Téli Turul

Táv: 44,9 km

Szint: 1040 m

Nagyon vártam már ezt a túrát. Hogy miért? Részint, mert múlt héten a szakellenőri tanfolyam órái voltak, s ez most nekem kiemelt státuszban van, előnyt élvez mindenféle túrával szemben, tehát múlt hétvégén nem túráztam. Másrészt, mert Zoli biztosított róla, h. lesz hó. Először arról, h. sok hó lesz. Aztán, pár nap múlva, h. kb. 5 cm hó lesz. Aztán már inkább nem beszéltünk erről, mert láttuk mindketten, h. nem úgy alakul ez az időjárás dolog, mint ahogy mi azt elképzeltük…

A hét második felére rengeteg munkám alakult, az idő pedig egyre kedvezőtlenebb lett. Esett az eső. Hó helyett. Basszus, Perbál után a szántókon brutális sár lesz, gondoltam magamban. No, sebaj, elindulok, s ha Nagykovácsiig már látszik, h. nagy a sár, legfeljebb nem megyek tovább, hangzott a döntés.

Szombaton reggel 6-kor álltam fel a számítógéptől. Még jó, h. előző este mindent összepakoltam, mert különben biztos nem megyek sehova (max. az ágyamig). Gyors öltözés, s negyed 7-kor indultam is otthonról. A villamoson már sikerült találkoznom Zolival és Enikővel, így együtt értünk a rajtba, majd együtt is indultunk el, amíg Enikő megdöbbentő kezdőtempójával állva nem hagyott. Később ez elhamdulillah kiegyenlítődött.

A túrán a Déli pályaudvarról kell rajtolni, majd a városon át, számos lépcső s brutál aszfaltos emelkedő (bár, mint nagy kortársam mondta, aszfalton nem számít az emelkedő) segítségével kb. 6 km s 450 m szinttel később elérünk Normafához. Közben az első ellenőrzőponton, a Széchenyi emlékműnél megcsodáltuk a kibontakozó napkeltét:

A húgom elméletileg a Normafánál csatlakozott volna be, de aztán a túra előtt megbeszéltük, h. ne várjunk rá, mert nem tudja, mikor tud jönni. S milyen bölcs döntés volt is ez, mert végül még az utolsó buszt is lekéste, amivel az egyébként délelőtt 11-ig húzódó rajtot elérhette volna… így nem jött.

A Normafánál megnézhettem, h. milyen a Pilis kupa, illetve el is hozhattam volna, de nem akartam még kb. 40 km-t cipelni. Kupátlanul mentem hát tovább.

Itt egy kis pihentetős szakasz jött volna, a zöld + Makkosmáriáig, ám alaposan le volt fagyva az eleje. Megosztottam megfigyelésemet túratársaimmal: ha lehetséges jegesnek lenni, akkor ez a szakasz mindig jeges. Most is az volt. Érdekes műkorcsolya-gyakorlatok közepette jutottunk túl rajta. A ponton szokás szerint volt mindenféle enni-innivaló, teának még nem éreztem szükségét, de egy kockányi házi rácsos sütit megkóstoltam, mert az itt mindig finom. Most is az volt.

Innen ezerszer járt útvonalon, fel-le hullámzó ösvényeket mentünk a budakeszi műútig, ahol örömmel üdvözöltük az ismerős pontőrt, majd tovább a Petneházy lovastanyáig, ahol meg örömmel simogattam meg egy jó nagy pej heréltet.

Itt jegyezném meg, h. a vadaspark parkolója mellett vezető út az itinerben még „jelzetlenként” szerepel, pedig tavaly nyáron ezt mi felfestettük kék kerékpár jelzésnek, büszkén mutogattam is túratársaimnak, akik rezignáltan („persze, persze, nagyon szép”) nyugtázták lelkesedésemet.

Itt már eléggé kezdett a nap sütni, minek következtében a Nagykovácsi felé vezető, lefagyott agyagos út teteje jól megolvadt. Zoli ügyesen akkorát esett rajta, h. azt hittem, fel sem kell többet, de még csak meg sem ütötte magát túlzottan… jó saras lett, de ezen a túrán többen is, tehát fel sem tűnt.

Itt történt meg egy meglehetősen kínos esemény. Nem voltunk már messze Nagykovácsitól, mikor Zoli lemaradt megnézni a virágokat. Mi mentünk tovább, közben lendületesen magyaráztam kézműves próbálkozásainkról.

Ekkor néztük be az elágazást. Ugyanazt, amit a KESAPIZ túrán is benéztem. Ismét balra húzódtunk jobb helyett, s hamarosan azon a réten találtuk magunkat, amiről rögtön tudom, h. benéztem az elágazást… nyilván nem mentünk vissza, hanem a NAHO módszert használva a GPS-szel visszanavigáltunk… Igaz h. közben át kellett mászni egy hegyen, de annyi baj legyen… Közben végig arról beszéltünk, h. Zoli biztos tolja, ami a csövön kifér, s közben el sem tudja képzelni, h. miért nem ér utol minket.

Nekem annyi haszna mindenképpen volt a letérésnek, h. találtam pár szem kissé megkésett téli fülőkét, ami a preparátumkészítéshez nagyon jól fog jönni. Nyilván nekem már ELŐBB kellett preparátumot csinálnom, mint hogy a szakellenőr tanfolyamon tanultuk volna, h. hogyan is kell pontosan, s nem volt teljes hosszmetszetem a gombicsekből. Hát most már lesz insallah.

Beértünk Nagykovácsiba. Röviden megemlékeztem érdekes éjszakánkról azon a helyen, ahol a P85-ön elhagytam Dugókát. Majd hamarosan jött Zoli telefonja: ő már a ponton van, mi hol vagyunk?

Hát, nem győztünk már várni rád, úgyhogy Enikő hazament, én meg továbbindultam, mondtam rezzenéstelenül. A vonal túlsó végén rövid, dermedt csend, majd egy bizonytalan „Na, ne hülyéskedj már!” Nyilván elnevettem magam, de ekkor már szinte benn is voltunk a ponton.

A parókián meleg, tea és kókuszgolyó várt, valamint, miután leültem táplálkozni, valaki rám köszönt a rövid távosok oklevélért álló sorából…

Hát, csak nem Szamóca volt az??? Akivel oly sok túrán mentünk együtt, többek között az első Kinizsimen is, de már ÉVEK óta nem is láttam, sőt, nem is írt nekem, elfelejtett már, pedig én sokat gondoltam rá, s Zolival is sokat emlegettük túrákon. Nagyon jó volt most találkozni, pár percet elbeszélgetni. Aztán másnap, privát Budai-hegységes kirándulásunkon 2x is összefutottunk vele, tehát elmondhatom, h. egy hétvége alatt SOKKAL többször találkoztam vele, mint 2 év alatt.

Sajna azonban nem időzhettünk túl sokáig, mert mi még csak félúton voltunk… Indultunk is tovább, azon a sárga sávon, ahol nemrégiben a BHTCS-n éjszaka befelé jöttünk… Felfele kellett menni, hát érdekes, nekem a BHTCS-n IS úgy tűnt, h. felfele kellett jönni, pedig szembe jöttünk akkor… Van egy grafikus, aki ilyen fura lépcsőket rajzolt, amik össze-vissza csatlakoznak egymásba, s egyszerre mennek felfele és lefele – M. Sz. tudná, h. ki az – lehet, h. ő tervezte Nagykovácsi környékét is…

Viszont ez volt az út egyik legszebb szakasza. Az idő gyönyörű volt – végig az volt amúgy – a Nap sütött:

A hegyoldalban menve most felülről láttuk a Meszes-hegy csúcsát, amely pedig úgy próbára tett minket a BHTCS-n, hát most SOKKAL alacsonyabbnak látszott:

Leértünk a Budai-hegységből, s visszatekintve láttuk magunk mögött a hegyeket, melyek között eddig haladtunk:

Aztán átmásztunk a létrán, amelynek a hiányzó fokát pótolták – pedig egyszer ügyesen be is estem a két fok közé, mert akkor még nem vettem észre, h. egy hiányzik…

Itt már kezdett egy kis sár mutatkozni, sőt, a falu előtt egyre több. Mielőtt a perbáli ponton bementünk volna a presszóba, mindenki igyekezett többé-kevésbé letakarítani a cipőjét.

Benn a ponton a pecsét mellé járt egy 100 forintos kupon, amit be lehetett váltani. Régebben adtak egy pohár teát, most meg sem kérdeztem, h. van-e inkább kóláztam és kávéztam, mert az éjszakai alvás hiányát eléggé éreztem. Rövid pihenő után indultunk tovább.

A tavalyi útvonalon kellett menni, ami tavaly „új” útvonal volt, vagyis nem fel a gombatelep mellett, amit eléggé sajnálok, mert részint gombaszerető ember vagyok, részint pedig Szamócában, TKM-ben s bennem mély nyomokat hagyott a gombatelep, olyannyira, h. a Gombatelep-maraton teljesítménytúra ötlete is megfogalmazódott bennem… azóta sem valósult meg, s sok esély sincs rá, lévén a gombatelep környéke magántulajdon, azért is nem mehettünk most sem fel arra. Kerültünk hát.

Az út kellemes volt, bár néhol messziről igencsak durvának tűnő emelkedők voltak benne - amelyek közelebbről elhamdulillah azért megszelídültek – s helyenként kicsit sáros is volt:

Aztán a szántóföld még rosszabb volt, bár nem volt olyan elmerülősen sáros, de meg volt fagyva, s az egyenetlen talaj csúszott alaposan.

Mindenesetre az anyácsapusztai pontot sokkal könnyebben elértük, mint számítottam rá, merem állítani, h. ha nem lett volna rajtam kamásli, az sem lett volna egy tragédia. Röviden elbeszélgettünk a pontőrrel, ettünk egy étcsokit, s indultunk a tó felé, mert lassan már esteledett:

Innen a tóig megint csak elég szántós területen haladtunk, de nem volt vészes az út, szerintem eddig ez volt a legkevésbé sáros Téli Turulom. A tónál sem volt nagy sár, viszont a látkép a szürkületben annyira szép volt, h. megálltunk egy fotó erejéig:

Sokat nem időztünk, mert előttünk volt még a túra végének nagy emelkedője, fel a Kakukk-hegyre, melyet egy kedves ismerősöm csak „kis fika-hegy” néven szokott volt emlegetni. Erős szürkületben, de azért csak feljutottunk rá, Zoli nyilván megelőzött, de azért feljutottam, pecsételés után nekiindultunk a nagyon meredek lejtőnek, de most kifogástalan volt a talaj, szerintem ennyire könnyen még nem jutottam le soha.

Hamarosan a betonúton voltunk, benn a faluban a házak között, s pár perc volt már csak hátra a célig. Ahol kiderült, h. 2 és fél óra múlva van busz Pestre, de a szervezők elvisznek Zsámbékra kocsival, ahonnan van félóránként.

Leültünk enni-inni, s bár én általában nem szeretek sokáig a célban időzni, most még elüldögéltem-teázgattam volna vagy 10 percet, mikor szóltak, h. hajrá, mert indul a kocsi Zsámbékra.

Felcihelődtünk, s a 6 órás buszt el is értük, ami mégiscsak SOKKAL barátságosabb, mint a 19:49-es…

Nagyon jól éreztük magunkat a túrán, gyönyörű idő volt, s a szervezés a megszokott módon szintén nagyon jó. Insallah itt leszünk jövőre is, sőt, talán még ősszel is.

Itthon még leültem dolgozni, s vasárnap ismét kelhettem 5-kor, h. a Turulról lemaradt húgommal részt vegyünk a margitszigeti Szent Margit nyomában sétán. Hideg volt kora reggel, a fagy érdekes jégvirág-mintákat rajzolt az aszfaltra:

Olyan szép volt, h. alig is mertünk lépni a járdán.

A túra 6 km-ét gyorsan végigjártuk, a húgom ezt a szép jeges szívet is találta útközben:

Aztán siettünk haza, mert mi még után a Budai-hegyekbe mentünk privát kirándulásra, ami nagyon jól sikerült elhamdulillah, ámbátor hideg volt nagyon, s a csapat egy része alaposan el is fáradt.

Mondjuk így nekem sem volt kilométerhiányom ezen a hétvégén...