Erdei csőtörés, avagy a karcforrások :)

Táv: 20,6 km

Szint: 1025 m

Már NAGYON régen szerettem volna ezt látni. Az Imó-kő úgyis különleges helyet foglal el a szívemben, főleg, mióta Tamással bele is másztunk (Az Imó-kőbe. Nem a szívembe.)

SOHA nem hittem volna, h. ilyet is tud. Jó, jó, hallottam róla, de valahogy nem tudtam elképzelni, nem tartottam volna lehetségesnek. Már a hét elejétől kezdve lobbiztam Megbízott Szakértőnknél, h. márpedig nézzük meg. Nem volt nehéz meggyőzni.

A hetem nem volt valami világbajnok, a péntek meg még sokkal rosszabbra sikeredett. Mint tudjátok, itthon dolgozom, de sajna időnként még így is utol lehet érni az embert, merth. van ugye telefon meg email is. No de sebaj, gondoltam, hallgatván a litániákat, holnap mi megyünk, és megnézzük az Imó-kőt…

Még csak korán sem kellett (volna) kelni reggel. A fiúk 7:15-re jöttek értem. Igaz, h. vendégem volt, akit 4:30-kor ki kellett engednem a lakásból, de így legalább utána még tudtam dolgozni. Megérkeztek a fiúk, és 9 körül már a Hereg-réten állítottuk le az autót. A nem is olyan távolban ott magasodott a reggeli napfényben a Tarkő és a Három-kő, akikhez majd később lett személyesen is szerencsénk:

Elsőre feltűnt, h. többen parkolnak itt, mint szoktak… miközben cipőt cseréltünk, oda is jött hozzánk egy pocakosabb apuka, s megkérdezte: „Elnézést, maguk tudják, hogy merre vannak azok a karcforrások?”

M. Sz. csak bámult rá, olyan képet vágott, mint aki nem tudja eldönteni, h. akkor most ez tényleg igazi-e. Nekem egy kicsit félre kellett fordulnom, h. ne röhögjek nagyon feltűnően, majd rángatózó szájjal és elfúló hangon csak annyit tudtam kinyögni: „Attól függ, melyik...”

„Hát amelyik itt van” - zárta rövidre a témát a kérdező, de eddigre már M. Sz. is összeszedte magát, s szépen elmagyarázta, h. menjenek vissza a műúton, ameddig elérik a kék pluszt, aztán menjenek azon, amíg elérik a kék kört, aztán… Eddigre reménybeli túratársunk már elvesztette a fonalat. Az útleírás végére visszaszállt a kocsiba, s elindult valamerre, de aztán nem láttuk őt a karcforrás felé vezető úton.

(Közbevetés: oké, h. beindult a médiagépezet a karsztforrásokról, de azért én elég merésznek érzem azt, h. valaki előzetes tájékozódás, térkép, valamiféle útiterv stb. nélkül vág neki a Bükknek, h. „majd ott megkérdezem valakitől”. M. Sz. szerint arra gondolt, h. leállítja a kocsit, kiszállnak, és ott lesz a karcforrás. Erről eszembe jutott, h. milyen rendkívüli lehetőségeket rejtő piaci rés ez: létesíteni egy parkolót, ahol az autó jobb oldali ablakán kitekintve megtekinthetjük a karcforrásokat, a bal oldali ablakon ezzel egy időben megrendelhetjük a drive-in menüt. Csak egy meki meg néhány kisebb szivattyú kellene az élménypark létrehozásához. S ráadásul a szivattyú segítségével a mesterséges karcforrásokat függetleníteni lehetne az aktuális csapadékhelyzettől is.)

Átöltözés után nekiindultunk a fentebb vázolt útvonalnak. Arra számítottam, h. iszonyat sár lesz, de kellemesen csalódnom kellett. A talaj még fagyott volt, s bár nem mondom, h. ne lett volna sár és víz, de teljesen kezelhető mértékű volt, még akkor is, ha a patakok nagy része szezonális kitelepülést tartott a turistaúton:

Biztos megy az Imó-kő, mert jó sok víz jön lefelé, biztattak a fiúk, én pedig reméltem, h. így van, mert annyira vártam már a működő Imó-kőt, h. el sem tudom mondani, mekkorát csalódtam volna.

Már a forrás elérése előtt közöltem: „Akarok látni valami érdekeset!”, mire M. Sz. hangos, fejhangú huhogással vetette rám magát új, neon-narancssárga, vadász-biztos baseballsapkájában, ami valóban lenyűgöző produkció volt, olyannyira, h. alig-alig mertem bevallani, h. nem 100%-ban ilyesmire gondoltam, hanem pl.

a.) szalamandrára

b.) kucsmagombára

c.) valami dekoratív virágra.

Lévén, h. a talaj keményre volt fagyva, az első kettőre nem volt túl sok esély, na de a harmadik! Hamarosan megjelentek az igazi hóvirágok, s végigkísértek minket utunkon, néha hihetetlen tömegben:

és azért kalapos barátaim is képviseltették magukat:

Így az érdekes dolgokat csodálva hamar elértünk az Imó-kőhöz, s már messziről hallottuk a víz robaját, ami biztosított minket arról, h. a forrás „megy”, vagyis működik. De még hogy!

Hát, meg kell mondjam, engem teljesen lenyűgözött a dolog, gyorsan ittam is belőle egy fél litert. Sőt, még a kocsiban bevallottam M. Sz-nek, h. hoztam két üveget magammal, mert akarok hazavinni a karcforrásokból (ezen jót nevetett), így az egyiket gyorsan meg is töltöttem Imó-kővel. Tényleg fantasztikus volt a forrás:

Különösképpen, ha figyelembe vesszük, h. decemberben, mikor még belemásztunk, így nézett ki:

Ezt a brutál nagy barlangot most mind megtöltötte a víz, s csak úgy zubogott ki belőle…

Hát, valami fantasztikus volt. Ennek örömére ettünk is egy-egy kiscsokit. Valamint M. Sz., aki hősiesen cipelte a nagy fényképezőgépét, s még az állványt is, fotózgatott. Eközben én nézegettem a forrást, és felváltva mondogattam, h. azt a mindenit, illetve, h. ez milyen jó már. Szókincsem, mint láthatjátok, eléggé korlátozott.

Miután kigyönyörködtük s -fotózgattuk magunkat, felkerekedtünk, s indultunk tovább. Ez egy idő után azzal járt, h. brutálisan felfelé kellett menni a kék pluszon. Majd egy jelzetlen úton meg ugyanilyen, sőt még brutálisabban lefelé. Itt már találkoztunk egy-két szembejövővel, akik figyelmeztettek minket, h. az út meredek (köszike), s a vége rettentően csúszik, „nagyon veszélyes”. Ennek én meg nagyon örültem. De amúgy nem volt ám olyan vészes, volt egy patakátkelés, aztán meg halálosan veszélyesnél egy-két fokkal jobb FOSoldalban kellett menni, ami kifelé lejtett, tele volt kidőlt fatörzsekkel s egykori állomáshelyüket jelző kráterekkel, valamint kövekkel és egyéb, ismeretlen eredetű gödrökkel, amelyeket tán még a pleisztocénben ástak kis-közepes termetű dinoszauruszok. Egyszóval, a kedvenc terepemen nyomultunk, amit még fűszerezett egy középkorú hölgypáros izgága németjuhásza, amely folyton a lábam alá került valahogy, olyan képet vágva, mint aki szívesen tesztelné végtagjaim élvezeti értékét, frissességét s konzisztenciáját – miközben sajna akkora állkapcsa volt, h. ha igazán komolyan megpróbálkozik, sikerült volna neki.

Ilyen körülmények között értük el az Erdei Csőtörést, ahol sajna lényegesen többen voltak, mint az Imó-kőnél. Hja igen, ezt egyszerűbb s rövidebb megközelíteni. Ennek ellenére sorszámot azért nem kellett húznunk, h. az erdei csőtörést, avagy a Vörös-kő forrást megtekintsük:

Nagyon jó volt, voltak még kis alforrásai is:

Kettes számú üvegemet megtöltöttem az erdei csőtörésből feltörő vízzel. És volt egy patak, ami a feljebb lévő Felső-forrásból származott:

 ennek partján bóklásztam, s vizsgálgattam a fatörzseket, nagy örömmel akadva rá kalapos barátaimra:

Aztán, mikor kigyönyörködtük magunkat, megindultunk felfelé a patak mentén, majd a Felső-forrást elhagyva a vízmosásban, melynek járhatatlansága mellett egy teljes szarvascsontváz is tanúskodott (innen még a szarvas sem került ki élve…)

Út közben még megálltunk az ú. n. „színes barlangnál”, melynek rózsaszín-zöld csíkos fala valóban lenyűgöző volt:

Felérve végre találtunk egy utat, ami többé-kevésbé járhatónak mutatkozott, ezért M. Sz., mint túravezető, rövid vizsgálódás után úgy döntött, h. nem arra megyünk. Éles balkanyar után megindultunk felfelé egy még járhatatlanabb vízmosásban, ahol egyedül az vigasztalt, h. lefelé nem erre kell jönni, illetve vigasztaltak még az út során mutatkozó hóvirágok és hunyorok is. 

Egy idő után felértünk egy újabb barlanghoz, majd egyre szelídülő terepen a jelzett útra.

A Tarkő felé tartottunk, s egyre több lett a hó. Hamarosan összefüggő hóréteg borított mindent, még hógolyóztunk is egy kicsit.

Út közben a hóban virágok jöttek rá, h. nem is az az évszak van, s harcoltak életünkért - elég sikeresen amúgy:

A Tarkőre némi elég durva emelkedő után jutottunk fel, ám itt üldögéltünk egy jó negyed órát, ettünk szendvicset, majd megindultunk a Három-kő felé.

Szeretem az olyan túrákat, ahol a Tarkőről meg lehet nézni a Három-kőt, majd pedig a Három-kőről a Tarkőt (fordítva is jó). Úgy érzem, ez egyensúlyban tartja a szakrális világrendet, s emellett még demokratikus is. Erre azonban a hivatalos túrák közül eddig csak a Less Nándor emléktúra 66-os távján volt alkalmam, ha jól emlékszem. Most tehát alaposan megnéztem a Tarkőről a Három-kőt:

Aztán, mivel a szikrázó napsütés dacára meleg az nem volt, és még a szél is fújt ráadásul, elindultunk a Három-kő felé, továbbra is hóban. A Három-kőn pedig gondosan megszemléltük a Tarkőt, és (a változatosság kedvéért) ettünk csokit:

Aztán indultunk lefelé. Meg kell mondjam, h. MINDANNYIAN úgy emlékeztünk, h. a Három-kőhöz vezető elágazás SOKKAL közelebb van. Ha engem kérdeznek, kb. egy kilométert mondtam volna. Na ja, jó lesz az 2,6-nak is. Azért persze elérkezett végül az is:

Innen pedig megindultunk jobbra lefelé (és néha felfelé) vissza a kocsihoz, bár a Három-kőről nézve a Hereg-rét SOKKAL közelebbinek tűnt…

Eddig nagyon örültem, h. a hó lepucolta az elmúlt hetek sárrétegeit a bakancsomról, s most, ahogy lejjebb értünk, és ismét megjelent némi sár, ez a projekt veszélybe került. Elhamdulillah azonban nem volt már komolyabb sár, legfeljebb a cipőtalpad lesz ettől sáros, mondta kissé szemrehányóan M. Sz.

Aztán az út túloldalán feltűnt a rét, a szélén a parkoló. Még az utolsó lehetőséget kihasználva a réten összegyűlt tócsákban gyalogoltam végig, merth. ugye cipőtisztítás…

Cipőcsere után beszálltunk a kocsiba, és irány Budapest. Még felugrottunk hozzánk gulyáslevest és palacsintát enni.

Ez egy nagyon remek túra volt, a működő karcforrások pótolhatatlan látványt jelentenek. Ezen a túrán nagyon sok minden volt, amit szeretek: forrás, vízesés, barlang, gomba, igazi hóvirág, hunyor, stb. Remekül szórakoztunk. Insallah látjuk még működni a karcforrásokat… Addig is van itthon egy üveg Imó-kőm, és egy üveg Vörös-kőm is, és ha bárki sokat akadékoskodik, iszom majd belőle, és nem fog érdekelni.

Kinek ajánlanám a túrát?

Bárkinek, aki (a) talál valakit, aki elvezeti őt a karcforrásokhoz, vagy (b) képes otthon megnézni a térképet, h. merre is kell vajon menni...