Fellegvár 45 (Túrafüggő)

Táv: 47,7 km

Szint: 1763 m

Ezen a héten szombaton családi rendezvény volt, ezért nagyon örültem, mikor láttam a túranaptárban egy „normális” vasárnapi túrát, ami nem 20 km, és nem is megközelíthetetlen helyen van. Rögtön írtam is Zolinak, h. nem lenne-e kedve hozzá, ő meg visszaírt, h. pont erre gondolt ő is…

Az elkövetkező időkben a túra nőni s hízni kezdett. Eredetileg 42 km-nek volt kiírva, aztán egyetlen éjszaka alatt nőtt 5 km-t, s még szintesedett is… no, sebaj, gondoltuk, végül is szenvedni járunk a túrákra (illetve én még enni is).

A szombati családi buli lezajlott, de én sajna eléggé rosszul kerültem ki belőle… A szombat délutánt, majd az éjjel jelentős részét is a mellékhelyiségben töltöttem. Mint később kiderült, a húgom is, de senki más nem, így a dolgot a majonézes káposztasalátára vezettük vissza, mert azt rajtunk kívül más nem evett. Én mindenesetre nagyon megviselt lettem vasárnap hajnalra, ráadásul, mikor megnéztem az e-mail fiókomat, ott találtam kb. 5 oldalnyi (természetesen) BORZASZTÓ sürgős fordítandót is. Így megfogalmazódott bennem a döntés, és felhívtam Zolit, h. elnézést, de nem megyek a túrára, menjen nélkülem.

Ő azonban esténként repülő üzemmódba állítja telefonját, s ezért bizony hiába hívtam, mert, mint kiderült, elfelejtette visszakapcsolni. Remek. Nem tudván elérni őt, mégiscsak felöltöztem, s kimentem a találkozóhelyre, mondván, h. akkor csak a 30-as távon megyek, azt csak végigmegyem valahogy, s még időben hazaérek a munkához.

(Itt szeretném a köz okulására megjegyezni, h. a modern mobiltelefon-készülékeken a hangot le lehet venni mindenféle üzemmód-állítgatás nélkül, sőt, a legtöbbön külön profilokat is létre lehet hozni, s ezek között egy-egy gombnyomással váltogatni. Ilyenkor ugyan a telefon ugyan nem cseng, de később legalább látjuk, h. ki keresett…)

Kiderült, h. Zoli sincs a topon, s ő is csak azért jött a túrára, mert megbeszéltünk. Most akkor menjünk haza, néztünk egymásra a kocsiban, aztán végül is csak megindultunk Leányfalu felé. Közben rájöttem, h. a 30-as távon csak 8-tól lehet rajtolni. Hát én bizony nem ülök ott másfél órát a rajtban, inkább hazabuszozok, gondoltam.

A rajt-cél előtt leparkolva vagy 10 percig ültünk az autóban, h. egyáltalán kiszálljunk-e, vagy menjünk gyorsan haza aludni. Aztán csak kiszálltunk. Olyan hideg volt, h. szinte azonnal meg is bántam. A rajtban lelkes rendezők fogadtak, olyannyira, h - bár felajánlották, h. átnevezhetek a 30-ra (sőt, akár a 15-re is, mondta boldogan az egyik rajtoltató) - nem volt szívem azt mondani, h. átnevezek. Kaptunk a rajtban egy csokit (aminek a papírjával nyertem egy másikat:)). Elindultunk a 45-ön, ami inkább volt 50, de sebaj.

Kezdetben még Leányfalu utcáin mentünk, egy idő után erős emelkedőn, de mivel egy nagy kortársam szerint aszfalton úgysem számít a szint, igyekeztünk nem lihegni. Aztán már az erdei úton indultunk meg a Rekettyés-forrás felé, ahol én már jártam, de Zoli még nem.

Itt az elágazás előtt megelőzött minket egy futó, akit elég sokszor láttam már így elviharzani, bár a nevét nem tudom, s a P kör elágazásra ügyet sem vetve zúzott tovább az ösvényen. „Hahó! Futó!”, kiáltottam utána különösen idegesítő fejhangon, mert, miként említettem, a nevét azt nem tudtam továbbra se. Kissé zavartan visszajött, és beszaladt kódot írni a forrásig, mi lassabban követtük:

Itt megjegyezném, h. amúgy a színes térkép nagyon egyértelműen jelölte az útvonalat meg minden pontot, s a letölthető track is remek volt – TKM bizonnyal tapsikolt volna örömében, mert én is ezt tettem. Az itiner is biztos jó volt, de ezt én ki sem hajtottam, mert a térkép, a GPS és Zoli – aki szintén sztárnavigátor – mellett nem volt rá szükségem.

Közben jött fel a nap, szép volt az erdő:

És a patak is:

Meg a kis tavacska, amiből volt bőven ezen a szakaszon:

Ez amúgy erősen emlékeztetett arra, amit múlt szombaton, privát Wass Albert túránk keretében láttunk:

Innen mentünk tovább következő ponthoz, az Álló-réthez, amiről én nem tudtam, h. mi, de odaérve rájöttem, h. jártam már itt, csak nem tudtam, h. így hívják, illetve, hogy egyáltalán bárhogy is hívják. Az idáig vezető út, hát, az hol le volt fagyva, hol sáros volt, de ekkor még nem tudtuk, h. lesz ez még bőven rosszabb is.

Az Álló-réten megálltunk egy kicsit, az elnevezéshez hűen. Enni viszont nem tudtam. A történelmi hűség kedvéért megjegyezném, h. az egész túrán egy csokit és 2 banánt ettem meg, mert a gyomrom, az továbbra sem volt jó.

Innen egy kicsit pihentetőbb szakasz következett, nagyrészt lefele mentünk, elhaladtunk az ellenőrzőpont nevét adó Ferencz-forrás mellett, ahol megtaláltuk az idei év első hóvirágjait:

Ezek IGAZI hóvirágok voltak. (M. Sz. mindig kis híján gutaütést kap, amikor kifejtem, h. a kiskertekben növő hóvirágok, azok nem „igaziak”. Az az igazi, ami az erdőben, önmagától nő ki. Azért beláthatjuk, h. az erdőben, ahol nem pátyolgatják az embert, SOKKAL nehezebb kinőni, mint egy házfal mellett a kiskertben…)

A pont maga a Sztaravoda nevű forrásnál volt, amelyben a névadóval ellentétben volt víz:

Amúgy ezen a túrán egy csomó működő forrást érintettünk, vízvétellel nem volt gond.

No innen megindultunk Pilisszentlászló, hegytető felé, ami, mint azt nevéből mintegy kitalálhattátok, jelentősen felfele volt. Ráadásul itt elkezdődött az igazi brutál sár (ami később majd még fokozódott). Próbáltuk kerülgetni, bemenni az erdőbe, fel a hegyoldalba, több-kevesebb sikerrel.

A hegytetőn kaptunk csokit, amit én zsebre vágtam, mert éreztem, h. nem kellene megennem sem ezt, sem mást. Innen a Szekrény-kő volt a következő pont, amiről fogalmam sem volt, h. mi az, és még most sem, ugyanis hiába kerestük a feltételes pontot, nem volt, s így az sem derült ki, h. pontosan hol is van az említett kő… Nagy tragédiának mondjuk nem tartottuk a dolgot, a feltételes pont, az azért feltételes, mert vagy van, vagy nincs. Ezúttal nem volt.

Hamarosan leértünk Pilisszentlászlóra, majd meg is indultunk kifelé. Közben nosztalgiáztam: nohát, itt vettünk nektarint a kéktúrán, nohát, itt pecsételtünk a kéktúrán… Zoli türelmesen hallgatott. A faluból valami brutál hosszú szakasz vezet ki a nyaralók között, az egyre kellemesebbé váló időnek köszönhetően sárban:

Aztán az erdő szélén Hófehérke és az öt törpe búcsúztatott minket. A többiek, gondolom, a bányában dolgoztak.

Az újonnan feljelzésezett Spartacus-ösvény nem volt már messze. Kicsit féltem, h. majd sáros lesz, és csúszni fog, de félelmeim alaptalanok voltak. Le volt fagyva, és csúszott. Na jó, nem mindenhol. Csak ott, ahol nem volt sáros… A tábla már az elején fel is hívta figyelmünket a várható gondokra:

Amúgy nem volt ám tragikus, rosszabbra számítottam: még én is simán végigmentem, különösebb halálfélelem nélkül, s az ösvény szokás szerint gyönyörű volt:

Kedvenc kőszálam:

Kifejezetten sajnáltam, mikor vége lett. Aztán már hamar elértük a következő pontot, a Jenő-kunyhót, ahol még nem voltunk a túra felénél, de azért megálltunk 5 percre, én megettem egy banánt, aminek elhamdulillah nem lett végül tragikus következménye. itt érdeklődtem arról, hogy vajon volt-e feltételes pont a... hol is? Sziklakredencen? Fiók-szirten? Kőkredencen? Vagy hogy is hívják... Szekrény-kő, javított ki az a pontőr, aki éppen kevésbé kacarászott rajtam. Sajna, képtelen vagyok ezeket a sziklás neveket megjegyezni, rögtön intenzíven el is kezdtem gondolkodni azon, h. hogy is hívták a Barcika 65-ön azt a szép kis kilátópontot? Kulcs-tető? Vagy valami Lakat-bérc? Zoli sajna nem nem volt még a túrán, így nem tudott segíteni, de tétován bedobta a Látó-köveket, de én nem arra gondoltam, hanem valami azóta is megfejthetetlen földrajzi helyre...

Innen a különösen szép szakaszon vezető zöld jelzésen be kellett menni Visegrádra, ameddig nem volt sok szint, onnan viszont fel kellett menni a várhoz, ameddig pedig igen. Mindenesetre, lényegesen könnyebben felmentem, mint vártam volna, többeket le is hagytam, pedig nem szoktam felfelé vonszolódva.

Fenn megálltunk, h. cipőinkből kiürítsük a Magyar Tudományos Akadémia Kőzettani Kiállításának teljes anyagát. Az értékes geológiai relikviáktól megszabadulva én elindultam, h. megkeressem a mosdót, és egy light kólát, amit meg terveztünk felezni Zolival.

Két tragikus ténnyel is szembesülnöm kellett:

1. A vécé KÉTSZÁZ!!! HUF-ba kerül.
2. NINCS light kóla. Rendes kóla sem, bár azt nem is szeretem, de most megittam volna. Tea sem volt. Csak cukros üdítők voltak, 3 az 1-ben kevert kávé és forralt bor. Ezeket egyikünk sem tervezte elfogyasztani.

Ittunk vizet. Megettem „B” banánt, s konstatáltam, h. „C” banán már nincs, mondjuk nem is kívántam igazán. Irány a Nagy-Villám. A vártól a Nagy-Villámig s az onnan továbbvezető szakaszt nagyon szeretem. Ez egy nagyon szép rész. A Nagy-Villámon megint csak nem volt feltételes pont, de pecsételtünk a kéktúrás bélyegzővel. Mentünk tovább a Visegrádi-kapuhoz, amiről egyikünk sem tudta, h. mi is az. Én titokban hatalmas sziklaíveket s kőoszlopokat vizionáltam. Ehhez képest nem volt semmi, csak az OKT és a kék plusz elágazása, ahol megint kaptunk csokit. Viszont addig meg durván sáros volt az út, nem találtatok valami kicsit sárosabb helyet, kérdeztem a pontőröket, de nem kellett volna semmit mondani, mert utána csak rosszabb lett:

Nem is tudtunk az úton menni, bementünk a susnyába az út mellett, ami igaz, hogy szúrt, viszont nem folyt be a bakancsba.

Egyébként közben, mielőtt a ponthoz értünk, hallottunk több lövést is, s egy útkanyarban ott állt a nemzeti park 2 terepjárója két fiatal sráccal, aki rögtön mondták, h. forduljunk szépen jobbra, mert balra s előre éppen hajtóvadászat folyik. Hallottuk is a kiabálást, s láttuk a hajtókat is. Lövés nemigen esett. Nagyon helyes, mi általában véve inkább a jószágoknak drukkolunk. Közben nagyon reméltük, h. mi magunk még messziről SEM nézünk ki jószágoknak.

Az út hamarosan ismerőssé vált nekem – hoppá, hiszen erre jártunk TKM-mel a Vöröskő 25 túrán! Akkor viszont lényegesen kevesebb volt a víz s a sár.

Aztán elértük a József-forrást, ahol Zoli töltött vizet, majd hamarosan láttunk valódi vízlépcsőt:

Én ekkor már tudtam, h. le kell mászni a mittoménmilyen patak szurdokába, ott párszor átkelni a patakon, majd ki is mászni belőle… Hát nagy kedvem nem volt hozzá. Végül is a lefele csúszós lejtő volt csak gázos, a többi könnyebben ment, mint gondoltam, pedig még a GPS kijelzőjén is szép nagy felkiáltójel világított ezen a szakaszon, h. csak óvatosan, inkább legyél lassú, mint halott.

Leküzdöttük a szurdokot (illetve én, Zoli nem küzdött, viszont még nem is járt erre, szóval megint csak örült), aztán mentünk tovább, nekiindultunk a Bükkös-tetőnek, ami nekem nagyon nem esett jól. Sár volt, és felfele kellett menni, jó sokáig. Energiám nemigen volt már, úgyhogy végül nem is tudom, Zoli mennyit várt rám, mire utolértem. Aztán innen elindultunk a gombászásból is ismerős sárga sávon lefelé, nosztalgiával gondoltam a sárga rókagombákra, meg hát lefele is kellett menni, jól haladtunk. Én kissé szorongva gondoltam a hamarosan elkövetkező Vöröskő-mászásra, s rémtörténetekkel szórakoztattam Zolit, aki erről az oldalról még sosem járt a Vörös-kőn.

Közben sötétedni kezdett. Mikor elértünk a rét szélére, ahol volt pont, felírtuk a kódot, és elővettük a lámpákat, mert láttuk, h. a mászást nem ússzuk meg világosban.

Márpedig ez a szakasz világosban sem könnyű. Amint lement a nap, a sár egy része lefagyott, más része megmaradt, aki járt ezen az emelkedőn, tudja, milyen meredek, nem is szaporítanám a szót, néha négykézláb mászva jutottam tovább, néha meg arra eszméltem, h. a sötétben a kevésbé meredek útvonalat keresve annyira kimentem oldalra az útról, h. egyszer csak nyakig álltam egy bokorcsoportban. De legalább volt mibe kapaszkodni…

Zoli nyilván sokkal hamarabb felért nálam. Mire felvergődtem, eléggé a végén jártam a türelmemnek, azt se láttam, hol megy balra a jelzett út, egyáltalán, hol jött fel idáig a jelzett út, nem is érdekelt, kezemben a GPS-szel nekiindultam nagyjából a piros jelzés irányába, néhányan a hasonlóképpen tanácstalanok közül, akik rájöttek, h. tapadni kell a töksötétben a technikára, utánam. Egyszer csak kiértünk a jelzett útra, itt be lehetett gyorsítani, hamarosan jött szembe Zoli, aki enyhe aggodalmat mutatott azzal kapcsolatban, h. vajon életben vagyok-e még, és ha igen, akkor itt, vagy még 200 méterrel lejjebb.

Kölcsönösen megnyugtattuk egymást egyéni jólétünkről, aztán irány a pont. Itt megint adtak csokit, s megállapítottuk, h. van egy óránk leérni. Menni fog, biztattam hangosan minden érdekeltet.

A piros sáv lefelé elég köves meg meredek, csúszott is, és, ha nem említettem volna idáig, akkor köves volt, meg még meredek is. Ja, és csúszott, bár én kifejtettem, h. egy szót se szólok, mert éppenséggel ott is lemehetnénk a Vörös-kőről, ahol feljöttünk. Zoli válaszként kijelentette, h. ő inkább berendezkedne az erdei életre.  Ilyen okfejtések közepette jó tempóban haladtunk, mert más választásunk nemigen volt. Elhagytunk néhány megviselt túratársat, akik már letettek arról, h. szintidőben beérjenek, már csak a túlélésre játszottak.

Hamarosan leértünk a lankás részre, utolértünk pár fiatalt, akik 3 perccel előttünk indultak, s most aggódtak, h. már csak 40 percük van beérni. Ááá, simán elég annyi, mondtam én határozottan, majd – éppen az élen haladva – hatalmas loccsanással léptem bele a legalább bokáig érő sárba…

Tüzetesebb vizsgálódás kiderítette, h. ez az út konkrétan. Próbáltam kimenni a szélére, ahol volt egy csomó kökénybokor, meg ugyanolyan sár. Inkább visszanavigáltam a tüskementes sárba. Már minden mindegy, gondoltam magamban, mindjárt benn vagyunk, az se érdekel, ha derékig kell a sárban gázolni.

Itt jegyezném meg, h. mivel a 30-as távra készültem, nem volt nálam SEMMIFÉLE csereruha v. cipő, mondván, h. busszal kell hazamennem, nem akarom cipelni. Elérkezettnek láttam a pillanatot, h. a valóságnak ezt a szeletét Zolival is megosszam. Nem volt felhőtlen a boldogság.

NAGYON örültem, mikor kiértünk a sártengerből, majd végre az aszfaltra. No, ennyi mára éppen elég is volt, mondta Zoli, még van vagy egy km, morogtam én. De mindig ilyenkor szoktam ezt mondani, felelte ő, és közben ki is értünk a főútra. Egy gyors jobbkanyart vettem volna, de kicsit elbizonytalanodtam, főleg, h. Zoli balra indult volna, márpedig ő sokkal jobban navigál nálam.

Az eltévedéstudomány egyik legalapvetőbb módszerét alkalmaztuk ekkor, mely az „érdeklődés helybéliektől”, illetve „adatigénylés helyi lakosoktól” néven is ismert (bár meg kell jegyeznem, h. ez a módszer bár széles körben elterjedt, sajna gyakran vezet hamis eredményre, ti. A helyi lakos úgy tesz, mint aki tudja, mit beszél, pedig dehogyis), és ezúttal eredményes is volt. A kutyasétáltató leányok közölték, h. jobbra van a benzinkút (ezzel szemben volt a rajt-cél). S valóban, pár tucat méter után benn is voltunk a célban, bőséges időtartalékkal – még 7 perc volt hátra a szintidőből…

A kitűző és az oklevél nagyon szép volt, a büfében lehetett light kólát kapni, teljes volt a boldogság. Olyannyira, h. egy szendvicset is megkockáztattam. Aztán, egy autótlan túratársat még magunkhoz véve elindultunk haza. A kocsi alját Zoli géprongyaival borítva igyekeztünk védeni botrányos állapotú ruházatunktól. Az ülésre dzsekimet terítettem. Közben arra gondoltam, h. M. Sz. valószínűleg sírva fakadna. Vagy gyalog mennék haza.

A túrával kapcsolatban. Első rendezés volt, de nekünk nagyon tetszett. Érződött, h. nagy gondot fektettek az útvonal összerakásába. A térkép és az itiner 100%-os volt, eltévedés kizárt (kivéve, ha valaki nem használta ezeket), ezt még a tökéletes track koronázta meg, bár ezt is csak pár alkalommal kellett előszednem. A szervezők nagyon kedvesek voltak, s le a kalappal a pontok személyzete előtt, mert órákig kinn lenni ilyenkor bizony nem könnyű, mert egy helyben állni azért nagyon hideg van. Egyetlen dologgal lehetne szerintem javítani a túrán, éppen a hideg miatt: út közben valahol egy forró tea jó lett volna, de hát majd legközelebb insallah. (Sajna én nagyon extrém esetektől eltekintve egyszerűen lusta vagyok a termoszt cipelni, de tudom, h. ezért csak magamra vethetek).

Kinek ajánlanám a túrát:

1. Sárban: enyhe mentális problémákkal küszködőknek, mazochistáknak, illetve mindazoknak, akinek felmenői között szerepel vízibivaly vagy Pókember. Ezen kívül lásd a 2. pontot.

2. Nem sárban: bárkinek, aki nagyon szép helyeket, vízlépcsőt, meredélyeket, hegyoldalban kapaszkodó ösvényeket, vadregényes szurdokokat, mély árkokat s bővízű forrásokat szeretne látni, s nem bánja, ha ezért elég sokat kell gyalogolnia, s ennek is jelentős részét felfelé, mert ez NEM volt egy könnyű túra, de nem ám...