Börzsöny Kapuja

Táv: 46 km

Szint: 1001 m

Volt régen egy Wass Albert túra, amit nagyon szerettünk. Ez volt életem első negyvenes túrája, s tudjuk, hogy ácsingóztam akkoriban egy negyvenesre (azóta is a kedvenc távom a 40-50 közötti túrák, amúgy). Később, mikor másodszor voltam, ezen a túrán ismerkedtem meg Zolival is, ami, mint tudjuk, számos közös túrát eredményezett azóta.

Aztán ez a túra sajna megszűnt. Egyszer megcsináltuk privátban a fiúkkal, de teljesítménytúra formájában nem létezett már többé. Viszont felbukkant a palettán ez a Börzsöny Kapuja, ami mind útvonalában, mind időpontjában komoly hasonlóságokat mutatott a WA túrával. Úgy gondoltuk, nézzük meg. Zoli mellett velünk tartott István is, aki legutóbb a Tolna 50-en volt velünk is és túrázni is.

Rajtolni 6 és 7 között lehetett, aminek csapatunk több tagja nem annyira örült, mert sajna nagyon korai kelést feltételezett, de azért sikerült időben érkezni a rajtba, még parkolóhely is volt. Viszont szüttyögtünk egy fél órát, azóta sem értem, mivel… Mondjuk a szervezők már a hajnali rajtban forró teát és zsíroskenyér-hegyeket szolgáltak fel, ha valaki esetleg otthon nem reggelizett volna… Végül aztán sikerült nagy nehezen nekivágni a távnak.

Egy jó darabig Verőcén belül kellett menni, kicsit bizonytalankodtunk, h. a Kálvária felé, vagy sem, aztán megállapítottuk, hogy arra majd visszafelé. Még sötétben vágtunk neki a Borbély-hegynek, ami egy roppant egészséges emelkedő így rögtön az elejére, és még alig-alig pirkadt, mikor felértünk az első, matricás pontra. Innen le kellett menni Magyarkútra, ami Zolinak nem nagyon volt meg, h. hogyan is fog bekövetkezni, én viszont nemrégiben a Kálváriák a Börzsönyben túrán pont ezen az útvonalon jöttem, csak szembe, így lelkesen magyaráztam neki, h. mi jön most – azon ritka pillanatok egyike, mikor nem ő tudja kívülről az útvonalat, hanem én. Sokkal régebben túrázik, mint én, ki kell használni az ilyen lehetőségeket…

A forrásig, a második pontig aszfalton kellett menni, így nagyon jól haladtunk. A Ponton adtak valami csokifélét, és volt forró tea is. Ami viszont számomra sokkal érdekesebb volt, volt egy pihe-puha macska is, és még azt is hagyta, h. megsimogassam:

Azonban a játék-szórakozás résznek hamarosan vége lett, meg neki kellett indulni a nagy-kő-hegyi pontig vezető szakasznak, nyilván, felfelé… ami egy dolog, de itt elkezdődött az egész túrát uraló sár… Itt egyelőre nem a mély és híg változat, hanem a tapadós és igencsak csúszós verzió. Komoly szenvedés volt előrejutni, az emelkedőkön ez kb. egy lépés felfelé, fél lépés visszacsúszásként realizálódott:

Végül csak felértünk a pontra, matricás volt, ragasztottunk, és megtekintettük volna a kilátást, de nemigen volt – a nap nem sütött, a levegő párás volt. Inkább elindultunk lefelé, kezdetben a keskeny ösvényen a hegyoldalban, aztán a szélesebb utakon, ahol viszont ismét eluralkodott a brutális sár, ezúttal a mély és híg változat:

Lefelé menve felidéztem, mikor régen, a múlt ködébe vesző időkben egyszer itt jöttünk felfele TKM-mel, aki hirtelen kiemelkedő érdeklődést tanúsított a mikológia iránt, minden egyes gombáról érdeklődve út közben, s már eltöltött a boldogság, h. találtam valakit, aki osztozik szenvedélyemben, míg rá nem jöttem, h. a kiemelt érdeklődés inkább az emelkedőn beiktatott megállásnak szól, mint a terület gombáinak...

Zoli úgy emlékezett, h. a nógrádi pont közel van, én úgy, h. 7-8 km, aztán valahol a kettő között volt az igazság, de a terepviszonyok miatt én úgy éreztem, soha nem érünk le. Nem szeretek aszfalton menni, de nagyon örültem, mikor kiértünk a nógrádi aszfaltútra. Bakancsom:

Itt ismét felidéztem közös túránkat TKM-mel, mikor szintén Nógrádon vágtunk át, kezünkben lóbálva túrabotjainkat, mire egy 3 év körüli, szüleivel szombat délutáni sétára induló kislány hangosan és teljes komolysággal kijelentette: „A nagymama és a nagypapa indulnak síelni!” Na, köszi…

A forrásnál lévő ponton volt mazsola, meg forrásvíz, nyilván, én elindultam, hogy megörökítsem a várat az éppen érkező kisvonattal, hamarosan jöttek utánam a fiúk is:

Újabb sáros szakaszon haladhattunk tovább, a változatosság kedvéért, egy darabig felfelé, aztán egy pihentetőbb szakasz következett volna, ha nincs brutális sár:

Így, nyilván,pihenésről szó sem lehetett, korcsolyáztunk, és próbáltunk nem elesni. De mondjuk kb. erre számítottunk, mert a Börzsöny, az télen vagy fagyott, vagy saras, ez van.

A kellemetlen, hegyoldalban vezető lejtőn leügyeskedve értünk le Királyrétre, megtekintettük az új beruházások építését – ezekkel az új beruházásokkal túrán még soha nem járt emberek olyan ún. „turistacentrumokat” hoznak létre, ahol nagyon-nagyon csúnyán néznek rád, ha bemégy sáros bakanccsal, különösen, ha még a MOSDÓBA is bemégy sáros bakanccsal, és 600 HUF egy bögre tea, viszont nagy parkoló van, hogy a természetbe érkező „turisták” közvetlenül a „turistacentrum” mellett tudjanak leparkolni, hogy ne legyen a cipőjük sáros, miközben bemennek meginni 600 forintos teájukat, a természetben – majd megindultunk Kisinóc felé. A pont neve „Kisinóc Turistaház” volt, de nyilván kinn volt a kiülős részen, a pontőrök nagyon kedvesek voltak, kínáltak mindenfélével, a tea nagyon jól is esett, meg megettem egy szendvicsemet, majd felkerestem a kinti budit, amit nagyon nem szeretek, mert szerintem tele van húgycsőharcsával. Szerencsére annyira hideg és huzatos volt, h. szerintem a húgycsőharcsák kis pálcikává fagytak…

Indultunk tovább, fel kellett menni a Kálváriához, szerencsére kevésbé volt sáros, mint számítottam rá, de azért sáros volt. A patakmederből kikapaszkodva Zoli rálépett egy kőre, ami kifordult a lába alól, mire ő visszazuhant elém, amitől én teljesen pánikba estem, mert ha ő elesik, akkor én meg még sokkal jobban. Végül elhamdulillah megúsztuk mindhárman.

Kóspallagon áttértünk a piros sávra, a a Kis-Hanta-patak mellett (néha benne) megindultunk a Pusztatorony felé. Én kifejtettem, h. felmászni oda még oké, de lemászni nincs kedvem onnan… Hamarosan kiderült, h. nem is fenyeget ez a veszély. Ott, ahol a piros – kimegy a műútig, ott állt egy kocsi, meg egy vadászruhás fickó, aki közölte, h. nem mehetünk tovább a piroson, mert ők itt most vadásznak. Menjünk a műúton, ha nem akarjuk, h. lelőjenek minket. Rövid eszmecserét tartottunk a teljesítménytúrák előzetes bejelentéséről, engedélyezéséről, majd erre a társas vadászat rászervezéséről. Sok értelme nem volt, de legalább elmondtuk a véleményünket. Én pl. azért nem is forszíroztam annyira a dolgot, mert elegem volt a sárból, és nem tűnt akkora tragédiának, h. egy darabon a műúton menjünk… Neki is indultunk, és jó tempót is tudtunk menni, cuppogás és csúszkálás nélkül. Hamar a Rózsa-kunyhóhoz értünk, Kittenberger Kálmán sok időt töltött és írt itt, egy olyan idő volt az, amikor az ember még nem azért volt vadász, mert sok pénze van, befolyásos barátai, és nem járt illemtan-órára.

Itt kaptunk megint teát, meg valami ropifélét, és az is kiderült, h. Zoli előzetes infóival ellentétben nem kell felmenni a Gál-hegyre, viszont a Morgó-völgyben kell lemenni. Én ezt nem fogtam fel tragikusan, mert a Gál-hegyről lemenni egy brutális meredek lejtő, ami ilyen sáros időben, kicsúszkálva még durvább lehet, a Morgó-völgyben meg úgyis csak egyszer jártam még, hát hajrá.

Az erdőből a rétre kiérve megállapítottuk, hogy az idő továbbra sem lett jobb, így sajna a Börzsöny látványa sem volt olyan szép, mint lehetett volna, de azért nem volt rossz:

Újabb matricás pont után vissza az erdőbe, majd lassan elértük a Morgó-völgyet:

 amelyben két forrás is volt, s bár néhol elég nehezen járható volt, ezért kárpótoltak a GOMBÁK, először egy nagy halom téli fülőke:

Majd pedig az átlépendő fatörzs alatt lapuló piros színű csészegomba faj:

A völgyből kiérve nekiindultunk az aszfaltnak, h. átmenjünk egész Kismaroson. Hát, ez volt számomra a túra legdurvább része, hosszú is, unalmas is, azt hittem, sose érünk végig, aztán meg még beértünk a Csattogó-völgybe, ami szintén hosszú, és szintén nem történik semmi, és azt hittem, sose érünk már végig rajta, és sose lesz meg a matricás pont, ahonnan még mindig 2 km a cél… Hát, ez egy próbára tévő szakasz volt.

Végül azért persze csak meglett az a matrica, aztán hamarosan a GPS-en már látszott az elágazás, ahol reggel jobbra kellett tartani, de mi most még egy utolsó emelkedővel a másik ágon, a Kálvárián keresztül tértünk vissza a reggeli útvonalra. Ez az emelkedő már nem esett jól, pedig hát tudjuk TKM örök érvényű kijelentéséből, h. az aszfalton nem számít a szint…

Még lámpa nélkül sikerült célba érnünk, ahol ismét tea és zsíroskenyér-hegyek fogadták a túrázókat. Cipőcsere után indultunk haza, én itthon a bakancsomat csak hagytam megszáradni, mert rájöttem, h. ezzel bármit is kezdeni nem tudok…

A túra remek volt, a szervezők nagyon lelkesek és kedvesek, nekem csak az utolsó szakasszal volt gondom, hogy Istvánt idézzem, „nem bántam volna, ha 5 kilométerrel előbb vége van”, azt viszont belátom, h. valahogyan csak vissza kell jutni a rajtba. De azért próbálunk jönni jövőre is :)