Táv: haddnemondjam
Szint: bele se akarok gondolni
Előre kell bocsájtanom, h.
bármennyire is nem fog úgy tűnni, de én alapjában nagyon jól éreztem magam a túrán
(kivéve a vonaton), és egy percig sem bántam meg, h. ott voltam, sőt. Ha
eszembe jut, azóta is el-elröhögöm magam.
Reggel fél 4-kor keltem, mert a
Telekire a vonatközlekedés legendásan pocsék. Gyors kávé, reggeli szendvicsek
elfogyasztása, öltözés, indulás. Szokásommal ellentétben már 7 perccel indulás
előtt a vonaton voltam.
Volt időm megállapítani, h. nem
érzem magam valami hű de fényesen. Kavargott a gyomrom, a szendvicsek nem
találták a helyüket. Ez csak rosszabbodott, mikor a vonat elindult. Még
szerencse, h. volt a vonaton mosdó. A vonatozás unalmát enyhítendő, rövid
szabadidős programként másodszor is megtekintettem reggeli szendvicseimet.
Elsőre határozottan jobban néztek ki…
Vácon át kellett szállni a
vonatpótló autóbuszra. Ezen nem volt mosdó. Pedig nekem csak a hátsó sorban
jutott már hely a rengeteg túrázótól, ahol is a busz nagyon rázott, ami
egyáltalán nem volt jó hatással rám.
Diósjenőn visszaszálltunk a
vonatra. Itt pár túratárs elővette a reggelijét. A kocsit betöltötte a
körözötteszsemle-szag. Orromat beburkoltam a softshell dzsekibe. Így kibírtam
leszállásig, de csak éppen hogy.
A drégelypalánki vasútállomáson
nagyon komolyan elgondolkodtam, h. visszaszállok a hamarosan érkező, Vác
irányába tartó vonatra. De hát már felkeltem fél 4-kor, és elvergődtem idáig
mintegy 2 és fél óra alatt, csak nem megyek már haza… eddigre a velem együtt
érkezők már elindultak, én is neveztem, elindultam. Még egy vonatra váró néni
kellőképpen elcsodálkozott rajtunk („GYALOG mennek Zebegénybe? De hát az messze
van!”), aztán el is indultam.
Hideg volt, a föld fagyott, ami
nagy szerencse, mert különben brutál sár lett volna. Így azonban viszonylag
akadálymentesen értünk a Schaffer-kút nevű forrásig. No, tavaly óta ennek a
környékét úgy kiépítették, h. először azt hittem, eltévedtem. De nem, az majd csak
később jött…
Építettek többek közt egy nagyon
szép, színvonalas, tiszta, kulturált erdei budit is:
Ide rögtön be is zárkóztam egy
boldog, zavartalan 10 percre, majd, miután úgy éreztem, h. tápcsatornámban már
egyáltalán semmi nem maradt, s nem fogom magam útközben lehányni, sem egyéb,
akkor kimerészkedtem. Megindultam felfelé Drégelyvárba, ami jó meredek, de
legalább sokáig.
Fenn teljes döbbenettel
konstatáltam, h. a távolban havasak a hegyek:
Hűha, mi lesz még itt, gondoltam.
Aztán indultam is tovább a következő pont felé, ami a Csánki kert, és
viszonylag simán eljött. Útközben még rámüzent M. Sz., h. nem jöttek a túrára.
Ezen elszomorodtam, mert reméltem, h. utolér, és együtt megyünk majd be a
célba. No sebaj, mit lehet tenni, megyek egyedül. Mondjuk eléggé fáztam a
dzseki ellenére, és nem bírtam inni sem, de azért a ponton megállapítottam, h.
az átlagom még 5,4.
A pontőr közölte, h. nem lehet
felmenni a sárgán a Bugyihóra, mert árad a patak, menjünk be a műúton
Királyházára. Ez így volt egyébként 2 éve is, amikor szintén az 50-en indultam,
de a körülmények miatt kiszálltam 30-nál. Arra viszont nem emlékeztem, h. ez a
műutas szakasz ilyen KEGYETLENÜL hosszú. Már azt hittem, soha nem érek be a
pontra. Aztán persze mégis beértem.
A ponton egy macska fogadott, aki
a pontőr mellett önkéntes pontőri szolgálatot látott el:
Ezen kívül kaptam egy Mars csokit
is, aminek örültem, mert bár éhes nem voltam, de azt éreztem, h. az energiám az
bizony szivárog el. Gyorsan betoltam a Marsot. Csaknem ilyen gyorsan távoztam
kicsivel később az útszéli bokrok közé, mert sajna a gyomrom nem volt
fogadóképes.
Innen a túra szokásos útvonala
változott: a piros sáv és a Nagy-Mána nagy bánatomra kimaradt, a zöld pluszon
kellett felmenni a zöld sávig, és azon a Magosfára. A pontőr azonban közölte,
h. a zöld + eleje nagyon sáros, menjünk a műúton, és majd balra ki lesz
szalagozva a letérő, ami a zöld +ra visszavisz.
Az út mellett valóban zajlott a
fakitermelés. Így néz ki a patak a fakitermelés előtt:
És így meg utána:
Itt kezdődött minden. Előttem
ment egy apuka, 2 fiával. Elfutott egy terepfutó. Utánam jött 2 három fős
csapat. Ez 11 ember, 5 csoportban. És az ÖSSZES benézte a letérőt.
Már vagy 2 km óta mentünk a műúton, ami
nekem egyre gyanúsabb lett. A GPS vidoran közölte, h. folyamatosan távolodok a
zöld + jelzésű úttól. Én azon logikáztam, h. ha KILOMÉTEREKET kell menni a
műúton, azt csak mondta volna a pontőr…
Apuka és fiai plusz a terepfutó
már rég eltűntek. Bevártam az utánam jövő első hármast, és megegyeztünk abban,
h. rossz irányba jövünk. Az utánuk jövő hármas visszafordult, mikor meglátták,
h. mi is tanakodunk. Basszus, gondoltam 4 km-t mennek pluszban, nehogy már
visszaforduljunk. A hármassal megegyeztünk, h. majd csak lesz valami letérő
balra, azon megkeressük a zöld pluszt. Mentünk tovább…
Már majdnem 4 km-t megtettünk
azon a *************** műúton, mikor szembe jött a futó. Ő is rájött, h. rossz
helyen jár. Ekkor értünk be valami helyre, amit a GPS „Parkoló” címen tüntetett
fel. Egy ilyen buszfordulóféle volt, rengeteg kivágott fatörzzsel. Itt a hármas
elővette a papírtérképet. Megállapítottuk, h. a szinte 180 fokban visszaforduló
és földútra váltó erdészeti út ELŐBB-UTÓBB (ez itt a kulcsszó) belemegy a
zöldbe. Előrelódultunk a terepfutóval, aki nem mert elfutni, nehogy (még ennél
is jobban) eltévedjen. Valamint azt is bevallotta, h. elment a kedve a
futástól…
No, nekem meg az élettől is
elment a kedvem. Ha lett volna ott egy buszmegálló, megvárom a buszt. Az, h.
enni nem tudtam, egy dolog, de inni sem, mondjuk ezzel együtt elég jól bírtam a
tempót a futó sráccal, aki ugyan nem futott, de nem is andalgott, én szívem
szerint lassabban is bírtam volna menni, de nem szóltam egy szót sem.
Az út iszonyat sáros volt,
összejárták az erdészet gépei, amelyek közül sok még most is ott állt. Szükség
is volt rájuk, mert a hegyoldal így nézett ki:
Hamarosan elágazáshoz érkeztünk.
A GPS rövid vizsgálata megállapította, h. a jobb oldali út kb. 500 méter múlva belemegy
a zöld sávba. A baloldali többször ilyen hosszú. Naná, mert az nem a
szintvonalakra merőlegesen megy…
Mondtam a futó srácnak, h. engem
nem érdekel, a szintet így is – úgy is meg kell csinálni, mert a Magosfa, mint
a nevéből szinte elsőre gondolhatnánk, magasan van… akkor inkább legyen meg
gyorsabban, és menjünk át a zöld sávra, ahol tudjuk, h. hol vagyunk…
egyetértett. Csak 500
méter , mondtam én. Na igen, de milyen 500 méter , mondta ő
nagyon bölcsen.
Nem a meredekséggel volt baj.
Hanem azzal, h. az út, amin haladnunk kellett volna, így nézett ki:
Nem viccelek, mikor azt mondom,
h. fizikai képtelenség volt ezen haladni. Felmásztunk az út felett a
hegyoldalba, ami viszont brutál meredek volt, köves, és hamarosan hóborított is
– ami azért jó, mert legalább nem látod, h. mi van a hó alatt, és hová lépsz.
Szóval a hegyoldal sem volt egy álom:
Figyelj, szóltam az előttem
haladó futónak, hogy hívnak? Zoli, mondta, no, hurrá, gondoltam, legalább nem
kell túl sok nevet megjegyeztem. Az irány jó, mondtam neki, tarts arrafelé,
bele fogsz menni a zöldbe, rám meg ne várj. Én ugyanis sokkal lassabb voltam
nála ezen a terepen…
Azért bevárt útközben kétszer is,
ellenőriztük az irányt, és szenvedtünk tovább.
Vagy egy órát küzdöttünk felfelé
a hegyoldalban, míg nagy nehezen kijutottunk egy erdészeti útra, amely a kopott
jelzések tanúbizonysága szerint a régi zöld + volt. A GPS közölte, h. ez is
belemegy a zöld sávba, és így is történt, mondjuk innen még 1,75 km volt az új zöld +,
ahol ki kellett volna érnünk… Zoli elfutott, remélem, jól beért, bár 100%, h.
nem ez lesz élete legjobb Teleki-ideje…
Eléggé elcsigázva értem a
Magosfán lévő ponthoz. Az nagyon tetszett, h. mekkora hó van, nem is gondoltam
volna:
Ráadásul itt még szállingózni is
kezdett. Elbeszélgettem a pontot őrző természetvédelmi őrrel. Megkérdezte, h.
hol jöttünk fel. Hát mondom pontosan nem tudom, volt valami parkoló, fatörzsek,
és onnan majdnem visszafelé az erdészeti úton, aztán meg az NAHO módszerrel.
„A dosnyai rakodó! Hát ezek a
dosnyai rakodó felől jöttek fel!” – mondta őszinte, gyermeki örömmel az őr,
majd hozzátette: az nincs ám közel…
Nekem mondja…
Kicsit melegedtem a tűznél, aztán
indultam a Csóványosra. Mire felértem, már rendesen esett a hó:
Fenn is hóborított volt minden:
És pont mikor felértem, egy 1-2
perces hózápor sepert át a tájon, ami fantasztikus volt, már csak ezért is
megérte eljönni.
Amúgy többek kérdésére felelném,
h. naná, a hűtőben is volt hó:
Megindultam lefelé, de már
megfogalmazódott bennem, h. számomra Kisinócon vége a túrának. Még mindig nem
bírtam sem enni, sem inni, és hát nevezzetek papírkutyának, de az eltévedés és
a vele járó terepverseny az erőt is kivette belőlem, és morálisan is a padlóra
küldött. Fáztam is, együttéreztem a hó-virágokkal:
Régen voltam már olyan fáradt, agyilag főként,
mint mikor leértem Nagy-Hideg-hegyre. Ha itt ki lehetett volna szállni,
kiszállok. De nem lehetett. Megállapítottam, h. a nap során még egy deci vizet
se sikerült innom. Vettem egy kólát a turistaházban, de azzal sem jártam
sikerrel. Még jó, h. volt mosdó J
Ezzel fel is hagytam a
gasztropróbálkozásokkal, és megindultam lefele. Illetve hát felfele először.
Kisinócra felfele kell lemenni…
Amúgy semmi bajom nem volt, amíg
nem próbáltam enni vagy inni, csak ennek már kezdtem a hatásait érezni, és
eléggé belassultam. Nagyon nehezen jött el az a Kisinóc… a pontőrök meg is
jegyezték, h. milyen fáradtnak látszom. Még éppen hogy benne voltam a 30-as táv
szintidejében, igaz ugyan, h. nem 28,3, hanem 36 kilométert jöttem idáig…
Megkaptam a 30-as oklevelet, kitűzőt, aztán rövid üldögélés után
visszautasítottam a pontőrök valóban nagyon kedves, mogyorós csokira vonatkozó
kínálását, és leballagtam a buszhoz.
Szóval így zajlott nekem ez a
Teleki. Én ennyire még soha nem tévedtem el sehol. Illetve hát, ha az
eltévedés-elméletet nézzük, akkor valójában nem tekinthetjük ezt 100%-ban
eltévedésnek, hiszen a GPS-nek köszönhetően szinte végig tudtuk, h. hol
vagyunk, és h. hol szeretnénk lenni a jövőben…
Viszont azzal együtt, h. a túra
óta eltelt 4 nap, még mindig nem vagyok ám 100%-os, ami elég szomorú a szombati
Mátrabérc szempontjából… ami azért persze meg fogok kísérelni insallah, majd ha
eszetekbe jutok szombaton, fohászkodjatok értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése