Börzsöny Vulkántúra

Táv: 43,6 km (ez még elmegy)

Szint: 2216 m (hoppácska!)

Naszóval, ez hosszú történtet lesz. Türelem, csináljatok egy teát, és olvassátok végig.

 1. Lerántom a leplet – mi történt két hete?

Talán emlékeztek rá, h. 2 hete a nagybörzsönyi túra beszámolóját e szavakkal zártam:

„Egyébként pedig Megbízott Szakértőnk olyan SOKKOLÓ kijelentést tett hazafelé az autóban, h. egy darabig levegőt sem kaptam, és még azóta sem tértem magamhoz. Azt hiszem, lehetséges, h. ez a kijelentés ALAPJAIBAN változtatja meg életem menetét, és igencsak súlyos hatással lesz jövőmre, eltévedéskutatói munkásságomra és blogger-tevékenységemre. Igazából még most is eléggé meg vagyok rázkódtatva. Ki tudja, mi lesz ebből…”

Hogy mi is történt pontosan? Már a kocsiban, hazafelé, M. Sz. lelkendezett az útvonallal kapcsolatban, majd közölte velem: „És majd két hét múlva ott jövünk majd felfelé a Vulkántúrán!” Aha, TI ott jöttök, feleltem én, mert h. én ARRA a túrára nem jövök, az tuti biztos. De jössz, közölte ellentmondást nem tűrő hangon, és hozzátette: addig nem viszlek egy túrára sem, amíg erre el nem jössz. Biztos, ami biztos, megkérdeztem: ez most csak az idei Vulkántúráig érvényes, vagy örökre? Örökre, mondta, és a hangjából kitűnt, h. ezt bizony nem lehet megváltoztatni. 

És jössz velem végig, kérdeztem reménykedve. Nem, felelte kategorikusan, olyan hangon, mint mikor a hiperrealista szülő válaszol négy éves gyermekének „A Mikulás hozza az ajándékot a csizmámba?” kérdésére. Na, köszi.

Majd, biztos, ami biztos, elmesélte, h. mikor először járt ezen a túrán (6-7 éve talán), a kék sáv durva emelkedőjén leült az út szélén egy kidőlt fára, és közölte, h. ő nem bír tovább menni. És mi lett, kérdeztem aggódva (még nekem is feltűnt, h. most itt ül a kocsiban, tehát bizonnyal nem rendezkedett be az erdei életre, és maradt a kék sáv jelzés kérdéses szakaszán). Hát, ott volt a Tamás, aki adott egy banánt, és lelket öntött belém, felelte. Nekem bezzeg nem lesz ott a Tamás, gondoltam magamban, de bölcsen hallgattam. Igazából tudtam, h. ez a rész már a túra vége felé van, és úgysem láttam semmi esélyt arra, h. el fogok jutni idáig, felesleges hát a durva kék csík miatt aggódnom, gondoltam.

Tavaly kezdtem túrázni, de néhány túrától bölcsen távol maradtam, meg sem próbálkoztam velük, mert tudtam, h. én ezekhez kevés vagyok, ez sok lenne. Ilyen pl. a Vulkán is. Nem annyira a távolság miatt – mentem már hosszabbakat is – hanem inkább a brutálisan sok szint miatt, ami ráadásul MIND az első 35 km-ben halmozódik fel. KÉTSZER is fel kell menni a Nagy-Hideg hegyre, ami egy FOSfal (ez NEM trágár kifejezés, hanem tudományos rövidítés). Meg mindenhová fel kell menni, amikor meg nem brutálisan meredeken fel, akkor brutálisan meredeken le. A túra szintmetszete úgy néz ki, mint egy sündisznó. Hát nem, szó sem lehet róla, én ezen nem bírok végigmenni.

A következő hét kisebbfajta pánikban telt. A Bakonyi Mikulás elején, mikor még együtt mentünk, megkérdeztem M. Sz-t: te hogyan készülsz egy ilyen túrára? Többet edzel, vagy máshogy eszel? Á, nem, én ilyeneket nem csinálok, felelte ő, fejben készülök. Na, a fejben készülés, az nálam is megvolt: újabb egy hétig paráztattam magam. Biztos, ami biztos, azért reggelente a szobabiciklin a program elindítása után nyomtam egy „UP” gombot – ez az egész program nehézségi fokát megemeli egy szinttel – az ellipszis tréneren meg kettőt is. Aztán vártam az elkerülhetetlent.

2. A kedvcsináló

A Bakonyi Mikulás túrán beszélgettem az egyik túratárssal, akivel együtt mentem egy darabig. Arról volt szó, h. ki hova megy a jövő héten. Én a Vulkánra, mondtam kissé remegő hangon. Hát, én oda BIZTOS nem, tört ki a túratársból, tavaly elmentem, és rettenetes volt, fel kellett adnom, elestem lefelé az egyik lejtőn, és megrepedt a bordám. Tudom, sokan szeretik azt a túrát, de én nem értem, miért. Bátortalan hangon jegyeztem meg: nekem a Börzsöny a kedvenc hegységem (feleslegesnek láttam hozzátenni, h. a vulkáni eredetűek közül). Hát, majd a jövő héttől nem lesz az, vágta rá azonnal. Majd még egy darabig a Vulkántúra borzalmairól beszélt. Na, köszi…

3. Indulás előtt

Csütörtökön már csomóban volt a gyomrom. Pénteken továbbmentem a felkészülésben: elkezdtem nézegetni a Börzsöny-térképet, h. ha nem bírok végigmenni, hol tudnék kiszállni a túrából : ). Különös gonddal pakoltam össze a cuccaimat, csináltam szendvicseket (amelyek kivívták M. Sz. legteljesebb megdöbbenését: mazsolás zsemléket füstölt kolbásszal és camembert sajttal…), feltöltöttem az elemeket, időben lefeküdtem. Fohászkodtam persze, sokat. Úgy döntöttem, h. megpróbálok a saját tempómban végigmenni, bármi lassú is legyen az, nem érdekel, h. meddig tudok együtt menni M. Sz-kel, h. hányan előznek meg, és az sem, ha legutolsónak érek be – csak érjek be insallah.

4. Az indulás

Reggel 6 körül a fiúk itt voltak értem. M. Sz. és Tamás ült az autóban (Ülésfűtés, ki más lett volna), Gyuri mégsem jött – már szerintem meg sem ismerném, ha látnám : ). Elindultunk. Félút felé közöltem: mindjárt hányok. Miért, érdeklődött visszafogottan M. Sz., akit annyira nem sújtott le a lehetőség. Mert a gyomrom akkorára összement, mint egy gyűszű, és nem fér el benne a két tükörtojás, és most igyekeznek felfelé a tápcsatornámon, feleltem. Jó, akkor majd húzd le az ablakot, ha hánysz, mondta M. Sz. mindenféle különösebb részvét vagy sajnálkozás nélkül. Innentől inkább csendben maradtam.

Megérkeztünk Királyrétre, neveztünk. Kissé szorongva néztem körül a nálam sokkal profibb túrázókon. Mit is keresek itt én, aki köztudottan felfelé lassú, lefelé meg béna vagyok? Esetleg várhatnék az autóban… De ezt a lehetőséget nem mertem felvetni. Most már menni kell. Tamás elfutott persze, mi meg együtt indultunk. M. Sz. a második pontnál, a kezdődő brutális meredek aljában még integetett nekem, aztán már csak a célban láttam viszont.

5. A túra

Amúgy ám a második pontig is felfelé kellett menni, csak nem olyan iszonyat durván. Az iszonyat durvaság az a 2. pont után kezdődött, itt kb. 3 km-ben volt kb. 400 m szint. Megyünk felfelé:

Nagy-Hideg hegyen (továbbiakban: NHH) pecsételés, majd a turistaház mellett a kukákra lepakoltam a zsákomat, elővettem egy banánt meg az innivalómat, és pót-reggeliztem. Sokáig azért nem időztem, indultam tovább a Csóványos felé, ami az egyik kedvenc hegyem, bármelyik irányból is kell felmenni rá, ezt az irányt pedig különösen szeretem. Viszont a kilátás kárpótolt a meredekért. Amúgy ezt a NHH és Csóványos közötti részt én az ország egyik legszebb részének tartom, különösen, ha meghosszabbítjuk még a Nagy-Mánáig.

A banán dacára hangosan korgott a gyomrom. Elgondolkodtam azon, h. lám, a polifónia micsoda MESTERE vagyok én, Bach elbújhat mögöttem… A zenei alapot, miként az ütőshangszerek, ütemes szipogásom szolgáltatja – ez van, télen az embernek túrán folyik az orra, és kész. Hangosan sípoló lélegzetem a fúvósok világát idézi, a harmadik szólam pedig hangosan korgó gyomrom. Illetve, komolyabb emelkedőkön negyedik szólamként, mintegy az eddigiek ellentételezéseként jön még a fogcsikorgatás.

A Csóványosról lefelé mindenki elfutott mellettem. Én nem szeretek túl meredek lejtőn futni (félek, h. nem tudok megállni), úgyh. én csak úgy mentem. Bár ugye már előre eldöntöttem, h. nem fogok azon problémázni, h. kik és hányan előznek meg, de ez elég frusztráló volt. Komolyan, több futó volt, mint gyalogos, folyton félreálltam előlük, és közben úgy éreztem magam, mint egy shetlandi póni, amelyet beneveztek az epsomi derbire. Próbáltam elvonatkoztatni.

Ráadásul itt volt egy sötét pont, amikor egy másodpercre elvesztettem a humorérzékemet. Ránéztem az – egyébként nagyon jó – itinerre, és megállapítottam, h. a Csóványosig 209 m szintet jöttünk. HOGY MICSODA???  NEHOGY MÁR eddig VÉGIG felfelé jöttünk, és akkor még  MINDIG van 2000 m szint! Komolyan felháborodtam, és kissé kétségbe is estem. Aztán még egyszer megnéztem az itinert, és megállapítottam, h. benéztem a dolgot – naná, nem meglepő – és az előző pont óta jöttünk ennyit, amúgy a túra egészében már 831 m-nél járunk. Na, ez így mindjárt jobb, nyugodtam meg.

Aztán vicces dolog történt. Egy nagy ívű, szép lejtő következett, a zöld csík jelzés egyértelműen tartott rajta lefelé, megálltam fotózni, nagyon szép volt, a távolban hófödte hegycsúcsok látszottak, a kitudjamilyen hegyek csúcsai:

Aztán egyszer csak látom, h. 2-3 túratárs áll az úton, és nézelődik. Mikor odaértem, megkérdezték, h. merre kell menni. Tőlem… csak azért nem kaptam röhögőgörcsöt, mert nem akartam erre vesztegetni a drága levegőt. Hát, én egyenesen mennék, mondtam. Az út olyan volt, h. vitt magával: széles, jól járható, lejtős, az alján a távolban még láttam is a futókat, akik eddig előztek meg. Azért csak elővettem a GPS-t, és kiderült, h. bizony egy nem feltűnő kis ösvényen be kell menni balra… Fú, a futók most jöhetnek vissza, jó mérgesek lesznek, mondtam a túratársnak. Ezért nem kell rohangálni, foglalta ő össze sommásan a helyzet tanulságát, aztán mentünk tovább a helyes úton. Egy idő múlva a futók elkezdtek visszaelőzgetni – felértek a lejtő aljából. Aztán később még egyszer a GPS segítségét kellett kérnünk, a „hol a zöld négyzet jelzés” című játékhoz, mert az erdőbe balra lekanyarodott egy pár darab zöld négyzet jelzés, de nagyon kopottak voltak, és kijárt út sem tartozott hozzájuk… ők lehettek a régi zöld négyzet. A GPS azonban teljesen határozottan állította, h. itt NINCS zöld négyzet, majd csak lejjebb lesz – és igaza is lett. Hamarosan beértünk a következő pontra, amelyben örömmel ismertem fel a nyári börzsönyi túránk egy helyszínét (amikor szegény Tamást használtuk rovarcsapdának):

 Benn hosszú asztalok, tea, zsíros kenyér. Ez utóbbi engem ugye nem érdekelt, de teát azt ittam, és megettem az egyik szenyámat, meg egy fehérjeszeletet. Így indultam tovább Holló-kő felé (ez NEM Hollókő, ami a Cserhátban van – akkor szép, egészségesen hosszú túrát tettünk volna – hanem egy szikla a Börzsönyben), természetesen felfelé, hogy máshogy. De ez a szakasz is nagyon szép volt, egészen Salgó-várig fantasztikus kilátással:

És nagyon szép utakkal, meg pihe-puha mohapárnás sziklákkal:

Salgó-várnál még jobban bírtam, mint gondoltam volna. Nagyon lelkes voltam, nagyon élveztem a túrát, és még be tudtam gyorsítani lefelé. Kezdett megfogalmazódni bennem az ötlet, h. akár végig is érhetek. Innen még fel kellett menni a Magyar-hegyre, de ezt a hegyet nagyon szeretem (ki tudja, miért, nincs benne semmi extra, ha nem lenne ott egy tábla, nem is tudnád, h. most felértél egy hegyre):

Innen pedig le a Magyar-völgybe, ahol kaptunk csokit – nem is akármilyen, a túrákon többnyire ilyen kis olcsóbb csokik vannak, de itt Mars-szelet volt, meg tea, amiből rögtön két bögrével is ittam. Innen egy elég hosszú, monoton, sáros szekérút következett, majd egy hirtelen balkanyarral a brutális meredek része a kék sávnak – a banános emelkedő. Elhamdulillah engem nem viselt meg annyira, sőt, elég simán felmentem rajta néhány fiatalabb srác nyomában. Utána megint elég hosszú, nem túl durván emelkedő szakasz következett, majd egyszer csak… hoppá… nem GONDOLHATJÁK, h. itt kell felmenni… a piros + jelzés olyan durván megindult felfelé, h. csak néztem. Meg is álltam és elővettem a maradék teámat. Utolértek a srácok, akiket megelőztem a banános emelkedő tetején, na mi van, nem megy nekifutásból, elsőre, kérdezte az egyik, de nagyon kedvesen, nem, feleltem nevetve, zselé vagyok. Ezt a szakkifejezést pont tőlük tanultam, miközben a banános emelkedőn kepesztettem utánuk. Zselé=olyan ember, aki nem akar 4 nap egymás után 50-70 km-es teljesítménytúrákat gyalogolni. Vagyis, TÉNYLEG zselé vagyok : ). A teaivás után azonban ugyan nem rohamléptekkel, de egyben felmentem az újabb FOSfalon, majd egy nagy szikla mellett befordulva már láttam a NHH-i turistaházat:

Pecsételés, majd reggelről ismerős, hűséges kukáimra telepedve megettem a másik banánomat, meg az Aysétől kapott marcipános csokit. Vagyis, mint láthatjátok, gyakorlatilag végigzabáltam az egész túrát… de jót is tett, még volt egy csomó energiám, nem voltam fáradt, és jó kedvvel indultam lefelé a piros csík jelzésen az egyre sűrűsödő sötétségben.

Szeretek sötétben menni, főleg az egyre sűrűsödő félhomályban. Még úgy-ahogy ki lehetett venni az út körvonalait, az erdőben rikoltoztak a baglyok, embert nem láttam sehol. Megyek, eggyé válva az úttal, az erdővel, a sötétséggel, én, a természet gyermeke, gondoltam teljesen átszellemülten (az Oktogonnál lakom, amúgy).

Amikor másodszor estem orra (a következőképpen: megbotlottam valami, a töksötétben nem látható kőben/ágban, majd rövid, ám elegáns ívű röppálya után – ami a szokásosnál is ívesebb volt, mert közben az út brutális meredeken lejtett alattam – hangos puffanással, arccal fúródtam az avarrétegbe), megálltam, és elővettem a lámpámat. Természet gyermeke ide vagy oda, elég hülyeség lenne mintegy 5 km-rel a cél előtt loccsantani ki az agyamat, valamint fennáll a veszély, h. az utánam jövő túratársak megcsúsznának a kiomló agyszöveten, és ezzel holtomban is tömegkatasztrófát idéznék elő. Marad a lámpa.

Kellett is, mert a piros csík lefelé vezető szakasza brutál sáros és csúszós volt. Közben elkezdett szitálni a hó, majd ahogy lejjebb értünk, esőbe váltott. A Taxi-réten ügyesen elkavartam, aztán mentem három futó után, akik a rét szélén hosszasan vitáztak arról, h. itt kéne lennie a réten a pontnak. Aztán az egyikük elővette az itinert, és elkezdte felolvasni az útleírást. Most komolyan, én EKKOR jöttem rá, h. volt útleírás… eddig csak a táblázatot néztem, ahol ott voltak a táv- és szintadatok, meg az, h. melyik jelzésen kell menni – ez nekem teljesen elég is volt, a Taxi-réten való töksötétben kavarásig. Az útleírásból kiderült, h. a pont az úton lesz, és meg is lett hamarosan a szúróbélyegző elhamdulillah. Innen volt még olyan 5,5 km, nagyon kevés szinttel – és kevés jelzéssel. A fejlámpám úgy volt beállítva, h. a lábam elé világítson (elég logikusan), így ha az út menti jelzéseket akartam látni, kapkodnom kellett a fejem, mint az ideges lónak. Akkor viszont, ha nem a földet néztem, megsokszorozódott annak az esélye, h. orra esem… Két dolog segített: M. Sz. még induláskor mondta, h. végig a villanyoszlopok alatt kell jönni – és villanyoszlopok, azok határozottan voltak. Oké, tudom, NAGYON sok villanyoszlop van szerte az országban, de NAGYON reméltem, h. ezek azok, amelyekre M. Sz. gondolt… A másik, h. a GPS végig nagyon határozottan állította, h. igenis a piros csíkon megyek, és tökegyenesen kell menni, semerre nem kell letérni az útról. Szóval mentem. Bele is húztam. Sötét volt, nem láttam semmit, fogalmam sem volt róla, h. hol vagyok, csak mentem a GPS után. Aztán egyszer csak keményebben koppantak a túrabotok – a műúton voltam, amin reggel indultunk el. Még jobban belehúztam, és hamarosan bekopogtam az út szélén parkoló autó ablakán – a fiúk már benn ültek. Tessék befutni a célba, kiabált ki M. Sz., én meg ugyan nem futottam, de szaporáztam a lépteimet, és 10:15-ös idővel be is estem a célba. Nagyon szép oklevél és kitűző, és még hűtőmágnes is járt. Hát, reggel még nem hittem volna, hogy én ezen végigmegyek, mondtam, a rendező lányok pedig válaszul megdicsértek, és közölték, h ügyes vagyok : ). Az érkeztető lányok kajajegyet is akartak adni, amit a szomszéd étteremben lehetett volna babgulyásra váltani. Én nem eszem húst, mondtam megint csak az egyszerűség kedvéért. Szaloncukor, kérdezte az egyik lány. Az minden további nélkül, válaszoltam széles mosollyal, mire a másik lány még egy kis csokimikut is a kezembe nyomott, ami pedig nem volt az „ellátmány” része – szerintem ők is úgy kapták valakitől. Ez úton is nagyon köszönöm : )

Közben a fiúk utánam jöttek, gondoltad volna, h. én ezt megcsinálom, kérdeztem M. Sz-et, hát igen, felelte ő szárazon, pedig hogy tiltakoztál, h. nem akarsz eljönni. Teljesen feldobódva szálltam be a kocsiba, és este hétre itthon is voltam elhamdulillah.

Ui. 1. Jajaja, tudom, h. mások meg már 10-szer megcsinálták a Vulkántúrát, és nem 10:15-ös idővel, hanem mondjuk mittudomén, fél óra alatt, hátrafelé, féllábon, csukott szemmel és 2 db 10 literes marmonkannányi vízzel a hátukon, de nekem ez akkor is nagy dolog volt. Nehéz, meg durva, meg minden, de nagy dolog.

Ui. 2. Nem írok most arról, h. milyen jó volt ez a túra, mert úgysem tudnám leírni. Bármit is írnék, nem adná vissza, h. milyen volt. Ha azt írom, h. ez volt életem legjobb túrája, az sem adná vissza, h. hogyan éreztem magam. Ez van.

Bakonyi Mikulás 50

Táv: 46 km Szint: 1300 m Nem volt egy jó hetem. Rengeteg munkám volt, elég reménytelenül próbáltam lavírozni a lefordítandó oldalak és minden más feladat között. A 100% fekete molli nőstényemtől és csaknem 100% fekete hímtől született kicsik között EGY darab fekete lett. A többi ilyen… mindenféle. Mindegy, muszlim vagyok, nem tehetek különbséget a bőrszín alapján, de azért mégis jobban örültem volna a teljesen fekete szaporulatnak… Nagyon vártam a hétvégét, és reméltem, h. a Bakonyi Mikulás túrára megyünk. Ez persze elsősorban Megbízott Szakértőnktől függött, lévén, h. mégis csak az övé az Ülésfűtés névre hallgató autó, és Zircre meg elég nehezen juthatnék oda-vissza máshogy. No, ha nem megyünk sehova, akkor majd megyek egyedül, kitalálok valamit, gondoltam.
Elhamdulillah csütörtökön megszületett a döntés: megyünk a Bakimikura, csak éppen M. Sz. nem jön haza utána, de elvisz engem a vasútállomásra. Remek. Péntek este megcsináltam a szendvicseimet, valamint a hazaútra szánt kis úti elemózsiámat, h. majd a vonaton megeszem. Este 8 körül telefonált M. Sz., mégiscsak hazajön a túra után, nem kell vonatoznom. Még jobb.
Szombat reggel 5:30-ra Budaörsön voltam, sőt, 5:25-re is. A logisztikai folyamatok még nagyban zajlottak. (Ez azt jelenti, h. M. Sz. pakolta be a mosogatógépet.) Addig is én a dzsekim zsebeit megtömtem az asztalon árválkodó mandarinokkal. Végül 5:45-kor sikerült elindulni, és viszonylag eseménytelen út után megérkeztünk a zirci iskolába, a rajthoz. Én szokás szerint tipródtam, h. melyik távra menjek. Tavaly voltam ezen a túrán, a 30-as távon, szép volt, jó volt, nagy hóban. De a Piros 50 óta nem voltam semmi hosszabb távon, csak ilyen 30-as túrákon, és már hiányzott, h. menjek egy kicsit hosszabbat, amikor úgy igazán el tudok fáradni. Itt volt 40-es és 50-es táv is, ám mindkettő lement az Ördög-árok nevű szurdokba, amelyről a fiúk rémtörténeteket meséltek. Én nem vagyok egy ilyen ügyes léptű hegyi zerge, és nem nagyon szeretek magas helyekre fel, főként pedig onnan lemászni – ami azt hiszem, a T-szurdokos kis kalandom után érthető is. Még pénteken megkérdeztem Annát, h. szerinte melyik távra menjek, mire ő röviden közölte: "Egyikre sem. Szerintem ne menjél ilyen veszélyes helyekre." Mondjuk azt kb. gondoltam, h. ez NEM az a típusú kérdés, amit Annának kellene feltenni, az esetében sokkal eredményesebbek a "nem tudod véletlen, hol van az a négyszögletes, teljesen átlátszó hőálló üvegtál?" típusú kérdések, amelyek megoldásában elhamdulillah mindeig lehet rá számítani.
Ahogy ott tipródtam, és kérdezgettem a fiúkat, h. szerintük nagyon gáz-e, végül Tamás odanyilatkozta, h. szerinte idén nem lesz annyi víz, meg hó sincs, tehát nem lesz olyan gáz. Na persze, NEKI biztos nem gáz, de szerintem ő a függőleges sziklafalon is felmászna, és erre amúgy simán van bizonyítékom is:

Melyik táv, kérdezte a nevezésnél a hölgy, ötvenes, nyögtem ki gyorsan, mielőtt meggondolnám magam. Na végre, csak eldöntötted, mondta elégedetten M. Sz., és 7:40-kor elrajtoltunk. Tamás szokás szerint elfutott – zsebre dugott kézzel, mert azért hideg volt. M. Sz. utána, és meg igyekeztem lépést tartani vele. Amúgy nagyon érdekes volt a tavalyi nagy hó után az őszi erdőben menni. Tavaly ilyen volt:

Idén meg ilyen:

Az első pontig meg kellett mászni 2-3 dombot, aztán hosszú lejtő következett, itt M. Sz. futásra váltott, egy darabig én is, az első pontnál még integetett, aztán már csak a célban láttam újra. A Porva-Csesznek vasútállomásig ismerős volt az út tavalyról (egy darabig még utána is). Az állomáson pecsételtek, nem akarsz körülnézni a Mikulás-kunyhóban, kérdezte nagyon kedvesen a pontőr hölgy. Ööö… még mennem kell majdnem 40 km-t, válaszoltam tapintatosan. Az azt jelenti, hogy nem, ugye, tapintott rá a lényegre. Majd legközelebb, mondtam diplomatikusan. Akkor vegyél péksüteményt, mert maradt a tegnapi rendezvényről, ajánlotta. A „péksütemény”, az ilyen édeskés tésztából készült, kb. ujjnyi méretűre vágott rudacs volt. Jól nézett ki, vettem is a rudacsokból, és kinn az állomás előtt megettem. Ekkor ért utol Tonnakilométer, akit ismerhettek innen a kommentekből, illetve, ha jönnétek velem túrázni, akkor ismerhetnétek személyesen is (khm, khm). Bement pecsételni, én meg indultam tovább, nem is láttam őt többet, gondolom, mire én beértem, ő már otthon volt…
Innen hamarosan olyan rész következett, ahol még nem jártam, mert tavaly a 30-as táv felment a sárga valamin a Zörög-tetőre, az 50-es meg bement a Cuha-szurdokba. A Cuha, az a helyi patak, ami most néhol be volt fagyva:

Néhol meg csak részben:

Vagy 6 alkalommal át kellett kelni rajta itt a völgyben, de elhamdulillah tavallyal ellentétben a vízállás nagyon alacsony volt, nem okozott gondot, a legtöbbször simán átgyalogoltam rajta, az általam követett Szakrális Impregnálási Iskola tanainak köszönhetően a bakancsomnak meg sem kottyant. Közben láttam egy már alig-fát: a kettétört fatörzset talán egy mm tartotta csak, délután jön a szél, és ledönti, mondta egy szintén fotózó túratárs:

Gyakran kérdezitek tőlem, h. minek „ilyen sokat sétálni”, és h. nem elég-e pl. 8-10 km. Hát, most bebizonyosodott, h. nem! A LEGSZEBB részek, azok CSAK az 50-es távban voltak benne. Ez a völgy nagyon szép volt, óriási sziklák magasodtak fölé:

És hosszú alagutak vágtak át rajtuk:

Aki már járt nálam, az tudja, h. gyűjtöm a kőzeteket (M. Sz. : „Már megint a fél erdőt hazacipeled magaddal”), egy külön erre a célra szánt polcon hegységek szerint vannak csoportosítva. Bakonyi kövem még nem volt, tavaly kivételével nem voltam még itt, ezért amikor ehhez a kissé megomlott sziklafalhoz értem, neki is láttam kifeszegetni egy kis darabot magamnak:

Nem sikerült sajnos, később egy sokkal kevésbé szép darabbal kellett beérnem, de legalább már van bakonyi kövem :). A távolság alapján már közeledni kellett az ellenőrzőponton, elegánsan fordultam jobbra felfelé, a meredeken emelkedő útra… amely hamarosan kettéágazott, ám egyik ágon sem volt feltüntetve a píros csík jelzés. Elővettem a GPS-t, szerinte itt nincs is piros csík a közelben. Á, hülye ez, mondtam, és az eltévedés-kutatás kedvelt módszerét, a szondázást alkalmazva elindultam a bal oldali, meredekebb ágon… ami valami lepukkant kis vadászház szerű hajlékhoz vezetett. Hoppá. Közben egy négyfős csapat jött utánam, ők megszondázták a másik ágat, ott van jelzés, kérdezték, nincs, mert itt se, kiabáltak vissza. A GPS szerint nem is itt megy a piros, árultam el a titkot… és lenézve, a lejtő aljában megláttunk pár másik túrázót, akik NEM fordultak jobbra ott, ahol én, és az utánam jövők, hanem mentek tovább a pontra, ami ott volt kb. 100 méterre. Hát ez cumi, foglalta össze velősen a helyzetet az egyik fiú, és leviharzottunk a lejtőn. A Kőpince forrás érdekes volt, van neki egy ilyen kipufogódob-szerű kifolyója, de a víz inkább a saját magának készített, nemhivatalos kifolyón keresztül szeretne a felszínre törni:

Pecsételés után betámadtuk a Zörög-tetőt, ami nem egy olyan brutál magas hegy, van vagy 500 m magas szerintem, de nem esett jól most felmenni. Tavaly a 30-as távon egy lényegesen rövidebb (bár meredekebb) úton jutottunk fel, itt meg csak mentünk-mentünk felfelé, úgy tűnt, h. az útnak sosem lesz vége, és mindig felfelé megyünk. Mindegy, végül is felértünk, majd elindultam egy másik nagyon szép szakasz, a Kőmosó-völgy felé. Ha emlékeim nem csalnak, itt kezdett cseperészni az eső. Ekkor még nem volt vészes, mondtam is a pontőr néninek, h. én szeretem az esőt. A hosszún vagy, nézett bele az igazolólapomban, na, akkor az Ördög-árokban majd nem fogod szeretni.
Cseszneken, a pecsételés után a faluból kifelé igyekezve a műúton igencsak rákezdett az eső. Egy ideig behúztam a nyakam, aztán rájöttem, h. ez nem megoldás, és megálltam felvenni az esőkabátot. Ezzel csak az a baj, h. ha egyszer felveszed, utána nagyon rossz levenni, mert aláizzadsz, és fázni fogsz. Reméltem, h. hamar eláll az eső, levettem „A” polárt, a futófelsőre rávettem az esőkabátot – ha leveszem, vissza tudom venni a polárt helyette. Polár be a zsákba, és ott is maradt a túra végéig, mert kisebb-nagyobb megszakításokkal folyamatosan esett. Nem is készült sokkal több kép ezután, féltettem a kamerát, mert az, h. alaposan megázott a Bükk 900-as csúcsain, hát, az elég sok pénzembe meg bosszúságomba került. Hamarosan elértünk a gézaházai pontra, ahol tavaly is találkoztam a Mikulással:

És most egy nagyon khm… vidám Mikulás fogadott, kaptam is tőle szaloncukrot és csokimikut:

Innen kellett elindulni az Ördög-árok felé, amiről már az itiner is ilyen félelmetes (vastag betűvel szedett) dolgokat mondott, hogyaszongya: A túra nehéz, technikás (hűha, vajon ezt a túraszótár szerint értik?), helyenként kifejezetten veszélyes szakaszokon halad! Profi túrázók se haladjanak egyedül, a rutintalanabbak pedig keressék a gyakorlottabbak társaságát! Hát, én nem vagyok profi túrázó, de egyedül mentem be eleinte, aztán végül bevártam két mögöttem jövő túratársat, h. ha valami gond lenne, mégse egyedül legyek. Velük aztán többé-kevésbé együtt mentünk már a célig. Az Ördög-árok gyönyörű volt. Tényleg kalandos, technikás hely, de nagyon szép. Vannak benne helyek, amelyeken nemcsak Anna minősítene kifejezetten veszélyesnek, de nekem nagyon tetszett:

Még az is, mikor ezen a létrán kellett átmászni (hasmagasságban volt az első fok, mondta még M. Sz. is kissé megdöbbenve, de végül is ha a lóra fel akarsz szállni, ahhoz is fel kell emelni a lábadat):

Az Ördög-árokból kiérve már könnyebb terepen értünk vissza a gézaházai pontra, ahol a Mikulás bácsi még vidámabb lett időközben, és adott még egy csokimikut. Én ekkor fedeztem fel, h. a hátizsák derékhevederjének zsebébe tömött kávés csokim feladta a harcot, összetört, és a benne lévő kávéval elárasztott mindent – és ez a „minden” elsősorban a szintén a zsebbe tömött mobiltelefonom volt. Megfigyelés: a ragacsos érintőképernyő nem működik 100%-osan.
Gondoltam rá bánatomban, h. megeszem a csokimikut, de az egyik túratárs, akivel továbbra is együtt mentünk, csöndesen, de mély meggyőződéssel azt mondta, a kezemben lévő, éppen mérlegelt mikura mutatva: „Én megettem azt az előbb. NAGYON rossz volt.”
Innen már arra kellett továbbmenni, amerre tavaly – egy brutál sáros szántóföld brutál sáros, felázott szélén. A GPS szerint a piros+-on mentünk, ahogy kell, de a jelzés elég ritkás volt, a sárban caplatás elég fárasztó, az egyik túratárs kb. 5 percenként megkérdezte, h. biztos vagyok-e abban, h. erre kell jönni… Hát, tudjátok, h. én nem vagyok egy tájékozódó-zseni – illetve, pontosabban fogalmazva, önzetlen erőfeszítéseket teszek az eltévedés-kutatás terén, ezzel alátámasztva eltévedéstudományi elméleti munkásságomat – de határozottan emlékeztem erre a részre tavalyról, meg a GPS szerint is jól mentünk… hamarosan meg is találtuk az ellenőrzőpontot elhamdulillah.
Innen már erős szürkületben mentünk tovább, még a ponton elő is vettük a lámpákat. Az itt kezdődő piros□ volt az egész túra legrosszabb szakasza: lejtős, brutális csúszós, néhol bokáig érő sárban, és már sötétben. Az eső közben valami havaseső-szerűségre váltott, a ködtől, a csapadéktól és a saját lélegzetünk gomolygó párájától alig láttunk valamit, próbáltunk nem elesni, és tartani magunkat a „3/4 6-ra beérünk” tervhez. Végre odaértünk az utolsó ponthoz, ahonnan egy susnyás meredeken leereszkedve átkeltünk a vasúton, és rátértünk egy útra, ami szerintem (valamint a GPS és az egyik túratárs szerint) a piros csík kellett volna, h. legyen. Jelzés, az nem nagyon volt, ismét felmerültek a kérdések: biztos, h. erre kell menni? Nem láttam jelzést sehol… Mondjuk itt nagyon másfele nem lehet menni szerintem. Tehát mentünk, én bíztam a GPS-ben, korábban is jobban tudta, h. hol a piros, mint én… aztán egy idő múlva találtunk egy jelzést, és a kedélyek megnyugodtak. Felhívtam Tamást, h. hamarosan benn leszek, és ha nem is 45-re, de 50-re beértünk elhamdulillah. Én ekkor már olyan brutálisan fáradt voltam, amit sem a távolság, sem a szint nem indokolt. Uhh, dobjatok rám egy kapa földet, nyögtem ki a kitűzőt meg oklevelet átadó hölgynek, ezt a főrendezővel kell megbeszélni, felelte komolyan, majd oda is kiabált neki: egy kapa föld rendel!
Én elmentem a legközelebbi székig, leültem, és közöltem a már teljesen átöltözött, lemosdott, friss stb. M. Sz-kel, h. nem tudok elmenni a teáig. Ő azzal bíztatott, h. igyak csak, és Tamás meglepetéssel vár a kocsiban.
Ekkor én már brutális éhes voltam. A reggel, a második ponton kapott rudacson kívül ettem egész nap egy banánt, meg egy fehérjeszeletet (banános volt, természetesen, biztos emlékeztek az ezzel kapcsolatban felállított elméletemre). M. Sz. közölte is, h. ez így nem jó, és persze, h. elfáradok, ha 8-10 órán keresztül csak megyek, de nem eszek semmit. Insallah legközelebb nem felejtem el.
A bakancsom úgy nézett ki, mint egy pár agyagtégla, és a nadrágom még a lábszárvédő felett is sáros. Gyors átöltözés után (STRASSZKÖVES melegítőnaci, ehhez szóljatok hozzá…), a kocsiban Tamás kezembe nyomta a meglepit. Ami 3 db süti volt, amit ő (aki 7:01 alatt beért) hozott valami zirci cukrászdából. A történelmi hűség végett elmondanám, h. megettem MINDHÁRMAT, miután megettem a megmaradt kolbászos szenyát és banánt is. A világ határozottan szebb lett, az ülésfűtés működött, hamarosan megpucoltam még egy narancsot is, és megettük a fiúkkal. A Móricz Zsigmond körtérig behoztak, ahonnan a villamossal már percek alatt itthon voltam.
Ja, a csokimikukat nem ettem meg, ezt bizonyítani is tudom:

Nagyon örülök, h. elmentünk erre a túrára, és annak még jobban, h. az 50-esen mentem. A gézaházai ponton azt mondták, h. jövőre már nem lesz ez a túra. M. Sz. megkérdezte a célban is, ahol azt mondták, h. de lesz, csak mások fogják szervezni. Hát, ha el is jövünk, a boldog Mikulás Bácsi biztos hiányozni fog – a túra speciális színfoltja…

Nagybörzsönyi Négylevelű

Táv: 30 km Szint: 980 m

Erre a hétvégére két túralehetőség is volt: tanúhegyek nyomában, és ez a börzsönyi túra. Szinte biztosra vettem, h. a tanúhegyekre megyünk, gondoltam, ez egy olyan túra, amire mindenképp menni kell. Tavaly is voltunk, akkor a rövid távon mentem, idén meg a negyvenes, gondoltam. Megbízott Szakértőnk azonban azt mondta, h. bizony Nagybörzsönybe megyünk. Nem voltam szomorú, egyrészt, mint tudjátok, a Börzsöny a kedvenc (vulkáni eredetű) hegységem. Ráadásul Nagybörzsöny faluhoz nosztalgikus emlékek fűznek: tavaly ősszel innen indultunk neki életem első 30 km-es túrájának. M. Sz. akkor kinézett egy Tátralátó névre hallgató teljesítménytúrát, amely ugyan hónapokkal korábban volt megrendezve, de ez semmit nem vont le az útvonal értékéből, ezért végig is mentünk rajta. Rengeteg gomba volt akkor, az idei ősszel ellentétben. A túrára elindulva M. Sz. a kocsiban felejtette a fényképezőgépet. Visszaszaladt érte, mi Tamással vártunk. Mikor elindultunk, eszébe jutott, h. nem zárta be a kocsit. Tamás, aki ugye mint tudjuk, igencsak gyorslábú, visszaszaladt. Mikor visszaért, harmadszor is elindultunk, és immár több száz métert is meg sikerült tenni, mikor Tamás észrevette, h. a hátizsákjára felkötött szürke pulcsit elvesztette. Pontosabban szólva, a galád csipkebokrok leemelték onnan. M. Sz. szemében láttam az „ott egye meg a fene azt az ezeréves vacak szürke pulcsidat” kifejezést, de Tamás visszaszaladt érte. Én 100% megértem őt, mégiscsak a Szürke Pulcsiról volt szó…. Azóta is, ahányszor előkerül, mindig örömmel kiáltok fel: nahát, ez A Szürke Pulcsi! Igen, amit ELLOPTAK a csipkebokrok, feleli mindig szerény mosollyal Tamás. Egyszóval, szép emlékek fűznek a környékhez. (Megjegyzem, az idei Népek Tavasza túrán Tamás – szintén futás közben – elhagyta a – szívemnek szintén kedves – Piros Polárpulcsit, amely azóta sem került elő. Ha valaki esetleg tud róla valamit, ne habozzon szólni.) Boldogságomat csak az felhőzte kissé, h. reggel 6-ra Budaörsön kellett lennem. Ehhez ¾ 4-kor keltem, mert reggel nem elég 1 óra, h. tömegközlekedéssel odaérjek. No, sebaj, úgyis korán kelő típus vagyok. 5:50-kor már ott is voltam. A logisztikai folyamatok még javában zajlottak, 6:15-kor sikerült is elindulni. Ez a túra nagyon érdekes felépítésű volt: Nagybörzsönyben volt a rajt-cél, és 4 kört lehetett menni, amelyek a négy „levél” névre hallgattak. Minden levél végén az ember visszaért a rajt-célnak helyt adó iskolába. Teljesen szabadon választott sorrendben lehetett menni a levelekre, sőt, még az is szabadon választott volt, h. a kört milyen irányba járod végig. A fiúk 3 levelet céloztak be, nem akartunk sötétben menni, és mivel vasárnap mindenkinek programja volt, túl későn hazaérni sem. Nevezés után Tamás elfutott, mert addigra már eldöntötte, h. nem gyalogol, mint az egyszerűbb halandók, hanem fut, és akkor neki meglesz a 4 levél insallah. Én nagyon örültem, mindig örülök, ha Tamás fut, mert nagyon ügyes. Én gondoltam, 2 levél legyen meg, de jó lenne a harmadik is. M. Sz-szel együtt indultunk el az első, leghosszabb (16 km) levélen, pont arra, amerre még ősszel is, a szürkepulcsi-elhagyó útvonalon. Az útvonalon nem voltak pontőrök, hanem „furfangos kérdés” típusú ellenőrző kérdések, illetve kódokat kellett leírni. Sajnáltam, h. nincs pontőr, jobb szeretem, ha van, szerintem igazán remek dolog lehet amúgy pontőrnek lenni, nem értem, h. miért nem tolonganak a jelentkezők… Az első furfangos kérdés az volt, h. hányszor kell átkelni a Magyar-völgyben folyó patakon. M. Sz. kissé zokon vette ezt: „Milyen intellektuális kérdés ez? Nem szabadna ilyen intellektuális kérdést teljesítménytúrán feltenni!” Én csak csendben reménykedtem, h. nincs több patakátkelés, mint ahány ujj a két kezemen, mert (1) akkor le kell vennem a cipőmet a számoláshoz, (2) minden egyes patakátkeléssel nő az esélye, h. beleesem a vízbe. Kicsit amiatt is aggódtam, h. mi van, ha én többször v. kevesebbszer kelek át a patakon, mint kéne – mint emlékszünk, pl. a Nahát túrán is beiktattunk egy „nem hivatalos” patakátkelést… Végül is én 3x keltem át a patakon – insallah tényleg ennyiszer kellett. Még a patakátkelések előtt elhagytam M. Sz-t, illetve ő hagyott le engem, és már csak a túra legvégén találkoztunk. Így lemaradt viharos örömömről, amikor találtam részben megfagyott vízesést ("Hűűű, vízesés, vízesés!")

Az első levélen két meglepetés is ért. Egyrészt, h. az útvonal jó részét ismertem már, nyáron, mikor 38 fokban jöttünk a Börzsönybe, szintén errefelé jártunk. Még így is meglepett, h. mennyit kell felfelé menni, de hát a hegyek, azok már csak ilyenek, mint ezt nektek is több alkalommal kifejtettem. A másik, h. míg lent a faluban és az alacsonyabban fekvő helyeken tipikus őszi táj és időjárás fogadott, fenn a hegyeken hó borított mindent:

Illetve, M. Sz. szerint ez nem hó, hanem a fákról lepergett zúzmara, de én úgy vélem, h. ha fehér, a földet borítja, és ropog a talpad alatt, akkor az hó, és kész, nem érdekelnek a meteorológiai besorolások. A túrát ezennel hivatalosan is a szezon első havas túrájának nyilvánítom. Nagyon szép volt a táj. Voltak mintás levelek:

Hó- (avagy zúzmara) függönyök:

És fantasztikus alakzatok:

Tamás hamarosan elfutott, velem szemből érkezett, tehát ő fordítva ment ezen a levélen, mint mi. Én nem tudtam nagyon sietni. Annyira szép volt minden, h. folyton muszáj volt megállnom, fotózni, vagy csak úgy nézegetni, h. hú, ez milyen már… Sajnos ez rá is nyomta bélyegét a sebességemre, majdnem 4 óra értem végig, de a GPS 49 perc állásidőt mutatott… pedig nem is volt ellenőrzőpont, h. megálltam volna beszélgetni vagy teázni vagy bármi. Nézelődtem csak. Út közben egyszer csak szembejött velem egy négyfős csapat. Szép jó napot, Halima, kitűnő a blogod, mindig elolvasom, mondta egyikük. Nagyon szépen köszönöm, válaszoltam, kedves szerénységgel mosolyogva. Na jó, ez így nem igaz, hülyén vigyorogtam, mint a repedt tök. Még mindig megdöbbent, h. rajtam és Adriennen kívül BÁRKI is rendszeresen elolvassa a beszámolókat. Fú, tényleg, Adrienn, küldök neked pihepuha mohapárnát, bár kicsit megfagyott:

A pihepuha mohapárna megfagyásán a szomorú faarc is felháborodott kissé:

A levél végén, visszaérve a faluban, természetesen elkavartam… A civilizált szakaszokon MINDIG rosszabbul tájékozódom, mint az erdőben (IGEN, még annál is rosszabbul). Azonkívül eltévedéskutatóként használt, kedvelt módszereim nehezen alkalmazhatók épített környezetben: pl. a „kb. 200 m-re balra van a piros” megállapítás nem sokat ér, ha 6 kerítésen, 3 favágó családapán és két közép-ázsiai juhászkutyán kellene átmászni az elmélet bizonyításához. Mindegy, megkerülve fél Nagybörzsönyt, végül pont az ellenkező irányból érkeztem a célba. Itt meg kell jegyeznem, h. eltévedéskutatási szempontból a túra ezen kívüli részei semmiféle jelentőséggel nem bírtak. A jelzések jól követhetők voltak, néhol még szalagozás is volt, és az útleírás megközelítette a számomra tökéletest. A térképvázlat, hát, ez nekem semmit nem mondott, de nem is volt rá szükségem. Azt is elmondanám, h. mostanra kezdem megtanulni használni az új GPS-t. teljesen más, mint a régi volt, máshogy is néz ki a térkép, és én annyira a régihez voltam szokva, h. nehéz volt az átállás. De most már jobban megy, ha eltévedéskutatásra kerülne sor, akár az NHO módszert is hajlandó lennék bevetni a segítségével. Az első levélről beérkezve ittam a célban kínált szörpből, ettem egy banánt, és hosszú percekig tipródtam, h. melyik levélen induljak. Végül a 3. számút választottam, egyrészt, mert nem álltam túl jól idővel, és úgy voltam vele, h. ha csak két levelet megyek, akkor az legalább a két leghosszabb legyen, másrészt, mert ez felment Nagyirtáspusztára, amit nagyon szeretek. Most is nagyon szép volt az út. A hegyoldalból gyönyörű kilátás nyílt volna, ha nincs brutális köd, de a lenti őszi világból így is jó érzés volt visszacsöppenni a fenti télibe:

Kontrasztként, később lent, Kisirtáspuszta után már így nézett ki a táj:

Egyszer csak elfutott velem szemben Tamás. A kezébe nyomtam egy kávés csokit, mindjárt lesz alma, kiabált még távolodtában. Nagyirtáspusztán volt egy élő ellenőrzőpont, az autóban pecsételő sráctól életem egyik legfinomabb almáját kaptam. Komolyan, lányok, tudjátok, h. nagyon szeretem a gyümölcsöt, és eszem is rendesen, de ilyen finom almát nagyon ritkán ettem. A fiú hosszasan válogatott a ládában, mielőtt kiválasztott volna egy szép pirosat, ez úton is nagyon köszönöm. Lefelé jövet láttam a kisvasutat is, úgy nézett ki, mint két IFA sofőrfülke egymás mögött:

Amikor a célba beértem, már fél három felé járt az idő. Felhívtam M. Sz-t, aki azt mondta, h. egy óra múlva beér. Akkor én már nem indulok el a harmadikon, mondtam. Ha elindulok, amúgy is a végét sötétben kellett volna mennem, amihez nem nagy kedvem volt. Megittam a maradék teámat, és kimentem az iskola elé. Esteledett a faluban, hideg volt, de jó levegő. Néztem a hegyeket, még innen lentről is látszott, h. milyen fehérek fenn a fák. De jó volna eljönni veletek, gondoltam, elvinnélek titeket is egy-két levélre . Hamarosan megérkezett M. Sz., átöltözés után megkerestük a falu egyetlen vendéglátó-ipari egységét, és ittam egy kávét, ami meglepően jó volt. Aztán beérkezett Tamás, eléggé lestrapálva, de azt hiszem, h. ez ötven-valahány km futás után érthető. Visszamentünk az egységbe, és ittam egy kapucsínút, ami hasonlóképpen finom volt. Aztán indultunk hazafelé, én terveztem, h. vasárnap megyek a Budai-hegységben szerveződő barlangos túrára, de a terv sajnos kudarcba fulladt. Éjjel azt álmodtam, h. lejövök a galériáról, kimegyek az ajtó elé, szétnézek, és megállapítom, h. nagyon hideg van, és zuhog az eső… ekkor szólalt meg az ébresztő. Rutinos mozdulattal kinyomtam, zuhogó esőben nem megyek sehová, gondoltam, és aludtam tovább. Aztán, mikor 9-kor felkeltem, már helyre tudtam tenni a dolgokat, de mivel 9-ig lehetett rajtolni, akkor már nem számított… Szóval a barlangos túráról lemaradtam. De ez a négylevelű túra nagyon jó volt. Nagyon tetszett a megoldás, h. nem egy nagy, hanem 4 kisebb táv volt, és mindig ugyanoda kellett visszatérni. Így pl. nem is kellett az embernek ételt-italt magával vinnie. A rendezők nagyon kedvesek voltak, és az ellátás kifogástalan volt. Insallah jövőre visszatérünk, és a maradék 2 levelet is meg tudom csinálni. Egyébként pedig Megbízott Szakértőn olyan SOKKOLÓ kijelentést tett hazafelé az autóban, h. egy darabig levegőt sem kaptam, és még azóta sem tértem magamhoz. Azt hiszem, lehetséges, h. ez a kijelentés ALAPJAIBAN változtatja meg életem menetét, és igencsak súlyos hatással lesz jövőmre, eltévedéskutatói munkásságomra és blogger-tevékenységemre. Igazából még most is eléggé meg vagyok rázkódtatva. Ki tudja, mi lesz ebből…

Hegedűs Róbert emléktúra

Táv: 27 km
Szint: 1440 m

Ez is egy olyan túra volt, amit már az év elején kinéztem magamnak. Tavaly is voltam, és jó volt, a szervezők túráit is szeretem, a Budapest kupához is jó, nincs messze a rajt, mi kell még…

Ráadásul vettem egy új bakancsot, amit mindenképpen többször is ki akartam próbálni rövidebb távokon. Maga a bakancsvétel is kalandos volt. Az első boltban még felhőtlen vidámsággal közöltem, h. bakancsot akarok venni magamnak. Hányas láb, kérdezett vissza az eladó, 41-es, de bakancsból 42-es kell, mondtam változatlan lelkesedéssel. Hát nőiből akkora méret nincs, mondta az eladó, de olyan mély megdöbbenéssel, mintha legalábbis ÉN tehetnék arról, h. 41-es a lábam, vagy mintha három lábam lenne, és másfél pár bakancsot akartam volna. Oké, köszi, jöttem zavarba, és fordultam is ki a boltból. A következő boltban szintén közölték, h. nőiből ekkora nincs, de ott már rutinosabb voltam, és lefegyverző mosollyal közöltem, h. nekem nem okoz ám identitásválságot, ha férfi bakancs van rajtam… Fel is próbáltam egyet, amely úgy nézett ki, mint egy páncélozott katonai csapatszállító, de a húszszemélyes fajtából. Kényelmes volt, ja, de a tükörbe pillantva meg kellett állapítanom, h. egyes körökben bizonnyal sikert aratnék vele, de sem szexuális, sem politikai beállítottságom alapján nem tartozom ezen körökhöz. Nem is találtam olyan bakancsot, ami tetszett volna, irány a harmadik bolt. Az eladó fiatal kislány, amikor kinézek magamnak egy jó külsejű bakancsot, megkérdezem tőle, h. van-e 42-es. Hát nincs, hát ez női, mondja teljes megdöbbenéssel. Szerintetek rajtam kívül nincs Budapesten 41-es lábú nő? Vagy csak 36-os lábbal túráznak? Én nem értem ezt a döbbenetet. A kislány, akinek valószínűleg max. 37-es cipő kell, mély szánalommal nézett. Hát még ha elmondtam volna neki, h. egyes márkákból 42 és feles kell, sőt, a futócipőm NEGYVENHÁRMAS?! Lehet, h. akkor spontán gyűjtést szervezett volna a bolt eladói és vevői körében, hozzájárulva lábkisebbítést szolgáló kozmetikai műtétemhez… Mindegy, végül találtam egy többé-kevésbé uniszex, fekete bakancsot, amelyet bátran merek viselni nyilvánosan is. Negyvenkettes, igen, ez van.

Szombat délutánra vendéget vártam. A babgulyást megcsináltam már péntek este, de a derelyét szombaton kellett megfőznöm. Ezért korai rajtot terveztem, 7-től lehet, akkor indulok is, döntöttem el. Szendvicset nem viszek, 27 km-n csak nem fogok szendvicsezni, meg tavaly is a Hármashatár-hegyen volt banán, meg nagyon fincsi tea. Azért elraktam a húgomtól kapott banánt, fehérjeszeletet, egy félliteres vizet, meg egy félliteres termosz teát. 5-kor felkeltem, főztem teát, megettem egy joghurtot reggelire – és FÉL HÉTKOR sikerült elindulni otthonról. Ne kérdezzétek, mint csináltam MÁSFÉL ÓRÁN keresztül, ha még szendvicset sem, mert nem tudom. Ráadásul a villamos sem járt, csak a pótlóbusz.

Kérdés: ha van egy adott, n hosszúságú villamos, amely t időközönként közlekedik, és MINDIG tele van, akkor a BKV illetékesei miért gondolják, h. egy n/3 hosszúságú, 3t időközönként közlekedő pótlóbusz, az majd jó lesz? ANNYIRA szeretném ezeket az illetékeseket felrakni egy 7-es buszra télen, csúcsidőben, és arra kötelezni őket, h. utazás közben írják le ezerszer: egyetlen olyan nap sem veszem fel a fizetésemet, amikor a BKV-járatok nem közlekednek kellő sűrűséggel.

7:30-kor sikerült rajtolni, miután rábeszéltem magam, h. vegyem le a vastag Sherpa kabátomat, és hagyjam a rajtban. Hideg volt, de tudtam, h. ha megindulok nem fogok fázni. Volt már jópár nevező, és a szervezők is szép számban képviseltették magukat:


Elindultam a tavalyról ismerős úton, sokáig pont szembe mentünk azzal, ahogy 2 hete a Piros 50B-n jöttem, csak akkor itt már koromsötét volt, nem is emlékeztem, h. ez milyen szép rész:


Az első pont nagyon hamar jött, alig több, mint egy km a rajttól, aztán meg elkezdtünk felfelé menni. Emlékeztem tavalyról, h. ezen a túrán rengeteget kell felfelé menni, jó sok szint van benne 27 km-re, voltam már olyan 40-es túrán, amiben kb. ennyi szint volt… Sebaj, hamarosan már nem fáztam, sőt, a második pontot elérve komolyan gondolkodtam a polár levételén. Most először az „A” polár volt rajtam, de amúgy kellett is, végig hideg volt, az első olyan túra volt idén, ahol a polár vállára kiült a zúzmara…
A túrában voltak városi szakaszok, de nem volt zavaró, az útleírás jó volt, nem kavartam el, pedig városban különösen szokásom. A harmadik pont, a Remete-hegy után egy darabig nem láttam senkit, teljesen egyedül mentem. Az utóbbi hetek túráival ellentétben most nem sütött a nap. Borult volt az ég, tényleg azt vártam, h. bármelyik pillanatban elkezdhet esni a hó. Köd volt, a magasabb helyekről lenézve alattunk a város is ködben. Ahogy mentem egyedül a borongós erdőben, egyszer csak eltöltött az érzés, h. figyel valaki. Nem az útról, hanem az utat szegélyező bokrok közül. Egyre erősebb lett az érzés. Az utóbbi időben többször is láttam vaddisznókat, vagy hallottam őket eliramodni az erdőben, de ez most más volt. Néma, hang nélküli, állhatatos les. Aztán megláttam a figyelő szemeket is:


Kissé megilletődve lopakodtam el az átható tekintetű fatuskó mellett, és megszaporáztam a lépteimet. Aztán ismét figyelő tekinteteket éreztem magamon, de ez már nem volt olyan ijesztő:


Nem csak a tök fázott, befagyott a Paprikás-patak széle is, visszavonhatatlanul tél van már:


Emlékeztem tavalyról, h. a következő ponthoz, a Kálvária-hegyre brutálisan felfelé kellett menni. Azóta sem lett alacsonyabb:


Érdekes formájú szikla a hegytetőn:


A ponton volt csoki, és a pontőrrel röviden tárgyaltunk arról, h. tokban vagy karabineren jobb-e a GPS. Tokban, szerintem, de az nekem nincs. Viszont a kilátás a pontról nagyon szép… lehetett volna, ha nincs köd, és süt a nap:


Útközben többször is láttam határköveket, aminek nagyon örültem, mert mióta a Határjárás túrán megismerkedtem velük, azóta nagyon ragaszkodom hozzájuk:


Leereszkedtünk a Virágos-nyeregbe, majd fel a Hármashatár-hegyre, ahol nagyon szép látvány fogadott:


Minden csupa zúzmara volt, érdekes jégképződmények lógtak a fákon:


A ponton ért viszont a túra nagy csalódása. Idén nem volt se banán, se tea, hanem egy csoki. Én ekkor már annyira éhes voltam, h. felfelé a hegynek hangosan korgott a gyomrom. Alig vártam a banánt, és szomorkodtam, h. nincs szendvicsem. A reggeli joghurt, dacára a belekevert 2 kanál zabpehelynek, már rég eltűnt a gyomromból, és az addig kapott 2 autós szelet nekem csak a túléléshez volt elég. Még jó, h. a fele teám még megvolt, és megittam, meg megettem a banánomat. De a tavalyi tea annyira finom volt, és a rendezők nem törődtek ilyen hülyeségekkel, mint én, h. „nem használunk fehér cukrot”, és nem sajnálták belőle, forró is volt, jókor is jött – nagyon hiányzott, na. Lent a célban aztán megvolt a tavalyi tea mása, de itt út közben sokkal jobban esett volna. Kicsit lehangolva mentem tovább a pecsét után, az Árpád-kilátóig nem volt nehéz az út, bár a Határ-nyerget én nem szeretem, mert ott annyi jelzés megy annyifele… nem az, h. eltévedek (én??? Ááááá…), hanem engem, mint a Magyar Eltévedéstudományi Intézet vezető munkatársát, az ilyen hely nyilvánvalóan kutatásra ösztönöz… MUSZÁJ egy kicsit tanulmányoznom az eltévedéskutatás eszközeit, módszereit. Most is elmentem az előttem haladó fiatal pár után, emlékeztem az itinerből, h. a kéken kell menni, de hát, mint Megbízott Szakértőnk is rámutatott, az útnak két iránya van… elhamdulillah a pár férfitagja hamarosan megjegyezte, h. a másik irányba kellene menni, ezért ezt egy ún. „elkavarással” megúsztuk, abból is egy rövidebb fajtával. Hamar elértem az Árpád-kilátót, én innen már csak 5 km a cél. Tavaly mélyen felháborodtam, h. itt még felfelé is kellett menni, de idén már nem ért váratlanul, h. az Ördög-árokhoz történő leereszkedés után onnan ki is kell jönni. Fél kettőre benn voltam a célban, így ugrásszerűen megnőtt az esélye annak, h. fél 4-re kész legyenek a derelyék. Mikor beértem, pöfögés hallatszott, jön a füstös, kiabálták egymásnak a jelenlévők, és hamarosan tényleg be is gördült a kis gőzmozdony, egyetlen kocsival:


A vezetőfülkéből aggódó arccal szállt ki a mozdonyvezető, érkezett még valaki, franciakulccsal meg mindenféle egyéb szerszámmal, és nekiálltak valamit szerelni a mozdonyon. Defektet kapott a gőzös, viccelődött mindenki, de hamarosan tovább tudott indulni a kis vonat.
Még leadminisztráltuk az igazolófüzetből kimaradt Budapest kupás túrákat, megittam a hegyről hiányzó teát, meg a banánt is megettem, meg egy kis mogyorós csokit, de ezt ne áruljátok el senkinek, aztán irány hazafelé.
Nagyon jó túra volt ez, olyan, amilyennek vártam, örülök, h. idén is ott lehettem, insallah jövőre is ott leszek.

Gercse 35

Táv: 33 km
Szint: 985 m

Szombat reggel 6-kor szólt az ébresztő. Az előző esti sétáról hazatérve még tettem-vettem, egy körül feküdtem le, igazán tudtam volna még aludni… de ha a túrát ki is hagynám, a reggeli imát nem hagyhatom ki semmiképp. Ha már felkeltem, a túra sorsa is rendeződött- irány szendvicset csinálni. Előző este elterveztem, h. az 5-ös busszal fogok menni a Moszkva térről. Ott áll meg a McDonald’s előtt, gondoltam. Nem tudom, honnan vettem ezt, tényleg csak úgy gondoltam… és odaérve megállapítottam, h. nem, nem ott áll meg. Irány a forgalmi ügyelet. Elnézést, hol áll meg az ötös busz, kérdezem a hosszú, zsíros hajú ügyeletest, aki félig fekvő helyzetben elnyúlva bámult valamit a tévében. Mi, kérdez vissza, majd mikor harmadszor is felteszem a kérdést, szíveskedik bekapcsolni a mikrofont, h. hallja is, amit mondok… há’ mennyen át a kisuccán, oszt ottan, kiabál vissza, hangjában mély sértődöttséggel. Milyen kis utcán, kérdezek vissza, lévén, h. a Moszkva tér környéke bővelkedik utcákban. Mittudomén, mondja dühösen, majd kikapcsolja a mikrofont, és tovább mered a képernyőre. Meggyőződésem, h. a BKV-t már csak a tűz tisztíthatná meg. És ezeknek fizessek és jövőre tömegközlekedés-adót, naná. Elindulok találomra körbe a téren, majd az egyik benn álló villamos vezetőjét is megkérdezem. Ő nagyon udvariasan és érthetően megmondja, h. menjek át a tér túlsó végére. „Kisuccáról” szó sincsen. A tér túlsó végén megtalálom a megállót, és perceken belül jön is a busz. Így is későn érek a rajtba, éppen csak elcsípem a 9 órát.
33 km a táv, 900 m szinttel, nem nagy ügy, 7 órán belül be kell érnem, gondolom magamban. A nevezésnél jó sokan vannak, de főleg a rövidebb, 15-ös távra neveznek egész gyerekcsoportok, akik egy része lazán elémnyomul a nevezésnél. Sebaj, végül sorra kerülök, és már indulhatok is.
Kezdetben szalagozáson kell menni, illetve vannak táblák is, teljesen jól követhető, lelkiismeretesen meg volt csinálva, nem lehetett eltévedni:


Aztán jön egy lépcső, ami Adriennek biztos nem tetszett volna… innen jól ismerem az utat az Árpád-kilátóig. Ezen a szakaszon volt épp egy másik túra is, annak a kisebb és nagyobb távja és a mi két távunk keveredett egymással. Később szemből jött egy csomó terepfutó, hogy nekik is volt valami szervezés, vagy ez csak egy kedvelt útvonal, azt nem tudom. De jól tették, h. kijöttek, mert az erdő gyönyörű:


A kilátónál automatikusan megyek tovább a zöldön, aztán feltűnik, h. senki más nem jön erre, megnézem az itinert, aha, a kéken kellene menni, a zöld, az egy másik túra… elolvasom az itinert legalább az első pontig, aztán már nincs is gond, a ponton kapok egy Balaton szeletet, és elemet cserélek a GPS-ben, ami nekem mindig kissé stresszes, h. melyik irányba kell berakni őket, ezt a problémámat meg is osztom a pontőrrel, de végül is egyedül sikerül leküzdenem. Megyek tovább.
A túra első felében szinte végig felfelé kellett menni. ennek az az előnye volt, h. több helyről nagyon szép kilátás nyílt:


Viszont a kevés alvástól, vagy a zsúfolt héttől, nem tudom, de iszonyú fáradt vagyok, és úgy érzem, h. nem tudok menni. Hiába próbálok sietni, valahogy nem megy, sorban mennek el mellettem az emberek. Mire 13 km-nél elérem a második pontot, olyan fáradt vagyok, mintha egy 50-est mentem volna. Kérdezem is a pontőrt, h. nincs-e valami közvetlen járat a VI. kerületbe… ajánlja a 64-es buszt, ami bevisz Hűvösvölgybe… Biztosítom róla, h. csak vicceltem, de magamban nem vagyok olyan biztos. Mindegy, megyek tovább, a következő pontig 3 km-ben van kb. 200 m szint, ami nem olyan hűha, de én megállok útközben inni. Aludni állnék meg legszívesebben, úgy érzem el vagyok nyűve. Pedig az útvonal nagyon szép, és az erdő egyenesen gyönyörű:


A színes levelek, a szikrázó napfény ideális túrakörülményeket biztosítanak, én vagyok csak papírkutya. Azt is csak mérsékelt ujjongással veszem tudomásul, h. találok vízesést:


A Remete-szurdokban a pontőr a GPS-ről kérdez, milyen térkép van rajta. Mint kiderül, ő földmérő, szakmája a tájékozódás, de jó neki, én simán eltévedek GPS-szel és térképpel is. De az nagyon jól esik, h. beszélünk pár szót, mert nem nagy kedvem van továbbmenni, még csak 21 km-nél járunk pedig. Mindegy, megyek tovább, hamarosan városi szakasz következik, a máriaremetei templom után át kell vágni egy parkon. Egyenletesen bokáig ér az avar mindenhol, az út nemigen látszik, megyek a fatörzseken látható kék + jelzések iránt. Olyasféle park ez, ahol az alkony utolsó, sötét narancsszín fényében játszadozó gyermekek sok éve felhentelt áldozatok maradványait találják meg a ki tudja, mióta gyűlő avarhalmok alatt. Örülök, mikor a túlsó végén kiérek, és némileg begyorsítok a Gercse templom felé vezető, hamarosan már csak
szalagozott úton.

Ehhez a nagyon szép, érdekes kis régi templomhoz már teljesen lefáradva érek, kínálnak meleg teával, ami nagyon jó, és leülök megenni egy szendvicset. Nem mintha éhes lennék, inkább keresem a kifogást, h. üljek 10 percet. No, már csak 6 km, gondolom magamban, és megyek tovább. Fel az Újlaki-hegyre, ami most nem esik jól, de lefelé a sárga – meg még kevésbé. Mikor leérek a Határ-nyeregbe, már sötétedik. Nesze neked 7 órán belül végigérek. Na, és itt sikerül is elkavarnom. Illetve, ha eltévedéskutatási szemszögből nézzük, ez inkább bizonytalankodás volt, és abból is a leginkább időt rabló fajtából. Az itinerből NEKEM egyértelmű volt, h. merre kell menni, de hát ugye tudjuk, h. én, mint tapasztalt eltévedéskutató, gyakran gondolom így… IRL azonban a jelzések nem voltak meg, a GPS szerint pedig a piros és a zöld kör elvált egymástól… mikor pedig az itiner szerint valami játszótérig meg sorompóig együtt kellett volna menniük. Nagyjából tisztában vagyok saját tájékozódási képességemmel, azt azonban fel merem tételezni, h. ha egy teljes játszóteret még be is nézek, egy, az utat teljes szélességében elzáró sorompót azért csak nem… azon azért fennakadnék, vagy mi. Előszedem a papírtérképet, amely az itiner mellett teszi le szavazatát. Elindulok hát arra, ahol a fél órás tökölés előtt is mentem volna, és egy szembejövő fiatal párt megkérdezek: elnézést, ennek az útnak a végén van valami játszótér? Van, van, a bal oldalon, válaszolja lelkes örömmel a fiú, én meg begyorsítok így lefelé, és hamarosan meg is van a játszótér, és innen már hamarosan az utolsó pont is, a libanoni cédrus, ami nagyon szép, és én még sosem láttam, pedig jártam már erre:


Innen már csak 2 km a cél, már sötétben megyek, ha nem városi szakasz lenne, lámpa kellene, de így éljen a közvilágítás. Majdnem 8 óra alatt érek vissza a reggeli rajthelyre, végül is megvan a túra, de annyira büszke nem vagyok magamra. Amúgy a túra nagyon szép volt, az útvonal és az erdő is, és a pontőrök kedvesek, csak én voltam csoffadt, ez van. Legközelebb insallah jobban fog menni.

11 km a 11. kerületben

Táv: 11 km
Szint: 280 m

Mint bizonyára észrevettétek, a múlt héten nem volt beszámoló. Az Arafa napi és az Áldozat Ünnepéhez kötődő rendezvényeink voltak múlt héten, nem a túrázás ideje volt. Elhamdulillah minden rendben lezajlott, vártam a hétvégét.
Ezt a túrát már rég kinéztem magamnak. Egyszeri rendezés, soha többet nem lesz ilyen, rövid távon, a városban, és jó a Budapest Kupához. Másnap meg mehetünk a Cserhát 50-re. Hajrá.
Aztán, életemben egyáltalán nem szokatlan módon, előre nem látható változások álltak be. A szokott túracsapat nem akart a Cserhátba menni. Először magánszervezésű túrán gondolkodtak, aztán inkább sehova sem akartak menni. Hozzánk pedig péntek estére ittalvós vendégek jelentkeztek be. Hűha, lehet, h. ezen a hétvégén sem tudok menni sehova?
Aztán a vendégek végül lemondták az itt alvást, legalább a péntek este összejön, gondoltam. Amikor Adrien felhívott délután valami miatt, mindjárt mondtam is, h. nem leszek itthon este – megyek túrázni. Most, kérdezett rá döbbenten. Aha, 11 km a 11. kerületben, nem jössz? De igen. Így hát ketten vágtunk neki ennek az esti sétának.
A gazdagréti lakótelepre buszoztunk ki a rajtba. A fél busz oda jön, súgtam Adriennek az ismerős arcok láttán, de a rajtban így is megdöbbentünk, mert szó szerint százával tolongtak a nevezők. Én már itthon letöltöttem a nevezési lapokat, kicsit gyorsabban tudtunk nevezni, és csatakoztunk az emberek megszakítatlan sorához a túra útvonalán. Ez később sem változott, szinte folyamatos sorban mentek az emberek, volt, ahol sorba kellett állni, h. egy keskenyebb ösvényen felkapaszkodhassunk a hegyre.
Ilyenkor mindig kettős érzéseim vannak. Egyrészt tényleg nagyon örülök annak, h. több száz ember inkább kimegy sétálni egy kicsit, és nem otthon nézi az aktuális péntek esti filmet. Másrészt, örülnék neki, ha mindezt kicsit kevesebb üvöltözéssel, káromkodással, tolakodással, dohányzással, szóval általában véve civilizáltabban tennék. Mindegy, a „hangosékat” beelőztük, a normálisan viselkedő túratársak pedig nem zavarók. Hamarosan leértünk a Feneketlen-tóhoz, ahol egy kislány pecsételt, aztán pedig megindultunk felfelé, a Gellért-hegyre. Ez volt a túrának az a része, amit Adrienn nem annyira élvezett. Végül felértünk, megittuk a teánkat, és került valahonnan egy csoki is :) Innen már csak leereszkedtünk a Sziklatemplomig, megkaptuk az oklevelet és kitűzőt, ettünk egy szendvicset, és átsétáltunk a Duna felett a Kálvin térig. 11 után értünk haza. Nagyon jó kis kellemes séta volt ez, bizonnyal festői kilátással napközben, de a város fényei így is szépek voltak, és Adrienn még sosem járt a Gellért-hegy tetején. Ötletes szervezés volt, örülök, h. ott lehettem.
Te most öt óra alvással fogsz holnap 50 km-t menni, kérdezte Adrienn. Nem, dehogy, csak 35-öt, feleltem. Akkor jó, nyugodott meg. Ekkor ugyanis én már tudtam, h. hova megyek másnap. Ha nincs Cserhát, jó lesz a Budai-hegység is…