Tanúhegyek nyomában

Táv: 42,3 km

Szint: 1600 m

Tavaly nem sikerült eljutnunk erre a túrára, de idén megbeszéltük Zolival, h. menjünk mindenképpen. Jó kis túra ez, mondtuk, én buzgón helyeseltem, csak magamban hozzátéve, h. jaja, kivéve, mikor az ember a brutál meredek és sáros hegyoldalban próbál kepeszteni felfelé, de közben többet csúszik lefelé, mint amennyit halad felfelé. Viszont legalább csak 6 db ilyen hegy van a túra során. Ellenben a köztes időszakban meg vagy az aszfalton, vagy a két falu közötti szintén brutál sáros dűlőutakon kell kavirnyálni, mire eljutunk a fent említett hegyekhez, ahol aztán lásd, mint fentebb.

Amúgy, ha eddig nem jött volna le, én szeretem ám ezt a túrát, mert nagyon ritkán jutok el a Balaton-felvidékre, s innen a tanúhegyekről a kilátás gyönyörű, kivéve, ha ködös, felhős, párás idő van, vagyis november végén mindig.

Ja, a túra is november végén van, nyilván.

Kezdetben még megvolt az esély, h. M. Sz. is jön, és együtt megyünk, de aztán egyébirányú elfoglaltsága miatt ez az esély semmivé lett, s Zoli autójával vágtunk neki az útnak, becsatlakozott Péter és Gabi is, ilyen módon egyenlítve ki a nemek arányát az autóban. Reggel 5-kor találkoztunk a Moszkva téren, már nem is szisszenek fel a fél 4-es felkelés hallatán.

Előző este már az ország egészére, de KÜLÖNÖSEN az északnyugati területekre (gy. k. ahol a Balaton-felvidék is van) havas esőt, esőt mondtak. Hurrá. Természetesen ez nem tántoríthatott el minket, szorgalmasan gyűrtük a kilométereket – egyelőre autóval – az autópályán nyugat felé, miközben láss csodát, VALÓBAN esett a havas eső, és nem is kicsit, hanem inkább nagyon.

Nem értünk oda a rajtidő elejére, ami azért nem volt olyan nagy gond, mert így nem volt akkora tömeg a nevezésnél. Még tettünk-vettünk, pakolásztunk, és összebarátkoztam egy kissé túl sok fehér jeggyel rendelkező, de különben elbűvölő erdélyi kopóval, aztán neki is vágtunk. Mármint Zoli meg én. Péter és Gabi még szüttyögtek, de lévén, h. inkább kocogtak aztán, így is jóval előttünk értek be.

Kiérve Badacsonytomaj házai közül, hamarosan meg is kezdhettük az emelkedést felfele. 2 éve, mikor legutóbb voltunk, itt jó nagy tömeg volt, nem lehetett előzni se, meg gyorsabban menni se, M. Sz. kicsit ideges is lett. 

Most majdnem töküres volt az erdő, olyan tempóban mentünk, amilyenben csak akartunk (részemről: bírtunk).

A havas eső abbamaradt, s átadta helyét a hóesésnek. De tényleg, rendesen esett a hó, bár nem sok, és a hegyen meg is maradt, mintha vékony rétegben liszttel hintették volna be a tájat:

Az első hegy, a Badacsony 2,7 km a rajttól, de legalább van benne 300 méter szint is. Szóval nem unatkoztunk. A szél fújt, s brutál hideg volt, leizzadva beálltunk a pontnál kialakult pecsételős sorba. Zoli fel akart menni a kilátóba, mondtam, h menjen, amíg sorba állok, én nem megyek, lent is megfagyok. 

A pontőr elfogadta, h. becsszóra itt van ő is, és lepecsételte az igazolólapját, azért utólag megmutattam, h. tényleg itt van. Megindultunk lefele, az ú.n. Bujdosók Lépcsőjén, ami igencsak hosszú, meredek, szabálytalan lépcsősor, s az időjárási sajátosságoknak köszönhetően csúszott, mint a fene. A kéktúrán emlékeim szerint felfele jöttünk itt, ami egy komoly, embert próbáló emelkedő, de még mindig jobb, mint lefele, meg aztán 32 fokban, tűző napsütésben lényegesen kevésbé csúszott, mint most, és a kezem sem fázott, ha kapaszkodtam a korlátban. Akkor M. Sz. itt látott egy hatalmas kígyót, de sajna nem fogta meg, így mire én is odaértem, tovasiklott.

A szigligeti vár a Vár-hegyen már messziről látszott. Két éve a vár aljában volt az ellenőrzőpont, mert éppen renoválták a várat, így oda nem kellett felmenni, s milyen jó is volt az úgy. A várhoz felvezető nem túl hosszú s meredek szerpentin az még hagyján, no de utána… a kiépített falépcsőkön a vár LEGTETEJÉIG fel kellett menni, viszont legalább ott kaptunk nápolyit. Viszont mihelyt megálltunk, én megint kezdtem fázni, mentünk is tovább.

Némi aszfaltos vándorlást követően elértük az oroszlánfejes kutat, melyben nyáron sokáig figyeltük az úszkáló halakat: sügéreket és vörösszárnyú keszegeket. A halak még most is megvoltak, a hideg ellenére békésen úszkáltak a vízben… egy darabig nézegettük őket, aztán irány felfelé, a Szent-György hegyre.

Ez egy nagyon szép rész, a bazaltorgonákkal. OKT-oszlopok, mondta rájuk M. Sz., és valóban, ezen a túrán nagyon sokat előjött most nekem, h. milyen volt itt menni az OKT-n. Mondjuk akkor 30 fok feletti meleg, szikrázó napsütés és pazar kilátás volt. Mondjuk az OKT-oszlopok most is pompásak voltak:

Fenn ellenőrzőponton volt mindenféle ennivaló, mi inkább a sajátunkból ettünk, h. azt se kelljen cipelni, aztán, hát, gondolom, kitaláltátok, én menetrendszerint fázni kezdtem. Valamint, elérkeztünk a túra feléhez, s Zoli – szintén menetrend szerint – feltette a kínzó kérdést: hogy állunk a szintidővel? Szintidővel remekül álltunk, de azért mentünk tovább.

A kedvenc tanúhegyem, a Csobánc felé tartottunk. Ide egy mindig sáros út vezet, most is sáros volt, de nem túlzottan. A patakban, melyen át kellett kelni, elég sok víz volt most, de legalább volt egy, csak mérsékelten életveszélyes híd is:

Valamint, a patak előtt már néztem, h. nohát, milyen homoksziget van ott a vízben? Hát nem homoksziget volt, hanem egy szerencsétlen jószág:

Őzike, mondták a túratársak, pedig inkább szarvastehén volt ez. Ment a találgatás, h. mi történhetett vele, eltört a lába, és nem tudott kimászni a vízből, mondta valaki, de szerintem ennyi patakból törött lábbal is ki tudott volna menni simán, inkább meglőhették. Némi sajnálkozás után belátva, h. mást nem tehetünk, s már pörkölt sem készülhet a ki tudja, mióta ázó jószágból, mentünk tovább.

A Csobáncon kicsit nosztalgiáztam a várromok között, nohát, itt ültünk és kajáltunk a kéktúrán:

Itt már 27 km-nél jártunk, 15 volt még hátra, de arra nem volt remény természetesen, h. világosban beérjünk. Ráadásul pont az utolsó két hegyre a legnehezebb szerintem felmenni.

Egyelőre tartottunk a Tóti-hegy felé. Az út mellett gazos, elhanyagolt telkek, az úttól vagy 50 méterre egy almafán hatalmas, gyönyörű almák piroslanak. No de addig 50 méternyi derékig érő susnyán kellene átmászni… én nem vállaltam, de egy fiatal túratárs igen, ahogy mentünk tovább, még visszanéztem, derékig merülve a szederben törtetett az almák felé… később, amikor Zolira vártam az út mellett, utolért, kezében egy óriási almával. Megérte bemászni érte, kérdeztem. Igen nagyon finom, teccik kérni egy falatot? Kérdezte udvariasan a kb. középiskolás korú fiatalember, hát, ez van, én már néni vagyok… de teccetem kérni, le is vágott egy szeletet nekem a bicskájával, tényleg finom volt.

M. Sz. szerint a Tóti-hegyről a legszebb a kilátás. Mi már erősen sötétedésben értünk fel, de a levegő jó párás volt, világosban se sokat láttunk volna:

Elő kellett eddigre már venni a lámpákat, nekivágtunk az utolsó 8 kilométernek, én elővettem egy étcsokit, ami a hidegben kőkemény állagot vett fel, kétségbeesetten próbáltunk törni belőle, majd elrágódni rajta.

A Gulács – gulág, szoktuk volt mondani erre az utolsó nagy nekifutásra – igencsak nehezen megmászható a meredek, kifelé lejtő ösvénnyel a hegyoldalban, ráadásul 2 évvel ezelőtt óta az örvény tovább amortizálódott, utat már csak nyomokban tartalmaz. Hogy még jobb legyen, ugyanott kell lejönni, ahol felmentünk, így az amúgy is keskeny ösvényt kétirányú forgalom terheli. Azért megbirkóztunk vele, és a csúcsról már 5 km sem volt a célig. Zoli még elbeszélgetett a ponton, meg lefelé a szemben jövő ismerősökkel, kicsit lejjebb bevártam, és beszélgetve sétáltunk be a célba. Két útitársunk persze már réges-régen beért, a szomszéd pizzázóban tartózkodtak. Cipőcsere és átöltözés után felszedtük őket, s indultunk hazafelé.

A fiatalok a hátsó ülésen természetesen kb. 10 perc múlva aludtak, így rám maradt a feladat, h. Zolit szórakoztassam hazáig. Én már nem tudom, miről beszélgettünk, de elhamdulillah egyikünk sem aludt el hazáig...