2014. április 26., szombat

Galga 50

Táv: 49 km
Szint: 650 m

Nem nagyon fekszenek nekem az ilyen túrák, ahol ilyen kevés szint van. Mégis ezt a túrát néztem ki szombatra, mert ezen a vidéken még nem nagyon jártam. Egyszer megnézem ezt is, gondoltam. A vonat ugyan 4:35-kor ment a Keletiből, ami eléggé durva szerintem is, de hát mit lehet tenni, elértem, így 6 után kicsivel a rajtban voltam, ami vagy másfél km a vasútállomástól…
Nem voltunk sokan, az eső viszont esett. Többen még azon tűnődtek a rajtban, h. bevállalják-e így is az ötvenest, merth. eső van, és sár lesz. Én, ha már ilyen hajnalban felkeltem, és megvettem a vonatjegyet, mindenképp az 50-re akartam menni, el is indultam. A rajtnak helyt adó iskolából kilépve megállapítottam, h. még jobban esik, mint mikor beléptem. Annyira, h. elő kellett halásznom az esőkabátot is.
Végül is, a túrán csak kétszer esett: egyszer az elején, olyan 3-4 órán át, aztán meg délután, de akkor már csak olyan másfél órát.
A túra eleje falutól faluig vezetett: Galgahévíz, Hévízgyörk, Aszód, Domony, Vácegres… vagy a faluszéli dűlőúton mentünk, vagy az országúton, vagy a vasúti sínek mellett. Az első 15 km elég jellegtelen volt, mondhatnám, unalmas. Azért voltak kiemelkedő pontok ebben is, pl. Hévízgyörkre beérve a piacról hazafelé tartó helyi öregnénik sopánkodva szóltak utánam: „Jááááááj aranyoskám, nem jó időt választottak!” egy kicsit el is beszélgettünk arról, h. viszont kellet az eső a földeknek, aztán mentem tovább:



Valamint itt, Hévízgyörkön láttam először ilyen gyönyörű színkavalkádot a téli violából:



Nálunk ez csak olyan sima téliviola-színűben van, és kész. Ilyet én is szeretnék…
Hamarosan elértünk a túra első komolyabb emelkedőjéhez, ami normál esetben nem lett volna egy hűde, de most, a többórás esőnek köszönhetően valami brutális sár volt, és úgy csúszott, h. szó szerint attól féltem, h. visszacsúszok az aljára. Be is lassultam eléggé, meg a kedvem is kezdett elmenni, hát én felszállok az első buszra, puffogtam magamban, aztán elhamdulillah az emelkedő végén végre befordultunk az erdőbe, és a túra kezdett túrább jelleget ölteni, nem olyan faluszéltől-faluszélig.


Az erdőben haladó ösvényen megláttam egy darab szemetet, mivel még nem jártunk 50 km felett, lehajoltam érte – és kiderült, h. egy itiner. Bele is húztam, h. beérjem a tulajdonosát, és innentől az összes utolértet megkérdeztem: téged nem Györgynek hívnak véletlen? A nőket is, rutinból, ezzel okot adva némi furcsa tekintetekre. György azonban nem került elő, egész addig, amíg be nem értem a pontra. Van itt valaki György, kérdeztem, és jelentkezett az itiner tulajdonosa, boldogan, én meg boldogan átadtam. Aztán ettem egy banánt, és ittam a nagyon kedvesen kínált nagyon finom limonádészerűségből, aztán mentem tovább. Hamarosan beért István, akivel már a vonaton megismerkedtem, és innen már többé-kevésbé együtt mentünk végig. Nagyrészt gombákról beszélgettünk.
Egy idő után a változatosság kedvéért ismét esni kezdett, mentünk a sáros földutakon, végeláthatatlan repcetáblák mellett:

Egy idő után mindketten eléggé belefáradtunk már az esőbe meg a sárba, örömmel üdvözöltük a Bika-tavat. Mert tudtuk, h. innen már nem sok van hátra. A tavat meg kellett kerülni, ami életveszélyes volt: a magas parton keskeny ösvény vezetett, ami most sáros és csúszós volt, felette a domboldalban próbáltunk menni, a bokrokba kapaszkodva. Mi lesz itt a holnapi tókerülgetős túrával, gondoltam, a húgomékkal terveztünk jönni, de ők itt egyszer sem mennének át, nemhogy többször… gondolatban kihúztam a másnapi kerülgetést.
Itt István kicsit hátramaradt, én mentem tovább a Szent András-dombra, ami gyönyörű volt, ha csak ez lett volna a túrában, már ezért megérte volna eljönni (az első 15 km-ért nem lett volna olyan nagy kár amúgy):



A pecsét után lementem a szalagozáson, mentem tovább, egy idő után nem volt szalag, de hát elágazás sem, úgyhogy mentem bátran… a követező elágazásig, aminek egyik ágában sem volt szalag… ekkor már tudtam, h. baj van, mert a túra tényleg példásan volt szalagozva, a szervezésre és a rendezők kedvességére egy szavunk sem lehetett, mert az tökéletes volt…
Elindultam visszafelé, és egy 5-600 méter múlva meg is láttam a dombra meredeken felvezető szalagozást, amit az előbb benéztem. De 2 pozitívuma is volt az elkavarásnak, (1) István utolért, (2) találkoztam vele:



A domb után meglett az utolsó pont, ahol a pontőr lányok egy herőke (?) nevű fánkszerűséggel kínáltak, ami brutál finom volt. Innen már tényleg hamar a célban voltunk, oklevél, kitűző és újabb két herőke (?) után pedig mentem a vonathoz, amire már csak 10 percet kellett várnom.
A célban a szervezők még elmondták, h. a kritikus, veszélyes meredek part helyett kiszalagoznak másnapra egy utat fenn a domboldalban. Erre én gondolatban visszapipáltam a másnapi tókerülgetést.

A túra érdekes volt, az első kb. 15 km elég unalmas, de utána igazán szép helyeken mentünk. Az aszódi vasútállomás és környéke, no, azt szívesen kihagynám… de az erdős, dombos rész nagyon tetszett. A rendezés nekem tökéletes volt, a szervezők pedig nagyon kedvesek. Nem állítom, h. jövök jövőre is, de egyáltalán nem bántam meg, h. kicsit végigjártam a Galga-mentét…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése