BHTCS (A Budai-hegység Távoli Csúcsai)

Táv: 43 km

Szint: 1300 m

„Hozzám már hűtlenek lettek a szavak,
vagy én lettem, mint túláradt patak,
oly tétova, céltalan, parttalan
s ugy hordom sok régi hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.”

Nagyon hideg lett az óév utolsó s az újév első napjaira. December 30-án kis magántúrán voltunk a budaörsi hegyekben, napközben is fagyott, hiába sütött szikrázóan a Nap. Szilveszterkor azt terveztük, h. felmegyünk a János-hegyi kilátóba, de aztán a hőmérséklet hatására úgy döntöttünk, h. elég lesz, ha kimegyünk az erkélyre. Elég is volt.

Ennek ellenére mi Zolival menni akartunk a BHTCS-re. Tavaly nem szervezték a túrát a jégtörés miatt, idén nem akartuk kihagyni. M. Sz-ék reggel voltak a BUÉK túrán, „A talaj tökéletes. Fagyszáraz.”, jelentette SMS-ben, majd hozzátette: „Budaörshöz képest legyen rajtad egy plusz réteg mindenhol”. Remek, legalább nem sárban kell caplatni, mint 2 éve.

Egyre hidegebb lett estefelé, előre sajnáltam magunkat, ha Zoli szólt volna, h. ne menjünk, biztos nem hullattam volna könnyeket :). Ez a gondolat megerősödött bennem, mikor a Moszkva téren esni kezdett a hó… De mentünk, bár megbeszéltük, h. nem az elején rajtolunk, mert akkor a nagy tömeget el tudjuk kerülni. Végül becsatlakozott hozzánk István is, Zoli barátja, s hármasban neveztünk, majd rajtoltunk a nagykovácsi templom melletti parókián található rajt-célból 18:58-as rajtidővel.

Indulás előtt még áttanulmányoztuk a „meglepetés csúcsokat”. Ugyanis a túra útvonala nem kötött, hanem van 7 csúcs, aminek előre tudjuk a nevét, és a rajtban megadnak még 3 további pontot. Egyéni navigációval kell mindezeket felkeresni. Nekem volt koncepcióm, amiben részben TKM tanácsára hallgattam, aki sajnos nem jött velünk a túrára, pedig biztos nagyon élvezte volna…

Sajna 2 meglepetéscsúcs teljesen felborította a koncepciómat, mert annyira kívül estek a többi 7, előre ismert csúcsot összekötő útvonalon, h. teljesen új koncepciót kellett kidolgozni. A Hosszú-erdő-hegy névre keresztelt csúcs a Remete-szurdok bejáratánál volt található, a kék kör jelzés legtetején, a Kopasz-hegy meg a tarnai pihenőtől jól lefelé, TERMÉSZETESEN a Nagy-Kopasszal ellentétes irányban… no mindegy, elindultunk.

Amikor a fűtött helyiségből kiléptünk, brutálisan szembekapott minket a szél. Rajtam volt egy rövidujjú, egy hosszúujjú aláöltözet, egy polárfelső, és egy vastag dzseki, de fáztam. Amúgy később is, időről időre, főleg, ha szeles, kitett helyen voltunk, még menet közben is fáztam. Hát, ilyen ez a téli, éjszakai túrázás…

Amíg lehetett, a házak között, majd tovább egy dűlőúton mentünk első pontunk, a Kálvária-domb felé. Ugyan nem ott fordultunk le, ahol eredetileg akartam, mert elbeszélgettük a kereszteződést, de azért nagyot nem hibáztunk. Az egyik utcában már messziről láttuk egy ház előtt a világító fényeket, mi lehet ez, gondolkodtam. Közelebb érve láttuk, h. egy asztal, sütemények, termosz van kitéve az út szélére, felette a tábla: „BHTCS-kávézó teázó” (most, h. Zoli képét, mégiscsak teázó). Nagyon tetszett, bár a szolgáltatást nem vettük igénybe, alig is indultunk még el…

Ez a pont könnyen meglett, a pecsét mellé járt egy vaníliás karika, aztán Zoli és István tudtak egy rövidebb utat az erdőn át, az OKT ösvényig. Ebből az lett, h. négykézláb kellett mindenféle bokrok alatt átmászni, majd fatörzseken keresztül, majd a kövek közt botladoztunk, majd gyanítom, h. teljesen véletlenül rátaláltunk a kék jelzésre… ezen irány tovább a Remete-hegyre, majd annak félelmetes (sötétben még rosszabb) lejtőjén le, a szurdokba. A szurdok végén ágazott ki jobbra a kék kör jelzés, amelyen én még soha nem jártam, s hamarosan rájöttem, h. jó is volt ez így. Az a kifejezés, h. a kék kör meredeken megy felfelé, nem ábrázolja kellőképpen a helyzet valóságát, s érzem, h. „hozzám már hűtlenek lettek a szavak”, s így nem is próbálom tovább ábrázolni a helyzetet. Képzeljétek el.

Fenn a ponton egy kőbányaféle szélén álltunk, alattunk a kőbányához méltón meredek fal. Itt kaptam meg a remek hírt, h. ezen fogunk leereszkedni. Nem voltam túl boldog, bár, ha valami csoda folytán láthattam volna előre az éjszaka további részét, ez bizony csak egy kényelmes esti sétának tűnt volna. Már, ha a kényelmes esti séta részét képezheti a kőbányát egykoron lezáró, rozsdás szögesdrót, melyen többször fennakadtam, majd egy megcsúszás alkalmával erővel bele is kapaszkodtam, ami olyan tapasztalat volt számomra, amely olyan szavakat csalt ki belőlem azonnal, s később, Zoliékat az úton utolérve, amely bizonnyal rosszalló fejcsóválásra késztette volna bevezetőként választott idézetem szerzőjét.

Ja, apropó! Aki kitalálja, h. kitől s miből származik, s elsőként elküldi a megoldást, értékes tárgynyereményben fog részesülni. Google-t használni nem megengedett, bár ezt ellenőrizni én nyilván nem tudom, de mindenkinek a saját lelkiismeretére bízom.

A kőbányát követően átvágtunk Budakeszi utcáin, egy ideig a Meteor Maraton útvonalát követve, s a zöld plusz jelzésen megindultunk a következő pont felé. Ez egy hosszabb, ám eseménytelen szakasz volt, nem kerültünk halálos veszélybe, csak menni kellett, kitartóan. A Fekete-hegy, melyet első BHTCS-men akkori túratársaimmal oly sokat kerestünk, most könnyen meglett. Rövid ideig tárgyaltunk arról, h. megkeressük-e a ráadás csúcsot. Ezt nem kötelező felkeresni, de aki megteszi, az egy óra plusz szintidőt kap. Mivel elképzelésünk sem volt arról, h. hol lehet a kérdéses pont, hogyan lehet megközelíteni, s milyen a terep arrafelé, kihagytuk. Megindultunk a Kopasz-hegy felé.

Hát, ez kegyetlen volt. A Tarnai-pihenőtől RENGETEG szintet vesztettünk, nettó majd' 200 métert, s közben végig arra gondoltunk, h. itt bizony vissza kell majd mászni, s még tovább, a Nagy-kopaszra. Mindegy, mit lehet tenni, mentünk. A végén kicsit kavarogtunk a jelzésről letérve, h. hol vágjunk be az erdőbe a pontig, de aztán meglett, bár a vége elég keserves volt: köves hegyoldal, kivágott fák otthagyott törzseivel-gallyaival, s térd – és derékmagasság között változó felnövésekkel és bokrokkal.

Megkérdeztük a pontőrt, h. lehetséges-e más út, mint amin jöttünk, ő meg vidoran mondta, h. nem nagyon… nincs mese, leereszkedtünk a hegyről, majd a (minden értelemben) mélypontról nekivágtunk a Nagy-Kopaszra vezető emelkedőnek.

Ez elég keserves volt, azt hittem, soha nem érek fel. A Kopasz-hegy nemcsak messze volt, de igen alacsonyan is. Mikor végre felértünk, a Nagy-Kopaszon sem ácsorogtunk sokat, mert hideg volt.

Egyébként az egész túrára jellemző volt, h. a hideget viharos széllökések dobták fel, s mellette még a hó is szállingózott, néha kicsit, néha jobban, néha elállt. Nem alakult ki összefüggő hólepel, csak mintha néhol liszttel hintették volna meg az utat.

A Nagy-Kopasztól én teljesen a fiúkra bíztam a navigálást, mert ők előző teljesítéseik során kitapasztalták az Ilona-lakig vezető legjobb utat. Sikerült is megtalálni. Ez a szakasz nekem nagyon nyomorúságos volt, mert a brutál hideg ellenére pusztító álmosság uralkodott el rajtam. Ismét képes voltam arra, amit ismeretségi körömben csak én tudok produkálni: szó szerint elszundítottam menet közben, egy alkalommal arra ébredtem, h. recsegnek-ropognak az ágak, ahogy az útról letérve nyomulok be a bokrok közé.

Próbáltam összeszedni magam, bár nehezen ment, aztán, mikor végre elértünk az Ilona-lakhoz, s kicsit leültünk a melegben, teát inni, elemet cserélni a fejlámpában, stb., akkor azért csak bevettem egy koffeintablettát kávé helyett, bár nem tudom, h. ez használt jobban, vagy az ezt követő események…

Továbbinduláskor vetettem egy pillantást a GPS-emre, amin ott volt a 2 évvel ezelőtti túránk trekje. Igaz, h. akkor ellenkező irányból, szemből érkeztünk ide, de ez végül is mindegy. A trek szerint éppen ellenkező irányba mentünk, mint ahonnan jöttünk. Ezt az aggodalmamat közöltem is, de végül aztán csak lekeveredtünk egy ösvényre, ami nagyjából szintben ment, s láttam, h. keresztezni fogja a 2 évvel ezelőtti útvonalunkat. A megfelelő helyen egy igencsak halványan látszó ösvényféleségen neki is vágtunk a Cseresnyés-árokból kivezető brutál meredek falnak.

Itt kezdtek a dolgok eldurvulni. Mivel a sziklás meredek talajon az ösvény nyomvonala egyáltalán nem látszott, eléggé eltértünk tőle balra. Amikor elővettem a GPS-t, ezt láttam is, és szóltam is. Zoli kiment az eredeti nyomvonalra, s közölte, h. az még járhatatlanabb, hiába szerepel a térképen útként, már nem az. Kapaszkodtunk tovább felfele. Egy idő után már négykézláb.

Itt követtem el azt a súlyos hibát, h. túlzottan kimentem jobbra. Mindenki más balfelé húzott, ahol a fák között, az avaros hegyoldal sem volt egy leányálom, de ott azért könnyebb volt haladni. Én a járhatóbb részeket keresve jobbra tartottam, s hamarosan egy olyan meredeken lejtő sziklás részen találtam magam, h. világosban biztos nem megyek ki oda. De mire észrevettem, h. hol vagyok, már késő volt. Gyakorlatilag ott hasaltam a sziklán, a repedésekbe vájva az ujjaimat, amennyire tudtam, és ha próbáltam megmozdulni, akkor csúszni kezdtem lefelé. A hegyoldal meredekségét nézve ez a csúszás igen hamar végzetes gyorsaságúra fokozódhatott volna, így inkább igyekeztem mozdulatlan maradni, s azon gondolkodtam, h. most mi lesz.

A kő hideg volt. Kényelmetlen. Az ujjaim fáztak, s kezdtek elfáradni a kapaszkodásban. Mit lehetett mit tenni, felkiabáltam a fejem fölé: Zoli, merre menjek?

Zoli nagyon rendes volt, mert visszamászott tőlem balra, s onnan biztatott, hogy próbáljak odáig eljutni, mert ott a fák között sokkal könnyebb felmenni. Bár fizikailag segíteni nem tudott, de nagyon sokat jelentett maga a jelenléte, h. láttam, van olyan hely, ahova, ha eljutok, már nem lesz akkora gond. Illetve, amikor közelebb értem hozzá, elvette tőlem a botokat, amelyek ebben a helyzetben (időnként szó szerint hason csúszva mászva a meredek köves hegyoldalon) inkább csak zavartak.

Így már viszonylag hamar feljutottunk, bár nekem remegett mindenem, s nem csak a hidegtől. Megint csak azt mondhatom, h. azok a bizonyos szavak hűtlenek lettek hozzám, ha ott lettetek volna, tudnátok, h. milyen volt, így meg próbáljátok elképzelni, majd emeljétek hatványra.

Amikor sikerült felérni az ösvényre, már hamar meglett a Meszes-hegy. Aktuálisan nem is fáztam éppen :), pedig a hegyen lévő keresztre kitett hőmérő -8,5 fokot mutatott. Ehhez még hozzájön a süvítő szél, amitől sokkal hidegebbnek éreztük.

Két pont volt még hátra, a Nagy-Szénás, s az Alsó-Zsíros-hegy. Megint csak csalóka volt a dolog, mert én úgy éreztem, h. sokkal rövidebb ideig tartott a Meszes-hegyről a sárga sávra kiérni, mint most… nyilván most már a túra vége felé jártunk, s fáradtak voltunk. Úgy éreztem, h. soha nem jön el a sárga sáv, majd a kék plusz forgóajtója. Innen meg a kék sáv nem akart elérkezni :):):) Zoliék megálltak elemet cserélni, én mentem tovább, majd az emelkedőn utolértek felkiáltással, mert felfele már eléggé hányingerem volt mindig. De aztán csak bevártam őket, mert annyira hosszúnak tűnt ez a kék plusz szakasz, hogy már attól féltem, benéztem a kék sáv elágazást.

Felkapaszkodtunk, átmásztunk a Nagy-Szénáson, az ellenőrzőpont az emlékfalnál volt. Megállapítottuk, h. pont egy óránk van a szintidőből.

A Nagy-Szénástól simán le lehet érni egy óra alatt a nagykovácsi templomhoz. Igen ám, de nekünk még ki kellett menni az Alsó-Zsíros-hegyre a pecsétért… ez így már necces. Amikor az ottani pontra kiértünk, meg sem mertem nézni, h. mennyi az idő – jöjjön, aminek jönnie kell. Elkértem az itineremet Zolitól, akinél eddig volt, s mondtam, h. ne várjanak rám, menjenek, nehogy miattam ne legyen meg nekik a túra. Így is volt némi lelkiismeret-furdalásom, mert a Meszes-hegyi sziklamászó produkcióm miatt elég sok időt elvesztegettünk.

Amikor a betonútra leértünk Nagykovácsi házai között, Zoli hátrafordult. Tudunk még kocogni, kérdezte. Gondolom, ő megnézte, h. mennyi az idő…

Ti lehet, h. igen de én biztos nem, mondtam. A fő gondom az volt, h. ha negyven-akárhány km után, meredek lefele betonon, bakancsban elkezdek futkározni, annak a térdem nemigen örült volna, szerintem egy hétig nem állok lábra utána. A fiúk elfutottak, én meg szaporáztam a lépést, ahogy tudtam.

Nem kellett a parókián az órára néznem, h. tudjam, h. nem lesz meg. Amikor beléptem az ajtón, megszólalt a harangszó. 5:00-t jelzett. 18:58-kor indultunk. A szintidő 10 óra. Do the math, ahogy az angol mondaná…

Sajnos nem tudjuk megadni, mondta az egyik érkeztető, kicsúsztál a szintidőből. Három perccel, kérdeztem vissza. Nem, kettővel, jött a válasz. A lány, aki az okleveleket írta – már ugye azoknak, akik nem csúsztak ki a szintidőből – fájdalmas arccal közölte: nagyon sajnálom.

Én igazából annyira nem sajnáltam volna, mert a túra így is remek volt, eltekintve attól, h. kis híján meghaltam, és nagyon örültem annak, h. a fiúk 4 percet rám húztak, a szintidő vége előtt 2 perccel beértek, s így nekik meglett a teljesítés, és nem maradtak le róla miattam. Ami rosszul esett, az az, h. egyes jelenlévők a célban rendkívül viccesnek találták, h. én 2!!! perccel csúsztam ki a szintidőből, és ezen remekül elnevetgéltek. Számomra annyira vicces azért nem volt, illetve úgy gondolom, h. ilyesmivel inkább csak az viccelődjön, akinek a kárára történt…

Mindegy, végül túltettem magam a kedvességükön, bár egy időre inkább beálltam a sarokba egyedül, mert nem szerettem volna senkivel összeveszni, máshogy pedig nem tudtam volna reagálni. Aztán lenyugodtam, ittam a szervezők által kínált valóban remek gyümölcsteából, s mikor a fiúk megették a virslit, elindultunk haza.

Zoli elvitt a Hűvösvölgyig, már bőven járt a villamos. István felkeltett, mikor leszállt, s lelkemre kötötte, h. el ne aludjak…

Kibírtam a Moszkva térig ébren, s hamarosan már otthon voltam. Forró zuhany után 2 takaró alá feküdtem le, de elaludni nemigen tudtam. Kicsit szenvedtem, el-elszundítva, aztán inkább felkeltem enni :). Amúgy este meg már 7-kor aludtam szerintem.

Szóval, a túra érdekes volt, cseppet se unalmas, s már a végén is túltettem magam. Jót sétáltunk, azt mondhatom...