. El is kavartak többen, lásd később.
Ettől a ponttól a sárga sávon le kellett viharzani Hűvösvölgybe, majd innen az általam teljesen ismeretlen útvonal következett: Újlaki-hegy, Virágos-nyereg. Mint utólag kiderült, jobb is, h. nem ismertem, mert így a tudatlanok optimizmusával gondoltam, h. a hátralévő 7 km max. másfél óra, és így jóval belül leszek a 6 órás időn.
A Hűvösvölgyig vezető ismerős út brutál sáros és csúszós volt. Elegáns mozdulataim átmenetet képeztek egy műkorcsolyázó és egy jégtáblán fetrengő rozmár között. A sár térden felül is elborított. Hátul a hátizsákot is sikerült felcsapnom sárral. És Hűvösvölgy után jött a java.
Nem tudom, miért gondoltam, h. ó, itt már a vége, szépen lekocogunk, és benn is vagyok. A „LE” kifejezés sajna egyáltalán nem fedte a valóságot. Mondjuk így utólag belegondolva, a HűvösVÖLGY és Újlaki-HEGY földrajzi nevek rövid szemantikai elemzése rávilágíthatott volna a tényre még az előtt, h. teljes megdöbbenéssel rájöttem volna, h. itt bizony felfelé kell menni, és nem is kevéssé. Hoppá, gondoltam naiv meglepetéssel, és a botokat a feneketlen sárba vájva próbáltam nem visszacsúszni az emelkedőn. Itt eléggé 4B-ztem, páran el is hagytak, aztán a viszonylag vízszintesebb terepre érve begyorsítottam. Ezen a szakaszon a jelzések hiányoztak, valakik lekaparták őket a fákról, így nézett ki a helyük:


Hogy ezt miért csinálták, át akarják majd festeni, vagy csak szórakozásból (ebben az esetben van egy-két jó kívánságom nekik), de, mint említettem, az itiner nem sokat ért (a kb. 7 km-es szakaszra tömören annyit mondott: haladjunk a sárga sávon. Pont. Na jó, de ha NINCS sárga sáv? Legalább az elágazásokhoz 1-2 szalagot kirakhattak volna.) Kezemben a GPS-szel haladtam, ami boldogan közölte velem, h. jelenleg 57 méteres közelítéssel mér. Vagyis ha elmegyek a rossz úton, akár sok száz méter is eltelhet, mire szíveskedik közölni velem, h. nem erre kellene jönnöm. Sebaj, követtem a lekapart jeleket, remélve, h. a sárga sáv van lekaparva, és a GPS infóit arról, h. insallah a sárga sávon megyek. Hamarosan hangokat hallottam hátulról, megálltam és bevártam a 3 fős csapatot, akik nagyon hangosan kiabáltak (annak ellenére, h. mintegy 80-90 cm-re haladtak egymástól), és nagyon csúnyán beszéltek, viszont láthatólag (és hallhatólag) ismerték a terepet. Innentől a célig már mögöttük haladtam. Az utolsó ellenőrzőpont az Újlaki-hegyen nagyon szép kilátást nyújtott volna, ha nincs sűrű köd. A pontőr hölgy megnyugtatott, h. 50 méter múlva fenn vagyok a tetőn. Hmmm, ilyen fáradtnak néztem volna ki? Pedig nem voltam fáradt, csak kissé lehangolt, h. nálam idősebb, tehát teljesen felnőtt emberek miért viselkednek lényegesen rosszabbul, mint azok a 3 fős középiskolás csapat, akiket még Piliscsaba után hagytam le, mert úgy véltem, h. a túrázásnak nem szükségszerűen része az üvöltözés, disznó beszólások és b+elés hallgatása. Mindegy, nélkülük biztos eltévedtem volna, így viszont csak mentem utánuk a jelzetlen és szalagozatlan úton, amiért hálás vagyok nekik.
Útközben találtam ezt a taplórózsát:


A sárga sáv utolsó szakasza nagyon durva volt. A szó szoros értelmében nem lehetett az úton haladni, mert bakancson felül érő, ragadós, sárga agyagos sártenger borította. Az út mellett a hegyoldalba felmászva haladtunk, persze ott is csúszott, de legalább járható volt.
Aztán hamarosan kiértünk a házak közé, meglett a célnak helyt adó Menedék utca, és pár száz méteres felfelé haladás után beértünk a célba. Sajna az utolsó 7 km MINDEN várakozásomat felülmúlta, és a saccolt másfél óra helyett majdnem két és fél lett, így 6:20-as idővel értem célba, de a terepviszonyok ismeretében ezzel is nagyon elégedett vagyok, elhamdulillah. Azzal már kevésbé, ami a célban várt, egyrészt kb. 20 percet álltam sorba, nagyrészt kinn a hidegben, ami így leizzadva annyira nem volt jó, másrészt nekem nagyon furcsa volt, h. az oklevelet és a kitűzőt átadók EGY SZÓT SEM SZÓLTAK, csak odanyomták a cuccot, oszt kész. Ilyenkor szoktak olyanokat mondani, h. gratulálunk a teljesítéshez, köszönjük a részvételt, vagy ilyesmi, te meg megköszönöd cserébe a szervezést, esetleg kézfogás, mosoly, akármi. No, itt ezek nem voltak. De komolyan, egy árva szó sem. Ez nekem rosszabbul esett, mint a számomra fogyaszthatatlan ételkínálat, mivel szendvics az volt nálam, de gratuláció, az nem : ). Viszont az egyik szervező kedvesen és hatékonyan elmagyarázta nekem, h. hogyan jutok vissza a buszmegállóba, kedvességére némiképp árnyat borított a leírásban szereplő „2 km” kifejezés…
A menedékház kis szobájába rengetegen zsúfolódtak be és próbáltak enni-inni, én töltöttem magamnak egy teát, s kimentem vele a ház elé, elfogyasztandó a sajtos zsemlémet, és hallgattam a többi túrázót, akik az útviszonyokra panaszkodtak, a sárra, és arra, h. „kikészült a térdük”. Hát, a térdemet én is éreztem, meg a derekamat is, a sárban való bukdácsolástól-egyensúlyozástól.
Ekkor már eléggé fáztam, magamra rángattam a széldzsekit, és nekivágtam a buszhoz vezető 2 km-nek. Egy (minő meglepetés) sáros erdei úton mentem végig, az erdő végén kibukkantam a házak közé, szembe jött két túrázó, hát te honnan jössz onnan, kérdezte a férfi megdöbbenten. Én a célból, mondtam a révbe jutottak nyugodt magabiztosságával. Arra van a cél, kérdezte megütközve. És nagyon messze, kérdezte a lényegesen megviseltebb hölgy. Másfél kilométer kábé, mondtam én, majd az arcára kiülő rémületet látva gyorsan helyesbítettem, lehet, h. kicsit kevesebb, és nem kell felfelé menni, csak a végén, és nem nagyon csúszós. De hát mások is eljöttek erre, mondta a férfi, mert nem volt szalagozás, sem jelzés, és az itiner nem sokat ért, szögeztem le, ők meg beletörődve elindultak a cél felé.
A buszmegállóban a buszra várva azon tűnődtem, h. vajon tudnék-e még mintegy 12 km-t menni 3 és fél óra alatt. Úgy gondoltam, h. igen. Ez azért fontos, mert a jövő heti zöld túrának van 30-as és 45-ös távja is. Meg van persze 20-as is, de az, mint tudjuk, papírkutyáknak való. A 30-as pedig nyámnyila, mint M. Sz. leírásából tudjuk. A 45-ben viszont 1600 m szint van, ami pedig, mint az én leírásomból tudjuk, HALÁL. Hát, majd meglátjuk, mi lesz jövő hétig… Szerintetek 30 v. 45?
A hazaút majdnem fárasztóbb volt, mint az egész túra. A 137-es busz végállomásához lyukadtam ki, azt sem TUDTAM, h. van ilyen busz… Ezzel elmentem az Árpád hídig, onnan (mivel pont előttem ment el a HÉV, és ekkorra már komolyan fáztam) a 29-essel a Kolossy térig, onnan a 86-ossal a Margit-hídig, onnan a villamossal a körtérig, és onnan a 240-essel haza. Lehet, h. lett volna egyszerűbb megoldás is, de igyekeztem felszállni az első szóba jöhető járműre, mert tényleg fáztam. Annyira, h. minden költségtakarékosság ellenére még taxit is hívtam volna, ha nem nézek úgy ki, mint egy varacskos disznó.
A 240-esre felszállva volt még egy hely egy öreg bácsival szemben. Oldalt ültem le, h. ne sározzam be őt, de ő azonnal összébb húzta magát, és kedvesen bíztatott, h. üljek kényelmesen. Nem akarom összekenni, mondtam, nem fog, nyugtatott meg, majd megkérdezte: a hegyekben volt? Igen, feleltem, ő meg lelkesen mondta: „Én is szívesen mennék kirándulni, de én olyan csenevész vagyok, nem bírom már az ilyesmit!” Majd lelkes, őszinte elismeréssel hozzátette: „De maga, maga aztán nem csenevész!” Majd hazáig a turistaházakról beszélgettünk.
Hat óra volt, mire hazaértem. Kellemesen, de nem vészesen fáradt voltam, igazából a hazajutás és a közbeni fázás jobban megviselt. Még a forró zuhany után is kellett két takaró.
Néhány ponton fura, de érdekes túra volt. A Hűvösvölgytől felfelé vezető szakaszt veletek is meg kell egyszer csinálnunk insallah : )

Téli Margita

Táv: 42 km
Szint: 600 m

Péntek este kimentem az erkélyre bakancsot impregnálni. Ez abból áll, h. a (többé-kevésbé) megtisztított túrabakancsot befújod impregnáló srayjal. Ennek bármiféle lehetséges hasznáról megoszlanak a vélemények. Mondhatni, impregnálási iskolák alakultak ki. Alapvetően 3 irányzattal találkoztam:
1. Az impregnálás jó, az impregnálás hasznos.
2. Az impregnálás hülyeség, sőt, egyenesen káros, tökreteszi a bakancs természetes bőrflóráját vagy valami mást.
3. Majdnem mindegy, h. impregnálsz, vagy nem impregnálsz, DE ha egyszer már impregnáltál, akkor a továbbiakban a bakancs teljes élettartama alatt MUSZÁJ impregnálnod, mert az első impregnálással már tönkretetted a bakancs stb. lásd mint eggyel fentebb.
Én magam alapvetően az 1. számú iskolát követem. Egyszer elfelejtettem impregnálni, és a bakancs SOKKAL hamarabb beázott, mint szokott. Persze megfordulnak a fejemben a 3. számú iskola eretnek gondolatai is: vajon akkor is ez történt volna, ha korábban SOHA nem impregnálok? De mindegy, ezt már késő megtudni…
Szóval, péntek este kimentem spayozni az erkélyre, és valami furcsa, tapadós zajra lettem figyelmes. Kezemet az erkélyről kidugva megállapítottam, h. félelmeim beigazolódtak: ónos eső hull. Hmmm, ez nem a legjobb jel a holnapi túrára, futott át a fejemen, különösen, h. a torkom továbbra is fájt, és egy kis lázam is volt. Ettől függetlenül szépen összepakoltam a túracuccot: végül is, szombat reggel is dönthetek úgy, h. nem megyek, ugye? Engem ismerők ebből már jó eséllyel megtippelhették volna a történet folytatását…
Szombat reggel négykor szólt az ébresztő. Az ablakon kinézve megállapítottam, h. zuhog az eső. Gyönyörű túraidő van, gondoltam, s. 5 előtt pár perccel széldzsekiben léptem ki a házból. Jól is jött, ugyanis az esőt viharos széllökések csapták az arcomba. Végül is, még az Örs Vezér teréről is visszafordulhatok, gondoltam…
Akik olvasták az előző bejegyzést, azok tudják, h. NAGYON akartam ezt a túrát. Nem is féltem tőle nagyon, ez egy könnyebb 40-es, mondta korábban Megbízott Szakértőnk.
Nos, előre kell bocsátanom, h. még ÉLETEMBEN nem fáradtam el ennyire szerintem. Pedig mentem ennél jóval nehezebb túrákat is, nem tudom, h. a brutális elfáradást a kisebbfajta betegségemnek vagy a kondícióm általános hiányának tulajdonítsam… Az eszembe sem jutott, h. feladjam, de az, h. nem tudok továbbmenni, többször is. M. Sz-kel túra után meg szoktuk beszélni, h. egy 10-es skálán mennyire vagyunk fáradtak. Hát, ez most 11 volt : )
7:15-re értem a rajtnak és célnak is helyt adó gödöllői iskolába, gyorsan neveztem, és 37-es rajtszámmal fél 8 előtt el is rajtoltam. A 20-as távon több nevező volt, és a terepmaratonon is láttam 147-es rajtszámot is, de a gyalogos 40-en szokatlanul kevesen voltunk.
Induláskor az itinert tanulmányozva meglepetten láttam az első mondatot: „A túra hossza 42 km.” A kiírásban még 39,6 szerepelt… Gondolhatjátok, h. a 2,4 km plusz nem befolyásolta volna az indulásomat, de érdekes volt látni, h. a túra így megnőtt. Az éjszaka esett sok eső miatt lehetett alighanem.
Az első pár km. Gödöllőn belül vezetett. Itt én egy nagy helyismerettel rendelkező 9 fős csapathoz csapódtam, akikkel nem a főúton, hanem azzal párhuzamosan, kicsit hosszabb, kanyargósabb, de sokkal csendesebb és kellemesebb környezetben haladtunk a kis, kertvárosi utcákon. A frissen épült házakat nézve ismét elgondolkodtam: lám, a Mindenható Allah milyen igazságos – egyeseknek adott pénzt, másoknak adott ízlést…
Hamarosan elértek a máriabesnyői templomot, ahol kicsit fájt a szívem. Nagymamám mindig azt mondta utolsó éveiben, h. mennyire szeretne ellátogatni erre a kegyhelyre, de már túl beteg volt az utazáshoz. Most itt vagyok helyette is, gondoltam, és lefotóztam a templomot:


Itt rátértünk az erdei utakra, amelyek egy része BRUTÁLISAN sáros volt, más része pedig teljesen száraz, és jól járható, sőt, kellemesen futható. Akkora volt a kontraszt, mintha két külön kontinensen jártunk volna. Itt még együtt mentünk a 20-as távval, előzgettem, ahol tudtam, de nem volt sok ember úton. Gondolom, a 20-asok később is ráértek elindulni. Az idő nagyon szép volt, 10 fok felett, verőfényes napsütéssel. A táj átlagos, Pest környéki erdős-rétes-tavacskás táj, tavasszal v. nyáron biztos sokkal szebb, de most is kellemes volt. Láttam pl. fagyöngy-fát is:


Az erdőbe betérve egy brutális hosszú emelkedő következett. Annyira sáros és csúszós volt, h. elő kellett vennem a túrabotokat. Az emelkedő egy idő után véget ért, de a talajviszonyok nem javultak – bokáig érő sárban értük el az első ellenőrzőpontot. Kaptuk csokit, aztán egy rettenetesen sáros, csúszós lejtőn kellett leereszkedni. Köztudott, h. a csúszós lefelé nem az erősségem, és ez a lejtő egy 10-es 4B skálán simán volt 6-7-es.
(Megj: a 4B skála (bátortalankodás, bizonytalankodás, bénázás, botladozás) a nehezes járható utak osztályozására bevezetett, házi használatú mérőszám.)
A lejtős sártenger után erdei betonútra érve begyorsítottam, és hamarosan egy lovastanya mellett vezetett el az út, ahonnan egy kuvasz márkájú, nagydarab kankutya rohant ki csaholva, és határozottan megindult felém. Elhamdulillah egy idő után nem tartott követésre érdemesnek. Nagyon szép erdős, rétes szakasz után értük el 9,3 km-nél a második ellenőrzőpontot – itt vált el a 20-as és a 40-es táv egymástól. Az időm még 2 órán belül volt, elégedett voltam, de fáradt is. Éreztem, h. nem megy úgy a dolog, mint szokott. Nem baj, csak a szintidő legyen meg, gondoltam, és mentem tovább. Most céloztuk be a 344 m magas Margitát, ami a Gödöllői-dombság legmagasabb pontja. Azért ebből a 344-es számból gondolhatjuk, h. nem egy hóborította hegycsúcsról van szó, de én azért megszenvedtem, míg felértem, úgy az emelkedő, mint a hatalmas sár miatt. Ráadásul ekkor ért be a 9-kor rajtoltatott terepmaraton élmezőnye, és, mint tudjátok, nagyon tisztelem a terepfutókat, ezért igyekeztem mindig félreállni előlük, ami a bokáig érő sárban nem volt egyszerű. Amúgy ezt ők mindig nagyon udvariasan megköszönték. Sőt, az egyik terepfutó srác annyira lelkesen üdvözölt, köszönt, érdeklődött a hogylétem felől stb., h. BIZTOS ismerjük egymást, csak nem tudom, honnan… egyáltalán nem ismertem meg. Mondjuk lehet, h. más túrán váltottunk pár szót, és ő emlékszik rám, mert ezeken a túrákon eddig mindig csak 1 (egy) db kendős muszlim nő volt, tehát nekik könnyebb rám emlékezni, mint nekem rájuk… A Margitától tényleg szép volt a kilátás:


A következő kb. egy órában a mezőny nagyja elfutott. Voltak ellenőrzőpontok külön a futóknak, ahol csak nekik kellett pecsételtetni, és kaptak extra ellátást is, ami a sima gyalogosoknak nem járt. Én mindig nagyon aggódom, h. kihagyok egy ellenőrzőpontot, ezért a biztonság kedvéért mindenhol rákérdeztem, h. csak futóknak van-e…
Hamarosan leértünk Domonyvölgybe, ahol alighanem a rövidebb távoknak is pont lehetett, mert rengeteg gyerek volt, valamint elhamdulillah tea és nápolyi is. Valamint megettem egyet Ayse pizzái közül is, amiket külön a túrára kaptam. Nekünk pont féltávon, 21 km-nél volt a pont. Itt történt egy érdekes közjáték is. Érkezett egy fiatalember kvadon, és udvariasan elmagyarázta, h. „arra feljebb”, a dombon 40 hektár be van vetve búzával. „Ez kultúrterület, még ha nem is látszik”, mondta, és „a maguk túrázói nem az úton mennek, átvágnak a földön”. „Taposási kár keletkezik”, ilyen szépen mondta. No, látjátok, nem szabad letérni a kijelölt útról a túrán, egyrészt ez csalás (levágsz a távból), másrészt a kvados fiatalember is kilátásba helyezte, h. ha sürgősen nem állítanak oda valakit, aki felhívja a figyelmet az úton történő haladásra, a szervezőknek ki kell fizetniük a kárt.
A hosszú táv nem arra vezetett, hanem pont ellenkező irányba. Az itinerre nézve láttam, h. 30 km-nél, 9 km-re van a következő pont. Én ekkorra már nagyon elfáradtam, pont elég volt a sétából, ha itt lett volna vége a túrának, ezt sem bánom : ) de még a fele hátra volt. Hamarosan utolértem egy nálam idősebb hölgyet, és bár egymáshoz se szóltunk, a következő 15 km-en ritkán veszítettük egymást szem elől. Hol én előztem meg őt, hol ő engem, de mindketten olan 5-ös átlag körül mentünk. Örültem, h. ott van, ugyanis 2-3 lassúbb terepfutó kivételével senkivel sem találkoztunk. Ha egy-egy kanyarban pont nem láttam őt, olyan volt, mintha egyedül lennék az egész erdőben. Elhamdulillah a jelzések és főleg a szalagozás nagyon jó volt, nem kavartam el egyszer sem. A téli erdő amúgy gyönyörű volt:


25 km-nél már nagyon kész voltam, és a 30-as, „Kőkereszt” nevű ponton már a nápolyihoz sem volt kedvem. Azért persze ettem kettőt… Adhatnak még, kérdezte a pontőr hölgy. Hát, nekem inkább valami másra lenne szükségem. Mire, kérdezte. Ha esetleg lenne egy Kőkereszt-Budaörs közvetlen helikopterjárat, az sokat segítene, mondtam reménykedve. A hölgy legnagyobb komolysággal felelte: „Hát, most éppen nincs, de jövőre megpróbáljuk megszervezni”. Nevettük, kicsit jobb kedvvel vágtam neki a hátralévő távnak, 12 km-t már bármikor megy az ember, vigasztaltam magamat.
Az út egy rendkívül szép részen vezetett át (kezdetben felfelé, aminek annyira nem örültem). A fákat sűrűn borította a borostyán, egészen elvarázsolt erdő volt:


Majd az erdőből kiérve az általam kevésbé kedvelt terepakadály, a létra következett. Ilyenkor a vadkerítésen egy lécekből úgy-ahogy összerótt létraszerűségen kell átmászni (a botokat persze előre át kell dobni):


A létra után egy mocsaras részen kanyargott az ösvény, majd beértünk Máriabesnyőre. Itt találtam egy pontot, ami egy autóban ülő, tornatanár külsejű hölgyből és egy csomó szőlőcukorból állt. Megálltam, a hölgy kiszállt, nyakában stopperóra, beugrott Kriszta néni, igyekeztem úgy tenni, mint aki nem fél, segíthetek, kérdezte kedvesen. Csak futóknak, ugye, kérdeztem vissza. Igen. De azért ugye jó irányba megyek? Igen, mondta, sőt, az időd is nagyon jó, mondta, én egészen meghatódva köszöntem el, és kicsit belehúztam az utolsó pontig. Már csak 2,5 km, mondta a kedves pontőr, és az is lefelé, kivéve a vasúti felüljárót. Már meg se néztem, h. mennyi az idő, azt tudtam, h. insallah a szintidő meglesz mindenképpen, már tényleg csak az érdekelt, h. beérjek.
Az iskolát, ahonnan reggel indultunk, alig találtam meg, meg kellett kérdeznem két, már a HÉV felé igyekvő terepfutót. Aztán meglett az épület, de nem találtam a bejáratot… Végül benn voltam, 8:15-ös idővel, de olyan fáradtan, h. ha lett volna még 100 m, nem biztos, h. végig tudok menni. Leültem, enni sem tudtam, és ültem vagy negyed órát, mire fel tudtam állni, h. a mosdóig elmenjek.
Utána még haza kellett jönnöm Budaörsre, ami annyira nem volt jó. Útközben, a HÉV-en nagyon megéheztem, átgondoltam, h. mi van itthon: bableves és reszelt répa. Hát, ez nekem most kevés, gondoltam, és bementem vásárolni. Így fél 8 körül értem haza, nagyon fáradtan, de nagyon boldogan. Hiába, no, akartam ezt a túrát : )
Tanulságok pedig:
1. A 40-es távok még tényleg a teljesítőképességem határán vannak. Hmmm, ősszel már 50-eseken szeretnék indulni, valamit ki kell találnom…
2. NAGYON rossz tömegközlekedéssel hazamenni hosszabb túrák után.
3. Nem ANNYIRA nagy baj, h. a mai túrára 0 ember jelentkezett : )

Ma lógtam

Reggel arra ébredtem, h. fuldoklom :)

Tegnap este, mikor hazaértem az előadás után, alig vártam, h. lefekhessem, fájt a torkom, meg mindenem, és (szerintem) lázas is voltam, bár lázmérő nincs nálam. Reggel pedig nagyon durva köhögéssel ébredtem. Kinéztem az ablakon, és láttam, h. esik az eső.
Nem mentem sehova ma. Az ágyból is alig keltem ki. Iszom a mézes teát, és próbálok jól lenni a holnapi 40-es túrára.
Nagyon szeretném ezt a túrát, már régóta nagyon várom. Ez lett volna életem első 40-es túrája. Amikor Megbízott Szakértőnknek arról nyíttam, h. de én 40-esre akarok menniiiiii, ő mindig azt mondta: várd meg a Téli Margitát, az egy kellemes, nem nehéz negyvenes, elsőnek pont jó lesz, és majd megyek veled végig. Aztán, mint tudjátok, elmentem egy szintén kellemes, ám nem oly könnyű 44-esre, szóval a Margita, mint első negyvenes, kiüttetett a nyeregből. Ennek dacára nagyon szeretnék menni, bár senki nem fog most jönni velem végig, de insallah szeretném megcsinálni.
Még van az az apró logisztikai probléma, h. hogyan jussak reggel 7-re Budaörsről Gödöllőre, de megoldom insallah :) Hazafelé biztos rosszabb lesz. Majd beszámolok a túra után insallah, h. milyen volt.
Addig is szép hétvégét mindenkinek!

Futás, 3.

Hát, ma megkaptam azt, amit eddig hiányoltam... reggel olyan brutális izomlázzal ébredtem, h. alig bírtam a másik oldalamra fordulni, h. kikapcsoljam az ébresztőt. Az izmaim rozsdás vezetékek módjára alig-alig mozdultak, úgy éreztem magam, mint egy zárlatos Terminátor.
Ima és egy fél turmix után reggel 7-kor már kinn voltam a házból. Megállapítottam, h. NAGYON hideg van. A tegnapi sár lefagyott. A tócsák befagytak. A lehullott avar is fagyott volt.
Nagyon nehezen indultak a dolgok, az első 1500 m emelkedőjén valahogy felvonszoltam magam, remélve, h. az izmaim bemelegednek, de nem melegedtek, sőt, fáztak. Ennek ellenére a földúton futásra váltottam, illetve hát valami kis csosszanó lépésekre, amik nyomokban a futásra is emlékeztettek. Fáztam, folyt a könnyem, nem láttam semmit.
Az első adandó alkalommal megálltam gyönyörködni a panorámában :) ekkor viszont még jobban fázni kezdtem, tehát maradt a futás. Amúgy az idő (ekkor még) nagyon szép volt: felkelt a Nap, a fák között az ösvényre vetődtek a sugarai, a dér ragyogott a napfényben. Megolvadni nem akart. Mint említettem, hideg volt.
Futás közben láttam egy egészen aprócska kis madarat - talán volt akkora, mint a hüvelykujjam. A szárnya szélén volt egy nagyon jellegzetes "kockás" rész. Hazaérve rákerestem, és sejtésem beigazolódott, ökörszem volt az. Így néz ki az ökörszem.
Már visszafelé, a hátsó úton találkoztam vagy két futóval, vagy egy futóval kétszer. Először elfutott mellettem ellenkező irányba, a 24 ökrös hegy felé. Amikor hallottam, h. fut szembe, reflexszerűen félreugrottam, fel a hegyoldalba, mert az úton nem fértünk volna el ketten. Aztán gondoltam, bele kéne húzni, mert ha erre fut visszafelé is, mégiscsak kissé pironkodnék, ha kiderülne, h. én megtettem 200 métert, ő meg már visszafelé jön :):):) Tehát belehúztam, de hamarosan hallottan a lépteket magam mögött - azt hiszem, nem ugyanaz a futó volt, mert odafelé mintha egy fiatal srác lett volta, most meg hátulról egy 60 körüli bácsi előzött meg. (Vagy szakadás keletkezett az idő-függönyön, és közben eltelt 30 év? Meglátjuk, ha délután Ayse lánya nyit ajtót Ayse helyett, akkor ez történt.) Remek tempóján felbuzdulva próbáltam vele lépést tartani egy ideig, de amikor kiértünk a sárga sáv kereszteződéséhez, feladtam, nekitántorodtam egy fatörzsnek, és azon gondolkodtam, h. az, ami próbál felnyomulni a szájüregembe, az vajon a reggeli turmix, vagy a tüdőm apró darabkái lehetnek...
A tempóból visszavéve kocogtam tovább, amikor leértem a sorompóhoz, visszaváltottam lépésre, de egyrészt azonnal fázni kezdtem, másrészt éreztem, hogy fagynak le az izmaim, így inkább tőlem telhetően kocogtam - kb. egy térdműtétes pingvin stílusában és sebességével.
Ekkorra az idő már teljesen megváltozott. A Nap elbújt, és olyan köd ereszkedett le, h. a betonútról nem láttam az Út Jobb Oldalán Lévő Hegyekből szinte semmit. Hazáig kocogtam, és alig vártam a forró zuhanyt.
Az időm ma is 1:26 lett, bár arányaiban többet futottam a távból, de SOKKAL lassabban. Túlélésre játszottam ma :) de ettől függetlenül nagyon élveztem.

Kis kiegészítés

Ma délután találkoznom kellett egy testvérünkkel hivatalos papírok miatt itt Budaörsön, és gondoltam, akkor már a kellemest a hasznossal mintegy összeboronálva délután futok egy rövid, olyan 2 km-es kört, mert (1) ez a futás nagyon bejön nekem, (2) ez a kör a lakótelepen vezet át, és kíváncsi vagyok, h. milyen így településen belül futni, illetve h. nagyon hülyének néznek-e. Ez utóbbi azért is fontos nekem, mert sajna nem úgy tűnik, h. véglegesen ideköltöznék, de a futást lehet, h. megtartanám otthon is reggelente.

Tapasztalataim a következőek:

1. Aszfalton nem annyira kellemes futni, mint az erdőben, de ez lehet, h. javulna, ha vennék egy városi futócipőt.

2. Egyáltalán senki sem nézett furcsán, sőt, inkább kedvesek voltak az emberek. (Hmmm, csak most jut eszembe, h. lehetséges, h. féltek az összeszorított foggal futó, furcsa őrülttől, és nem akartak tovább ingerelni?) A körforgalom összes zebráján elengedtek az autósok. Az egyik még integetett is. Lehet, h. ő is szokott futni.

3. Azt hiszem, a legjobban a testvérünk lepődött meg, amikor futócuccban végigtrappoltam az Auchan parkolón. Ő ugyanis szerintem még nem látott engem nemhogy futócuccban, de nadrágban sem... Így nézek ki amúgy futócuccban:

Gondolom, egyesek szerint nem elég iszlamikus, rövid ideig eljátszom a gondolattal, h. fekete abajában és nikábban fussak. Idő letelt. Marad a futócucc. (Félreértések elkerülése végett, a testvérünk, akivel találkoztam, nem kifogásolta a futócuccot. Bár azon elég jót nevetett, h. futva közlekedem...)

El kell mondanom azt is, h. ez a délutáni 2 km jobban megviselt, mint a reggeli 9. Főleg, h. a parkolóban megálltunk beszélgetni, és elég erős szél fújt, ami annyira nem volt király, mert, h. úgy mondjam, kissé felhevültem a futástól. Az ácsorgás és a hideg szél következményeként az izmaim úgy lemerevedtek, h. alig bírtam elindulni. Valamint, mivel nem az erdőben, tökegyedül futottam, hanem mégiscsak mások szeme előtt, igyekeztem erősebb tempót diktálni, amit meg is éreztem. Ettől függetlenül jó volt ez a délutáni kis kiegészítés.
Lányok, nektek nincs kedvetek futni?

Tavasz van... lenne kedvetek?

Mint már említettem, az erdő gyönyörű. A nap süt, nyílnak a hóvirágok, remek a levegő. Nincs hó, nincs nagy sár, egy sima sportcipőben lehet menni. Nincs nagy hideg sem...
Gondolom, tudjátok, mire akarok kilyukadni...
Lenne kedvetek vasárnap egy kisebb budaörsi sétához? A 24 ökrös hegyre. Ez tényleg egy kb. 3 órás séta, utána feljöhettek hozzám imádkozni meg teázni :)
Mostanában úgyis kevesebbet találkozunk, ez is egy remek alkalom lenne, h. együtt lehessünk. Én sok szertettel várlak benneteket.
A túrakiírás pedig:

Időpont: 2011.02.13. vasárnap
Útvonal: Budaörs, városháza - 24 ökrös hegy - Sorrento - Budaörs, városháza
Táv: 11 km
Szintkülönbség: 250 m
Találkozó: reggel 8-kor a Móricz Zsigmond körtéren, a 6-os villamos végállomásánál
Visszaérkezés: attól függ, h. teáztok-e nálam, és mennyit... 14-15 óra között a Móricz Zsigmond körtérre
Terep: az elején, mint tudjátok, felfelé kell menni, de jól járható aszfaltos úton. Utána sok szintkülönbség már nincs, kellemes, nagyrészt vízszintes, jól járható erdei utak. Figyelem! Kezdő túrázóknak különösen ajánlom, ez egy KIFEJEZETTEN könnyű túra!
Gyerekkompatibilis-e? Babakocsival nem, de kicsit nagyobb gyerekeknek 100%-ban.
Mit hozz magaddal? Kényelmes cipő legyen, és egy réteg, amit fel-le tudsz venni. Kaját ne nagyon cipeljetek, max. egy müzliszelet. Innivaló jól jöhet.

Futás, 2.

Ma óriási sikerélményem volt az erdőben :)

A tegnapinál később indultam futni, mert reggel 8-kor egy testvérünkkel kávéztam. 10 óra felé járt már, amikor elindultam, a nap hétágra sütött, remek idő volt, az erdő gyönyörű.
Ma sajnos nem tudok nektek időt mondani, mert nem vittem telefont, órám pedig nincs. Gondoltam is rá, h. be kellene szereznem egy stopperórát. De úgy érzem, h. ma gyorsabb voltam, mint tegnap, az első 1500 m gyaloglás is könnyebben ment, és összességében sokkal többet futottam a távból, mint tegnap. Rájöttem, h. ennek a futás dolognak az a titka, h. nem szabad megállni, vagy visszaváltani lépésre, még akkor sem, ha nagyon fáradt vagy. Tovább kell futni, ki kell bírni, oszt kész. Szenvedj némán, ahogy mondani szoktam :) Az izmaim kicsit húzódtak, de az szerintem nem a futástól volt, hanem a tegnap lefekvés előtt lenyomott 1 óra szobabiciklitől...
A szép idő folyománya az, h. az út sárosabb volt mint tegnap. A hegy árnyékos oldalán még 10 után is megmaradt a dér a füvön, de ahova a nap odasütött, ott elég sáros volt az út. Nem vészes, nem egy sártengert kell elképzelni, de eléggé csúszott, főleg futás közben. Volt, ahol azért kellett visszaváltanom lépésbe, mert féltem, h. elcsúszok (TÉNYLEG nem lógásból:)). Ettől függetlenül a futás ismét remek volt.
Na, és a sikerélmény! Éppen az egyik elég keskeny erdei ösvényen száguldottam végig, nagyjából egy ízületi gyulladásos, háromlábú orrszarvútehén sebességét produkálva, és éppen azon tűnődtem, h. mi lenne, ha inkább sétálnék egy kicsit. Elhamdulillah úgy döntöttem, h. a vízszintesen csak a papírkutyák sétálnak, eltökéltem, h. némán fogok szenvedni, s ha kell, büszkén, futócipőben halok meg a budaörsi rengetegben, és csakazértis begyorsítottam kicsit, amikor is az egyik kanyarban kibukkant elém egy sétáló fiatalember. Ő tényleg sétált, rendes, városi ruhában - és udvariasan FÉLREÁLLT, h. elroboghassak mellette a szűk ösvényen. Még hangosan rám is köszönt. Én egészen meghatódtam... én is mindig félreállok az általam annyira csodált terepfutóknak teljesítménytúrákon, de előlem persze nemigen szoktak félreállni, legfeljebb egy-egy idősebb csiga és leszázalékolt lajhár.
E sikerélmény hatására a hátralévő utat már csaknem teljes egészében végigfutottam. A hátsó út legnagyobb emelkedője nem ment, ott szépen felgyalogoltam, de most már az utolsó kb. 2 km-t futottam végig, és - szerintem - gyorsabban, mint tegnap. Tényleg vennem kellene egy stoppert, ami a részeredményeket is el tudja menteni.
Hazaérve csináltam egy olyan remek zabkását, ami szerintem még nektek is ízlene insallah. Na jó, legalábbis lehet, h. hajlandók lennétek megenni... A beszámoló után pedig dolgoznom kell insallah.
Még elmondanám, h. remekül érzem magam itt Budaörsön. Nyugalom van, csend, közel vannak a hegyek, lehet menni futni, senki nem piszkál - mi kell még? Ha nem lennétek ti meg az előadások, legszívesebben ideköltöznék. Mondjuk kérdéses, h. a lakás tulajdonosa mit szólna ehhez :):):)
Egyébként támadt egy ötletem, de ezt a másik bejegyzésben olvashatjátok insallah.

Futás, 1.

Reggel fél hétkor kinéztem az ablakon, és megdöbbenve láttam, h. a fű DERES, és a pocsolyák be vannak FAGYVA. Hát ezt meg hogy képzelik, képedtem el, és próbáltam összeegyeztetni ezeket a kérlelhetetlen tényeket az „egy szál futófelső” koncepciómmal. A futófelsőmet túrákon szoktam használni a polár alá, úgynevezett „téli futófelső”, ami azt jelenti, h. nem olyan vékony, mint a selyempapír, hanem kb. mint egy szalvéta. Lenn az emberek kabátban meg pufidzsekiben jártak-keltek az utcán… Most mi legyen, tűnődtem el. Nagy dzseki nincs velem, csak a széldzsekim, na de abban futni – hát az elég szaunaérzés lenne. Végül úgy döntöttem, h. ha megindulok, nem fogok fázni, és legalább lesz motivációm a futáshoz :) Konkrétan futónadrágom nincs, de úgy gondolom, h. egy sima tréningalsó tökéletes a magamfajta kis kezdő amatőrnek. Szürke, tehát színében mintegy passzol a szintén szürke futófelsőhöz.
Némi keresgélés után találtam egy félliteres ásványvizes üveget, ezt teleengedtem vízzel. Aztán cipő fel, és jött a következő dilemma: mit vigyek magammal? Kulcs kell, egyértelmű, papírzsepi, víz – de kell-e telefon? Már nem idegesítenek annyira a telefonhívások, mint tegnap, de szívesebben futottam volna nyugodtan – de akkor hogy mérem az időmet? Végül úgy döntöttem, h. telefon marad, majd itthon szépen megy a stopper, és levonok 10 percet a lemenetel-feljövetel procedúrára. Következő kérdés: kell-e kesztyű? Nekem iszonyat fázós a kezem, majdhogynem kesztyűben is alszom – tehát kesztyű, az MUSZÁJ. Ekképpen felszerelkezve léptem ki a lakásból. A liftben a munkába/iskolába igyekvő család mérsékelt kíváncsisággal szemlélte az érdekes őrültet, aki futócuccban, kendőben, valamint piros-kék-zöld kockás kesztyűben, egy üveg ásványvizet szorongatva, aggódó arckifejezéssel igyekszik lefelé… A lakótelepen belül vezető mintegy 200 méteren gondosan nem futottam, sőt, próbáltam úgy tenni, mint aki ott sincs.
Az első 1500 m gyors gyaloglása után úgy éreztem, h. oké, nekem elég is, mehetünk haza… de persze nem adtam fel, sőt, a betonról letérve rögtön futásra is váltottam. Elég hamar rájöttem, h. a terepfutók NEM véletlenül olyan vékony, inas emberkék. Hát, ez a futás, ez elég kemény dolog. A következő felfedezéseket tettem:
1. Felfelé futni NAGYON nehéz. SOKKAL nehezebb, mint pl. vízszintesen vagy lefelé. A szó szoros értelmében érzed, h. a lábaid elnehezednek. És nem is azért kell visszaváltani lépésbe, mert kifogysz a levegőből (azzal nem volt bajom egyszer sem), hanem azért, mert NEHÉZ a tested, és nehéz felvonszolni az emelkedőn.
2. Ha futsz, SOKKAL nehezebb észrevenni az egyenetlenségeket a talajon. Ezért lényegesen nagyobb az esélyed arra, h. nagyot fogsz esni. Hoppá, kiáltottam lelkesen, majd körülnéztem, h. látott-e valaki. Nem, elhamdulillah. A szeizmográfok nem tudom, h. jeleztek-e.
3. Ekkora távocskára, ilyen hidegben teljesen felesleges vizet vinni. Csak zavar, h. szorongatni kell az üveget. És egy idő után a víz annyira hideg, h. amúgy sem tanácsos inni belőle.
4. Ha futás közben, lendületből ugrod át a fatörzseket, azt a térded meg fogja érezni.
5. Futás közben éhes leszel :)))
6. Mindezek ellenére a futás REMEK dolog. Én nagyon élveztem, teljesen más, mint a túrázás, az újdonság erejével hatott, és úgy érzem, más izmaim reagáltak.
No persze, nem futottam végig az egészet. Nemcsak az erőnlétem (illetve annak szinte teljes hiánya) miatt, hanem azért is, mert a múlt héten sem voltam sehol túrázni, és most annyira élveztem, h. kinn lehetek, h. néha muszáj volt nézelődnöm. De most tényleg, ti kibírnátok, h. ha kb. 2 méter magasan, előttetek 3 méterrel egy mókus bámul rátok a fáról, akkor nem álltok meg visszabámulni? Vagy h. ne gyönyörködjetek el a 24 ökrös hegy panorámájában? Hát gondolom, nem. Visszafelé, a hátsó úton (szerelmem, hátsó út…) kapott el igazán a futás hangulata, itt már lényegesen többet futottam, mint gyalogoltam… Főleg a hátsó út kellemes, enyhe lejtőit élveztem: nagyon jó volt, egy vízilócsorda minden bájával, kecsességével és teljes hangerejével zúdultam le a lejtőkön, a vizesüvegben lötyögött a víz, néha át kellett ugrani (illetve mászni) egy-egy fatörzsön, a talaj száraz volt, csak egy-két buktatós szikla volt rajta (és csak az egyikben estem el elhamdulillah), egyszóval remek reggeli szórakozás volt. Az utolsó 1500 métert már kényelmes tempóban végigkocogtam, egészen a kapuig, tehát a lakótelepen belül eső részt is, és az emberek EGYÁLTALÁN nem néztek furcsán, SŐT, a zebránál pl. azonnal megálltak az autósok, és átengedtek, mikor látták, h. futok.
Nagyon éhesen értem fel, az a fél adag turmix, amit indulás előtt fél órával megittam, már rég eltűnt a gyomromból. A zabkásámmal együtt ültem le megírni nektek, h. futni jó :)))))))
Ja, és mert tudom, h. mennyire eredményorientált világban élünk: 1:26 alatt értem vissza. Insallah meglátjuk, h. holnap tudok-e javítani rajta…

A Terv

A helyzet jelenleg az, h. kiköltöztünk a régi lakásból.

A mai nap iszonyat volt. Tegnap többen is tudtak jönni segíteni, amit ez úton is nagyon köszönök. Ám ma, munkanap lévén, ketten maradtunk Annával, aki szintén óriási segítség volt, nem is tudom, mihez kezdtem volna nélküle. Ma át kellett pakolni az új lakásba, ami még totál lakhatatlan, és ki kellett takarítani a régit, aminek a kulcsait át kellett adni a tulajnak.

Sikerült MINDENKIVEL összebalhézni, a régi helyen és az újon is. A régi helyen azért, h. miért rakjuk a szemetet a kukába. Hát, tán csak nem azért, mert arra való? Benne van a nevében: SZEMETESkuka. A balhézó bácsi még a tulajdonost is felhívta, aki elhamdulillah elég hamar parkolópályára tette őt, de ő nem adta fel, visszajött hozzánk balhézni.

Az új helyen azért, h. miért használják a rakodók a liftet. Hát tán csak nem azért, mert arra való? Persze, bútort nem raktak be, mert (1) nincs is bútorunk, (2) ami van nagy cucc, az úgysem fér be a kb. 1 négyzetméteres liftbe. Azt meg, h. mi baja lesz a liftnek attól, h. beszáll egy ember 2 zsák ÁGYNEMŰVEL basszus, nem tudom megérteni, és nem is szeretném megismerni azt a belső világot, amely akörül forog, h. hogyan lehetne ezt megakadályozni...

Persze mindenki megtalált engem, éppen csak a múlt heti földrengésért nem én vagyok felelős, úgy tűnik... délutánra már olyan stresszes voltam, h. amikor megcsörrent a telefonom, kisebbfajta pánikrohamot kaptam, h. mi a baj már megint :))))

Mivel a lakás még (INSALLAH 2 hétig) lakhatatlan, valami megoldás után kellett néznem. A családom persze felajánlotta, h. menjek addig hozzájuk, de nem akartam a 3 ember által lakott 36 négyzetméteren a terhükre lenni 2 hétig... és elhamdulillah, Allah milyen kegyes, és milyen könnyebbséget ad a nehézségben. Egy kedves barátom ma utazott el 3 hétre, és felajánlotta, h. lakjam azüresen maradó lakásában addig is. Van, internet több 100 darabos DVD-gyűjtemény, és ami LEGJOBB: Budaörsön van... A szerelmeim, a Csíkos-hegy és a kultikus az Út Jobb Oldalán Lévő Hegyek közelében. Konkrétan 3 percre...

Ma délután, a lakás átadása után jöttem Budaörsre. Úgy értem ki fél 6-ra, h. egész nap semmit nem ettem, és egy pohár vizen és egy fél light kólán kívül nem is ittam. Akik ismernek, azok tudják, h. mióta diétázom, mennyire figyelek a 3 óránként történő evésre, és a napi 3-4 liter folyadékra... szóval a mai nap borzalmait ezen is lemérhetitek :)))) Mikor megérkeztem, imádkoztam, és megrohantam a fürdőszobát: zuhany, és a 3-4 napja gyűjtögetett szennyes kimosása. Utána pedig olyat tettem, amit több mint egy éve nem: sütöttem tükörtojást, és megettem KENYÉRREL. Amúgy iszonyat fáradt vagyok, a kezem a csomagolástól, a portól meg a tisztítószerektől tele van sebekkel - az ásványvizet az előbb alig tudtam kinyitni - de elhamdulillah most épp remekül érzem magam :) És úgy gondoltam, h. megosztom veletek A Tervet.

Akik nyomon követik a túrablogot, meg néha beszélnek velem, azok tudják, h. (számomra is megdöbbentő módon) nagyon vonz a terepfutás, és nagyon csodálom a terepfutókat. úgy érzem, Allah remek lehetőséget adott nekem azzal, h. 2-3 hétig itt fogok lakni, a hegyek mellet. A 24 ökrös hegy (ahol veletek is voltunk tavasszal, keressetek vissza a beszámolók között) oda-vissza 9 km a háztól. Az első 1500 m, akik itt voltak, tudják, baromi meredeken felfelé megy, ráadásul betonúton. Utána viszont remek terep, jó erdei utak, kevés szintkülönbség - pont kezdő terepfutóknak való... Ezért az a tervem, h. insallah minden nap - a szombati túranap és a vasárnapi pihenőnap kivételével - lefutom reggel ezt a távot. No persze az első 1500 m az a bemelegítő séta lesz, és gyanítom, h. a 7,5 km-t nem tudom végigfutni, de ha kell, belegyaloglok, ahol tudok, ott meg futok insallah. Ti pedig, ha érdekel, insallah minden nap nyomon követhetitek a beszámolómat, és azt, h. mennyit javul az időm 2 hét alatt. Valamint, én remélem, h. insallah a 2. hét végére végig tudom futni a távot, és ti is drukkolhattok nekem :)) Amikor túracsapatunk hős terepfutójának, Tamásnak vázoltam a tervet, ő nagyon támogató és lelkes volt, és azt mondta: "ó, szerintem már a második alkalommal is végig tudod futni!" Ezen kis híján könnyekig meghatódtam, majd jót derültem... én ennyire nem vagyok optimista, de insallah Allah segítségével megteszem, ami tőlem telik.

Egy normál túrán ezt a 9 km-t két órán belül teljesíteném, így úgy gondolom, h. holnap reggel egy másfél órás idővel elégedett lennék. Aztán majd meglátjuk, h. mi lesz :))) Most úgy tervezem, h. fél hétkor kelek imádkozni insallah, és utána irány a hegyek.

Tehát, kérlek, fohászkodjatok értem, és akit érdekel, naponta olvashatja a terepfutás.beszámolókat.