Piros 85

Táv: 87,39 km

Szint: 3205 m

Ó, igen. A Nagy Szakrális Piros 85 Sétáljunk El Budapestről Budaörsre 87 km Alatt, Mikor Pedig 10 km-ből Is Megoldható Lenne. Emlékeztek, egykoron ez volt „C” Projekt. Azóta is megyek, minden évben. Tavaly nem mentem végig, 65-nél kiszálltam, pedig nem voltam teljesen padlón, csak kisétáltam magam. No, majd idén, gondoltam, mivel idén Zoli is ígérkezett, h. velem tart. Idén insallah végigmegyünk.

6-tól lehet rajtolni, s ezt ki is szerettem volna használni. Vasárnap ugyanis a gombatanfolyamom utolsó terepgyakorlata volt, s reggel 8-ra a Kolosy téren kellett lennem. Hurrá.

¾ 6-ra a rajtban voltam, hosszú sorok, de gyorsan lement. Kissé megilletődve vettem át (10 K HUF letét ellenében…) az ú.n. „dugókát”. Ez egy ilyen kis hosszúkás csippel ellátott izé, amivel eddig csak a terepfutók mentek: van egy ellenőrző készülék, amibe beledugja az ember a dugókát, az csippant és villan egyet, s már regisztrálták is, h. az adott számú dugóka tulajdonosa adott időpontban áthaladt az adott ponton. Nekem, nem lévén futó, még soha nem volt ilyenem, ezért nézegettem megilletődve. Hát, ezt én biztosan el fogom hagyni, mondtam némi idétlen vigyor kíséretében a rajtoltatónak.

(Itt szúrnám közbe Mohammed Próféta (s.a.w.) mondását: „A megpróbáltatás a szótól függ, ami az ember száján kijön.” S hogy ez milyen igaz, azt majd később meglátjátok.)

Zolinak összekeveredett a buszmenetrendje, tehát késett, befutott viszont időközben Megbízott Szakértőnk, aki legnagyobb meglepetésemre megvárt minket az indulással. Mondjuk azt sejtettem, h. közös haladásunk nem lesz hosszú életű, mert nekem ő gyors, s az első emelkedőn többnyire úgy elhagy, mint annak idején Bold Pilot a teljes mezőnyt a 19 éve fennálló pályarekordjával a török derbin. Feladtam egy csomagot dobozos kólával s a softshell mellényemmel Kopár-csárdához. Hamarosan befutott Zoli is, s dugókáinkkal felszerelkezve végül fél 7-kor sikerült némi GPS-állítgatást követően nekivágni a távnak.

A történelmi hűség kedvéért megjegyezném, h. a túra során egyetlen alkalommal sem vettem ki a GPS-t a tokjából.

Az első ellenőrzőpont a Nagy-Kevély tetején van, ide 1:22-es idővel érkeztünk, legnagyobb meglepetésemre még M. Sz-kel együtt. Hatmarosan Zoli is befutott, együtt indultunk lefelé, én már brutál éhes voltam, hallhatóan korgott a gyomrom, mire a csikóvári elágazáshoz értünk, ahol a frissítőpont volt. Szokásos mindenféle aszalt gyümölcs, csoki, frutti – bár én nagyon hiányoltam a tavalyi aszalt koktélparadicsomot, mangót s tejkaramellát, de nyilván így is akadt egy csomó dolog, még nekem is, aki köztudottan csak enni járok a túrákra. Rövid táplálkozás és szörp után indultunk tovább a Tölgyikrek felé. Ez egy nagyon kellemes szakasz, szép részekkel, tölgyesekkel, volt egy csomó gomba, néha mutogattam a fiúknak, h. ez itt az émelyítő pereszke, ez meg a karcsú őzláb, és milyen cuki ez a kis párducgalóca, de mivel gombán kívül szint is van a szakaszban, inkább lélegeztem.

Az erdő igazán gyönyörű volt, még Zoli sem panaszkodott, aki egy ideje már azon problémázik túrákon, h. nem elég színesek a fák. Hát most ilyen gond nem volt:

A fák gyönyörűek, az idő ideális volt, a talaj is nagyon jó, néhol volt sár, de nem sok, és ki lehetett kerülni.

Egy perc pihenő után mentünk tovább, Dömösig ez egy viszonylag könnyű szakasz. Kicsit aggódtam a patakátkelések miatt, az elmúlt napok esőzései miatt, de nem volt vészes, könnyen át lehetett menni.

Közben már utolért minket a terepfutó mezőny, az élen haladók nagyon nyomták, de sajnos Gábor nem volt itt, pedig mindig igencsak lelkesen drukkoltam neki az eddigi években. Ahol lehetett, félreálltunk a futóknak, de hát volt olyan, h. választani kellett az életem és a félreállás között, s ilyenkor, hogy, hogy nem, az életemet választottam.

Közben Zoli kicsit lemaradt, mint mentünk M. Sz. társaságában, beszélgetve, egyszer csak előttünk egy szegény futó akkorát esett, h. azt hittem, nem kel fel, de elhamdulillah megúszta, és hamarosan újra leelőzött minket. Ez volt az egyetlen gond a talajjal, h. az avartakaró miatt sokszor nem látszottak a kövek vagy fatuskók. Ilyenkor az ember botlik, s ha nincs nála bot, el is esik.

Közben, mikor Zoli beért minket, elmeséltem neki a fantasztikus tervet, amit kieszeltünk: Dömösről a piros sáv piros háromszög elágazástól felugrunk a Vadálló-kövekre. A szintidőbe belefér, mondtam Zolinak, aki nem nagyon lelkesedett. (amúgy én sem gondoltam 100% komolyan)

Inkább bekocogtunk Dömösre, ahol az első komolyabb pihenőt tartottuk: dugókáztunk, majd ittunk kólát, ettünk is, sőt, leültünk vagy 10 percre. Aztán pedig nekivágtunk a túra (talán) legnehezebb szakaszának: fel Dobogókőre. Itt kb. 6 km-ben van kb. 600 m szint, szóval nem egyszerű. Tavaly itt maradtam el M. Sz-től. Idén, legnagyobb megdöbbenésemre, nem így történt… Inkább Zoli maradt le másokkal beszélgetve, nekem kicsit lelkifurdalásom volt, h. én hívtam el a túrára, aztán a Kopár-csárdáig nem is igen láttam. Mondjuk nélkülem is tök jól feltalálja magát, nem kell ám őt félteni.

Szóval, mentünk felfelé, számomra kicsit túlzott tempóban, de kivételesen jól esett. Aranyos történeteket mesélgettem a békésen hallgató M. Sz-nek, többek között TKM-mel való közös túránkról. A Rezső-kilátónál kimentünk fotózni, aztán már ott is voltunk a dobogókői ponton. 36,2 km, 1600 m szint, hurrá.

Amúgy ezen a túrán mindig úgy vagyok, h. felérek Dobogókőre, s úgy érzem, h. kisétáltam magam. Ha itt lenne a cél, akkor sem hullatnék könnyeket. Az idei év volt az első kivétel: volt kedvem tovább menni, úgy sétálnék még, gondoltam.

Hosszas keresgélés után megtaláltam a mosdót, addig. M. Sz. kért egy kólát nekem a büfében, bevártuk Zolit, ettünk, ittunk, mentünk tovább. Innen nagyrészt lefelé, kellemes pihentető szakasz, az erdő változatlanul gyönyörű. Mentünk M. Sz-szel, hol beszélgettünk, hol nem, és reméltük, h. beérünk a Kopár-csárdához lámpa nélkül. Hát nem sikerült. A Fehér-(vagy Vörös-?)hegy brutális, de szerencsére nem hosszú emelkedőjén még felkapaszkodtunk, utána a fenyvesben is elmentünk lámpa nélkül, de amikor a végén befordultunk az erdőbe, akkor már kellett. Mint eddig mindig, most is lámpával értem a Kopár-csárdához. 53,7 km, 2063 m szint.

Dugóka. M. Sz. kért gulyáslevest. Én átvettem a rajtban feladott csomagomat. Megettem egy szendvicset, bár nagyon-nagyon nem kívántam, de éreztem, h. muszáj. Megittam a dobozos kólámat, ami viszont nagyon jólesett. M. Sz. hozott nekem egy kis marék aszalt koktélparadicsomot, ami szintén nagyon jól esett. Befutott Zoli. Kért gulyást. Közben én elkezdtem fázni, de nem akartam felvenni a mellényt, mert tudtam, h. ha megindulunk, melegem lesz. Ismét csak a történelmi hűség kedvéért: a mellény egy másodpercig sem volt rajtam. Még jó, h. elhoztam...

Amúgy itt már fáradt voltam. Eddig azért lényegesen gyorsabban jöttem, mint ahogy egyedül jöttem volna, s ki is fejtettem a fiúknak, h. ezt a tempót én nem fogom bírni végig, de menjenek csak, ahogy tudnak, nem kell rám várni, egyedül is betalálok a célba, satöbbi.

Amúgy nagyon rendesek voltak, és végig megvártak, sőt, de erről majd később.

Végre sikerült elindulni, s bár eleinte menet közben is fáztam, a Kakukk-hegyre felvezető meredek emelkedő megoldotta a problémát. Innen ismét könnyebb szakasz következett a Hosszú-árok aljáig, két gond volt csak: időnként valami félelmetes hideghullámok értek el minket, illetve nekem egyre rosszabb volt a gyomrom, egy idő után brutális hányingerem lett, pedig nem is felfelé mentünk. Mondtam is a fiúknak, h. majd a ponton bevárom őket, mert nekem muszáj egy magnézium meg egy pohár kóla. Magnéziumom volt, kólát a pontőröktől reméltem kapni. Így is lett elhamdulillah, mikor beszáguldottam a pontra, Egonék igen kedvesen előhalásztak valahonnan egy üveg kólát, s kaptam egy pohárral. Bevettem vele a magnéziumot. Csokit nem tudtam enni, de biztattak, h. hozzam el az útra, el is hoztam, azóta is ott van a hátizsákomban.

No, innen kezdődött a szenvedés. Fel a Hosszú-árkon a Nagy-szénásra. Közben folyamatos hányinger, energiaszint alulról közelíti a nullát. A fiúk rendesek voltak, és bevártak a ponton, ahová elég megviselten értem fel. Meglett, de ez a szakasz nehezebben, mint tavaly. Tavaly szinte észre se vettem, egyszer csak fenn voltam. Idén az „észre se vettem” kitétel még csak véletlenül sem merült fel…

Innen még kicsit felfelé kellett menni, eztán meg csak lekocogtunk Nagykovácsiba. Zoli megint eltűnt valahogy. A temetőnél becsületesen végigmentünk a piros jelzésen, nem vágtunk le a sikátoron, s hamarosan benn voltunk az ellenőrzőponton, ahol meleg, kávé, kaja s kedves emberek vártak. Ettem házi kőrözöttes kenyeret, ami fantasztikusan finom volt, meg csokit, ami szintén. Azt nem mondom, h. jól is esett, mert nem annyira, mert a gyomrom továbbra sem volt jó, de éreztem, h. ha nem eszek valamit, nem megyek végig. Kicsit elüldögéltünk, aztán mentünk tovább, vissza a főúton a piros jelzésig, amiről letértünk, mikor az EP felé fordultunk.

Nagykovácsiból egy brutál meredek út vezet ki az erdőbe, s bár tanult kollégám megmondta, h. „aszfalton nem számít a szint”, most nekem igenis nagyon számított. Hihetetlen hideg volt, deresek az autók, majd megfagytam. A meredek úton megálltam, igazából csak alibiből (lélegezni), végignéztem a kezemen, majd nyúltam a zsebembe, ám (még az eddiginél is jobban) megfagyott bennem a vér.

„Fiúk! Baj van.” - torpantam meg az út közepén. Micsoda, érdeklődtek ők.

Elhagytam azt a KRETÉN dugókát.

Nézd meg a zsebeidet, hangzott az instrukció. Megtettem, de ettől a dugóka nem nőtt vissza oda.

Elhagytam, véglegesen és visszavonhatatlanul.

Ezzel nemcsak a 10 K HUF letét vész oda, hanem a teljesítésem is, hiába megyek végig.

Menjünk vissza, és keressük meg, mondták azonnal a fiúk. Én tiltakoztam, hagyjuk a fenébe, nem érdekel, ha már elindultunk, menjünk, én nem megyek vissza sehova.

Ők azonban ellentmondást nem tűrően kijelentették, h. visszamegyünk, a szintidőbe bőven beleférünk. Én meg nem tiltakoztam tovább, bár iszonyú rosszul éreztem magam a saját hülyeségem meg amiatt, h. miattam lesz rosszabb az ő idejük is.

Az volt a baj, h. nem mertem zsebre tenni Dugókát, nehogy pl. a zsebkendővel kirántsam onnan, ezért az ujjamra húztam. Ez úgy megy, h. van rajta ilyen gumis pánt, amivel az ember az ujjára tudja húzni. Így néz ki:

Amíg nem volt hideg napközben, nem is volt gond, éreztem, h. Dugóka ott van az ujjamon. Ám Nagykovácsiból indulva felvettem a kesztyűt, s arra húztam rá Dugókát, s így nem éreztem, mikor lecsúszott az ujjamról…

Tanulság: előbb Dugóka, aztán a kesztyű, ez a helyes öltözködési sorrend.

Mindegy, mentünk visszafele, csatárláncban, lefelé bámulva, fejlámpáink fényében vizslatva az aszfaltot. A szembejövőket is kérdeztük, h. nem találtak-e egy dugókát. Végre valaki mondta, h. valaki talált egyet, s bevitte az ellenőrzőpontra. Nem örültem. Egész odáig vissza kell menni…

A ponton M. Sz. kinnmaradt, mi Zolival bementünk, érdeklődtem, s kiderült, h. KÉT dugókát is bevittek: az egyik még ott van, a másikat továbbvitték. No, ha az enyémet vitték tovább, nagyon ideges leszek, gondoltam. Hol az itt lévő dugóka, kérdeztük, kiderült, h. a megtaláló a mosdóban van, miként a dugóka is vele. Pár perces várakozás után egyre zaklatottabb lettem, mire Zoli bement a mosdóba érdeklődni – lévén a megtaláló fiú…

A dugóka elő is került – igen ám, de honnan lehetne tudni, h. az enyém-e ez? Minden dugókának van száma, ami egy indulóhoz van rendelve – ahhoz azonban, h. ezt megtudjuk, fel kellett hívni a szervezőket, h. ugyan nézzék már meg a központi nyilvántartásban…

Boldogan jelenthetem, h. a 347709 számú dugóka az én Dugókám volt! Indulhattunk tovább, alig fél óra veszteséggel, ami azóta is nyomja lelkemet… Fiúk, majd meghívlak titeket egy gombapörköltre, jó?

Innen van még pár hupli a hátra lévő kb. 24 km-ben: a Vörös-pocsolyás hát, Fekete-fej, Hárs-hegy, János-hegy, Budaörsi-hegy. A Fekete-fejig nem volt gond, remekül ment, nem kellett rám várni, simán tartottam a lépést M. sz-kel. No, utána viszont beütött a krach…

Már a Hárs-hegy oldalába is alig bírtam felmászni. Után a János-hegy még rosszabb volt, a hányingerem nem múlt el, sőt, erősödött. A János-hegyi ponton a pontőr aludt a kocsiban, dugókáztunk (féltve őrzött Dugókámról lehúztam a kesztyűt, csippantottam, kesztyű vissza), én elvettem egy csomag ropit, s lefele a felét magamba erőltettem, ettől kicsit jobb lett.

Itt jött viszont az álmosság. Makkosmária felé nem nehéz a terep, nem is emelkedik (csak a végén), de le-lemaradtam a fiúk mögött, mert egyszerűen bealudtam menet közben. Még álmodtam is. Éppen brutál hideg volt, s én menet közben azt álmodtam, h. otthon vagyok, lefeküdtem a kanapéra, s talpamat a cserépkályhának nyomom, de a lábfejemen kívül mindenem fázik. Naná, mert a téli bakancsom volt rajtam, a lábam tényleg nem fázott, de azon kívül tényleg mindenem… meg még valamit álmodtam, amit el is meséltem azon melegében a fiúknak, de azóta már elfelejtettem. Bevártak, ahogy félálomban közeledtem feléjük, aztán M. Sz. a török politikai helyzetről kérdezgetett, de szerintem inkább azért, h. ébren tartson, mint különösebb mély érdeklődésből. Vagy azt is csak álmodtam? Komolyan nem tudom...

Makkosmáriára érve Zoli megint elmaradt valahol. Nem időztünk sokáig, mert tényleg hideg volt, a vizes füvön átvágva tértünk vissza a piros jelzésre, Zoli legnagyobb örömére, aki balett-topánkára hajazó nyári futócipőben érkezett, velünk ellentétben, akik bakancsban…

Itt viszont rövid pihentető szakasz után jött a Végvári-sziklától felfelé vezető emelkedő, ami egyébként sem lankás, de 80 km felett meg már pláne nem az. Azt hittem, sosem érünk fel. Legalábbis én nem…

Viszont ezt leküzdve valahogy visszatért az erőm és az életkedvem is, ismét tudtam menni, még a Budaörsi-hegy leküzdése sem okozott különösebb nehézséget, s innentől a célig megint jól voltam, jó tempót tudtam menni a Fekete-fej Végvári-szikla közötti mintegy 10 km szenvedést követően. No, enni azt továbbra sem tudtam, viszont a hideg víz az ivózsákból nagyon jólesett.

Zolit már elég régen riogattam azzal, h. milyen SZÖRNYŰ a piros végén lemenni Budaörsre azon az úton, amely egy 10-es FOSvályú skálán mérve simán ad egy 7-9 közötti értéket, időjárási viszonyoktól függően.

Most elhamdulillah éjszaka nem volt köd. Személyes elméletem szerint a köd is fázott, s nem mert előjönni. Ezért nem volt csúszós az út, a köveken nem ült vastag nyálkaréteg, s az az érték inkább 7-es volt, de így sem volt kellemes lemenni. Azért persze csak leértünk, s az aszfalton már hamar benn voltunk a célban.

A harmadik teljesítésért járó jelvény igen szép, s én nagyon örültem neki:

A célban elmondtam, h. a továbbiakban nem kívánok olyan túrákon részt venni, amelyekben 300 méternél több szint van. Távról nem nyilatkoztam. És ezt az elképzelésemet azóta egyébként már revidiáltam.

Ittam teát, kicsit beszélgettünk, majd hívtam egy taxit, és 3 után már otthon is voltam. Ez azért volt remek, mert másnap kelhettem 6-kor, h. menjek a terepgyakorlatra. Nem mondhatnám, h. 2 órányi alvás és 87 km séta után őszinte mosollyal rohangásztam fel a hegyoldalba a különböző Tricholoma és Clitocybe fajokért…

A túra remek volt, bár néhány szakaszával igencsak megszenvedtem. Ez úton is köszönöm túratársaimnak a társaságot, mert nélkülük nem biztos, h. végigmentem volna, illetve az 100%, h. nem megyek vissza Dugókáért… Insallah jövőre már tudni fogom, h. előbb a dugóka, aztán a kesztyű.