Vulkán

Táv: 43,6 km

Szint: 2216 m

Ez az egyetlen túra, amin minden évben ott vagyok, mióta túrázom. Ötször csináltam már meg. Egyik sem volt könnyű.

Az idei lett volna a hatodik Vulkánom. Ámde az év második felében elenyészően keveset túráztam. Nem éreztem magam felkészülve egy Vulkánra. Kondícióm nagy általánosságban véve egy híg hasmenéstócsára hajazott.

Na jó, az előtte való hetekben azért elmentem ide-oda, meg otthon is edzegettem. Ettől persze még nem féltem kevésbé. Inkább jobban. Kezdtem azon gondolkodni, h. milyen kifogást fogok kitalálni arra, h. idén – először, mióta túrázom – nem leszek ott a Vulkánon.

Gondoltam, h. majd pénteken este felhívom Zolit – aki ezúttal vállalta, h. eljuttat kocsival a rajtba – és elmondom, h. megbetegedtem. Sőt, majd reggel hívom fel, h. bocsi, elaludtam, és nem tudok már időben összekészülni. Szóval ilyen gondolatokkal játszadoztam.

Aztán végül is csütörtökön sikerült magam mentálisan összeszedni. Ha most nem megyek el a Vulkánra, az a totális meghátrálás. Beismerem a vereséget, és visszavonulót fújok. Ha most nem megyek, akkor nem megyek talán soha többé.

Abban nem kételkedtem, h. ha nem ér valami sérülés, a távon végig tudok menni, csak a szintidőm volt veszélyben, de hát, ha kicsúszok, kicsúszok, akkor is végigmentem, gondoltam végül.

A rettegésnek már csak egyetlen pontja maradt – mi lesz a Vilati előtt lévő patakkal? UTÁLOM a patakátkeléseket, s a múlt héten a Bakonyi Mikuláson már nagyon elegem lett belőle, s úgy éreztem, ha soha nem látok többet gázlót, az is túl hamar lesz. No mindegy, gondoltam, majd csak megoldom valahogy. Nehogy már egy nyamvadt patakátkelés miatt ne menjek a Vulkánra…

Szombat hajnalban 5-kor indultam, már itthon felvettem a kamáslit, ne kelljen még azzal is időt húzni a rajtban. A lakásból kilépve megállapítottam, h. meleg van – legalábbis is az év- és napszakhoz képest. Két nappal korábban a Mátrában jártunk, hát, ma nem ilyen idő lesz, gondolkodtam el rajta:

(Megjegyzem, ez a csütörtöki kis mátrai kiruccanás, mely ugyan csak kb. 24 km volt, viszont 1300 szint, sokat hozzátett ahhoz, h. végül is el merjek indulni a Vulkánra, mert nagyon rég nem éreztem magam olyan jól, mint ezen a kiránduláson:)

Már majdnem visszamentem felvenni egy vékonyabb polárt, de aztán inkább indultam.

Nagyon hamar odaértünk a rajt-célnak helyt adó Királyrétre, s bár Zoli nem akart sötétben indulni, aztán én nem bírtam már a célban üldögélni, így mégis nekivágtunk nem sokkal ¾ 7 előtt, az alig derengő hajnali fényben. A nyiladékon felfele egy darabig még lámpa kellett, aztán már le lehetett kapcsolni. Lámpám tökéletesen működött – ekkor még…

Zoli megállt fotózni a napkeltét, én nem mertem, mert féltettem a szintidőmet. Mentem, ahogy bírtam. A balkanyarnál nem találtam az ellenőrzőpontot, amitől megijedtem, gondolván, lehet, h. nem is itt kellene lefordulni. Mondjuk a kanyar alaposan ki volt szalagozva – no de mi van, ha ezek nem a mi túránk szalagjai? Kicsit megálltam, h. bevárjam Zolit, de nem jött, így inkább mentem tovább. Jól is tettem, mert hamarosan meglett a pont kicsit beljebb, már kínáltak is szendvicsekkel – itt nem szokott eddig kaja lenni, emlékeim szerint, s én nem is kértem, hiszen még alig indultunk el, s otthon reggeliztem.

Mentem tovább, a nyiladékon melegem volt, de itt az erdőben már sokkal hűvösebb, meg sötétebb is:

A patakon átkelve megvolt az első durva emelkedő, amin az első Vulkánon úgy meglepődtem, s ahol menthetetlenül lemaradtam M. Sz. mögött, s már csak a célban találkoztunk újra.

Arra számítottam, h. az út jobb lesz, ehelyett sár és latyakos hó váltogatták egymást, aminek annyira nem örültem, főleg, h. helyenként alaposan lefagyott foltokkal volt tarkítva:

Mikor Zoli utolért, mondtam neki – ma még azt hiszem, csak kb. hatodik alkalommal – h. ne várjon rám sehol, menjen, megyek én is, legfeljebb a célban majd találkozunk. Titokban mondjuk gondoltam arra, h. azt nem bánnám, ha a második Nagy-Hideg-hegy után együtt mennénk, mert már sötét is lesz, meg iszonyat unalmas már az a szakasz a végén… reménykedtem, h. annyira azért nem lesz köztünk sok különbség.

Nagy-Hideg-hegyre azért előbb ért fel, mint én, de mikor beléptem pecsételni, pont elővett egy szendvicset, h. reggelizzen, én indultam tovább azonnal, mert tudtam, h. lefelé a csúszós terepen nem leszek egy gyorsvonat.

Nagy-Hideg-hegy pecsételés előtt, a Nap próbálkozik a köd ellen:

Pár perc múlva, a pecsételés után, a Nap egész ügyes volt:

A NHH-ről lefelé többen felvették a csúszásgátlókat, nálam nem volt, én csúsztam… Hamarosan utolért Zoli, elmondta, h. ő esett is. Én megúsztam.

A Csóványoson nagyon hideg volt, fújt a szél, az egyik túrázó vizslája kétségbeesetten nyüszített. Egyet tudtam vele érteni. Hamarosan megindultunk lefelé, s egy darabig együtt mentünk Zolival, beszélgettünk, már nem tudom miről. 

Aztán ő megint megállt fotózni, én meg mentem, a vizslával kerülgettük egymást, aki szegény időről időre megállt előttem az úton, s nézegetett vissza, h. hol a gazdája. Ezért inkább begyorsítottam, megelőzve a kutyát, igyekeztem a következő pont, a Vilati felé, ahol forró teát s egy szendvicset reméltem fogyasztani. Előtte azonban még ott a patakátkelés, nyilván…

Na, a patakátkelés az tökéletes meglepetéssel járt. Olyan profi kis hidat építettek a patakra, h. csak bámultam:

Lehet, h. mások is panaszkodtak az átkelés miatt? Komolyan, ha nem féltem a szintidőmet, többször is átmentem volna rajta, annyira tetszett.

A Vilati üdülőben pecsételtem, töltöttem teát, majd megsimogattam a kerülgetett vizslát, aki utolért gazdájával:

A túra hátralevő részén nem láttam őket, remélem, rendben beértek. Konstatáltam, h. alig 4 óra alatt értem idáig, remek, gondoltam. Előhalásztam a szendvicsemet. Pénteken azon gondolkodtam, h. vajon mi lenne az, amit szívesen ennék akkor is, ha nem vagyok éhes egyáltalán (mint túrákon általában), és a fasírt csalamádéval lett a választás. Be is jött amúgy, nagyon jólesett.

Közben számos túratársnak elsütöttem M. Sz. viccét:

- Kitartás, már a felénél vagyunk!

- Hogyhogy? Nem is vagyunk a felénél még…

- Dehogynem. Most vagyunk 18-nál, és 36 a túra.

- Tényleg? Jaj de jó, azt hittem, több! - mondta a szerencsétlen beszélgetőtárs felcsillanó szemmel, amíg tudtára nem adtam, h. utána ugyan még van 7 és fél km, de az már majdnem végig lefelé, szóval igazából nem számít bele a túrába…

Senki nem vert meg, de többen majdnem.

Időközben beért Zoli, és el is indultunk, a Salgó-vár felé, a M. Sz. által csak „piros hullámvasútnak” nevezett gerincen végig.

Erőteljesen tiltakoznom kell a megnevezés ellen. NEM hullámvasút. A hullámvasút, határozottan emlékszem, olyan, h. megy felfele, aztán lefele. Ez a piros sáv meg CSAK felfele megy, és amikor lefele megy VÉLETLENÜL, abban sincs köszönet, mert akkor meg brutál meredeken. És az ember már harmadik alkalommal hiszi azt, h. no, most végre felér Holló-kőre, pedig de nem is.

Amúgy persze, az útvonal nagyon szép, meg kilátás is van, meg szép mohás kövek:

De azért nagy megkönnyebbülés volt VÉGRE felérni Holló-kőre, h. aztán VÉGRE nekiindulhassunk Salgóvár brutális emelkedőjének.

Miután sikerült valahogy levergődni Salgó-várról, ami meredek is, meg csúszós is:

még meg kellett mászni a Magyar-hegyet, de ez nem volt nehéz, mentünk, beszélgettünk, szép volt a hegyoldal. Aztán Zoli rájött, h. a cipőjében van valami a lábán kívül, és megállt kilakoltatni, én mondtam, h. majd a ponton megvárom, mert megint jól jönne tea… így leviharzottam a magyar-völgyi pontra, ahol volt tea, csoki, és egy avarral borított hegyoldal, ahova kicsit leültem. Zoli beért, evett egy szendvicset, aztán együtt indultunk tovább a diszkréten emelkedő dózerúton, a szmájlisra befagyott patak mentén:

Még megvolt a fura fa is:

Bányapusztához érve az út sártengerre váltott, én már letettem arról, h. kikerüljem, belegázoltam, aztán jólvan. A banános emelkedőn nyilván Zoli lehagyott, és fenn sem nagyon értem már utol, de megbeszéltük, h. a Hanák-rétnél, a csokievő helyen megállunk, s – nevéhez méltón – valami csokifélét csak megeszünk a túra utolsó nagy emelkedője előtt.

Ez a piros plusz is itt eléggé fostos egy utacska volt, emelkedett is, mert még a Kis-Hideg-hegyet csak meg kellett mászni, meg sáros is volt, meg reménytelenül hosszan nyúlt el a távolba, de legalább mindig láttam magam előtt Zolit, s reménykedhettem benne, h. egyszer majd utolérem:

A csokievő helyen Zoli megkínált egy kocka étcsokival, én pedig elővettem egy cukormentes Zero Bar fantázianevű fehérjeszeletet, sárgabarackos ízesítésűt. Megrázó élmény volt… Mind állagát, mind ízvilágát tekintve arra hajazott, mintha egy barackillatú pipereszappant próbálnék elrágni. Nem is bírtam megenni az egészet, csak a felét (pedig nem is volt nagy, amúgy).

Mondtam Zolinak, h. ha beér a nagy-hideg-hegyi turistaházba, nekem is kérjen egy hosszú kávét, aztán majd jövök.

Ez ez utolsó emelkedő azért elég durva, ráadásul Ahmet pont a közepén hívott fel, olyan fáradtnak tűnik a hangod, mondta, ááá, dehogyis feleltem én, csak próbálok lélegezni…

Ekkor még világos volt, de ahogy egyre feljebb küzdöttem magam a hegyen, egyre sűrűbb lett a köd is:

Végül felértem a dózerútra, eddig nem is volt olyan durva, mint vártam, de ez a dózerút OLYAN hosszúra nyúlt a ködben, h. azt hittem, sose látom már meg a turistaház fényeit. Aztán persze meglett elhamdulillah, beestem, Zoli már kikérte a kávémat, én még kértem egy zéró kólát, aztán még világosban indultunk el az utolsó 7,5 km-re, ami ugye, mint említettem, igazából már nem tartozik a túrához, csak olyan ráadásféle.

A piros lefelé vezető meredek szakaszán nem is kellett lámpa, aztán mikor lejjebb értünk, egyre nagyobb lett a sár, több a kő, sűrűbb a sötét, elővettük a lámpákat, felkapcsoltuk… volna. Az enyém ugyanis nem működött. Nem az, h. gyengén világított, hanem EGYÁLTALÁN. Pedig reggel még tökéletesen működött. Szedd ki az elemeket, és tedd vissza más sorrendben, mondta Zoli. Nemigen hittem neki, akkor miért működne, ha így nem működik, de nem vitáztam, ártani nem árthat, felcserélgettem az elemeket – és a lámpa világított… egészen a célig, s azóta is. Nem értem én ezt…

Ez az utolsó szakasz, ez valami rettenet volt. Sáros, köves, vizes, és még rendkívül monoton is. Nyilván valahogy le kell menni Királyrétre, ez van, mentünk. Nem felejtettünk el a piros jelzéssel jobbra bemenni az erdőbe, ez kicsit jobb volt.

Aztán végre kiértünk a műútra, s a balkanyar után nem sokkal már az autót üdvözölhettük a parkolóban. Megkérdeztem a mellette lévő kocsiba pakolászó túratársakat, h. a rajtban van-e a cél, igenjük után befordultunk a turistaházba, s még majdnem egy óránk volt a szintidőből, mikor átvettük a teljesítésért járó oklevelet s kitűzőt.

A hatodik Vulkánom.

Átöltözés, beszélgetés, evés után indultunk haza, már a jövő hetet tervezgetve.

Remek volt ez a Vulkán, mint mindig. Nagyon remélem, h. itt lehetünk jövőre is insallah.