Már nem is tudom, hányadszor voltam ezen a túrán. Szerintem hivatalosan
6. alkalommal. Tavaly a lezárások miatt nem rendezték, de mi megcsináltuk
privátban, nagy hóban, úgy, hogy egész nap nem ment -10 fok fölé a hőmérséklet.
Nekem nagyon rosszul ment, szerintem még nem volt olyan túrán, ahol ennyire azt
éreztem volna, hogy nem tudok végigmenni. Hogy a hideg, vagy más miatt, nem
tudom, de tényleg alig értem végig, a szintidő megvolt, de éppen hogy.
Idén hivatalosan is rendezték a túrát, ez egy olyan kultikus
túra, ahol mindig ott vagyunk, de én mindig félek, és sosem tudom azt mondani,
hogy á, úgyis menni fog. Ettől függetlenül mentünk, nyilván.
Zoli előző nap üzent, hogy 6:10-kor találkozunk a
Nyugatiban, kicsit későnnek tűnt nekem, de nem szóltam semmit, legalább tovább
lehet aludni, s (valamivel) kipihentebben állhatunk rajthoz.
Út közben, ahogy haladunk a rajt/célt jelentő Királyrét
felé, egyre téliesebbre fordult a világ, először csak a fák lettek vastagon
zúzmarásak, de mire felértünk, már a földet is hó borította.
A rajthoz állásnál szembekerültünk a szokott dilemmával: előnevezésnél sokkal többet kell sorbaállni, mint előnevezés nélkül… a bejárati ajtóig kígyózott a sor, közben legalább elmehettünk mosdóba, amiből nemenként egy volt, de még így is tartott a sorbaállás, mikor kijöttünk… aztán végül megkaptuk a lapokat, és rövid pakolászás után kiléptünk a kellemesen meleg épületből a télbe… nem akarom csigázni itt a kedélyeket, előre megmondom, hogy VÉGIG hó volt, kivéve egy-egy pár tucat méteres szakaszt, ahol a napsütötte hegyoldalban leolvadt az ösvényről. Szerintem hivatalos rendezésen még nem voltam ennyi hóba, ami rá is nyomta bélyegét a teljesítés nehézségi fokára.
A Taxi-nyiladékon, ahol pár hete még gombászni mentem, most
vakítóan fehér volt minden, de szép, de szép, adtam hangot tetszésemnek, aztán
már inkább csak lélegeztem.
Rögtön az első kanyarnál a mezőny jelentős része elment
egyenesen a fordulás helyett, általában én azt tapasztaltam, hogy a szokottnál
sokkal több tapasztalatlan és nem kellőképpen felkészült aspiráns jelent meg a
túrára, ami aztán persze teljesítményükben is megmutatkozott. Szerintem egy
kicsit több készüléssel, edzéssel, a hegyek, a táv, a szint és az időjárás
iránti kicsit mélyebb alázattal valószínűleg jobb teljesítmény és nagyobb
teljesítési arány érhető el, mint nemzetieskedő dalocskákkal…
Az első pontnál pecsételtünk, és innentől egyre csúszósabb
részeken haladtunk tovább a Nagy-hideg hegy felé, kellemetlenül meredek emelkedőn,
aztán a sífelvonó alatt meg még kellemetlenebben. Elég mély porhó volt, nemigen
talált a lábunk kapaszkodót, csúszkáltunk a hóban, de azért csak mentünk
tovább, a turistaházba most is a terasz felől kellett bemenni, bent adtak teát,
meg ettünk is valamit, mert továbbra is hideg és további szintek vártak ránk
kint.
Tudni kell, hogy számomra az évtizede ismert útvonalak is
tartogatnak újdonságokat. Pl. képes vagyok elfelejteni, hogy a Csóványosig még
ott van az Égés-tető is, ezért mindig nagy felháborodással fogadom az oda
felvezető brutális meredeket. Idén azonban már legalább 4. alkalommal jártam
erre, így előre készültem az Égéstető-jelenségre, ezért nem lepődtem meg. Ettől
függetlenül az emelkedő nem lett jobb. Ráadásul ezen a szakaszon valami
hihetetlen durva téli világ uralkodott:
A Csóványos előtti közvetlen emelkedő nem volt annyira
rossz, mint vártam, nem volt nagyon kijárva, és nem csúszott olyan vészesen,
inkább itt is a mélyebb hó volt jellemző, amiben nehéz volt támaszt találni, de
azért nem volt lehetetlen haladni benne.
A Csóványoson szokás szerint nagyon hideg volt, alaposan leizzadva értünk fel, az időt nem néztem, mikor, de a kilátóba felmennie szembe sem jutott… szerintem idén rekordszámban voltam fenn a kilátóban, s úgy éreztem, nem ez a megfelelő pillanat a további fellátogatásra. Mihelyt megálltunk, lent is fázni kezdtem, így inkább gyorsan megettem valamit, amit a hátizsák derékzsebében találtam (remélem, valami szeletféle volt… szerencsére a trágyagombás workshopon másik hátizsákkal voltam), aztán elbúcsúztunk a Börzsöny legmagasabb pontjától, s indultunk tovább a zöld sávon.
Aztán jött a feketeleves. A zöld sáv azon szakasza, ami
ráfordul a dózerútra, a túra ritka (bár viszonylagos) „pihentető” szakaszai
közé tartozik. Na, most ez nem így történt. Egyszer csak olyan szinten volt
kijelezve a zöld sáv letérése balra, a Miklós-tető felé, hogy még én is
észrevettem… azt is, hogy milyen meredeken kell felfelé indulni.
A zöld sávot ezen a szakaszon rendszeresen elterelik. Állítólag
különféle vadmadár-fajok fészkelési szokásai miatt. Vagyis, valahova odafészkel
x faj, akkor onnan elterelik a turistautat, hogy az arra járók „ne zavarják” a
madarak fészkelését. Én ebben nem értem a logikát, hiszen az adott x faj AKKOR
fészkelt oda, AMIKOR a túrázók arra jártak, szóval ANNYIRA valszeg nem zavarták
őket… illetve nem hiszem, hogy az a pár ember, aki errefelé jár, jobban zavarná
a jószágokat, mint a környéken zajló fakitermelések…
Mindegy, ez a terelés most több mint 100 m szintet adott az
amúgy is igen szintes túrához, és nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy
a nemrégiben elterelt útvonal gyakorlatilag annyi volt, hogy a meredeken kifelé
lejtő hegyoldalban felfestették a fákra a zöld sávot. Felfelé és lefelé is igen
meredeken kellett megmászni a hegyet, ráadásul nem volt még út kijárva, a
behavazott hegyoldalban kellett egyensúlyozni. És még ott volt az, hogy ez a
pihentető szakasz helyett jött be a képbe…
Megjegyezném, ha már így megszívtuk, legalább egy
ellenőrzőpontot be kellett volna tenni a tetőre, mert a mezőny jelentős része
elment a dózerúton, „véletlenül” nem véve észre a kb. 100x kijelzett fordulót
és az itiner felhívását, hogy a zöld sáv útvonala változott… illetve jó páran saját
bevallásuk szerint tudatosan választották a régi zöldet, ismervén az újat, és
tudván, hogy az sokkal nehezebb…
Végül is az elátkozott új zöld után becsatlakoztunk a túra
régi útvonalába, és a kellemetlenül meredek, köves szakaszon leértünk a Vilatihoz,
ahol be lehetett menni kicsit a melegbe, volt tea, és ettem szendvicset is. Itt
négyfős csapatunk újra egyesült, és röviden átbeszéltük eddigi
tapasztalatainkat, különös tekintettel a zöld sáv új nyomvonaláról alkotott
véleményünket.
Illetve megállapítottuk, hogy ezt a pontot, mely nem egészen
17 km-nél van, 5 óra alatt tudtuk elérni, „Azt hiszem, a szintidőt itt el is
engedhetjük”, mondta társaságunk egy tagja, amire én tök ideges lettem,
egyrészt, mert az eddigi szakasz a legnehezebb a túrában, ANNYIRA nem rossz
eredmény ez idáig (M. Sz. kifejtette: ez majdnem a fele a második
Nagy-hideg-hegyi pontig lévő távnak, de a másodikban kevesebb a szint, és ha
Nagy-hideg-hegy 10 óra alatt megvan, a maradék 2 óra elegendő leérni Királyrétre),
másrészt, mert nekem hiába mondanak ilyeneket, nem azért megyek egy adott (teljesítmény)túrán
egy adott tempóval, mert úgy hozza kedvem, hanem mert gyorsabban nemigen TUDOK,
lassabban meg általában nem AKAROK.
Kiléptünk az épületből, neki a Salgó-várig vezető, fel-le
hullámzó útnak.
Itt beértünk egy csomó embert, akik már nagyon el voltak
készülve (többen ki is szálltak), láthatólag először jártak a túrán, s minden kisebb
emelkedő tetején azt hitték, h. már a Salgó-várban vannak. Márpedig nem
véletlenül hívják ezt a szakaszt „piros hullámvasútnak” – a két jelentősebb
hegyen (Jancsi-hegy és Holló-kő) kívül van még rajta bőven lépcsőfok. Amikor a
harmadik ilyen kisebb lépcsőfok tetején kérdezte meg ugyanaz az illető, h. de
ugye ez már a Salgó-vár, tényleg kezdett árnyék ereszkedni a tekintetem elé.
Amúgy eléggé megviselt ez a
rész, valósággal örültem, amikor a dózerúton átkelve végre meg lehetett
indulni, neki Salgóvárnak (most már tényleg).
Közben
továbbfejlesztettem M. Sz. elméletét, aki szerint a Vulkán valójában egy 35
km-es túra, mert utána már csak lefelé kell menni, ami ugye nem számít…
Felfelé
Salgóvárba ereje utolsó megfeszítésével kapaszkodott egy terepruhás sporttárs,
s mikor megelőztem, közölte, h. ő ezt már nem bírja, görcsöl a combja, nem tud
továbbmenni.
- Ugyan, már
nincsen sok, ez volt az utolsó nagy emelkedő! – mondtam bíztatóan
- Az hogy lehet,
még ott van Nagy-hideg hegy…
- Á, az nem
számít, ott már egyszer voltunk...
Nem mondanám, h. boldog támogatót találtam
elméletemre…
Salgóvárból nem akartunk balról kerülve a
meredély kicsúszkált szélén menni, így jobbról, a térdig érő hóban kerültünk,
ez sem volt jó, de egy fokkal jobb.
Leérve jelentősebb nehézségek nélkül jutottunk
le Magyar-völgybe. Persze, ott volt megint a kifelé lejtő hegyoldal, de az új
zöld után ez már egy könnyed margitszigeti sétának tűnt. Illetve lejjebb volt
egy (ezen a túrán igen ritka) szakasz, ahol a hó leolvadt, sár volt, és eléggé
csúszott, de nem volt vészes.
A pontra leérve ittunk teát, ettünk is
valamit, innen Nagy-hideg-hegy két óra, mondta Zoli, mikor nekiindultunk, és ez
reálisnak is tűnt. Bár nincs 8 km, de a kezdeti dózerút után nehéz, havas
terep, durva emelkedő, majd a Nagy-hideg-hegy másodszori meghódítása várt ránk.
A dózerúton jó tempóban haladtunk, és a
bányapusztai „banános emelkedő” is jobban meglett, mint vártam, bár éreztem, h.
fáradok, de nem tartottam reménytelennek a helyzetet.
Az innen a hegy lábáig vezető szakasz megint
trükkös, az utolsó kemény emelkedő fényében hajlamos vagyok elfelejteni azt,
hogy addig is van szint, most azonban már időben emlékeztettem magam: három
lépcső a Nagy-Hideg-hegyig! És így is lett. A harmadikon már elég nehezen
kapaszkodtam fel, mire beértem a pontra, Zoliék már sorban álltak az italért,
amit arra az esetre ígért, ha másodszor is elérjük Nagy-Hideg-hegyet. Nem
kívántam kávét, kólát kértem, ami nagyon jól esett. Közben Zoli barátkozott egy
idősebb házaspárral, akik régebben maguk is teljesítők voltak, most csak a gyerekek
miatt jöttek, hogy a ponton megetessék őket. Zolinak sikerült annyira a szívükbe
férkőznie, hogy ott traktálták a birsalmasajttól kezdve a kekszig mindennel. Én
megettem megint egy fél szendvicset, több nem ment le, ittam teát, aztán megint
ki a hidegbe, hóba.
Ekkor már tudtam, hogy ha a rendkívüli
körülményeket sikerül elkerülni, akkor meglesz a túra, volt még kb. 2 óránk, s
7,5 km lefelé.
Nekiindultunk az először durva lejtőnek a
piros sávon, a mély hóban nem volt olyan nehéz, kimentünk a kitaposatlan
részre, aztán a lejtő szelídült, és jobb tempóban tudtunk haladni. Ugyan figyelni
kellett, mert ezen a szakaszon azért többen járnak, ki volt csúszkálva, és az
út síkos felszínéből kiemelkedett a jeges bakhát, de nem volt megoldhatatlan
feladat.
Mentem, ami belefér, már túl akartam lenni az
egészen, s így végül 11:33-as idővel sikerült a célba beesnem, ami még csak nem
is a legrosszabb időm eddig, na mondjuk a legjobb se, nyilván 😊
Pecsételés, oklevél, kitűző, majd leültem,
megérkeztek a többiek is, akik kértek kaját, megették a babgulyást, én a
maradék szendvicsemet, aztán felcihelődtünk, s indultunk haza.
Az a kellemes meglepetés várt minket, h a kocsi
ajtaja befagyott, nem tudtunk beszállni, végül Zoli nagy nehezen az első ajtót
kinyitotta, elindította az autót, s ott ácsorogtunk, míg a fűtés megtette
hatását, s kinyílt a hátsó ajtó is. Innen már sima utunk volt hazáig.
Alaposan elfáradva értem haza, embert próbáló
feladat volt ez a túra ebben az időben. A zöld sáv új vonalát inkább nem
minősíteném, „nyáron biztos szebb lesz”, mondta egy túratárs találóan. Akik
elcsalták ezt a szakaszt, nem is tudják, mit hagytak ki… A hó, a havas táj
nagyon szép volt, bár hatalmas lelkesedésem kb. az Égés-tető aljában elfogyott,
de azért végig tetszett, csak nem mindig adtam ennek egyformán hangot…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése