MÁTRABÉRC

Táv: 55,6 km

Szint: 2742 m

Nagyon szeretem ezt a túrát. Nagyon vártam, és nagyon akartam is idén – annyira, mint mikor először mentem 2 éve. Tavaly úgy voltam, h. oké, elmegyek, aztán majd vagy meglesz, vagy nem, igazából fel is adtam már, csak az utolsó pillanatban, csodával határos módon sikerült mégis – akit érdekel, olvassa el a tavalyi beszámolót. De idén, idén megint nagyon akartam, és úgy éreztem, nem fog menni, mert olyan kis zselének érzem magam mostanában, meg szenvedek a fogammal, amit kihúztak, de még mindig nem akar normális lenni… no mindegy, féltem, h. nem fog menni, de akarni, azt akartam. Nagyon. A kiírásban benne volt, h. meglepetés ajándékkal kedveskednek a teljesítőknek, vajon mi lehet az, gondolkodtam, nekem KELL a meglepetés ajándék, nekem kell ez a túra…

Idén is a Pestről szervezett busszal mentem, most Zoli is jött, de megegyeztünk, h. senki nem vár senkire, mindenki menjen, ahogy tud. Ez a túra a bajtársiasság halála, mondta később félig viccesen egy túratárs.

Az első buszt céloztuk be, h. korábban tudjunk rajtolni, és sikerült is. Ebben az évebn új helyen volt a rajt, de a sofőr ezt láthatóan nem tudta, valami vasúthoz kell menni, nem, kérdezte, nemnem, az tavaly volt, felelt rá a túrázók rémült kórusa, no, ez is jól kezdődik, gondoltam, majd álomba merültem. Gyöngyös után ébredtem fel, mikor is elfogyasztottam reggelire szánt szendvicsemet, ami nem esett jól, nagyon ideges voltam, de azért próbáltam elképzelni, h. ez a kis szénhidrát majd milyen jó lesz nekem felfelé a Kékesre.

Az új rajthelyen már rengeteg ember volt, ismerősök, ismeretlenek, kicsit öltöztünk, pakoltunk, én elmentem a mosdóba, ami egész pontosan 1 db RENDKÍVÜL büdös pottyantós budi volt, a deszkán egyértelmű nyomok árulkodtak arról, h. nem mindenki tud pontosan célozni… megdöbbentő élmény volt, de komolyan. Kezet mosni nem lehetett.

Ettől eltekintve a rajthely jobban tetszett, mint az eddigi, főleg az, h. nem kellett kimenni a műútra, hanem rögtön befordultunk az erdőbe, és a kék kocka jelzésen indulhattunk is a kék sáv felé. Szokás szerint az első lépéssel lenyomtam a stopper gombját az órámon, és nekivágtam a túrának.

Kellemesen hűvös idő volt, az ég borult, a színek és a kontúrok élesek az erdőben. Az elején különösebb szint nem volt, igyekeztem kilépni, Zolit hamarosan le is hagytam, de nem álltattam magam azzal, h. ez így is marad. Komoly emelkedőkön ő sokkal jobb, mint én, komoly ereszkedőkön meg még sokkal. Merth. én lefele nem merek menni, felfele meg nem tudok – néha komolyan el is gondolkodom azon, h. mit keresek a teljesítménytúrákon, mikor ott van pl. a sakk, vagy a bridzs is… no mindegy, egyelőre mentem, előzgettem, előzgettek, elengedtem a futókat, a legtöbb megköszönte, én meg még utánuk szóltam, h. hajrá – remélem, nem veszik sértésnek, én tényleg, őszintén drukkolok nekik, nagyon ügyesek, ahogy még felfelé is tudnak futni.

A kék sávon az útvonal átváltott a félelmetes, meredek fel-le váltakozásba, amire kivételesen emlékeztem, h. így lesz: a Gazos-tető, a Szederjes tető (amely alighanem az ide megérkezők arcszínéről kaphatta nevét) ugyan csak kispályások itt a Mátrában az 5-600 m körüli magasságukkal, de olyan hangsúlyos meredek út vezet felfelé és lefelé is, h. bizony megkínozzák az embert.

Pont ettől ilyen nehéz ez a túra (attól eltekintve, h. szűkös a szintidő, és menni kell, mint a golyó): nagyon-nagyon kevés a „pihentető szakasz”, mert ha lefelé kell menni, az gyakran nehezebb, technikásabb és fárasztóbb, mint felfele… Az ember térde tiltakozik, a boka fárad, a combizmok intenzíven érdeklődnek, h. ezt a projektet a továbbiakban nem lehetne-e nélkülük megoldani. És akkor még 10 km-nél sem tartunk…

Az oroszlán-vári emelkedő, ami a túra egyik nagy mumusa, valóban félelmetesnek tűnik messziről (Feladat: keresd meg a képen a felfelé tartó túrázókat!):

Közelről meg még sokkal félelmetesebb. Csak azért nem álltam meg pihenni, mert féltem, h. visszacsúszok, meg nem akartam feltartani az utánam jövőket. Voltak, akik kiálltak oldalra, egy-egy fatörzsnek dőlve lélegezni, és voltak, akiken már most látszott, h. most, idén ez a túra nem lesz meg. Bár mondjuk ki tudja, lehet, h. ha engem láttatok volna üveges szemmel, összeszorított fogakkal törtetni felfelé a meredeken, azt mondtátok volna, h. basszus, ez meghal, még mielőtt felérne… De megnyugtatásul közlöm, h. nem haltam meg, felértem, pecsét, majd megettem egy banánt, mint tavaly és tavalyelőtt is, pont megéheztem.

A távolban ott a Kékes, milyen messze vagy, és milyen magas, gondoltam szokás szerint, olyan kis ártatlannak látszik pedig, mintha nem is lenne meredek:

Pedig az. Egyre inkább éreztem, bár jól haladtam. Hamarosan utolért M. Sz., egy pár km-en még együtt haladtunk, néha kicsit lemaradtam, néha utolértem, pár szót beszélgettünk, aztán én nem erőlködtem, h. lépést tartsak vele, mert a változatosság kedvéért ő is gyorsabb ám nálam, és nem akartam a rossz erőbeosztás miatt kidőlni útközben. A Kékes oldalában elhagyott, nem is láttam már többet. De nem zavart, mentem, néha egy-egy pillantást gyönyörködtem ez erdőben, a kilátásban, a virágokban:

Zoli még a Kékes előtt utolért, a ponton megbeszéltük, h. én elmegyek a mosdóba, és veszek egy kólát is, ne várjon rám, menjen. Amúgy 4:10-es idővel értem fel, ami eddig a legjobb, és nem is éreztem magam túlzottan leamortizálva, ez jó hír volt. a ponton kaptunk Balaton szeletet, ami teljesen új volt, mert eddig ezen a túrán csak inni adtak, meg Mátrakeresztesen háztartási kekszet, de ilyen világi hívságokat, h. Balaton szelet, azt aztán nem…

No, felhígult már ez a Mátrabérc is, figyeld meg, zsíros kenyeret is fognak adni, viccelődtünk egy alkalmi túratárssal. Mint kiderült, csaknem igazunk is lett…

A mosdó meg is volt, de annyian álltak sorba a büfében, h. nem álltam be – volt nálam egy fél literes kókuszvíz, abból ittam inkább. Nem ért meg nekem az a kóla egy esetleges 10 perces várakozást. Így utol is értem Zolit még a komoly sárga ereszkedés előtt. Ahol persze újra elhagyott, mert én itt örülök, ha élve leérek, nem tudok sietni. Aztán a laposabb részen megint utolértem, együtt mentünk egy darabig, de a Csór-hegy emelkedője nekem soknak bizonyult, kicsit lassítanom kellett. Ez amúgy is egy elég aljas emelkedő, most meg már annyira friss sem voltam.

Amúgy ezt a kék + szakaszt szeretem, főleg már utána fel a Galyatetőre:

Mint tavaly, most sem volt itt mozgó pont, viszont volt a szokásos szódás frissítő, itt értem be Zolit, megittam egy pohár hideg szódát (szívem szerint kettőt ittam volna, de emlékeztem tavalyról, h. sok volt, megfájdult tőle a gyomrom, így visszafogtam magam), és együtt értünk fel Galyatetőre, lecsúszott a második banán is, meg egy kis kókuszvíz.

Innen a Vörös-kőig vezető szakasz elég kényelmes, kicsit lehet lazítani, a Nahát 90-es Tamással is mentünk kicsit, pár szót beszélgettünk, majd a pont után nekivágtunk az Ágasvárnak.

Tavaly itt hagyott el az erőm, úgy éreztem, nem tudok továbbmenni, sétára váltottam, elengedtem mindenkit, mert ekkor már eldöntöttem, h. Mátrakeresztesen felszállok a buszra. Idén ehhez képest remekül voltam, és ráadásul lelkesen is, volt kedvem menni, ami nálam elsődleges fontosságú, mert ha egyszer elmegy a kedvem, akkor vége, hiába lenne erőm fizikailag, akkor sem megyek tovább. Most ez a veszély nem fenyegetett.

Az Ágasvárról egy másodpercre körülnéztem:

Aztán indultam lefelé, mert ez megint egy kegyetlen lejtő, ami ugye a nagy gyengém… Zoli utol is ért közben, így legalább egyszerre értünk a pontra, ahol… hát, el sem hiszem… több láda GYÖNYÖRŰ alma állt, kínáltak belőle a kis fiatal pontőr fiúk. Én nem bírtam most almát enni, de annyira jól néztek ki, h. azért elvettem, h. majd megeszem hazafele a buszon (így is történt, és nagyon finom volt).

Mátrakeresztesig alig volt 4 km, az sem nehéz, a kevés pihentető szakasz egyike, kiléptünk Zolival, és megbeszéltük, h. a ponton iszunk egy kólát. A ponton újabb meglepetés fogadott: zsemle és kockasajt… el se hittem, de komolyan. Nagyon kedvesen kínálgattak, de ekkor már nem tartozott a lehetőségek birodalmába az, h. én megegyek egy zsemlét. Akkor vegyél sajtot, kettőt is lehet, győzködött kedvesen a rendező, és éltem is a lehetőséggel, mert a kockasajt, az viszont nagyon jól esett. Kettő is. Megittam a kólát is, amit Zoli hozott, aztán megindultam felfelé, mondván, h. majd utolér úgyis.

Volt a Muzsláig még 6 km és 500 m szint. Eddigre én már úgy el szoktam készülni, h. szabályos hallucinációim vannak: tavaly pl. szilárd meggyőződésemmé vált, h. hamarosan angyalok ereszkednek alá az égből, és hoznak nekem egy behűtött lájtkólát. Most (kis csalódásomra) nem történt semmi ilyesmi, csak mentem, és a túrákról ismerős Tiborral és barátjával beszélgettünk néha.

Idén nem volt külön terepfutó Mátrabérc, hanem a túrázók előtt fél órával rajtoltak a futók. Nekünk ez azért volt nagyon jó, mert a futóknak felfestett jelzések még inkább lehetetlenné tették az eltévedést. Ráadásul pl. a Nyikom-nyeregnél ilyen informatív kiírást is találhattunk:

Fú, basszus, akkor még csak 3 km-t jöttünk a ponttól, gondoltam magamban, majd biztos, ami biztos, ezt az infót megosztottam Tibor barátjával, aki annyira nem örült neki. Ettől függetlenül jól felértünk a Muzslára, addig pont utolért Zoli is:

Innen már nem volt nehéz dolgunk, 7 km és csak 3-4 kisebb hupli, plusz ki kell mászni a patakmederből, ami már nem esik jól ilyenkor. A Szurdokpüspöki feletti rétekre kiérve a kilátás gyönyörű volt, Tibor le is fotózott:

Aztán néha kicsit belekocogva leértünk a célba, az iskola udvarába befordulva lenyomtam a gombot az órán, és megállapítottam, h. szinte pontosan 12 óra alatt értem végig, aminek nagyon örültem.

A kitűzőre várni kellett egy kicsit, az ajándékot kinn kapjátok meg az udvarban, mondta az érkeztető kislány, kinn kezembe is nyomtak egy köteg újságot, meg egy összecsukható Fiskars ollót, ami nagyon tetszett. Az már kevésbé, h. a meglepetés ajándék egy Mátrabérc címkés bor volt… amit ugye muszlimként nem csak meginnom, de ajándékba elfogadnom sem szabad. Amikor ezt kissé lelombozva közöltem az ajándékot osztó fiúval, ő széles mosollyal közölte, h. nem baj, akkor legyen méz, duplán! És adott két kis üveg mézet, ami szintén fel van címkézve, csak a túra közepes távjának, a Hanák Kolos túrának az adatai szerepelnek rajta. Ami 36 km és 1291 m szint. Viszont ebből kettőt is kaptam J. Végül is a Mátrabérc távban kevesebb, szintben több, mint két Hanák Kolos, szóval teljesen igazságosnak tekinthető szerintem… ez úton is köszönöm ezt a remek megoldást.

Hamarosan beért Zoli is, ettünk, megkaptuk a kitűzőket, és megindultunk a pesti busz felé. Kb. ¾ órát várnunk kellett az indulásra, ami nem volt baj, mert ültünk, melegben voltunk, és pillanatnyilag ennyi elég is volt.

Hamar a Népstadionhoz értünk elhamdulillah, aztán Zoli hazáig hozott kocsival, ami nagyon jól jött, mert már nagyon fáztam. Gyors zuhany után irány az ágy, mert reggel kelni kellett, h. némi munka után egy újabb túrára induljak a húgomékkal… de ez már megint egy újabb történet J