Téli
Mátra XL, privátban
Táv: 40 km
Szint: 1600 m
Mondtam már, hogy szeretünk
túrázni? Bár nem mondom, hogy minden egyes pillanatban és minden
egyes földrajzi ponton automatikusan megerősíteném ezt az
állítást, de azért nagy általánosságban így van. Viszont a
tömeget, azt nem szeretjük. Nyilván nem várhatjuk el, hogy minden
túrán max. 100 induló legyen, de azért vannak olyan túrák,
amikre azért nem megyünk el, mert már túl sokan vannak rajta. Sajnos ezek
közé került a Téli Mátra is, pedig mindannyian nagyon szerettük
(meg hát, mint láthatjuk, rajtunk kívül még sokan mások is…),
mert az útvonal tényleg nagyon jó. Viszont a 6-7 EZER közötti
induló, no, az számunkra elriasztó.
Ilyenkor még mindig megvan a
lehetőség, hogy a túrázni vágyó, ámde tömegiszonyos illetők
„privátban” csináljanak meg egy adott túrát. Vagyis,
végigmenjenek az adott útvonalon, de nem a túra napján, hanem
bármikor máskor. Mi erre a „bármikor máskorra” a túra előtti
szombatot választottuk.
Kora reggel indultunk, s az
éppen csak felkelt nap fényében, és (szerintem) brutális
hidegben hagytuk az autót Mátrafüreden, és hárman indultunk neki
a zöld sávnak, M. Sz., Tamás s én. Én éppen mélyen fel voltam
háborodva azon, h. milyen hideg van, pedig +10 fokot ígértek
(nesze neked január), és lehet, h. vastagabb aláöltözetet
kellett volna venni, és úgy felvennék még valamit, de már nincs
semmi. Szóval, a szokásos reggeli nyavalygás közepette
elindultunk. Még azt is elnyávogtam, h. úúúúúúúúúúúúúúgy
szerettem volna, h. legyen hó, de hát nincs. No, mindegy, mentünk
a hó nélküli fagyban, a lefagyott aszfalton egy-egy érdekes
figurát bemutatva időnként. A falu még aludt, nem kellett
kerülgetnünk senkit, remek volt. Csak ne lenne ilyen hideg, és
lenne egy kis hó, gondoltam AKKOR MÉG.
Hamarosan elhagytuk a falut, s
bár nem kellett vészesen felfele menni, mégis rájöttem, h…
melegem van. A softshell dzseki bekerült a hátizsákba, s ott is
maradt a túra végéig. Hétágra sütött a nap, gyönyörű idő
volt. Két terepfutó is elfutott út közben mellettünk, szerintem
ők is úgy gondolták, h. a „hivatalos” Téli Mátrán túl
sokan vannak...
M. Sz. már korábban beszélt
nekem arról, h. ott a kőbánya peremén megyünk. No, én semmiféle
kőbányára meg peremre nem emlékeztem, pedig 2x is voltam ezen a
túrán, de mondjuk ha belegondolunk abba, h. sokszor mire kiérek a
konyhába (5 méter, kb. 10 sec) elfelejtem, h. miért is indultam,
ez nem is annyira meglepő. Most, h. kiértünk a tényleges kőbánya
peremére, már kezdett derengeni, h. mire is gondolhatott… Itt már
egy kis hó is volt, bár inkább csak az árnyékos helyeken. Az
ösvény kövei viszont eléggé le voltak fagyva, s csapatunkból
egyvalaki s@ggr@ is esett, de hogy ki, azt inkább nem árulom el,
fantáziátokra bízom…
Aztán, ahogy beértünk az
erdőbe, egyre több lett a hó. Az Ilona-kútnál már szinte
összefüggő hótakaró borította a környéket, meg is csodáltuk,
miközben a forrásból ittunk:
Ahogy közeledtünk
Lajosházához, úgy lett egyre több hó. Emlékeztem, h. az egyik
Téli Mátrámon annyi volt a patakban a víz, hogy még a betonhídon
is folyt, csendben reménykedtem, h. most nem fog. Elérve azt a
rövid, ámde igen meredek lejtőt, ami levezet a lajosházi
ellenőrzőponthoz, most először gondolkodtam el azon, h. milyen
lesz itt majd mondjuk ötezredik túrázónak lemenni… hát nem túl
jó, szögeztem le, miközben még így is óvatosan ereszkedtem le a
jeges-havas lejtőn.
Lenn a patakban nem volt túl
sok víz elhamdulillah, viszont szépen be volt fagyva:
A kisvasút sínein átkelve
felidéztük, h. a Mátrahegy túrán itt majd egyenesen előre fel
kell kapaszkodni a zöldön, ami, hát, egy igencsak velős emelkedő.
Mi inkább most jobbra tartottunk, a sárga négyzeten, ami szintén
nem vízszintes haladt, amúgy. Innentől egy jó darabon át nagy
általánosságban felfele haladtunk, most pedig ilyen kisebb
halmokat másztunk meg, míg végre nagy nehezen felértünk a sárga
sávra. A nap szikrázva sütött, és hó is volt, aminek én
személy szerint nagyon örültem. Itt megálltunk kicsit,
reggeliztünk, aztán indultunk tovább a vadaskert kerítése
mellett, szörnyű bűzben. Mint kiderült, a vadaskert vaddisznói
számára a karácsonyi halmaradékot hasznosították táplálékként:
félig rohadt harcsafejek, halbőr, mindenféle halmaradék volt a
kerítésen belül felhalmozva, s hiába volt fagy, rendkívül büdös
volt. Az imént megevett banán jelezte azon szándékát, h.
szívesen egyesülne a halfilézés maradékaival, de rövid
megbeszélés után meggyőztem arról, h. maradjon, ahol van.
Hamarosan áttértünk a
piros+-ra. A Mátrában ezek a piros pluszok valahogy mindig brutális
szippancs útvonalat jelentenek, s most sem volt ez másként. Mint a
piros +, mind a – felfelé ment, és hát itt más rengeteg hó
volt. Nem is GONDOLTAM volna, h. ennyi hó lesz. Oké, arra
számítottam, h. majd a Kékesen hó lesz, de hogy itt is…
Ráadásul hamarosan elkezdett szállingózni is, majd hamarosan nagy
pelyhekben szakadt a hó…
Ennek eleinte nagyon örültem,
jaj, esik a hó, esik a hó, sikkangattam boldogan, amit túratársaim
példás türelemmel viseltek. Azonban a hóban egyre nehezebb volt
menni, meg csúszott, meg hideg volt, és ráfagyott a bakancsomra:
Nem is tudom, hogy GONDOLJA ez
a hó, puffogtam magamban, nem elég, h. már időtlen idők óta
felfelé megyünk, de még esik hozzá ahhoz a rengeteg
gusztustalansághoz, ami amúgy is borítja az útvonalat, mintha nem
lenne elég bajunk az eddigiekkel is… No mindegy, azért valahogy
csak beértünk Mátraszentimrére, rövid és nem túl lelkes vitát
folytatva arról, h. melyik évben hol adtak forró teát – mivel
most sehol, így különösebb gyakorlati jelentősége a kérdésnek
nem volt – majd a falut elhagyva a változatosság kedvéért
felfele haladtunk tovább. Egy ideje köd is lett, és, ha esetleg
nem említettem volna, hideg is volt, bár felfele ezt kevésbé
lehetett azért érezni…
Galyatetőhöz közeledve
többen voltak az erdőben, egyik csapat meg is kérdezte, h.
messziről jövünk-e, és sokat megyünk-e még. Én örömmel
közöltem, h. Galyatetőn már túl leszünk a félúton. M. Sz.
vitatta ezt, én viszont kifejtettem, h. a túra valójában csak 32
km, mert a Kékesről ugye lefele kell már csak
menni, és az nem is számít, gondoltuk AKKOR MÉG. Ilyen módon
saját elméletével szembesítve M. Sz. beismerte, h. valóban túl
leszünk félúton. Ennek örömére Galyatetőn beültünk abba az
étterembe, ahol az OKT-n brutál méretű palacsintákat
fogyasztottunk, majd az út hátralévő részében rosszul is
voltunk a bezabálástól. Most csak egy kávét ittunk. Aztán
visszamentünk a hidegbe és a visszataszító hóba, és mentünk
tovább. Fel a Csór-hegy oldalába, nyilván, a szakaszt
egyenletesen emelkedő hosszú szakaszok és rövid, velős emelkedők
váltakozása jellemezte. A hóban, nyilván. Erre a szakaszra már
rávetült a Kékes, látványban és tudati szinten is, mert tudtuk,
h. egyre közelebb van az a pont, amikor fel kell majd mászni rá. A
Kékes alamuszi módon lapult a felhők között, úgy nézett ki,
mint ami nem is magas, meg nem is meredek, pedig amúgy de:
A Vörösmarty turistaháznál
ettünk egy szendvicset, és nekivágtunk a Pisztrángosig vezető
unalmas szakasznak. M. Sz. szerint ez a világ leghosszabb 4
kilométere. Nem olyan nehéz, mert bár felfele kell menni, de nem
durván, inkább folyamatosan, de nem történik semmi, és
nagyon-nagyon nehezen jön el az a Pisztrángos. Mikor végre
elértük, beültünk kicsit az esőházba, megittuk a teánkat a
termoszból, aztán hajrá. Neki a Kékesre vezető meredeknek.
Engem itt megmagyarázhatatlan
érzések töltöttek el. Bár fizikailag nem voltam olyan hú de
fáradt, oké, persze, éreztem, h. jöttünk távot meg szintet is,
de teljesen jól voltam. Viszont valami hihetetlen mély elkeseredés
és önsajnálat töltött el azért, h. nekem itt most fel kell
mennem. Legszívesebben leültem volna egy kőre abba a KRETÉN hóba
és elsírom magam. Ugyanakkor valami furcsa tudathasadásos
állapotban TUDTAM, h. ez micsoda hülyeség, és röhögtem is
magamon. Ezért vihorászva mondtam el M. Sz-nek, h. mélyen el
vagyok keseredve. Ő úgy nézett rám, ahogy az egy komplett, s
ráadásul veszélyes őrültnek kijár, s megfigyeltem, h. ettől kezdve igyekszik
legalább egy túrabotnyi távolságot beiktatni kettőnk közé,
hátha megvadulok, és támadok…
Elkeseredés ide vagy oda,
azért csak felértem a Sötét-lápa nyeregbe, onnan meg már csak
ugrás a Kékes teteje. Oké, elég nagy ugrás, de akkor is. Már
sötétben értünk fel. A büfé BE VOLT ZÁRVA, pedig még csomó
síelő volt a pályán, ennyi a kávéról/teáról… megindultunk
lefelé, bár, mint korábban már kifejtettem, valójában vége
volt a túrának, csak hát az elmélettől sajnos a kocsi nem került
fel a Kékesre… szóval mentünk lefelé.
Én ezen a túrán
folyamatosan össze-vissza kevertem a három mátrai túrát (Téli
Mátra, Mátrahegy, Mátrabérc), így most is azt hittem, h. a zöld
sávon megyünk le, de felvilágosítottak, h. nem. Hajjaj, a köteles
rész, jutott eszembe, s most derengett fel először, h. hiába kell
innentől lefelé menni, talán MÉG SINCS vége a túrának.
És így is van. Egy idő után
lámpát kapcsoltunk, de még így is vigyázni kellett, különösen,
mikor a patak mellé értünk, mert a hegyoldalban vezető ösvény
durván le volt fagyva. Én végül is csak kétszer estem el, és
egyszer sem olyan durván, mint pár éve a tényleges Téli Mátrán,
és végül is nem hullottam alá az ösvényről a mélybe, de
voltak olyan pillanatok, mikor azt gondoltam, h. nem úszom meg.
NAGYON boldog voltam, mikor végre leértünk az aszfaltra. No, sár,
az viszont nem volt, egy centin sem, s így a hóban a múlt heti
túra után szépen lepucolódott bakancson tiszta is maradt.
A kocsihoz érve gyors
cipőcsere, kis öltözködés, és már indultunk is haza. Még
felugrottunk hozzánk, megenni a marhapörköltet és a
gesztenyetortát, aztán mindenki ment haza aludni.
Hát, így végződött a mi
privát Téli Mátránk. Mondhatom, h. remek volt, bár a Kékesre
felmenő lelkiállapotot nem egészen értem. No, sebaj, majd a
Mátrahegyen leteszteljük, h. egyszeri esemény volt-e, vagy a Kékes
általában ezt váltja ki belőlem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése