Téli Turul

Táv: 44,9 km

Szint: 1040 m

Nagyon vártam már ezt a túrát. Hogy miért? Részint, mert múlt héten a szakellenőri tanfolyam órái voltak, s ez most nekem kiemelt státuszban van, előnyt élvez mindenféle túrával szemben, tehát múlt hétvégén nem túráztam. Másrészt, mert Zoli biztosított róla, h. lesz hó. Először arról, h. sok hó lesz. Aztán, pár nap múlva, h. kb. 5 cm hó lesz. Aztán már inkább nem beszéltünk erről, mert láttuk mindketten, h. nem úgy alakul ez az időjárás dolog, mint ahogy mi azt elképzeltük…

A hét második felére rengeteg munkám alakult, az idő pedig egyre kedvezőtlenebb lett. Esett az eső. Hó helyett. Basszus, Perbál után a szántókon brutális sár lesz, gondoltam magamban. No, sebaj, elindulok, s ha Nagykovácsiig már látszik, h. nagy a sár, legfeljebb nem megyek tovább, hangzott a döntés.

Szombaton reggel 6-kor álltam fel a számítógéptől. Még jó, h. előző este mindent összepakoltam, mert különben biztos nem megyek sehova (max. az ágyamig). Gyors öltözés, s negyed 7-kor indultam is otthonról. A villamoson már sikerült találkoznom Zolival és Enikővel, így együtt értünk a rajtba, majd együtt is indultunk el, amíg Enikő megdöbbentő kezdőtempójával állva nem hagyott. Később ez elhamdulillah kiegyenlítődött.

A túrán a Déli pályaudvarról kell rajtolni, majd a városon át, számos lépcső s brutál aszfaltos emelkedő (bár, mint nagy kortársam mondta, aszfalton nem számít az emelkedő) segítségével kb. 6 km s 450 m szinttel később elérünk Normafához. Közben az első ellenőrzőponton, a Széchenyi emlékműnél megcsodáltuk a kibontakozó napkeltét:

A húgom elméletileg a Normafánál csatlakozott volna be, de aztán a túra előtt megbeszéltük, h. ne várjunk rá, mert nem tudja, mikor tud jönni. S milyen bölcs döntés volt is ez, mert végül még az utolsó buszt is lekéste, amivel az egyébként délelőtt 11-ig húzódó rajtot elérhette volna… így nem jött.

A Normafánál megnézhettem, h. milyen a Pilis kupa, illetve el is hozhattam volna, de nem akartam még kb. 40 km-t cipelni. Kupátlanul mentem hát tovább.

Itt egy kis pihentetős szakasz jött volna, a zöld + Makkosmáriáig, ám alaposan le volt fagyva az eleje. Megosztottam megfigyelésemet túratársaimmal: ha lehetséges jegesnek lenni, akkor ez a szakasz mindig jeges. Most is az volt. Érdekes műkorcsolya-gyakorlatok közepette jutottunk túl rajta. A ponton szokás szerint volt mindenféle enni-innivaló, teának még nem éreztem szükségét, de egy kockányi házi rácsos sütit megkóstoltam, mert az itt mindig finom. Most is az volt.

Innen ezerszer járt útvonalon, fel-le hullámzó ösvényeket mentünk a budakeszi műútig, ahol örömmel üdvözöltük az ismerős pontőrt, majd tovább a Petneházy lovastanyáig, ahol meg örömmel simogattam meg egy jó nagy pej heréltet.

Itt jegyezném meg, h. a vadaspark parkolója mellett vezető út az itinerben még „jelzetlenként” szerepel, pedig tavaly nyáron ezt mi felfestettük kék kerékpár jelzésnek, büszkén mutogattam is túratársaimnak, akik rezignáltan („persze, persze, nagyon szép”) nyugtázták lelkesedésemet.

Itt már eléggé kezdett a nap sütni, minek következtében a Nagykovácsi felé vezető, lefagyott agyagos út teteje jól megolvadt. Zoli ügyesen akkorát esett rajta, h. azt hittem, fel sem kell többet, de még csak meg sem ütötte magát túlzottan… jó saras lett, de ezen a túrán többen is, tehát fel sem tűnt.

Itt történt meg egy meglehetősen kínos esemény. Nem voltunk már messze Nagykovácsitól, mikor Zoli lemaradt megnézni a virágokat. Mi mentünk tovább, közben lendületesen magyaráztam kézműves próbálkozásainkról.

Ekkor néztük be az elágazást. Ugyanazt, amit a KESAPIZ túrán is benéztem. Ismét balra húzódtunk jobb helyett, s hamarosan azon a réten találtuk magunkat, amiről rögtön tudom, h. benéztem az elágazást… nyilván nem mentünk vissza, hanem a NAHO módszert használva a GPS-szel visszanavigáltunk… Igaz h. közben át kellett mászni egy hegyen, de annyi baj legyen… Közben végig arról beszéltünk, h. Zoli biztos tolja, ami a csövön kifér, s közben el sem tudja képzelni, h. miért nem ér utol minket.

Nekem annyi haszna mindenképpen volt a letérésnek, h. találtam pár szem kissé megkésett téli fülőkét, ami a preparátumkészítéshez nagyon jól fog jönni. Nyilván nekem már ELŐBB kellett preparátumot csinálnom, mint hogy a szakellenőr tanfolyamon tanultuk volna, h. hogyan is kell pontosan, s nem volt teljes hosszmetszetem a gombicsekből. Hát most már lesz insallah.

Beértünk Nagykovácsiba. Röviden megemlékeztem érdekes éjszakánkról azon a helyen, ahol a P85-ön elhagytam Dugókát. Majd hamarosan jött Zoli telefonja: ő már a ponton van, mi hol vagyunk?

Hát, nem győztünk már várni rád, úgyhogy Enikő hazament, én meg továbbindultam, mondtam rezzenéstelenül. A vonal túlsó végén rövid, dermedt csend, majd egy bizonytalan „Na, ne hülyéskedj már!” Nyilván elnevettem magam, de ekkor már szinte benn is voltunk a ponton.

A parókián meleg, tea és kókuszgolyó várt, valamint, miután leültem táplálkozni, valaki rám köszönt a rövid távosok oklevélért álló sorából…

Hát, csak nem Szamóca volt az??? Akivel oly sok túrán mentünk együtt, többek között az első Kinizsimen is, de már ÉVEK óta nem is láttam, sőt, nem is írt nekem, elfelejtett már, pedig én sokat gondoltam rá, s Zolival is sokat emlegettük túrákon. Nagyon jó volt most találkozni, pár percet elbeszélgetni. Aztán másnap, privát Budai-hegységes kirándulásunkon 2x is összefutottunk vele, tehát elmondhatom, h. egy hétvége alatt SOKKAL többször találkoztam vele, mint 2 év alatt.

Sajna azonban nem időzhettünk túl sokáig, mert mi még csak félúton voltunk… Indultunk is tovább, azon a sárga sávon, ahol nemrégiben a BHTCS-n éjszaka befelé jöttünk… Felfele kellett menni, hát érdekes, nekem a BHTCS-n IS úgy tűnt, h. felfele kellett jönni, pedig szembe jöttünk akkor… Van egy grafikus, aki ilyen fura lépcsőket rajzolt, amik össze-vissza csatlakoznak egymásba, s egyszerre mennek felfele és lefele – M. Sz. tudná, h. ki az – lehet, h. ő tervezte Nagykovácsi környékét is…

Viszont ez volt az út egyik legszebb szakasza. Az idő gyönyörű volt – végig az volt amúgy – a Nap sütött:

A hegyoldalban menve most felülről láttuk a Meszes-hegy csúcsát, amely pedig úgy próbára tett minket a BHTCS-n, hát most SOKKAL alacsonyabbnak látszott:

Leértünk a Budai-hegységből, s visszatekintve láttuk magunk mögött a hegyeket, melyek között eddig haladtunk:

Aztán átmásztunk a létrán, amelynek a hiányzó fokát pótolták – pedig egyszer ügyesen be is estem a két fok közé, mert akkor még nem vettem észre, h. egy hiányzik…

Itt már kezdett egy kis sár mutatkozni, sőt, a falu előtt egyre több. Mielőtt a perbáli ponton bementünk volna a presszóba, mindenki igyekezett többé-kevésbé letakarítani a cipőjét.

Benn a ponton a pecsét mellé járt egy 100 forintos kupon, amit be lehetett váltani. Régebben adtak egy pohár teát, most meg sem kérdeztem, h. van-e inkább kóláztam és kávéztam, mert az éjszakai alvás hiányát eléggé éreztem. Rövid pihenő után indultunk tovább.

A tavalyi útvonalon kellett menni, ami tavaly „új” útvonal volt, vagyis nem fel a gombatelep mellett, amit eléggé sajnálok, mert részint gombaszerető ember vagyok, részint pedig Szamócában, TKM-ben s bennem mély nyomokat hagyott a gombatelep, olyannyira, h. a Gombatelep-maraton teljesítménytúra ötlete is megfogalmazódott bennem… azóta sem valósult meg, s sok esély sincs rá, lévén a gombatelep környéke magántulajdon, azért is nem mehettünk most sem fel arra. Kerültünk hát.

Az út kellemes volt, bár néhol messziről igencsak durvának tűnő emelkedők voltak benne - amelyek közelebbről elhamdulillah azért megszelídültek – s helyenként kicsit sáros is volt:

Aztán a szántóföld még rosszabb volt, bár nem volt olyan elmerülősen sáros, de meg volt fagyva, s az egyenetlen talaj csúszott alaposan.

Mindenesetre az anyácsapusztai pontot sokkal könnyebben elértük, mint számítottam rá, merem állítani, h. ha nem lett volna rajtam kamásli, az sem lett volna egy tragédia. Röviden elbeszélgettünk a pontőrrel, ettünk egy étcsokit, s indultunk a tó felé, mert lassan már esteledett:

Innen a tóig megint csak elég szántós területen haladtunk, de nem volt vészes az út, szerintem eddig ez volt a legkevésbé sáros Téli Turulom. A tónál sem volt nagy sár, viszont a látkép a szürkületben annyira szép volt, h. megálltunk egy fotó erejéig:

Sokat nem időztünk, mert előttünk volt még a túra végének nagy emelkedője, fel a Kakukk-hegyre, melyet egy kedves ismerősöm csak „kis fika-hegy” néven szokott volt emlegetni. Erős szürkületben, de azért csak feljutottunk rá, Zoli nyilván megelőzött, de azért feljutottam, pecsételés után nekiindultunk a nagyon meredek lejtőnek, de most kifogástalan volt a talaj, szerintem ennyire könnyen még nem jutottam le soha.

Hamarosan a betonúton voltunk, benn a faluban a házak között, s pár perc volt már csak hátra a célig. Ahol kiderült, h. 2 és fél óra múlva van busz Pestre, de a szervezők elvisznek Zsámbékra kocsival, ahonnan van félóránként.

Leültünk enni-inni, s bár én általában nem szeretek sokáig a célban időzni, most még elüldögéltem-teázgattam volna vagy 10 percet, mikor szóltak, h. hajrá, mert indul a kocsi Zsámbékra.

Felcihelődtünk, s a 6 órás buszt el is értük, ami mégiscsak SOKKAL barátságosabb, mint a 19:49-es…

Nagyon jól éreztük magunkat a túrán, gyönyörű idő volt, s a szervezés a megszokott módon szintén nagyon jó. Insallah itt leszünk jövőre is, sőt, talán még ősszel is.

Itthon még leültem dolgozni, s vasárnap ismét kelhettem 5-kor, h. a Turulról lemaradt húgommal részt vegyünk a margitszigeti Szent Margit nyomában sétán. Hideg volt kora reggel, a fagy érdekes jégvirág-mintákat rajzolt az aszfaltra:

Olyan szép volt, h. alig is mertünk lépni a járdán.

A túra 6 km-ét gyorsan végigjártuk, a húgom ezt a szép jeges szívet is találta útközben:

Aztán siettünk haza, mert mi még után a Budai-hegyekbe mentünk privát kirándulásra, ami nagyon jól sikerült elhamdulillah, ámbátor hideg volt nagyon, s a csapat egy része alaposan el is fáradt.

Mondjuk így nekem sem volt kilométerhiányom ezen a hétvégén...

BHTCS (A Budai-hegység Távoli Csúcsai)

Táv: 43 km

Szint: 1300 m

„Hozzám már hűtlenek lettek a szavak,
vagy én lettem, mint túláradt patak,
oly tétova, céltalan, parttalan
s ugy hordom sok régi hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.”

Nagyon hideg lett az óév utolsó s az újév első napjaira. December 30-án kis magántúrán voltunk a budaörsi hegyekben, napközben is fagyott, hiába sütött szikrázóan a Nap. Szilveszterkor azt terveztük, h. felmegyünk a János-hegyi kilátóba, de aztán a hőmérséklet hatására úgy döntöttünk, h. elég lesz, ha kimegyünk az erkélyre. Elég is volt.

Ennek ellenére mi Zolival menni akartunk a BHTCS-re. Tavaly nem szervezték a túrát a jégtörés miatt, idén nem akartuk kihagyni. M. Sz-ék reggel voltak a BUÉK túrán, „A talaj tökéletes. Fagyszáraz.”, jelentette SMS-ben, majd hozzátette: „Budaörshöz képest legyen rajtad egy plusz réteg mindenhol”. Remek, legalább nem sárban kell caplatni, mint 2 éve.

Egyre hidegebb lett estefelé, előre sajnáltam magunkat, ha Zoli szólt volna, h. ne menjünk, biztos nem hullattam volna könnyeket :). Ez a gondolat megerősödött bennem, mikor a Moszkva téren esni kezdett a hó… De mentünk, bár megbeszéltük, h. nem az elején rajtolunk, mert akkor a nagy tömeget el tudjuk kerülni. Végül becsatlakozott hozzánk István is, Zoli barátja, s hármasban neveztünk, majd rajtoltunk a nagykovácsi templom melletti parókián található rajt-célból 18:58-as rajtidővel.

Indulás előtt még áttanulmányoztuk a „meglepetés csúcsokat”. Ugyanis a túra útvonala nem kötött, hanem van 7 csúcs, aminek előre tudjuk a nevét, és a rajtban megadnak még 3 további pontot. Egyéni navigációval kell mindezeket felkeresni. Nekem volt koncepcióm, amiben részben TKM tanácsára hallgattam, aki sajnos nem jött velünk a túrára, pedig biztos nagyon élvezte volna…

Sajna 2 meglepetéscsúcs teljesen felborította a koncepciómat, mert annyira kívül estek a többi 7, előre ismert csúcsot összekötő útvonalon, h. teljesen új koncepciót kellett kidolgozni. A Hosszú-erdő-hegy névre keresztelt csúcs a Remete-szurdok bejáratánál volt található, a kék kör jelzés legtetején, a Kopasz-hegy meg a tarnai pihenőtől jól lefelé, TERMÉSZETESEN a Nagy-Kopasszal ellentétes irányban… no mindegy, elindultunk.

Amikor a fűtött helyiségből kiléptünk, brutálisan szembekapott minket a szél. Rajtam volt egy rövidujjú, egy hosszúujjú aláöltözet, egy polárfelső, és egy vastag dzseki, de fáztam. Amúgy később is, időről időre, főleg, ha szeles, kitett helyen voltunk, még menet közben is fáztam. Hát, ilyen ez a téli, éjszakai túrázás…

Amíg lehetett, a házak között, majd tovább egy dűlőúton mentünk első pontunk, a Kálvária-domb felé. Ugyan nem ott fordultunk le, ahol eredetileg akartam, mert elbeszélgettük a kereszteződést, de azért nagyot nem hibáztunk. Az egyik utcában már messziről láttuk egy ház előtt a világító fényeket, mi lehet ez, gondolkodtam. Közelebb érve láttuk, h. egy asztal, sütemények, termosz van kitéve az út szélére, felette a tábla: „BHTCS-kávézó teázó” (most, h. Zoli képét, mégiscsak teázó). Nagyon tetszett, bár a szolgáltatást nem vettük igénybe, alig is indultunk még el…

Ez a pont könnyen meglett, a pecsét mellé járt egy vaníliás karika, aztán Zoli és István tudtak egy rövidebb utat az erdőn át, az OKT ösvényig. Ebből az lett, h. négykézláb kellett mindenféle bokrok alatt átmászni, majd fatörzseken keresztül, majd a kövek közt botladoztunk, majd gyanítom, h. teljesen véletlenül rátaláltunk a kék jelzésre… ezen irány tovább a Remete-hegyre, majd annak félelmetes (sötétben még rosszabb) lejtőjén le, a szurdokba. A szurdok végén ágazott ki jobbra a kék kör jelzés, amelyen én még soha nem jártam, s hamarosan rájöttem, h. jó is volt ez így. Az a kifejezés, h. a kék kör meredeken megy felfelé, nem ábrázolja kellőképpen a helyzet valóságát, s érzem, h. „hozzám már hűtlenek lettek a szavak”, s így nem is próbálom tovább ábrázolni a helyzetet. Képzeljétek el.

Fenn a ponton egy kőbányaféle szélén álltunk, alattunk a kőbányához méltón meredek fal. Itt kaptam meg a remek hírt, h. ezen fogunk leereszkedni. Nem voltam túl boldog, bár, ha valami csoda folytán láthattam volna előre az éjszaka további részét, ez bizony csak egy kényelmes esti sétának tűnt volna. Már, ha a kényelmes esti séta részét képezheti a kőbányát egykoron lezáró, rozsdás szögesdrót, melyen többször fennakadtam, majd egy megcsúszás alkalmával erővel bele is kapaszkodtam, ami olyan tapasztalat volt számomra, amely olyan szavakat csalt ki belőlem azonnal, s később, Zoliékat az úton utolérve, amely bizonnyal rosszalló fejcsóválásra késztette volna bevezetőként választott idézetem szerzőjét.

Ja, apropó! Aki kitalálja, h. kitől s miből származik, s elsőként elküldi a megoldást, értékes tárgynyereményben fog részesülni. Google-t használni nem megengedett, bár ezt ellenőrizni én nyilván nem tudom, de mindenkinek a saját lelkiismeretére bízom.

A kőbányát követően átvágtunk Budakeszi utcáin, egy ideig a Meteor Maraton útvonalát követve, s a zöld plusz jelzésen megindultunk a következő pont felé. Ez egy hosszabb, ám eseménytelen szakasz volt, nem kerültünk halálos veszélybe, csak menni kellett, kitartóan. A Fekete-hegy, melyet első BHTCS-men akkori túratársaimmal oly sokat kerestünk, most könnyen meglett. Rövid ideig tárgyaltunk arról, h. megkeressük-e a ráadás csúcsot. Ezt nem kötelező felkeresni, de aki megteszi, az egy óra plusz szintidőt kap. Mivel elképzelésünk sem volt arról, h. hol lehet a kérdéses pont, hogyan lehet megközelíteni, s milyen a terep arrafelé, kihagytuk. Megindultunk a Kopasz-hegy felé.

Hát, ez kegyetlen volt. A Tarnai-pihenőtől RENGETEG szintet vesztettünk, nettó majd' 200 métert, s közben végig arra gondoltunk, h. itt bizony vissza kell majd mászni, s még tovább, a Nagy-kopaszra. Mindegy, mit lehet tenni, mentünk. A végén kicsit kavarogtunk a jelzésről letérve, h. hol vágjunk be az erdőbe a pontig, de aztán meglett, bár a vége elég keserves volt: köves hegyoldal, kivágott fák otthagyott törzseivel-gallyaival, s térd – és derékmagasság között változó felnövésekkel és bokrokkal.

Megkérdeztük a pontőrt, h. lehetséges-e más út, mint amin jöttünk, ő meg vidoran mondta, h. nem nagyon… nincs mese, leereszkedtünk a hegyről, majd a (minden értelemben) mélypontról nekivágtunk a Nagy-Kopaszra vezető emelkedőnek.

Ez elég keserves volt, azt hittem, soha nem érek fel. A Kopasz-hegy nemcsak messze volt, de igen alacsonyan is. Mikor végre felértünk, a Nagy-Kopaszon sem ácsorogtunk sokat, mert hideg volt.

Egyébként az egész túrára jellemző volt, h. a hideget viharos széllökések dobták fel, s mellette még a hó is szállingózott, néha kicsit, néha jobban, néha elállt. Nem alakult ki összefüggő hólepel, csak mintha néhol liszttel hintették volna meg az utat.

A Nagy-Kopasztól én teljesen a fiúkra bíztam a navigálást, mert ők előző teljesítéseik során kitapasztalták az Ilona-lakig vezető legjobb utat. Sikerült is megtalálni. Ez a szakasz nekem nagyon nyomorúságos volt, mert a brutál hideg ellenére pusztító álmosság uralkodott el rajtam. Ismét képes voltam arra, amit ismeretségi körömben csak én tudok produkálni: szó szerint elszundítottam menet közben, egy alkalommal arra ébredtem, h. recsegnek-ropognak az ágak, ahogy az útról letérve nyomulok be a bokrok közé.

Próbáltam összeszedni magam, bár nehezen ment, aztán, mikor végre elértünk az Ilona-lakhoz, s kicsit leültünk a melegben, teát inni, elemet cserélni a fejlámpában, stb., akkor azért csak bevettem egy koffeintablettát kávé helyett, bár nem tudom, h. ez használt jobban, vagy az ezt követő események…

Továbbinduláskor vetettem egy pillantást a GPS-emre, amin ott volt a 2 évvel ezelőtti túránk trekje. Igaz, h. akkor ellenkező irányból, szemből érkeztünk ide, de ez végül is mindegy. A trek szerint éppen ellenkező irányba mentünk, mint ahonnan jöttünk. Ezt az aggodalmamat közöltem is, de végül aztán csak lekeveredtünk egy ösvényre, ami nagyjából szintben ment, s láttam, h. keresztezni fogja a 2 évvel ezelőtti útvonalunkat. A megfelelő helyen egy igencsak halványan látszó ösvényféleségen neki is vágtunk a Cseresnyés-árokból kivezető brutál meredek falnak.

Itt kezdtek a dolgok eldurvulni. Mivel a sziklás meredek talajon az ösvény nyomvonala egyáltalán nem látszott, eléggé eltértünk tőle balra. Amikor elővettem a GPS-t, ezt láttam is, és szóltam is. Zoli kiment az eredeti nyomvonalra, s közölte, h. az még járhatatlanabb, hiába szerepel a térképen útként, már nem az. Kapaszkodtunk tovább felfele. Egy idő után már négykézláb.

Itt követtem el azt a súlyos hibát, h. túlzottan kimentem jobbra. Mindenki más balfelé húzott, ahol a fák között, az avaros hegyoldal sem volt egy leányálom, de ott azért könnyebb volt haladni. Én a járhatóbb részeket keresve jobbra tartottam, s hamarosan egy olyan meredeken lejtő sziklás részen találtam magam, h. világosban biztos nem megyek ki oda. De mire észrevettem, h. hol vagyok, már késő volt. Gyakorlatilag ott hasaltam a sziklán, a repedésekbe vájva az ujjaimat, amennyire tudtam, és ha próbáltam megmozdulni, akkor csúszni kezdtem lefelé. A hegyoldal meredekségét nézve ez a csúszás igen hamar végzetes gyorsaságúra fokozódhatott volna, így inkább igyekeztem mozdulatlan maradni, s azon gondolkodtam, h. most mi lesz.

A kő hideg volt. Kényelmetlen. Az ujjaim fáztak, s kezdtek elfáradni a kapaszkodásban. Mit lehetett mit tenni, felkiabáltam a fejem fölé: Zoli, merre menjek?

Zoli nagyon rendes volt, mert visszamászott tőlem balra, s onnan biztatott, hogy próbáljak odáig eljutni, mert ott a fák között sokkal könnyebb felmenni. Bár fizikailag segíteni nem tudott, de nagyon sokat jelentett maga a jelenléte, h. láttam, van olyan hely, ahova, ha eljutok, már nem lesz akkora gond. Illetve, amikor közelebb értem hozzá, elvette tőlem a botokat, amelyek ebben a helyzetben (időnként szó szerint hason csúszva mászva a meredek köves hegyoldalon) inkább csak zavartak.

Így már viszonylag hamar feljutottunk, bár nekem remegett mindenem, s nem csak a hidegtől. Megint csak azt mondhatom, h. azok a bizonyos szavak hűtlenek lettek hozzám, ha ott lettetek volna, tudnátok, h. milyen volt, így meg próbáljátok elképzelni, majd emeljétek hatványra.

Amikor sikerült felérni az ösvényre, már hamar meglett a Meszes-hegy. Aktuálisan nem is fáztam éppen :), pedig a hegyen lévő keresztre kitett hőmérő -8,5 fokot mutatott. Ehhez még hozzájön a süvítő szél, amitől sokkal hidegebbnek éreztük.

Két pont volt még hátra, a Nagy-Szénás, s az Alsó-Zsíros-hegy. Megint csak csalóka volt a dolog, mert én úgy éreztem, h. sokkal rövidebb ideig tartott a Meszes-hegyről a sárga sávra kiérni, mint most… nyilván most már a túra vége felé jártunk, s fáradtak voltunk. Úgy éreztem, h. soha nem jön el a sárga sáv, majd a kék plusz forgóajtója. Innen meg a kék sáv nem akart elérkezni :):):) Zoliék megálltak elemet cserélni, én mentem tovább, majd az emelkedőn utolértek felkiáltással, mert felfele már eléggé hányingerem volt mindig. De aztán csak bevártam őket, mert annyira hosszúnak tűnt ez a kék plusz szakasz, hogy már attól féltem, benéztem a kék sáv elágazást.

Felkapaszkodtunk, átmásztunk a Nagy-Szénáson, az ellenőrzőpont az emlékfalnál volt. Megállapítottuk, h. pont egy óránk van a szintidőből.

A Nagy-Szénástól simán le lehet érni egy óra alatt a nagykovácsi templomhoz. Igen ám, de nekünk még ki kellett menni az Alsó-Zsíros-hegyre a pecsétért… ez így már necces. Amikor az ottani pontra kiértünk, meg sem mertem nézni, h. mennyi az idő – jöjjön, aminek jönnie kell. Elkértem az itineremet Zolitól, akinél eddig volt, s mondtam, h. ne várjanak rám, menjenek, nehogy miattam ne legyen meg nekik a túra. Így is volt némi lelkiismeret-furdalásom, mert a Meszes-hegyi sziklamászó produkcióm miatt elég sok időt elvesztegettünk.

Amikor a betonútra leértünk Nagykovácsi házai között, Zoli hátrafordult. Tudunk még kocogni, kérdezte. Gondolom, ő megnézte, h. mennyi az idő…

Ti lehet, h. igen de én biztos nem, mondtam. A fő gondom az volt, h. ha negyven-akárhány km után, meredek lefele betonon, bakancsban elkezdek futkározni, annak a térdem nemigen örült volna, szerintem egy hétig nem állok lábra utána. A fiúk elfutottak, én meg szaporáztam a lépést, ahogy tudtam.

Nem kellett a parókián az órára néznem, h. tudjam, h. nem lesz meg. Amikor beléptem az ajtón, megszólalt a harangszó. 5:00-t jelzett. 18:58-kor indultunk. A szintidő 10 óra. Do the math, ahogy az angol mondaná…

Sajnos nem tudjuk megadni, mondta az egyik érkeztető, kicsúsztál a szintidőből. Három perccel, kérdeztem vissza. Nem, kettővel, jött a válasz. A lány, aki az okleveleket írta – már ugye azoknak, akik nem csúsztak ki a szintidőből – fájdalmas arccal közölte: nagyon sajnálom.

Én igazából annyira nem sajnáltam volna, mert a túra így is remek volt, eltekintve attól, h. kis híján meghaltam, és nagyon örültem annak, h. a fiúk 4 percet rám húztak, a szintidő vége előtt 2 perccel beértek, s így nekik meglett a teljesítés, és nem maradtak le róla miattam. Ami rosszul esett, az az, h. egyes jelenlévők a célban rendkívül viccesnek találták, h. én 2!!! perccel csúsztam ki a szintidőből, és ezen remekül elnevetgéltek. Számomra annyira vicces azért nem volt, illetve úgy gondolom, h. ilyesmivel inkább csak az viccelődjön, akinek a kárára történt…

Mindegy, végül túltettem magam a kedvességükön, bár egy időre inkább beálltam a sarokba egyedül, mert nem szerettem volna senkivel összeveszni, máshogy pedig nem tudtam volna reagálni. Aztán lenyugodtam, ittam a szervezők által kínált valóban remek gyümölcsteából, s mikor a fiúk megették a virslit, elindultunk haza.

Zoli elvitt a Hűvösvölgyig, már bőven járt a villamos. István felkeltett, mikor leszállt, s lelkemre kötötte, h. el ne aludjak…

Kibírtam a Moszkva térig ébren, s hamarosan már otthon voltam. Forró zuhany után 2 takaró alá feküdtem le, de elaludni nemigen tudtam. Kicsit szenvedtem, el-elszundítva, aztán inkább felkeltem enni :). Amúgy este meg már 7-kor aludtam szerintem.

Szóval, a túra érdekes volt, cseppet se unalmas, s már a végén is túltettem magam. Jót sétáltunk, azt mondhatom...

Karácsonyi Dolina

Táv: 33,4 km

Szint: 409 m

December 26-án, sőt, így az év vége felé sincs semmi túra, amit a magamfajta, autóval nem rendelkező túrázó normálisan meg tudna közelíteni. Meg ez amúgy is TKM túrája, mindenképpen menni akartam rá, immár 4. alkalommal.

Reggel iszonyat nehezen keltem fel, még dolgoznom kellett, aztán irány a vonat. Az idő nem volt kellemes, nyálkás, párás, ködös, basszus, ki az a hülye, aki ilyen időben túrázik, gondolkodtam el. Azon is gondolkodtam, h. bölcs dolog volt-e kamásli és váltónadrág nélkül elindulni… de hát a főszervező 2 nappal korábban azt írta tájékoztatójában, h. az útvonalon nincs sár, szóval nem akartam felesleges dolgokat cipelni. Gondoltam még AKKOR.

A vonaton egyre többet gondolkodtam a 20 km-es táv szépségeiről. Gyorsabban végigérek, hamarabb otthon leszek kb. 2 órával, előttem az egész délután… az ismerősök, akikkel a vonatról együtt szálltunk le, ilyen-olyan okok miatt szintén a 20-as távot választották. Én is egyre inkább hajlottam rá…

Egészen a rajtig… itt ugyanis a főszervező kezembe nyomta a VIP felirattal ellátott nevezési lapot, s ezek után nem volt képem lenevezni a kisebb távra… Hát milyen VIP az, aki különösebb indok nélkül, a rajtban, kezében a VIP-es nevezési lappal közli, h. jaj, hát bocsika, de inkább mégse… Hát nem vitt rá a lélek. Amúgy is csak hiszti az egész, gondoltam magamban, s nekivágtam a 33-as távnak.

Meg kell mondjam, h. a táj nem volt túlzottan lenyűgöző. Jó nagy fene köd van, mondaná ilyenkor kedvesen M. Sz. (aki nagyon bölcsen nem a túrán, hanem otthon, az ágyában tartózkodott ebben a pillanatban). Nagyjából ilyen:

Az általam igen kedvelt körbemenőkéből is ennyi látszott csak:

Viszont én úgy jöttem el, h. hoztam vászonszatyrot, kést, papírt, merth. Insallah én bizony gombászni fogok, kiváltképp, ha kalapos barátaim is így gondolják. Márpedig ez az időjárás igencsak kedvez a téli fajoknak, kései laskára, téli fülőkére, júdásfülére is számíthattam.

Az első fülőke-telepet rögtön még a műútról való letérés előtt megtaláltam, nagyrészt el voltak már öregedve, de a fiatal termőtesteket azért leszedtem, biztos, ami biztos:

Mihelyt lekanyarodtunk a műútról, azonnal kiderült, h. az „alig van sár”, az bizony nem pontos helyzetjelentés. A „BRUTÁLIS sár van”, no, az sokkal közelebb állt volna a valósághoz:

A sáros, erdőben kanyargó és hullámzó ösvény nyilván csúszott is, viszont többféle gombát is találtam, aranyos kis apróságokat:

de mellettük akadt júdásfüle is, fülkagylók, fülkagylók, lelkendeztem, amúgy nagyon szeretem a júdásfülét, bizarr kinézete ellenére nagyon finom gomba, ha valaki le tudja küzdeni azt, h. olyan érzés, mintha valaki másnak a fülcimpáját rágnánk éppen össze:

A pontok nem voltak emberesek, magunknak kellett pecsételni, én ügyesen a kezemet, az ellenőrzőlapomat s minden másomat is ügyesen összekentem a zöld festékkel. Viszont két db. Gombás pecsét is volt, egy légyölő galóca meg egy sárga rókagomba.

Az út mellett a kökénybokrokon rengeteg nagyszemű, nagyon finom kökény volt, sőt, a bokrok ezzel egyidőben virágoztak is:

Az idő amúgy kellemesen telt, szedegettem a gombákat (elég sokat), beszélgettem a túratársakkal, kiváltképp a visszatérő kérdésre válaszoltam: „Honnan szedtél te ennyi gombát ILYENKOR?”

Amúgy a táj nem sokat változott, sőt, ha lehet, még nagyobb köd lett:

Hamarosan elértem a két emberes pont egyikét, ahol Edit és családja rendkívül finom teát főzött, s nápolyival is kínált. Mutattam neki egy fülkagylót, amiért annyira lelkesedett, h. rögtön (még az eddigieknél is jobban) belopta magát a szívembe. Mert tényleg, ezek a júdásfülék annyira aranyosak, nagyon örülök, ha rajtam kívül más is így látja.

A ponton összeakadtam Julival is, akivel együtt jártunk még tavaly a TIT-es gombatanfolyamra. A szakellenőrire ő már nem jött, amit nagyon sajnálok, mert azóta sincs olyan jó csopitársam, mint ő és Judit voltak…

Hamarosan indultam tovább a pontról, majd szinte azonnal meg is álltam, újabb téli fülőke-telep mellett…

Így haladtam tovább, fotózgatva, beszélgetve, s egy csomó további gombát leszedve. A Golyófogó-völgyben utolértem Julit, ettem egy szendvicset, kaptam TKM-től nagyon finom teát.

A ponton remek hangulat uralkodott, a túrázók nyársaltak, teázgattak, forraltborozgattak, beszélgettek… többen megcsodálták kalapos barátaimat, akik eddigre már a napi kvótát meghaladó mennyiségben voltak jelen...

Innen már együtt mentünk be a célig Julival, bár beszélgetni nemigen tudtunk, mert egy velünk tartó (forraltborozástól és pálinkától) lelkes túratárs folyton más mederbe terelte a beszélgetést, mint a fellelhető gombafajok jellegzetességei…

A maradék 6 km-t már nagyon gyorsan legyűrtük… a célban az oklevélen s kitűzőn kívül kaptunk egy kedves mézeskalács figurát is:

Juli felajánlotta, h. behoznak Pestig kocsival, de a nem létező sárnak köszönhetően szó szerint combközépig sáros voltam, s így nem akartam más kocsijába beülni… még a vonaton is a térdemre fektettem a dzsekimet, mert attól féltem, h. ha a kalauz meglátja, hogy nézek ki, leszállít a vonatról...

Hazaérve gyorsan kiraktam, megtisztítottam a gombákat:

Megettem a júdásfüléket vacsorára… nagyon finomak voltak :)

Remekül éreztem magam a túrán, s hasonlóan remek kezdeményezésnek tartom, h. ebben a karácsony környéki, túra szempontból elég „holtidőben” is lehet menni valahova. Insallah jövőre is itt leszünk.

Tanúhegyek nyomában

Táv: 42,3 km

Szint: 1600 m

Tavaly nem sikerült eljutnunk erre a túrára, de idén megbeszéltük Zolival, h. menjünk mindenképpen. Jó kis túra ez, mondtuk, én buzgón helyeseltem, csak magamban hozzátéve, h. jaja, kivéve, mikor az ember a brutál meredek és sáros hegyoldalban próbál kepeszteni felfelé, de közben többet csúszik lefelé, mint amennyit halad felfelé. Viszont legalább csak 6 db ilyen hegy van a túra során. Ellenben a köztes időszakban meg vagy az aszfalton, vagy a két falu közötti szintén brutál sáros dűlőutakon kell kavirnyálni, mire eljutunk a fent említett hegyekhez, ahol aztán lásd, mint fentebb.

Amúgy, ha eddig nem jött volna le, én szeretem ám ezt a túrát, mert nagyon ritkán jutok el a Balaton-felvidékre, s innen a tanúhegyekről a kilátás gyönyörű, kivéve, ha ködös, felhős, párás idő van, vagyis november végén mindig.

Ja, a túra is november végén van, nyilván.

Kezdetben még megvolt az esély, h. M. Sz. is jön, és együtt megyünk, de aztán egyébirányú elfoglaltsága miatt ez az esély semmivé lett, s Zoli autójával vágtunk neki az útnak, becsatlakozott Péter és Gabi is, ilyen módon egyenlítve ki a nemek arányát az autóban. Reggel 5-kor találkoztunk a Moszkva téren, már nem is szisszenek fel a fél 4-es felkelés hallatán.

Előző este már az ország egészére, de KÜLÖNÖSEN az északnyugati területekre (gy. k. ahol a Balaton-felvidék is van) havas esőt, esőt mondtak. Hurrá. Természetesen ez nem tántoríthatott el minket, szorgalmasan gyűrtük a kilométereket – egyelőre autóval – az autópályán nyugat felé, miközben láss csodát, VALÓBAN esett a havas eső, és nem is kicsit, hanem inkább nagyon.

Nem értünk oda a rajtidő elejére, ami azért nem volt olyan nagy gond, mert így nem volt akkora tömeg a nevezésnél. Még tettünk-vettünk, pakolásztunk, és összebarátkoztam egy kissé túl sok fehér jeggyel rendelkező, de különben elbűvölő erdélyi kopóval, aztán neki is vágtunk. Mármint Zoli meg én. Péter és Gabi még szüttyögtek, de lévén, h. inkább kocogtak aztán, így is jóval előttünk értek be.

Kiérve Badacsonytomaj házai közül, hamarosan meg is kezdhettük az emelkedést felfele. 2 éve, mikor legutóbb voltunk, itt jó nagy tömeg volt, nem lehetett előzni se, meg gyorsabban menni se, M. Sz. kicsit ideges is lett. 

Most majdnem töküres volt az erdő, olyan tempóban mentünk, amilyenben csak akartunk (részemről: bírtunk).

A havas eső abbamaradt, s átadta helyét a hóesésnek. De tényleg, rendesen esett a hó, bár nem sok, és a hegyen meg is maradt, mintha vékony rétegben liszttel hintették volna be a tájat:

Az első hegy, a Badacsony 2,7 km a rajttól, de legalább van benne 300 méter szint is. Szóval nem unatkoztunk. A szél fújt, s brutál hideg volt, leizzadva beálltunk a pontnál kialakult pecsételős sorba. Zoli fel akart menni a kilátóba, mondtam, h menjen, amíg sorba állok, én nem megyek, lent is megfagyok. 

A pontőr elfogadta, h. becsszóra itt van ő is, és lepecsételte az igazolólapját, azért utólag megmutattam, h. tényleg itt van. Megindultunk lefele, az ú.n. Bujdosók Lépcsőjén, ami igencsak hosszú, meredek, szabálytalan lépcsősor, s az időjárási sajátosságoknak köszönhetően csúszott, mint a fene. A kéktúrán emlékeim szerint felfele jöttünk itt, ami egy komoly, embert próbáló emelkedő, de még mindig jobb, mint lefele, meg aztán 32 fokban, tűző napsütésben lényegesen kevésbé csúszott, mint most, és a kezem sem fázott, ha kapaszkodtam a korlátban. Akkor M. Sz. itt látott egy hatalmas kígyót, de sajna nem fogta meg, így mire én is odaértem, tovasiklott.

A szigligeti vár a Vár-hegyen már messziről látszott. Két éve a vár aljában volt az ellenőrzőpont, mert éppen renoválták a várat, így oda nem kellett felmenni, s milyen jó is volt az úgy. A várhoz felvezető nem túl hosszú s meredek szerpentin az még hagyján, no de utána… a kiépített falépcsőkön a vár LEGTETEJÉIG fel kellett menni, viszont legalább ott kaptunk nápolyit. Viszont mihelyt megálltunk, én megint kezdtem fázni, mentünk is tovább.

Némi aszfaltos vándorlást követően elértük az oroszlánfejes kutat, melyben nyáron sokáig figyeltük az úszkáló halakat: sügéreket és vörösszárnyú keszegeket. A halak még most is megvoltak, a hideg ellenére békésen úszkáltak a vízben… egy darabig nézegettük őket, aztán irány felfelé, a Szent-György hegyre.

Ez egy nagyon szép rész, a bazaltorgonákkal. OKT-oszlopok, mondta rájuk M. Sz., és valóban, ezen a túrán nagyon sokat előjött most nekem, h. milyen volt itt menni az OKT-n. Mondjuk akkor 30 fok feletti meleg, szikrázó napsütés és pazar kilátás volt. Mondjuk az OKT-oszlopok most is pompásak voltak:

Fenn ellenőrzőponton volt mindenféle ennivaló, mi inkább a sajátunkból ettünk, h. azt se kelljen cipelni, aztán, hát, gondolom, kitaláltátok, én menetrendszerint fázni kezdtem. Valamint, elérkeztünk a túra feléhez, s Zoli – szintén menetrend szerint – feltette a kínzó kérdést: hogy állunk a szintidővel? Szintidővel remekül álltunk, de azért mentünk tovább.

A kedvenc tanúhegyem, a Csobánc felé tartottunk. Ide egy mindig sáros út vezet, most is sáros volt, de nem túlzottan. A patakban, melyen át kellett kelni, elég sok víz volt most, de legalább volt egy, csak mérsékelten életveszélyes híd is:

Valamint, a patak előtt már néztem, h. nohát, milyen homoksziget van ott a vízben? Hát nem homoksziget volt, hanem egy szerencsétlen jószág:

Őzike, mondták a túratársak, pedig inkább szarvastehén volt ez. Ment a találgatás, h. mi történhetett vele, eltört a lába, és nem tudott kimászni a vízből, mondta valaki, de szerintem ennyi patakból törött lábbal is ki tudott volna menni simán, inkább meglőhették. Némi sajnálkozás után belátva, h. mást nem tehetünk, s már pörkölt sem készülhet a ki tudja, mióta ázó jószágból, mentünk tovább.

A Csobáncon kicsit nosztalgiáztam a várromok között, nohát, itt ültünk és kajáltunk a kéktúrán:

Itt már 27 km-nél jártunk, 15 volt még hátra, de arra nem volt remény természetesen, h. világosban beérjünk. Ráadásul pont az utolsó két hegyre a legnehezebb szerintem felmenni.

Egyelőre tartottunk a Tóti-hegy felé. Az út mellett gazos, elhanyagolt telkek, az úttól vagy 50 méterre egy almafán hatalmas, gyönyörű almák piroslanak. No de addig 50 méternyi derékig érő susnyán kellene átmászni… én nem vállaltam, de egy fiatal túratárs igen, ahogy mentünk tovább, még visszanéztem, derékig merülve a szederben törtetett az almák felé… később, amikor Zolira vártam az út mellett, utolért, kezében egy óriási almával. Megérte bemászni érte, kérdeztem. Igen nagyon finom, teccik kérni egy falatot? Kérdezte udvariasan a kb. középiskolás korú fiatalember, hát, ez van, én már néni vagyok… de teccetem kérni, le is vágott egy szeletet nekem a bicskájával, tényleg finom volt.

M. Sz. szerint a Tóti-hegyről a legszebb a kilátás. Mi már erősen sötétedésben értünk fel, de a levegő jó párás volt, világosban se sokat láttunk volna:

Elő kellett eddigre már venni a lámpákat, nekivágtunk az utolsó 8 kilométernek, én elővettem egy étcsokit, ami a hidegben kőkemény állagot vett fel, kétségbeesetten próbáltunk törni belőle, majd elrágódni rajta.

A Gulács – gulág, szoktuk volt mondani erre az utolsó nagy nekifutásra – igencsak nehezen megmászható a meredek, kifelé lejtő ösvénnyel a hegyoldalban, ráadásul 2 évvel ezelőtt óta az örvény tovább amortizálódott, utat már csak nyomokban tartalmaz. Hogy még jobb legyen, ugyanott kell lejönni, ahol felmentünk, így az amúgy is keskeny ösvényt kétirányú forgalom terheli. Azért megbirkóztunk vele, és a csúcsról már 5 km sem volt a célig. Zoli még elbeszélgetett a ponton, meg lefelé a szemben jövő ismerősökkel, kicsit lejjebb bevártam, és beszélgetve sétáltunk be a célba. Két útitársunk persze már réges-régen beért, a szomszéd pizzázóban tartózkodtak. Cipőcsere és átöltözés után felszedtük őket, s indultunk hazafelé.

A fiatalok a hátsó ülésen természetesen kb. 10 perc múlva aludtak, így rám maradt a feladat, h. Zolit szórakoztassam hazáig. Én már nem tudom, miről beszélgettünk, de elhamdulillah egyikünk sem aludt el hazáig...

Piros 85

Táv: 87,39 km

Szint: 3205 m

Ó, igen. A Nagy Szakrális Piros 85 Sétáljunk El Budapestről Budaörsre 87 km Alatt, Mikor Pedig 10 km-ből Is Megoldható Lenne. Emlékeztek, egykoron ez volt „C” Projekt. Azóta is megyek, minden évben. Tavaly nem mentem végig, 65-nél kiszálltam, pedig nem voltam teljesen padlón, csak kisétáltam magam. No, majd idén, gondoltam, mivel idén Zoli is ígérkezett, h. velem tart. Idén insallah végigmegyünk.

6-tól lehet rajtolni, s ezt ki is szerettem volna használni. Vasárnap ugyanis a gombatanfolyamom utolsó terepgyakorlata volt, s reggel 8-ra a Kolosy téren kellett lennem. Hurrá.

¾ 6-ra a rajtban voltam, hosszú sorok, de gyorsan lement. Kissé megilletődve vettem át (10 K HUF letét ellenében…) az ú.n. „dugókát”. Ez egy ilyen kis hosszúkás csippel ellátott izé, amivel eddig csak a terepfutók mentek: van egy ellenőrző készülék, amibe beledugja az ember a dugókát, az csippant és villan egyet, s már regisztrálták is, h. az adott számú dugóka tulajdonosa adott időpontban áthaladt az adott ponton. Nekem, nem lévén futó, még soha nem volt ilyenem, ezért nézegettem megilletődve. Hát, ezt én biztosan el fogom hagyni, mondtam némi idétlen vigyor kíséretében a rajtoltatónak.

(Itt szúrnám közbe Mohammed Próféta (s.a.w.) mondását: „A megpróbáltatás a szótól függ, ami az ember száján kijön.” S hogy ez milyen igaz, azt majd később meglátjátok.)

Zolinak összekeveredett a buszmenetrendje, tehát késett, befutott viszont időközben Megbízott Szakértőnk, aki legnagyobb meglepetésemre megvárt minket az indulással. Mondjuk azt sejtettem, h. közös haladásunk nem lesz hosszú életű, mert nekem ő gyors, s az első emelkedőn többnyire úgy elhagy, mint annak idején Bold Pilot a teljes mezőnyt a 19 éve fennálló pályarekordjával a török derbin. Feladtam egy csomagot dobozos kólával s a softshell mellényemmel Kopár-csárdához. Hamarosan befutott Zoli is, s dugókáinkkal felszerelkezve végül fél 7-kor sikerült némi GPS-állítgatást követően nekivágni a távnak.

A történelmi hűség kedvéért megjegyezném, h. a túra során egyetlen alkalommal sem vettem ki a GPS-t a tokjából.

Az első ellenőrzőpont a Nagy-Kevély tetején van, ide 1:22-es idővel érkeztünk, legnagyobb meglepetésemre még M. Sz-kel együtt. Hatmarosan Zoli is befutott, együtt indultunk lefelé, én már brutál éhes voltam, hallhatóan korgott a gyomrom, mire a csikóvári elágazáshoz értünk, ahol a frissítőpont volt. Szokásos mindenféle aszalt gyümölcs, csoki, frutti – bár én nagyon hiányoltam a tavalyi aszalt koktélparadicsomot, mangót s tejkaramellát, de nyilván így is akadt egy csomó dolog, még nekem is, aki köztudottan csak enni járok a túrákra. Rövid táplálkozás és szörp után indultunk tovább a Tölgyikrek felé. Ez egy nagyon kellemes szakasz, szép részekkel, tölgyesekkel, volt egy csomó gomba, néha mutogattam a fiúknak, h. ez itt az émelyítő pereszke, ez meg a karcsú őzláb, és milyen cuki ez a kis párducgalóca, de mivel gombán kívül szint is van a szakaszban, inkább lélegeztem.

Az erdő igazán gyönyörű volt, még Zoli sem panaszkodott, aki egy ideje már azon problémázik túrákon, h. nem elég színesek a fák. Hát most ilyen gond nem volt:

A fák gyönyörűek, az idő ideális volt, a talaj is nagyon jó, néhol volt sár, de nem sok, és ki lehetett kerülni.

Egy perc pihenő után mentünk tovább, Dömösig ez egy viszonylag könnyű szakasz. Kicsit aggódtam a patakátkelések miatt, az elmúlt napok esőzései miatt, de nem volt vészes, könnyen át lehetett menni.

Közben már utolért minket a terepfutó mezőny, az élen haladók nagyon nyomták, de sajnos Gábor nem volt itt, pedig mindig igencsak lelkesen drukkoltam neki az eddigi években. Ahol lehetett, félreálltunk a futóknak, de hát volt olyan, h. választani kellett az életem és a félreállás között, s ilyenkor, hogy, hogy nem, az életemet választottam.

Közben Zoli kicsit lemaradt, mint mentünk M. Sz. társaságában, beszélgetve, egyszer csak előttünk egy szegény futó akkorát esett, h. azt hittem, nem kel fel, de elhamdulillah megúszta, és hamarosan újra leelőzött minket. Ez volt az egyetlen gond a talajjal, h. az avartakaró miatt sokszor nem látszottak a kövek vagy fatuskók. Ilyenkor az ember botlik, s ha nincs nála bot, el is esik.

Közben, mikor Zoli beért minket, elmeséltem neki a fantasztikus tervet, amit kieszeltünk: Dömösről a piros sáv piros háromszög elágazástól felugrunk a Vadálló-kövekre. A szintidőbe belefér, mondtam Zolinak, aki nem nagyon lelkesedett. (amúgy én sem gondoltam 100% komolyan)

Inkább bekocogtunk Dömösre, ahol az első komolyabb pihenőt tartottuk: dugókáztunk, majd ittunk kólát, ettünk is, sőt, leültünk vagy 10 percre. Aztán pedig nekivágtunk a túra (talán) legnehezebb szakaszának: fel Dobogókőre. Itt kb. 6 km-ben van kb. 600 m szint, szóval nem egyszerű. Tavaly itt maradtam el M. Sz-től. Idén, legnagyobb megdöbbenésemre, nem így történt… Inkább Zoli maradt le másokkal beszélgetve, nekem kicsit lelkifurdalásom volt, h. én hívtam el a túrára, aztán a Kopár-csárdáig nem is igen láttam. Mondjuk nélkülem is tök jól feltalálja magát, nem kell ám őt félteni.

Szóval, mentünk felfelé, számomra kicsit túlzott tempóban, de kivételesen jól esett. Aranyos történeteket mesélgettem a békésen hallgató M. Sz-nek, többek között TKM-mel való közös túránkról. A Rezső-kilátónál kimentünk fotózni, aztán már ott is voltunk a dobogókői ponton. 36,2 km, 1600 m szint, hurrá.

Amúgy ezen a túrán mindig úgy vagyok, h. felérek Dobogókőre, s úgy érzem, h. kisétáltam magam. Ha itt lenne a cél, akkor sem hullatnék könnyeket. Az idei év volt az első kivétel: volt kedvem tovább menni, úgy sétálnék még, gondoltam.

Hosszas keresgélés után megtaláltam a mosdót, addig. M. Sz. kért egy kólát nekem a büfében, bevártuk Zolit, ettünk, ittunk, mentünk tovább. Innen nagyrészt lefelé, kellemes pihentető szakasz, az erdő változatlanul gyönyörű. Mentünk M. Sz-szel, hol beszélgettünk, hol nem, és reméltük, h. beérünk a Kopár-csárdához lámpa nélkül. Hát nem sikerült. A Fehér-(vagy Vörös-?)hegy brutális, de szerencsére nem hosszú emelkedőjén még felkapaszkodtunk, utána a fenyvesben is elmentünk lámpa nélkül, de amikor a végén befordultunk az erdőbe, akkor már kellett. Mint eddig mindig, most is lámpával értem a Kopár-csárdához. 53,7 km, 2063 m szint.

Dugóka. M. Sz. kért gulyáslevest. Én átvettem a rajtban feladott csomagomat. Megettem egy szendvicset, bár nagyon-nagyon nem kívántam, de éreztem, h. muszáj. Megittam a dobozos kólámat, ami viszont nagyon jólesett. M. Sz. hozott nekem egy kis marék aszalt koktélparadicsomot, ami szintén nagyon jól esett. Befutott Zoli. Kért gulyást. Közben én elkezdtem fázni, de nem akartam felvenni a mellényt, mert tudtam, h. ha megindulunk, melegem lesz. Ismét csak a történelmi hűség kedvéért: a mellény egy másodpercig sem volt rajtam. Még jó, h. elhoztam...

Amúgy itt már fáradt voltam. Eddig azért lényegesen gyorsabban jöttem, mint ahogy egyedül jöttem volna, s ki is fejtettem a fiúknak, h. ezt a tempót én nem fogom bírni végig, de menjenek csak, ahogy tudnak, nem kell rám várni, egyedül is betalálok a célba, satöbbi.

Amúgy nagyon rendesek voltak, és végig megvártak, sőt, de erről majd később.

Végre sikerült elindulni, s bár eleinte menet közben is fáztam, a Kakukk-hegyre felvezető meredek emelkedő megoldotta a problémát. Innen ismét könnyebb szakasz következett a Hosszú-árok aljáig, két gond volt csak: időnként valami félelmetes hideghullámok értek el minket, illetve nekem egyre rosszabb volt a gyomrom, egy idő után brutális hányingerem lett, pedig nem is felfelé mentünk. Mondtam is a fiúknak, h. majd a ponton bevárom őket, mert nekem muszáj egy magnézium meg egy pohár kóla. Magnéziumom volt, kólát a pontőröktől reméltem kapni. Így is lett elhamdulillah, mikor beszáguldottam a pontra, Egonék igen kedvesen előhalásztak valahonnan egy üveg kólát, s kaptam egy pohárral. Bevettem vele a magnéziumot. Csokit nem tudtam enni, de biztattak, h. hozzam el az útra, el is hoztam, azóta is ott van a hátizsákomban.

No, innen kezdődött a szenvedés. Fel a Hosszú-árkon a Nagy-szénásra. Közben folyamatos hányinger, energiaszint alulról közelíti a nullát. A fiúk rendesek voltak, és bevártak a ponton, ahová elég megviselten értem fel. Meglett, de ez a szakasz nehezebben, mint tavaly. Tavaly szinte észre se vettem, egyszer csak fenn voltam. Idén az „észre se vettem” kitétel még csak véletlenül sem merült fel…

Innen még kicsit felfelé kellett menni, eztán meg csak lekocogtunk Nagykovácsiba. Zoli megint eltűnt valahogy. A temetőnél becsületesen végigmentünk a piros jelzésen, nem vágtunk le a sikátoron, s hamarosan benn voltunk az ellenőrzőponton, ahol meleg, kávé, kaja s kedves emberek vártak. Ettem házi kőrözöttes kenyeret, ami fantasztikusan finom volt, meg csokit, ami szintén. Azt nem mondom, h. jól is esett, mert nem annyira, mert a gyomrom továbbra sem volt jó, de éreztem, h. ha nem eszek valamit, nem megyek végig. Kicsit elüldögéltünk, aztán mentünk tovább, vissza a főúton a piros jelzésig, amiről letértünk, mikor az EP felé fordultunk.

Nagykovácsiból egy brutál meredek út vezet ki az erdőbe, s bár tanult kollégám megmondta, h. „aszfalton nem számít a szint”, most nekem igenis nagyon számított. Hihetetlen hideg volt, deresek az autók, majd megfagytam. A meredek úton megálltam, igazából csak alibiből (lélegezni), végignéztem a kezemen, majd nyúltam a zsebembe, ám (még az eddiginél is jobban) megfagyott bennem a vér.

„Fiúk! Baj van.” - torpantam meg az út közepén. Micsoda, érdeklődtek ők.

Elhagytam azt a KRETÉN dugókát.

Nézd meg a zsebeidet, hangzott az instrukció. Megtettem, de ettől a dugóka nem nőtt vissza oda.

Elhagytam, véglegesen és visszavonhatatlanul.

Ezzel nemcsak a 10 K HUF letét vész oda, hanem a teljesítésem is, hiába megyek végig.

Menjünk vissza, és keressük meg, mondták azonnal a fiúk. Én tiltakoztam, hagyjuk a fenébe, nem érdekel, ha már elindultunk, menjünk, én nem megyek vissza sehova.

Ők azonban ellentmondást nem tűrően kijelentették, h. visszamegyünk, a szintidőbe bőven beleférünk. Én meg nem tiltakoztam tovább, bár iszonyú rosszul éreztem magam a saját hülyeségem meg amiatt, h. miattam lesz rosszabb az ő idejük is.

Az volt a baj, h. nem mertem zsebre tenni Dugókát, nehogy pl. a zsebkendővel kirántsam onnan, ezért az ujjamra húztam. Ez úgy megy, h. van rajta ilyen gumis pánt, amivel az ember az ujjára tudja húzni. Így néz ki:

Amíg nem volt hideg napközben, nem is volt gond, éreztem, h. Dugóka ott van az ujjamon. Ám Nagykovácsiból indulva felvettem a kesztyűt, s arra húztam rá Dugókát, s így nem éreztem, mikor lecsúszott az ujjamról…

Tanulság: előbb Dugóka, aztán a kesztyű, ez a helyes öltözködési sorrend.

Mindegy, mentünk visszafele, csatárláncban, lefelé bámulva, fejlámpáink fényében vizslatva az aszfaltot. A szembejövőket is kérdeztük, h. nem találtak-e egy dugókát. Végre valaki mondta, h. valaki talált egyet, s bevitte az ellenőrzőpontra. Nem örültem. Egész odáig vissza kell menni…

A ponton M. Sz. kinnmaradt, mi Zolival bementünk, érdeklődtem, s kiderült, h. KÉT dugókát is bevittek: az egyik még ott van, a másikat továbbvitték. No, ha az enyémet vitték tovább, nagyon ideges leszek, gondoltam. Hol az itt lévő dugóka, kérdeztük, kiderült, h. a megtaláló a mosdóban van, miként a dugóka is vele. Pár perces várakozás után egyre zaklatottabb lettem, mire Zoli bement a mosdóba érdeklődni – lévén a megtaláló fiú…

A dugóka elő is került – igen ám, de honnan lehetne tudni, h. az enyém-e ez? Minden dugókának van száma, ami egy indulóhoz van rendelve – ahhoz azonban, h. ezt megtudjuk, fel kellett hívni a szervezőket, h. ugyan nézzék már meg a központi nyilvántartásban…

Boldogan jelenthetem, h. a 347709 számú dugóka az én Dugókám volt! Indulhattunk tovább, alig fél óra veszteséggel, ami azóta is nyomja lelkemet… Fiúk, majd meghívlak titeket egy gombapörköltre, jó?

Innen van még pár hupli a hátra lévő kb. 24 km-ben: a Vörös-pocsolyás hát, Fekete-fej, Hárs-hegy, János-hegy, Budaörsi-hegy. A Fekete-fejig nem volt gond, remekül ment, nem kellett rám várni, simán tartottam a lépést M. sz-kel. No, utána viszont beütött a krach…

Már a Hárs-hegy oldalába is alig bírtam felmászni. Után a János-hegy még rosszabb volt, a hányingerem nem múlt el, sőt, erősödött. A János-hegyi ponton a pontőr aludt a kocsiban, dugókáztunk (féltve őrzött Dugókámról lehúztam a kesztyűt, csippantottam, kesztyű vissza), én elvettem egy csomag ropit, s lefele a felét magamba erőltettem, ettől kicsit jobb lett.

Itt jött viszont az álmosság. Makkosmária felé nem nehéz a terep, nem is emelkedik (csak a végén), de le-lemaradtam a fiúk mögött, mert egyszerűen bealudtam menet közben. Még álmodtam is. Éppen brutál hideg volt, s én menet közben azt álmodtam, h. otthon vagyok, lefeküdtem a kanapéra, s talpamat a cserépkályhának nyomom, de a lábfejemen kívül mindenem fázik. Naná, mert a téli bakancsom volt rajtam, a lábam tényleg nem fázott, de azon kívül tényleg mindenem… meg még valamit álmodtam, amit el is meséltem azon melegében a fiúknak, de azóta már elfelejtettem. Bevártak, ahogy félálomban közeledtem feléjük, aztán M. Sz. a török politikai helyzetről kérdezgetett, de szerintem inkább azért, h. ébren tartson, mint különösebb mély érdeklődésből. Vagy azt is csak álmodtam? Komolyan nem tudom...

Makkosmáriára érve Zoli megint elmaradt valahol. Nem időztünk sokáig, mert tényleg hideg volt, a vizes füvön átvágva tértünk vissza a piros jelzésre, Zoli legnagyobb örömére, aki balett-topánkára hajazó nyári futócipőben érkezett, velünk ellentétben, akik bakancsban…

Itt viszont rövid pihentető szakasz után jött a Végvári-sziklától felfelé vezető emelkedő, ami egyébként sem lankás, de 80 km felett meg már pláne nem az. Azt hittem, sosem érünk fel. Legalábbis én nem…

Viszont ezt leküzdve valahogy visszatért az erőm és az életkedvem is, ismét tudtam menni, még a Budaörsi-hegy leküzdése sem okozott különösebb nehézséget, s innentől a célig megint jól voltam, jó tempót tudtam menni a Fekete-fej Végvári-szikla közötti mintegy 10 km szenvedést követően. No, enni azt továbbra sem tudtam, viszont a hideg víz az ivózsákból nagyon jólesett.

Zolit már elég régen riogattam azzal, h. milyen SZÖRNYŰ a piros végén lemenni Budaörsre azon az úton, amely egy 10-es FOSvályú skálán mérve simán ad egy 7-9 közötti értéket, időjárási viszonyoktól függően.

Most elhamdulillah éjszaka nem volt köd. Személyes elméletem szerint a köd is fázott, s nem mert előjönni. Ezért nem volt csúszós az út, a köveken nem ült vastag nyálkaréteg, s az az érték inkább 7-es volt, de így sem volt kellemes lemenni. Azért persze csak leértünk, s az aszfalton már hamar benn voltunk a célban.

A harmadik teljesítésért járó jelvény igen szép, s én nagyon örültem neki:

A célban elmondtam, h. a továbbiakban nem kívánok olyan túrákon részt venni, amelyekben 300 méternél több szint van. Távról nem nyilatkoztam. És ezt az elképzelésemet azóta egyébként már revidiáltam.

Ittam teát, kicsit beszélgettünk, majd hívtam egy taxit, és 3 után már otthon is voltam. Ez azért volt remek, mert másnap kelhettem 6-kor, h. menjek a terepgyakorlatra. Nem mondhatnám, h. 2 órányi alvás és 87 km séta után őszinte mosollyal rohangásztam fel a hegyoldalba a különböző Tricholoma és Clitocybe fajokért…

A túra remek volt, bár néhány szakaszával igencsak megszenvedtem. Ez úton is köszönöm túratársaimnak a társaságot, mert nélkülük nem biztos, h. végigmentem volna, illetve az 100%, h. nem megyek vissza Dugókáért… Insallah jövőre már tudni fogom, h. előbb a dugóka, aztán a kesztyű.