Nosztra 20

Táv: 19,1 km

Szint: 890 m

Ezen a túrán szép lassan kikoptak mellőlem a túratársak. Pénteken TKM is lemondta, pedig már alig vártam, h. menjünk a Börzsönybe. A húgom meg egyenest szombat reggel üzent, h. bocsika, de mégsem.

Hát, akkor most mi legyen, gondolkodtam. Egyszerűbb lett volna a Zöld 45-re menni, mert oda jár a villamos is, a Börzsönybe meg ugye nem. De részint a Z45-ön már háromszor is voltam, másrészt ekkor már annyira beleéltem magam, h. fúúú, megyek a Börzsönybe, h. muszáj volt oda mennem…

Még akkor is, ha vonattal kellett menni, majd pedig ÁTSZÁLLNI a buszra, ami nekem mindig szörnyű próbatétel, mert félek, h. (1) elfelejtek a megfelelő helyen leszállni a vonatról, (2) nem találom meg a megfelelő csatlakozást, (3) lekésem a megfelelő csatlakozást, (4) nem találom meg a buszmegállótól a rajtot. Más gondom nem szokott lenni elhamdulillah. Ettől függetlenül hősiesen leküzdöttem minden akadályt, s a szombati fél 5-ös kelést követően sikerült is indulás előtt több mint 4 perccel felszállnom a szobi vonatra.

A vonaton volt rajtam kívül még 5 túrázó, így hirtelen megnőttek reményeim a buszmegálló, majd a rajt megtalálására. Sikerült is. A buszon a (nálam lényegesen tapasztaltabb) túratársak arról beszélgettek, h. milyen vizes jelenleg a Börzsöny (nagyon), s hogy ezen a túrán tavaly nem tudták tartani az 5-ös átlagot sem. No, remek, gondoltam, délután dolgoznom kellene, ez meg egy újabb lökés, h. a 30-as táv helyett a 20-ast válasszam. Hosszasan tipródtam ezen, aztán úgy döntöttem, h. nevezek 20-ra, elég sokáig (kb. 15 km) együtt megy a két táv, aztán majd eldöntöm, s legfeljebb megyek tovább a 30-on.

Nem mentem, csak h nehogy tövig rágjátok az összes körmötöket.

Gyorsan neveztem, aztán 7:40-kor ki is lódultam az iskolaépületben lévő rajtból, majd kicsit szerencsétlenkedtem a GPS-szel, mely sehogy sem akart rájönni, h. hol is vagyunk – műhold-fogyatkozás volt…

Az első pont alig több mint 1 km-re a kálváriánál volt:

Én mindig megnéztem ezt lentről, de fenn még sosem jártam, s milyen rendben is volt az úgy… amúgy nem olyan vészes ám ez, úgy van, h. megy az ember cikkcakkban, s egyszer csak felér, szinte észrevétlenül. Ragasztottam a matricákból, s mentünk is tovább, hamarosan ismerőssé vált a piros jelzés, jöttünk már erre a fiúkkal túrán. Emlékszem a Nagy, Feltűnő Piros Sávra:

Lassan elhagytuk az utolsó hétvégi telkeket, is, s megállapítottam, h. legalább az út nem porzik:

és volt egy kis hó is, bár inkább csak mutatóba (egyelőre):

Hamarosan, némi meredek kaptató leküzdésével, elértünk egy T-elágazáshoz, ahol sikerült csaknem meghiúsítanom rajtam kívül 3 másik túrázó teljesítését is. Volt ugyanis kinn egy fán 2 tábla, egyiken nyíl mutatott jobbra, a másikon balra. Én rápillantottam, s komolyan úgy láttam, h. a 20-as és 30-as táv balra megy. El is indultam arra, s. még szóltam 3 másik embernek is, h. 10-es jobbra, 20/30 balra!

Szerencsére ekkor érkezett meg jobbról 2 20-as túratárs, és közölték, h. ott a pont jobbra, oda kell kimenni… Kmh. Bocsi. Kimentünk a Széles-hegyre, kaptunk pecsétet, lefotóztam az elég ködös tájképet, aztán indulás tovább, most már tényleg balra:

Egy darabig viszonylag vízszintesen mentünk, aztán meg egy jó saras, csúszós lejtő következett. Itt értem utol egy fiatal párt, akik közül a fiú nem annyira élvezte a túrázást, szentségelt szegény, h. csúszik, és ő már amúgy sem bírja.

Tényleg pocsékok voltak a talajviszonyok, engem csak az vigasztalt, h. itt már összefüggő hóréteg volt, s a fákat is hó borította, nagyon szép volt, még egy utolsó (?) havas túra, gondoltam (bár 2 éve is ezt gondoltam februárban…)

Felértünk a Kopasz-hegy nyergébe, nahát, itt van a pont, nem a hegyen, biztos a pontőrök nem akartak felmenni a meredeken, megértem őket, mert a sárra ráesett a hó, s tényleg csak fától-fáig lehetett nagy nehezen haladni. Ragasztottam matricát, no, akkor fel a hegyre, mosolyogtam rá a fiatal párra, ez még nem a hegy, hűltek el teljesen. Nem. Ez csak a nyereg volt, innen még fel kellett menni a brutális meredeken, ami most ráadásul úgy csúszott, h. mindenféle fába-bokorba kapaszkodva vonszoltuk fel magunkat.

Fenn kiderült, h. a pontőrök mégiscsak feljöttek, sőt, felcipeltek egy nagy halom csokit, majd fenn álltak az ekkor már borult ég alatt, az elég erős szélben. Ez nagy hősiesség volt, ez úton is köszönjük.

Az előbbi pont a „Kopasz-hegy nyerge feltételes ep.” lett volna, hát, rossz helyre ragasztottunk, sebaj. A fiatal pár férfitagja közölte, h ő kiszáll, köszönettel. Nem tudom, mi lett velük, visszamentek-e, de nem láttam mát aztán jönni őket.

A hegyről lefelé, amíg a sziklák s a hó tartottak, jól lehetett haladni, aztán, amikor elhagytuk a hóhatárt, ismét a sár vette át az uralmat:

Ez még csak hagyján lett volna, de nemcsak sár volt, hanem víz is. A hegyoldalban, ahol egész évben amúgy nincs semmi, mist spontán patakocskák alakultak ki:

Amíg ott voltak, addig még csak hagyján, de számos helyen önkényes módon kitelepültek az útra is, és volt, ahol egyszerűen nem lehetett mást tenni, mint belegázolni a vízbe.

A bakancsom még bírta a kiképzést, bár volt, h. csak a kamásli akadályozta meg, h. felülről folyjon be a víz, amikor azt hittem, h. nem is olyan mély, de aztán mégis.

A következő pont Nagyirtáspuszta volt, ami a sok sárban csúszkálás közepette olyan nehezen jött el, mintha nem is 4 km-re lett volna. Kaptunk egy banánt, amit meg is ettem, és volt tea, de én ügyesen otthon hagytam a poharamat, tehát ittam a saját vizemből. Itt még csak 9,7 km-nél és 545 m szintnél tartottunk, de a nedvességből már kezdett elegem lenni. Ráadásul itt a hegyoldalban ide-oda kacskaringózó kék + is jó csúszós volt, de hát ezen a túrán végig minden jó csúszós volt, nem is kellene ezt külön hangsúlyoznom. Ezen kívül még a kék + egy idő után nagyon udvariatlan szögben indult meg felfelé, de hát végül is a Nagy-Koppány csúcsára tartottunk, szóval mi mást kellett volna várni…

A sár, az továbbra sem szűnt, ennél a szimpatikus elágazásnál elgondolkodtam, h. melyikkel járnék jobban, aztán rájöttem, h. egyikkel sem…

A csúcson nagyon sajnáltam, h. nem süt a nap, és párás idő van, mert látszott, h. ez a kilátás nagyon szép tudna lenni, de hiába erőlködik, a légköri viszonyok betettek neki.

Megindultam lefelé, vártam, h. mikor csatlakozunk bele a kék sávba. Illetve, azon tűnődtem, h. mi lehet az a Rakottyás-tó, ami a következő EP.

A Koppány-nyeregből lefele vezető út tavasszal mindig gáz. Valamelyik Julianus-túrán majdhogynem búvárfelszerelés kellett hozzá. Most is sáros volt, nyilván. Jóféle, mély fekete sár volt, nem a tapadós, hanem a folyékony és csúszós fajtából.

5 éve túrázom már. Sokszor elnéztem ezeket a mély sarakat, s gondolkodtam azon, h. vajon milyen lehet azoknak, akik beleesnek. Milyen lehet ott heverni a mély sárban, tudván, h. most aztán IGAZÁN sáros lettél, s valahogy még fel is kell ebből állni. Tudni, h. most ilyen sárosan, vizesen kell továbbmenni a hidegben. Tudni, h. MINDENKI megfogja kérdezni, „Úristen csak nem elestél?” (Á, dehogy, csak gondoltam, kicsit bekenem magam ezzel a sárral, mert jól is néz ki, meg a vonaton is tetszeni fog a kalauznak…). SZÖRNYŰ lehet, gondoltam mindig. Sírva fakadnék, és nem is mennék tovább, az egyszer biztos, jutottam erre a végkövetkeztetésre hosszas gondolkodás után.

Nem annyira szörnyű, egyébként. Mikor az ember már hanyatt fekszik a sárban, s az út fölé behajló fák ágai között nézi a távoli, kék eget, s érzi, amint a sár hidegen szivárog fel a gerince mellett, nem olyan rossz. Számítottál valami borzalomra, s igazából az nem is következett be – egyfajta megkönnyebbülés ez, az a megkönnyebbülés, amikor megérzed, h. a valóság mégsem annyira szörnyű, mint azt vártad volna. Szinte kedved van tovább élni.

Hevertem a sárban, s három dolog járt az eszemben. (1) Igazából, ha elengedem a botot, ami valahogy, valamibe beleragadt a sár mélyén, nem estem volna el. De így, h nem engedtem el, a botba erősen kapaszkodva mintegy megpördültem félig a saját tengelyem körül, s miként a kidöntött tölgyfa, hangos döndüléssel, majd mély, koncentrikus sár-hullámokat küldve magam körül, belecuppantam a sárba. Király. (2) Végül is, nem olyan szörnyű, mint vártam. Jó itt. Nem ütöttem meg magam. A sár mély, s puha. Kellemes itt feküdni. Vagy fél percig így is tettem, de akkor már nagyon hideg volt a ruházatomba beszivárgó sár. Fel kéne kelni. (3) OK. De hogy fogok innen felállni? Egy ideig kotortam a sarkammal az iszapban, aztán végül négykézlábra állva bemásztam a legközelebbi fáig, melybe kapaszkodva talpra vergődtem.

ANNYIRA örülök, h. a túratársak egytől egyig lemondták ezt a túrát, különben még most is rajtam röhögnének…

Amúgy nem rázott meg a dolog, humorosan fogtam fel, s mikor kiértem a Rakottyás-tóhoz (amit azonnal felismertem, nahát, itt már én jártam párszor) meg is kértem a pontőr lányt, h. fotózzon már le. Lásd fentebb.

Rá kellett jönnöm, h. a szintidővel nem állok jól. 5 óra van erre a túrára, ami nem oly sok, figyelembe véve a terepviszonyokat. 15 km, 810 m szint, s 4 (!!!) órája jöttem majdnem. Bele kellene húzni.

Még fel kellett mászni az új börzsönyi kéken a Széles-hegyre, felfele menet rengeteg igazi hóvirág volt:

Itt is volt egy matricás pont, ragasztottam, aztán hajrá. Innen sok szint már nem volt, de hát ilyen sárban szerintem lefele menni rosszabb, mint felfele. Mindegy, azért igyekeztem, ahogy tudtam. Ettől függetlenül, mikor az út mellett megláttam két gyönyörű júdásfüle-telepet, természetesen megálltam leszedni őket:

Nem akartam azzal pazarolni az időt, h. zacskót keresek a hátizsákban, hanem csak simán betömtem őket a softshell dzsekim zsebébe. Majd, mikor egy zsebbe nem fértek már bele, akkor a másik zsebbe is. Ezáltal többé nem tudtam elővenni sem a kesztyűmet, sem az itineremet, de hát nem sok volt már a célig, nem is kellett igazából. (Megjegyzem, megcsináltam őket vacsorára, s igencsak finomak voltak.)

Még a falu előtt meg kellett szenvedni az erdőirtással s a feljárt úttal, de aztán végül beértem az aszfaltos útra. Közben kisütött a nap. Nagyon érdekes volt, egyrészt sütött a nap, másrészt a templom felett, a hegyek felől úgy gyülekeztek a sötét felhők, mintha perceken belül kitörne a hóvihar:

Megszaporázva a lépést, 12:35-kor estem be a célba, 5 percet hagyva a szintidőben. Úgy tűnik, az utóbbi időben erre rendezkedtem be :)

Kis beszélgetés, evés, gomba-rendezés után a polárfelsőt a derekamra kötöttem, h. kevésbé látsszon, hogy nézek ki, aztán kimentem a buszhoz. A vonatra 10 percet kellett várni, gyorsan vettem még egy kólát a büfében.

Én remekül éreztem magam a túrán, bevallom, nem hiányzott a 30-as táv a rengeteg sár és víz miatt, bár ha többen megyünk, bizonnyal azon mentünk volna végig, s az is nagyon jó lett volna. Majd jövőre insallah.

A szervezésre nem lehetett panasz szokás szerint, minden gyorsan ment, a pontőrök nagyon kedvesek voltak, s még a Kopasz-hegyre is felcipelték a csokikat, ami, ismét hangsúlyozom, hősi cselekedet volt.

Kinek ajánlanám a túrát?

1. Aki szereti a Börzsönyt. Fenn van vagy 5 cm hó, persze folyamatosan olvad. Mikor esett ez, kérdeztem Nagyirtáson a pontőröket. Péntek délután s este. Lejjebb meg brutális sár, a patakok meg kitelepültek az utakra. Bolond Börzsöny, mondtam sokszor, de csak úgy szeretettel, mert akkor is a Börzsöny a kedvenc hegységem. Még ha bolond is.

2. Akik pl. a Budai-hegységben tudnak menni egy 20-as túrát max. 4 óra alatt, mert különben itt nem fognak beérni az 5 órás szintidőben.