Julianus 50

Táv: 55 km

Szint: 1900 m

Voltam már ezen a túrán párszor. Nem emlékszem, hányszor, olyannyira, h. a rajtban, a nevezési lap azon rovatába, h. hányadszor teljesítem, azt írtam: 4 v. 5. Ennél pontosabban nem emlékszem. 3x BIZTOS voltam már, de lehet, h. 4x is. De előre kell bocsátanom: olyan nehéz, mint idén, nem volt még soha. (Meg is állapítottuk Zolival, h. öregszünk…)

Mint az előző mondatból szinte azonnal kitalálhattátok, Zolival beszéltük meg ezt a túrát. Én idén még nem is jártam a Börzsönyben, s szerintem ő sem. Emellett nagyon szeretem ezt a túrát, a klasszikus teljesítménytúra-hangulatot, ahol ugyan nincs Snickers csoki meg track a honlapon, de nagyon kedves idős szervezők vannak, és alacsony nevezési díj. Menjünk hát, mondtuk, s meg is beszéltük a találkozót 6-kor a Nyugatinál.

A túra Nagymaros-Visegrádról rajtol, itt hagytuk az autót, h. majd este Szobról vonattal visszajöjjünk érte. 7 után pár perccel értünk a rajtba, ahol már sokan álltak sorba a nevezéshez, elégedetlenkedtek is, h. sorba kell állni, de végül is kb. 10 percet kellett várni, ami szerintem teljesen elfogadható (a kutya volt a legtürelmetlenebb, de neki meg simogattuk addig a fülét).

Amúgy a rajtban összeakadtunk M. Sz-szel és Tamással, s együtt is vágtunk neki a távnak, de aztán ez a formáció viszonylag hamar felbomlott, s nem is találkoztunk még a célban sem.

Nekem – mint általában – hiába voltam n alkalommal már a túrán, elég halvány emlékeim voltak róla. Arra emlékeztem, h. van benne két nagy nekirugaszkodás: fel kell menni a Hegyes-tetőre, meg majd a Koppány-nyeregbe. Illetve, mióta a kék sávot áttették a végén meg kell mászni még +2 hegyet is. Olyan apróságok, h. pl. a Koppány-nyeregbe KÉTSZER kell felmenni, meg még ott van a Gömbölyű-kő, meg még ez meg az, ezek a feledés jótékony homályába merültek már, s nagy bölcsen az itiner sem tartalmaz szintadatokat, csak távot, így boldog tudatlanságban indultam neki a túrának.

Ha a jövőben bármikor ismét szót ejtenék arról, h. nevezek a Julianusra, kérlek, emlékeztessetek, h. ezen a túrán VÉGIG felfele kell menni, s a kék sáv áthelyezése óta meg még inkább.

Arra tisztán emlékeztem, h. az eleje jó szintes. S valóban, az első 4 km-ben van rögtön vagy 400 szint. Itt még viszonylag simán felsuhantunk (na jó, a fiúk suhantak, én meg kétségbeesetten kepesztettem utánuk), még arra is maradt erő, h. pecsételés után a kilátóba felmászva megörökítsük a kilátást: 

Innen egy igen erős lemenet után viszonylag pihentető szakasz következett. Én nagyon-nagyon figyeltem, mert április 5-7-én a Természettudományi Múzeumban kucsmagomba-napok lesznek, s igen szerettem volna a kiállításhoz valamivel – főként papsapkagombával – hozzájárulni, még gyűjtődobozt is hoztam (nem akarlak csigázni benneteket, a gyűjtődoboz üresen jutott haza, egy darab gomba sem volt egész úton). De volt hunyor. Sok.

Hullámzó úton jutottunk el Törökmezőre, ahol a 3. ponton a pecsételés után leültünk egy kicsit táplálkozni. Ekkor még együtt volt a csapat, de ez volt az utolsó ilyen alkalom. Én kicsit macskáztam is, aztán mentünk tovább, mert a szintidő erre a túrára nem olyan bőséges.

A változatlanul a kék jelzésen vezető úton Zolit magunk mögött hagytuk M. Sz-szel, de sejtettem, h. ez nem lesz így sokáig, mert ez a tempó nekem kicsit erős volt, nem is reménykedtem benne, h. sokáig tartani tudom. Egyelőre mentünk, beszélgettünk, gyorsan ment az idő, nahát, régen itt ment le a kék a műútra, mondtuk, de most már nem itt megy le, hanem – minő meglepetés – még felfele kell menni valami huplin, s UTÁNA megy le. Így kevesebbet kell a műúton menni, gyakorlatilag közvetlenül a pontra bukkanunk ki. Régen itt a pontőrök diót pucoltak, s azzal kínálták a túrázókat, de ez már elmúlt, nem is ugyanazok a pontőrök voltak, meg dió sem, ami nem annyira táplálkozási szempontból volt veszteség (1-2 gerezdet vettem el max.), hanem nekem a túra része volt a „diós pont”. Így diótlanul mentünk tovább. Tamás ekkor már Nosztrán járt.

Itt kellett a kék sávról átmenni a piros sávra. Én ismét kifejtettem, h. nekem kicsit erős a tempó, Zoli helyeselt, így hamarosan elszakadtunk M. Sz-től, s nem is találkoztunk többé a túra során.

A szétválásnak hamarosan meg is lett az eredménye… A piros sávot itt a közelmúltban ide-oda áttették, néha csak 1-2 méterre az erdészeti úttól, azzal párhuzamosan, néha jelentősebben is. Mindketten rosszul értelmeztük Zolival az áthúzott, nem áthúzott, lefestett, régi, új stb. piros sávokat, s így egy helyen, ahol a hivatalos piros ment tovább egyenesen, kissé balra, ott mi mentünk tovább, kissé jobbra, fel a hegyoldalba (naná, az ember MINDIG úgy kavar el, h. legyen benne egy kis plusz szint a táv mellé, nyilván…). Egy idő után azért csak feltűnt, h. nagyon nincs már jelzés, s el is kezdtünk tanácskozni, mi legyen. Az út, amin mentünk, sajna egyre inkább elhajlott attól, amin menni kellene, s a GPS szerint max. egy másik dimenzióban fog találkozni azzal. Bal oldalunkon a brutál meredek hegyoldal, alatta pár tucat méter mélységben a patak (asszem, a Medres-patak), aminek pont a MÁSIK oldalán kellene haladnunk… Hát, mit lehet tenni, elindultunk visszafelé, majd egy olyan ponton, ahol a hegyoldal kicsit megszelídült, leszerencsétlenkedtünk rajta, átkeltünk a patakon, s felküzdöttük magunkat a meredeket a valódi piros sávra. Nem mondom, h. jólesett. Zoli szerint pont az ilyenekre jó visszaemlékezni. Hát nekem még most sem jó.

E kis kaland után már szinte semmiségnek tűnt beérni Márianosztrára, ahol a ponton volt mindenféle kaja, amiből én nem ettem, viszont volt víz, s egy üveg citromlé. Ez egy nagyon jó ötlet, jó lenne minden túrán bevezetni, mert jelentős költséget nem jelent, de a melegben nagyon jól esik a vízbe egy kis citromlevet loccsantani.

Sajna azonban nem időzhettünk sokáig, mert meg kellett indulni a Koppány-nyereg felé. Engem kisebbfajta lelki megrázkódtatásként ért, mikor az itinerről leolvastam, h. KÉTSZER is felmegyünk a Koppány-nyeregbe, bár ekkor már felderengett, h. ja igen, tényleg. De a térképvázlat szerint az útvonal legalább a Gömbölyű-követ kikerüli, amely az egyetlen pont lett volna a nap során, ahol 500 méter tengerszint feletti magasság fölé kerülünk.

Hát, nem lett meg könnyen ez a Koppány-nyereg a piroson. Amúgy 451 m tengerszint feletti magasságával legfeljebb a „kis fika-hegy” minősítést érdemelné ki TKM-től, sőt, még azt sem, mivel nem hegy, hanem ugye nyereg. De akkor is megszenvedtünk vele, annyira, h. felérve elérkezettnek láttam az időt, h. elfogyasszuk a magammal hozott vaníliás zéró kólát. Sajna csak egy 0,33-as volt, pedig egy litert is meg tudtam volna inni. Főleg, mikor a pontőrök közölték, h. ja, de mégis fel kell menni a Gömbölyű-kőre, mert a piros sáv felmegy, a térképen, amit kaptunk, tévesen van ez a rész ábrázolva. Na, hurrá. Egészségesen meredek lejtő vezet fel erre a kőre, de azért csak felszenvedtük magunkat, s a kilátás, az tényleg szép volt.

Innen már csak le kell csorogni Nagybörzsönybe, gondoltam. Tévesen. Fel kell vennem a Gömbölyű-követ Azon Helyek Listájára, Ahonnan Felfele Kell Lemenni. Kicsit valóban elindultunk lefele, de aztán még mentünk felfele is, mert miért ne. Majd miután minden lehetséges oldalról megtekintettük a nagybörzsönyi horgásztavat, ISMÉT egy egészséges emelkedővel beértünk Nagybörzsönybe.

A ponton kicsit megálltunk enni. Zoli megivott egy pohár tömény, hígítatlan szörpöt, mert nem tűnt fel neki, h. az még nincs hígítva. Ebből is látszik, h. nem voltunk már 100%-os állapotban. Nehéz is volt felkerekedni s továbbindulni, de azért megtettük, mert igen, jól gondoltátok, az a pompás élmény várt ránk, h. ISMÉT felmászhassunk a(bba a kretén) Koppány-nyeregbe.

Ami ezúttal sokkal nehezebbnek bizonyult. Először is, brutál sokat kellett menni a műúton. Amúgy rémlett, h. MINDEN EGYES ALKALOMMAL többet kell menni a műúton, mint amire emlékezek, pont mint a Tamás-kúti kulcsosház előtt. Ráadásul sunyi módon felfelé kellett menni, de mondjuk jobb is, mert kevesebb szint maradt addigra, amikor egy éles jobbkanyarral neki kellett menni a hegyoldalnak.

Na, azért maradt addigra is. Mindegy, mondtam Zolinak, h. nagy sebességet már ne várjon tőlem ezen az emelkedőn, mentem, ahogy tudtam, s közben ügyeltem, h. ne nagyon lépjek rá magam után vonszolt beleimre. Így értem fel, kevéssé dicsőségesen, a pontra, ahol, bár éreztem, h. a gyomrom nagyon nem jó, ettem egy kis sós mandulát. Itt kezdett megfogalmazódni a fejemben, h. MENNYIRE jó lenne, ha a rajtszámom, mely 40-es volt az 50-es távon, inkább 50-es lenne a 40-es távon…

Elindultunk lefelé, de kínzóan tudatában voltunk (legalábbis és), h. még azért kell felfele menni, mert ugye mióta átrakták a kék sávot, ott van még az a két szerencsétlen hupli, illetve a hegyoldalban féloldalazva haladó új útvonal, meg azért még a Nagy-Galla aljába (elhamdulillah NEM a csúcsra) is fel kell kapaszkodni.

Nekem ez már nem nagyon esett jól, folyamatos hányinger kínzott, enni nem tudtam, igyekeztem némán szenvedni, s tartani a lépést Zolival, ami úgy nézett ki, h. lefele meg vízszintesen simán tudtam elöl menni, de felfele mintha valaki behúzta volna a kéziféket, olyannyira, h. mire utolértem Zolit a kitudjamilyen hegy csúcsán, ő már megvacsorázott, átöltözött, és aludt is egyet:

A kék továbbra is át volt rakva, a Zuvár alatt mentünk egy ritka gusztustalan, diónyitól öklömnyiig terjedő kövekkel borított úton, h. akinek eddig nem fájt a talpa, az sem érezze megfosztva magát a továbbiakban. Ismét úgy éreztem, soha nem jön el az utolsó EP.

Azért nyilván csak eljött, ittam egy pohár vizet, s mivel hűvösödött, Zoli felvette a polárját, én addig is leültem a fűbe, aztán mentünk tovább. Egészen a műútig, ahol is Zoli (még idejében) felfedezte, h. hiába adta át az itinerjét, nem pecsételtek bele… Visszament pecsételni, egy olyan szó kíséretében, amelyet én nagyon-nagyon ritkán hallok tőle, én pedig önfeláldozóan megvártam az út szélén. Gondoltam, h. addig is leülök, de reálisan felmérve a helyzetet, úgy gondoltam, h. inkább ne, mert lehet, h. nem bírok felállni soha többet.

Innen igazából tényleg nem volt már sok szint. Mentünk az erdőben, a szokásosnál sokkal kevesebb vizet tartalmazó patakot kerülgetve-átkelve, majd egy utolsó nekirugaszkodással kikapaszkodtunk a mező szélére, s az egyre hangsúlyosabb naplementében igyekeztünk a Sukola-kereszt s a régi nosztrai út felé.

A régi nosztrai út egy elég szerencsétlen, vízmosta, köves utacska volt, mostanra csináltak belőle egy sima, de kőszórt utacskát, amin szintén nem túl kellemes haladni, de biztatott minket a tudat, h. már csak 3 km van a célig. Mondjuk az elég unalmas 3 km volt, de hát valahogy csak be kell jutni Szob vasútállomásra.

Szobra már sűrűsödő sötétben értünk be, a vasútállomás előtt hallottuk, h. pont most indul a pesti vonat, amivel a kocsiig vissza kell mennünk, de ott egye fene, úgyis hideg kólát akartunk inni, s nyugodtan átvenni a jelvényt-oklevelet, amiért én most jobban megszenvedtem, mint a korábbi 3 (vagy 4) teljesítés alkalmával összesen:

Kicsit leültünk, kóláztunk, beszélgettünk a szervezőkkel meg a túratársakkal, rövid, építő vitát folytattunk arról, h. van-e 19:32-es vonat, vagy nincs (volt, csak nem a Nyugatiba, de mivel mi Nagymaros-Visegrádig mentünk, nekünk végül is mindegy volt, de annak a túratársnak, akit a Nyugatiban várt a kerékpárja, nem annyira…)

Megvettük a jegyet, s a kb. negyedórás késéssel Hamburgból érkező nemzetközi vonattal mentünk egy megállót a kocsiig. Én már nagyon fáztam, a kocsiban is felvettem a dzsekimet, majd már teljes sötétségben jöttünk Pestig, ahol Zoli a ház előtt tett ki, ami remek volt, és még a lift is működött, ami meg ugyanilyen remek.

Mindezek ellenére, még ha nem is jön le, én remekül éreztem magam a túrán (eltekintve a hányingertől). Nagyon szép volt a Börzsöny, s bár kemény menet volt, nem ígérhetem, h. nem jövünk többet…

Szuadó 40

Táv: 40 km

Szint: 1325 m

Nagyon szeretem ezt a túrát, volt már ősszel is, tavasszal, mindkettő nagyon jó, tavasszal sok a medvehagyma, ősszel sok a légyölő, mindkettőnek nagyon örülök (légyölőnek kicsit jobban).

Idén először rendeztek 60-as távot, amire még szívesebben mentem volna, de hát ahhoz még pénteken menni kellett volna Pécsre, mert a 60-as táv rajtjára reggel 6-ra odaérni Pestről, hát, azt nagyon, nagyon kellene akarni. Maradt a 40-es táv, amin már voltunk 2 vagy 3 alkalommal, s még ehhez is reggel 5-kor kellett találkozni Kelenföldön, ami akkor nagyon is korainak tűnt. Mindegy, leküzdöttem az akadályt, amit az első 4-es metró elérése jelentett, s a szokásos csapattal (M. Sz., Tamás, én) nekivágtunk a Pécsig vezető útnak, amit az is nehezített, h. új rajthelyről indult a túra, amit meg is kellett találni, de ezt az akadályt meg a GPS küzdötte le.

A Pécsig vezető út mindig rendkívüli élményeket tartogat számomra, mivel számos alagút tarkítja az autópályát, melyeket mindig boldog kis sikkantásokkal fogadok. Nem volt ez másként most  sem, így egészen felpörögve érkeztük Pécs egész eddig teljesen ismeretlen külvárosi tájaira, ahol a Csülök vendéglő nevű, eddig szintén ismeretlen rajthely várt minket. Viszonylag könnyen találtunk parkolóhelyet, gyorsan neveztünk, a fiúk ettek valamit, és neki is vágtunk a távnak.

Nekem 3 célom volt a túrán (a végigmenésen kívül, nyilván): (1) inni a Szuadó forrásból, (2) nemes májvirágot fotózni, (3) medvehagymát szedni. Ezt éppen ecseteltem is a fiúknak, az első pár tucat méteren, mert utána meg kellett indulni felfelé, ekkor már inkább lélegezni próbáltam. Mint említettem, a rajt/cél változott, ezzel az útvonal is változott, méghozzá olyan kellemetlenül, h. egy csomót kellett felfelé menni ahhoz, h. egyáltalán elérjük azt a pontot, ahonnan az előző útvonalon a túra indult. Ráadásul még jó meredeken is kellett felfelé menni, nem csak úgy tessék-lássék. Szerencsére a felfelé menés még a településen belül elkezdődött, s mint azt jól tudjuk TKM-től, a szint, az aszfalton nem számít (most jut eszembe, h. vajon ez az elv érvényes kerékpárra is?)…

Hamarosan leértünk az aszfaltról, ahol már legálisan mondhattuk, h. felfele megyünk, hamarosan meg is álltunk levenni egy réteget, mert nemcsak felfele mentünk, hanem gyönyörű idő is volt, így kétszeresen is melegünk lett.

Az első EP-ig, ami a régi útvonalban nem volt benne (s milyen jó is volt az úgy…) meg kellett mászni az igen kellemetlen Bika-dombot, én fel is voltam háborodva, mi az, hogy DOMB, a szirt, orom, csúcs, szikla, az mind megfelelőbb lenne, mert ahova ENNYIT kell felfelé menni, az nem domb. A domb, az a szánkódomb a falu végén. Ez hegy, és kész.

A táj hamarosan ismerős lett, itt jöttünk a régi útvonalon is, mondogattuk egymásnak, bár azt a pontot nem sikerült megtalálni, ahol a két útvonal ténylegesen egyesül egymással. De már láttuk magunk felett a Zsongor-követ, meg a Babás-szerköveket, mentünk a kellemesen illatos fenyvesben, én nézelődtem, h. látok-e bármi gombát, de hát olyan száraz volt minden, h. én sem gondoltam igazán komolyan ezt…

A második EP-n, a Babás-szerköveknél a táj ragyogott a napfényben:

Kicsit nézelődtünk, én tényleg nagyon kicsit, h. némi előnnyel vágjak neki az innen tényleg brutális meredek emelkedőnek felfelé, amin természetesen a fiúk elég hamar utolértek, s le is hagytak, kicsit fel is voltam háborodva, h. miért nem nézelődtek meg fotózgattak hosszabban:

Mindegy, miután többször eszméletemet vesztettem felfelé az oxigénhiánytól, azért csak felértem, s összevártuk egymást a Zsongor-kőnél, ahol a pont most csak kódos volt, én a kőre ezúttal nem mentem le, fentről gyönyörködtem a kilátásban, miközben ettem egy sajt szeletet szabálytalan négyszög alapú hasábot.

Innen mentünk tovább a kék sávon, azon beszélgetve, h. jöttünk-e itt a DDK-n (igen), és megnéztük-e a kolostorromot (igen), meg ilyenek. Én örömmel nyugtáztam, h. van medvehagyma, s kilátásba helyeztem, h. majd az utolsó kilátónál szedünk egy jó nagy zacskóval:

Hamarosan teljesül a projektem egyik pontja is. Megpillantottuk az első nemes májvirágot, ami mindannyiunkból (na jó, főleg belőlem) élénk s hangos lelkesedést csiholt ki. A későbbiekben ANNYI májvirág volt, h. ez a lelkesedés némiképpen csökkent, olyan párbeszédeket generálva pl, mint a „Nézzétek már, itt is májvirágok!” „Ja, annyi van, mint a …” (ide mindenki helyettesítsen be egy tetszés szerinti kifejezést). Mindenesetre sikerült májvirágot fotózni:

Hamarosan elértük a Szuadó-forrást is, amely viszont csalódást okozott. Nem ment, illetve hát alig-alig. Nem azt mondom, h. nem lehetett volna összevárni belőle egy decit, de elég jelentős szintidő-csökkenést okozott volna. Egy természetvédelmi őr és segítője éppen a forrás környékét takarították, s ők is megjegyezték, h. nagy a szárazság, ezért működik ilyen mérsékelten a Szuadó. No sebaj, úgyis be kellett menni az EP-re a Laci-forrásig, ami sokkal bővebben folyt, így ittam ebből, semmi különbséget nem érzékeltem a két forrás vize között. Ivás és pecsételés után visszamentünk az útra, s folytattuk tovább, időközben útba igazítva két, 25-ös távon lévő hölgyet, akik nem mentek be az EP-re, ahol amúgy a két táv elvált egymástól, hanem mentek tovább a 40-es útvonalon, de biztatásunkra ("nem kell sokat visszamenni") korrigáltak.

Én lelkesen meséltem a fiúknak, h. hol szedtünk ősszel vargányát Zolival (az útról kiszúrtam a vargányákat, s több nem is volt, csak az a 3-4 db, amiket még onnan megláttam, de azok állítólag finomak voltak). Közben folyt a májvirág-érzéketlenítés, már alig-alig néztük meg őket, tényleg annyi volt.

A Lóri kulcsosháznál a ponton ettünk-ittunk, kutyáztunk a Negró nevű, ámde sárga labradorral (van mézes Negró is, amúgy), aztán mentünk tovább, kínosan tudatában lévén annak, h. fel kell menni az állítólagosan romantikus és vadregényes Zsidó-völgyön, s utána meg még tovább az egyáltalán nem festői, sem nem vadregényes, viszont folyamatosan s nem kis mértékben emelkedő vízmosásos úton, amire a fiúk nem emlékeztek, de én meg nagyon is.

Végül is a Kőlyuk EP-nál is megálltunk egy percre, ittunk a forrásból, aztán mentünk tovább, s a Zsidó-völgy könnyebben meglett, mint vártam, részint, mert Tamást közben tájékoztattam a molekuláris filogenetika néhány újabb felfedezéséről, s ezen jól elbeszélgettünk, részint meg találtam ezeket, ami teljesen feldobott:

Aztán amikor a völgyből kiérve rövid szakasz után ráfordultunk balra arra a bizonyos vízmosásos, meredek útra, a fiúkban is felidéződött ez a szakasz… Felérve a tetején a szokásos idős pontőr bácsinak előadtuk a szokásos sirámot, h. milyen meredek ide feljönni, jajjaj, aztán mentünk tovább. Erdei út, aszfaltút váltották egymást, s lassan megérkeztünk ahhoz a bizonyos Sós-hegyi kilátóhoz, ahol a projekt harmadik pontja, a medvehagymaszedés valósult meg. Szerencsére igen szép medvehagyma-termés mutatkozott:

A pontőrök emlékeztek, h. tavaly itt gyűjtöttem a mintákat az Armillaria-projekthez, amely a Kárpát-medence tuskógomba-állományát mérte fel.

A régi útvonalon innen már szinte csak lefele kellett menni. Bennem azonban lassan összeállt a kép, h. itt az utolsó EP, a Mohosi kiskút nevű forrás, az a régi útvonalon az első EP volt, s bizony oda az Éger-völgyből elég sokat kellett felfele menni, de ezt az infót diszkréten megtartottam magamnak…

A kanyargós úton jól haladtunk (lefelé naná), s hamarosan elértük az Éger-völgybe bevezető patakmedret. Itt, a kódos pontnál ért az az érdekes élmény, h. a lábamon egyszer csak materializálódott egy hosszúcsápú fogasnyakú-lapbogár (tényleg ez a neve, nem viccelek), ami nevéhez méltón oly lapos, h. először azt hittem, nem is él, de mászott a lábamon, szóval de:

Kigyönyörködtük magunkat a jószágban (na jó, főleg én), majd a bozótos egy stratégiai pontján elhelyeztük (na jó, kizárólag én), s mentünk tovább, majd ahol a zöld sáv átmegy a hídon, M. Sz. felmutatott a hegyoldalba: „Emlékeztek, a régi útvonalon azon a brutál meredeken kellett felmenni ott!”, mire én elérkezettnek láttam az időt, h. közöljem: nemcsak a régin, hanem most is.

Nem mondom, h. ez a bejelentés egyértelmű sikert aratott, de hát mit lehetett tenni, a cél, teljesítés, kitűző, oklevél, stb. s ami talán még fontosabb, az autó is a meredek túloldalán rejlett… Így nekivágtunk. 

A ponton ittunk a forrásból, megettünk valami maradék kaját, s indultunk tovább, a régi útvonalon. Kicsit még felfelé, aztán lefelé, az ismert tavacska meg mocsaras rész körül tekeregve. Aztán egy idő után megint felfelé. A régi útvonalon itt már nem jártunk, mondtuk egymás között. A GPS rövid vizsgálata kiderítette, h. az újon sem kellene, mert a követett sárga jelzés időközben lement balra. Az elágazásban SEMMIFÉLE jele nem volt ennek, egy utánunk jövő kolléga, akit KIZÁRÓLAG az mentett meg az eltévedéstől, h. mi már felvállaltuk ezt a feladatot előtte, s látta, h. visszafele jövünk, meg is jegyezte: ez az elágazás egy szalagot azért megérdemelt volna… Igazat adtunk neki.

A jelzések később aztán feltűntek, követtük őket, előbb egy köves lejtőn, majd már a településen belül, aszfalton, s hamarosan még nekem is feltűnt, h. itt más jártunk: az útvonal alapján „nyeles v. lufi túrák” közé sorolható útvonalú túra azon szakaszán jártunk, ahol már reggel is. Feltűnt a körforgalom, majd a rajt/cél, háttérben az autóval. Beértünk, átvettük a díjazást, ami az oklevél mellett egy kitűző alakú és méretű hűtőmágnes volt, aminek nagyon örültem, mert annyi kitűző van már otthon, h. bármi más üdítő változatosságot jelent. A fiúk megették a gulyásleves célkaját, én ittam kólát, ami csalódás volt, mert nem volt hideg. Pedig az utolsó kb. 10 km-n már hideg zéró kóláról álmodoztam. Mindegy, de legalább jó drága volt.

Némi pihenés után felkerekedtünk, s a naplementében megindultunk hazafele. Az alagutak ismét megújuló, pótolhatatlan élményt jelentettek, még ezzel is feldobva a kellemes túra utáni jó hangulatot.

Ismét jól éreztük magunkat a túrán, az elején és a végén a plusz emelkedők üdítő újdonságot jelentenek a régi útvonalhoz képest, bár a Bika-Himaláját nem szerettem meg, az biztos…

Lepke 40

Táv: 40 km

Szint: 1140 m

Már nagyon-nagyon régen készültünk erre a túrára. Részint sosem jártunk még a Keszthelyi-hegységben, részint nekem tetszett, h. lepkének hívják, bírom az ízeltlábúakat (bár meg kell mondjam, bár a túra a lepkére hajazó formát kiadó útvonaláról kapta a nevét, eléggé kell tágítani a kereteket ahhoz, h. felfedezzük benne talán-talán valamelyik Nymphalis faj szárnyainak körvonalát…)

Tavaly nem mentünk, mert esett az eső. A Keszthelyi-hegység, az messze van, s Zoli kifejtette, h. nem fog 400 km-t autózni azért, h. utána 40 km-t anyázzunk az esőben. Ez végül is logikus. Sajna idén is elég rossz időt mondtak, de aztán ahogy közeledett a túra tényleges napja, egyre kevesebb esőt jósoltak. Végül megszületett a döntés, h. megyünk. Ez reggel 6 órás indulást jelentett Pestről, merth. ezen a túrán a hosszú távon és jó sokáig lehet rajtolni, ami nagyon, nagyon pozitív dolog (talán ők is belátták, h. a Keszthelyi-hg, az messze van. Na mondjuk nyilván attól is függ, h. honnan. Keszthelytől nem ANNYIRA, mint Pesttől.)

Még így is esőben indultunk el Pestről, ami a kocsiban nem annyira volt zavaró, viszont még a rajtban, sőt, indulás előtt is esett néha-néha, de nem annyira, h. fel kelljen venni az esőkabátot. A feszültség csökkentésének érdekében elárulom, h. nem lett komolyabb eső, sőt, délutánra a nap is kisütött, ami jelentősen emelte az útvonal kilátóinak felhasználóiélmény-faktorát.

Később értünk a rajtba, mint gondoltam, s a nem túl hosszú idő alatt lezajló nevezési procedúra után végül már majdnem 9-kor vágtunk neki a távnak:

Ügyesen rögtön a túra első kilométerén belül, a főúton benéztük a jelzést, s továbbmentünk egyenesen, ahol jobbra fel kellett volna kanyarodni, de szerencsére hamar észrevettük, s mintegy 50 méter után korrigáltunk. A korrekciónak köszönhetően hamarosan meg is érkeztünk az első EP-re, ami – számos maihoz hasonlóan – egy kilátó volt, méghozzá a Berzsenyi névre hallgató:

 Én közben azon szomorkodtam, h. nem tudok Berzsenyit idézni, de aztán mégis megbirkóztam ezzel a traumával. Zoli letekintett a jelentős huplikkal tarkított tájra, s azon örömködött, milyen remek, szintes túrát lehetne létrehozni, ha kiszalagoznának egy útvonalat a dimbeken-dombokon át:

Szerencsére erről szó sem volt, bár elég kellemetlen lejtőn vágtunk neki a további útvonalnak. Ez amúgy a későbbiekben is jellemző volt, h. nem túl hosszú, ám azért bizonyos szintű nekiveselkedést igénylő lejtők-emelkedők tarkították az útvonalat. Túratársam nehezményezte is, mikor a „mindjárt felmegyünk azon a lejtőn” kifejezést használtam, mondván, h. az nem lejtő, hanem emelkedő, de szerencsére egy időre el kellett hallgatnunk levegővétel céljából, így mire felértünk, nekem lett igazam.

Csendben megjegyezném, h. mielőtt elindultunk, sőt, még MIKOR elindultunk is, nekem meggyőződésem volt, h. a Lepke szárnyai a rajt-célban keresztezik egymást. Ehhez a tévhithez, s ennek fennmaradásához nagyban hozzájárult a tájékozódás, hiteles ismeretszerzés hiánya (t.i. nem néztem meg a térképet), de aztán mikor a büdöskúti ellenőrzőpont mellett a 3 és 9 számot is megtaláltam, rájöttem tévedésemre. Eddig a pontig többé-kevésbé együtt mentünk két keszthelyi túratárssal, kellemesen beszélgetve a tölgyekről meg gombákról. Remélem, egyszer majd gombászunk együtt. Hamarosan ők egyenesen mentek tovább a 25-ös távon, mi meg jobbra a 40-esen.

Megjegyzem, bár valóban nem volt itt irányítótábla, h. 25 egyenesen, 40 jobbra, a térképet nézve teljesen egyértelmű volt. Nem volt hát jogos annak a csapatnak a panasza, akikkel később (s a túra során még van 3 alkalommal) összefutottunk, akik itt továbbmentek a 25-ös távval, majd még párszor elkavartak, s végül alternatív sorrendben (pár km-rel hosszabb útvonalon) gyűjtötték be az EP-pecséteket. Azért a teljesítménytúrázásnak az is része, h. ne csak menjünk a többiek után, hanem nézzük meg az itinert, térképet, és próbáljunk valamilyen szinten navigálni, tájékozódni. Nyilván nem lehet mindenki sztár-, hiper- stb. navigátor, de azért egy jól jelzett turistautat ne kelljen már kiszalagozni feltétlenül.

No mindegy, mentünk tovább, a Bélap-völgy nevén tűnődve, ez vajon mit jelenthet, honnan származhat… illetve örülve annak, h. utunkat valami hihetetlen méretű medvehagyma-mezők szegélyezték, melyekből később fogyasztottunk is úti elemózsiánk mellé: 

Amúgy a környéken van egy csomó ilyen-olyan út, emlékút, futóút, s a második kilátós EP-n, a kilátó betonalapján ennek jelzései furcsa csapatként egyesültek – ez valami futó-találkozópont lehet, ami előtt le a kalappal, mert igencsak nehezen járható ösvény vezetett fel ide:

Viszont a kilátóból megtekinthettük szemben a Tanúhegyeket:

Továbbmenve azt tárgyaltuk, h. melyik a Szent György-hegy meg a Badacsony.

Amúgy nemcsak medvehagyma akadt útközben, hanem rengeteg ibolya és kankalin is:

Újabb és újabb kiemelkedő kankalinbokroknál álltunk meg fotózni, még akkor is, amikor Zoli pedig már szilárdan kijelentette, h. ő nem áll meg már a 0,5 négyzetméternél kisebbek esetében:

Én akkor sikkantottam fel igazán boldogan, amikor találkoztunk az általam csak csodálatos szúróbogyónak titulált Ruscus acuelatus, hivalatosan szúrós csodabogyóval. Többször is láttuk őket, sőt, még bogyesz is volt rajtuk. Hihetetlen növény, a LEVELEIN növeszti a virágját meg a bogyóját… na persze ezen nem valódi levelek, csak úgy néznek ki, de valójában ez fillokládium, mert a levélen nem nő ilyesmi… (akit érdekel, mi az a fillokládium, kérem, keressen rá a Google-ban…).

Kb. ekkor voltunk már mindketten nagyon éhesek. Kapóra jött, h. a Miklós-forrás EP, bármily megdöbbentő is, de egy forrás mellett volt, melyet – ki nem találnátok – Miklós-forrásnak hívnak…

 Itt leültünk, ettünk-ittunk, téptünk hozzá medvehagymát. Most Zolin volt az örömködés sora – akit a szúróbogyó azért nem érintett meg oly mélyen, mint engem – mert egész eddig azon rágódott, h. van-e patak meg patakvölgy a Keszthelyi-hegységben. Hát, itt volt:

Táplálkozás után mentünk tovább, h. hamarosan belefussunk egy rendkívül érdekes helybe, ami egy katonai őrkutya-temető volt:

Még sosem láttam ilyet az erdőben, de szerintem szép dolog:

Hamarosan visszaértünk a Büdöskúti-pihenőhöz, bár konkrétan a büdös kutat nem láttuk. Innen pedig nekivágtunk a 400 m feletti magasságú Pad-kői kilátóhoz vezető útnak. Természetesen ide is felmentünk, mint az összes kilátóba az útvonalon:

A további útvonalon, bár a dolomitokra kiérve már megszűntek a medvehagymák, nagyon szép részeken mentünk, intenzív, de rövid lejtőkkel-emelkedőkkel tarkított, fenyves hegyoldalakon, a Csereze-hegy nevű ellenőrzőponton, ahol a már nem annyira szomjas, ámde tarsolyos-fokosos egyik pontőr próbált kicsit kötözködni velem, ami inkább akkor hágott tetőfokára, mikor már pár tucat méterre eltávolodtunk a ponttól, akkor a pontőr-társaknak azért lényegesen hangosabban tette meg a megjegyzéseit, mint nekem, míg ott voltam, de azért hallottuk ám így is 😊

Mindegy, kellemes lejtő jött amúgy is, melyen lekocogtunk, majd beérve a házak közé, megindultunk szembe a kápolna (tényleg nem túl magas) dombján lévő EP felé:

Innen a kilátás nagyon szép volt, meg a nap is sütött, ezért leültünk pár percre nézelődni, meg meginni az egész idáig cipelt teámat, ami még mindig igen forró volt a termoszban.

 Továbbmentünk, át a műúton, majd még tovább, ahol majdnem el is kavartunk, mert társaságunk egyik tagja telefonált, és ment balra, míg társaságunk másik tagja idegesen sziszegett neki, h. nézze meg a térképet, mert szerinte egyenesen kellene menni.

Így is lett, s így szerencsésen felértünk az utolsó EP-hez, ami ismét egy kilátó volt, ám túratársak szerint erre már valszeg nem jutott EU-s pénz, mert ez előbbieknél lényegesen rosszabb állapotban volt, s ráadásul az egyik pontőr fiú tragikus ábrázattal közölte, h. ő majdnem leesett róla… közelebbi részleteket nem árult el, de azért én gyanakodva mentem a kilátóig, s teljesen jogosan, mert voltaképpen függőleges létrákon kellett felmászni egy erősen mozgó izére:

De azért csak felmentem, mert nagyon szép volt a kései nap fénye, és végül is megérte, bár a tetején többször és határozottan kértem Zolit, h. ne nagyon lélegezzen, mert mozog az egész izé:

Végül nagy megkönnyebbülésemre lemásztunk, s innen már valóban nem volt sok, amíg ismét kiértünk a főútra, ahol már reggel is jártunk. Hamarosan benn voltunk a célban, ahol az a kellemetlen meglepetés ért minket, hogy nincs már se oklevél, se kitűző, de Zoli bediktálta a címét, s a szervezők megígérték, h. postán elküldik.

Hazaindulva még ittunk egy kávét, majd az egyre sűrűsödő sötétségben 199 viszonylag eseménytelen kilométer után hazaértünk.

Nekem nagyon tetszett a túra, sosem jártam még erre, érdekes helyeken mentünk, nem voltak túl sokan sem, a növények lenyűgözőek voltak. Kár, h. nem volt gomba 😊