Teleki 50

Táv: 48,7 km

Szint: 2061 m

Zolival mentünk erre a túrára, az ő kocsijával mentünk Vácra, innen pedig azzal a szerencsétlen kisvonattal, ami kicsit több, mint másfél óra alatt (!) tesz meg kicsit több mint 40 km-t. ráadásul még egy megálló erejéig pótlóbuszra is kell szállni, a MÁV a BKV-val egyetemben a Pokol egyes mélyebb bugyrait idézi. Fél háromkor kellett kelnem, h. reggel még tudjak dolgozni, és 4-re kiérjek a Nyugatihoz, mert ott találkoztunk, majd még az Árpád hídnál felvettük Pétert, és hárman mentünk Vácra. Mivel az állomás környékén a parkolás fizetős (már miért is ne lenne az…), néhány tucat mérföldre leparkoltunk, és egy kisebb túra keretében becserkésztük az állomást, ahol megvettük a jegyeket, és elmagyaráztattuk magunknak, h. hogyan kell megközelíteni a pótlóbusz megállóját. Sikerült. Hurrá. Az egyetlen kocsiból álló kis piros vonatot nagyjából meg is töltöttük, én behúzódtam az ablak mellé, és kihasználtam a végtelen hosszúságban előttünk nyújtózó menetidőt, h. aludjak még egyet.

A rajtban kevesebben voltak, mint tavaly, viszont lényegesen jobb volt az idő. Nem volt hó, és sár is csak mérsékelten elhamdulillah. Nekivágtunk nevezés után, egyelőre Péter is velünk tartott, eki erősebb tempót tervezett, de aztán végül is velünk jött végig.

Az erdő gyönyörű volt, rengeteg virággal, ennyi ibolyát még életemben nem láttam, mint idén… némelyik természetes virágtartóban nőtt:

Az első ponthoz, a Drégelyvárba felkapaszkodva már nem gondolkodtam azon, h. akkor most fázom-e, vagy sem… kicsit elgyönyörködtünk a kilátásban, aztán igyekeztünk tovább:

A Csánki-kertnél a nagy fánál Zoli kiürítette a cipőjéből a Magyar Tudományos Akadémia teljes kőzettani- és ásványgyűjteményét. Előzékenyen kerestem neki ehhez egy kényelmes ülőhelyet – sikeresen pont egy csaknem kisujjnyi méretű hangyákból álló óriási hangyaboly közepébe sikerült ültetnem… de legalább a fa, aminek a tövébe telepedett, tele volt lódarázzsal, így Zoli ismét megbizonyosodhatott őszinte jó szándékomról és a bajtársiasság további előnyeiről.

Említettem már, h. a Börzsönyben teljesen átrakták a jelzéseket. Ennek ellenére a GPS, a Börzsöny térkép és az itiner is még a tavaly érvényes állapotokat tükrözi, meg mi is azokat ismertük, ezért szépen a régi piroson mentünk le a királyházi ponthoz. A ponton valami brutális finom házicsokik voltak, kétféle is, és persze nekem muszáj volt megkóstolni mindkettőt, javasoltam is, h. gyorsan menjünk tovább, mielőtt több dobozzal megennék…

Az útvonalban konkrétan nem volt benne, de mi azért lementünk a Tűzköves forráshoz, ami a világ legszebb forrása, és én nagyon szeretem. Érdemes is volt lejönni… Ahogy a fiúk keltek át a forrásból származó patakon: 

egyszer csak megpillantottam VALAMIT, amitől muszáj volt egy kicsit artikulálatlanul visítoznom… a fiúk kissé meg is ijedtek. Én azonban tántoríthatatlanul vetettem magam a kérdéses lényre, és íme, már lehetett is fotózni: 

Valami hihetetlen aranyos jószág volt, később a magosfai ponton az egyik pontőr egy természetvédelmi őr volt, aki megerősítette a gyanúmat, h. szaporodási célzattal kereste fel a szalamandra a forrást.

Nagyon, nagyon remélem, h. az évek során soha, soha nem ittam meg egyetlen szalamandra-lárvát sem a forrásvízzel. Igazán sajnálnám szegényeket.

A fotómodellt érdemei elismerése mellett elbocsájtottuk, majd mentünk tovább.

Hamarosan kezdődött a túra legszintesebb része: fel a Nagy-Mánára, onnan át a Csóványosra, és a Nagy-Hideg-hegyre. Ez nemcsak szintes, hanem szerintem az ország egyik legszebb túraútvonala is. Most még az idő is gyönyörű volt, sütött a nap, szép volt a kilátás, ki is ültünk egy kicsit a sziklákra, nézelődtünk, ettünk egy szendvicset.

A Csóványos oldalában egész odvaskeltike-mező fogadott minket:

Fenn a csúcson pedig legnagyobb örömömre volt még hóvirág is:

Innen már hamar átértünk Nagy-Hideg-hegyre, nem vettünk kólát, majd lenn Kisinócon, gondoltuk, és mentünk is tovább.

Innen lefelé Kisinócig nem a kedvenc részem. Először is, kezdetben felfelé kell lemenni, amin mindig kicsit felháborodok, nem szeretem az ilyesmit, mikor elindulsz, h. na most „lemegyünk”, és rögtön lehet is megindulni felfelé. Mint pl. a Piros 85-ön, mikor az utolsó ponton azt mondjuk: no, már csak le kell menni Budaörsre – és indulhatunk felfelé. Ez nem normális dolog így. Aztán meg mikor itt már felfelé kell menni, az is nagyon kellemetlen, köves, alámosott út – de legalább jól kiléptünk, h. hamar túllegyünk rajta.

Kisinócra nem a legjobb idővel érkeztünk. Eddig elnézelődtük, elücsörögtük, elszalamandráztuk stb. az időt, maradt kevesebb mint 5 óránk, meg több mint 20 kilométerünk. Szóval hajrá, adtuk ki a jelszót. A büfé amúgy sem volt nyitva, szóval a kólát bebuktuk.

Most átzúzunk a kéken Törökmezőre, magyaráztuk Péternek, aki még nem járt a Börzsönyben, és ezért elhitte, h. mi tudjuk, merre kell menni. Csak megnéztem a pecsételőlapot, h. mi a következő pont, bele se néztem az itinerbe, olyan egyértelmű volt számomra, h. ha Kisinóc – Törökmező, akkor országos kék sáv.

Hát ja, úgy is lehet. De nem úgy kellett volna. Nem vagyok rá büszke, de bizony elnavigáltam. Ha lett volna egy pont még pl. a Pusztatoronynál, vagy a Kis-Hanta-pataknál, akkor feltűnt volna, h. Kóspallagon át kell menni a piros sávra…

Amúgy voltam már ezen a túrán. Csak hát nem emlékeztem. Majd ha annyi idősek lesztek, mint én, megértitek, hogy megy ez…

Szóval, át a kéken. Kivételesen sikerült nem benézni az utolsó fordulót sem, és talán életemben először, a házat jobbról megkerülve, az utolsó méterig szabályosan érkeztem.

Mire a pontőr ránk nézett, alternatív útvonal, kérdezte kedvesen. Kissé felháborodva mutattuk: arról mi nem tehetünk, h. a többiek nem a jelzésen jönnek be, de nézze meg, a fán ott van a kék jelzés, arra kellett jönni.

Aha, de a piroson kellett volna jönni, mondta röviden. Ekkor elővettük az itinereket, és megállapítottuk, h. ja, téééényleg. A fiúk rögtön előkapták a térképet, h. megállapítsák, mennyit rövidítettünk. Nem sokat, de ha akarod, futunk 3 kört a ház körül, ajánlottam fel a pontőrnek, aki köszönettel visszautasította. Inkább vettünk egy kólát, aztán mentünk tovább.

Zoli még nem járt az új kéken fel Köves-mezőre, és most megállapította, h. ez „aljas”. Igaza is van. igaz, h. a régi jóval meredekebb volt, de legalább gyorsan túl voltál rajta. Itt meg csak mész, mész, és még mindig nincs vége… mindegy, meglett azért, és hamarosan neki is vághattunk a Julianus-kilátóhoz vezető, most már nem túl jól eső sokkal meredekebb emelkedőnek. Felmentünk körülnézni:

Ekkor értek minket utol Tamás és M. Sz., akikkel innen már együtt mentünk be az alig 4 km-re lévő célba, ahová természetesen először felfelé kellett lemenni…

A célban már jó páran voltak: 

Átvettük a kitűzőt és oklevelet – csak itthon derült ki, h. 50-es helyett 20-as kitűzőt kaptunk, amit én nem bánok (50-es és 30-as mát van, ilyen még nem volt), de Zoli igen…

Még lefele beszaladtunk a cukrászdába egy sütemény erejéig, aztán pont elértük a vonatot Vácig, ahol már mindenkit vártak az autók.

Nagyon jól éreztem magam, kellemes, nézelődősre sikerült túra volt ez, bár Zoli kissé sötéten jegyzete meg, h. aggódik a Mátrabérc teljesítés miatt…

De hát az már egy külön térténet…