Bakonyi Mikulás

Bakonyi Mikulás

Táv: 42,2 km

Táv: 920 m

Jó sokáig nem voltam túrázni. Szeptember-októbert a gyakorlatok uralták, minden hétvégén, sőt, volt, h. mindkét napon. Viszont november 6-án sikeresen levizsgáztam, szóval már szakellenőr vagyok, ha bárki szeretné, h. megnézzem a gombáit, csak szóljon nyugodtan :)

Most viszont eljött az idő, h. visszarázódjak a túrázásba. A múlt héten a Hegedűs Róbert emléktúrán megállapítottam, h. régebben azért gyorsabb mentem felfelé. Meg lefelé is. És vízszintesen is… erőst el is határoztam magam, h. nincs mese, ezt az egykori állapotot bizony vissza kell állítani.

A bakonyi túrára Zolival mentünk. Csesznek messze van. Legalábbis Budapestről. Bakonyszentkirályról pl. nagyon, nagyon közel van. De mivel Budapestről mentünk, ez nem igazán releváns számunkra. A fél 4-es kelés pusztító volt. A hideg is, amikor kiléptem az utcára. Ennek ellenére hősiesen kitartottam, s szinte pontosan egyszerre érkeztünk a találkozóhelyre Zolival.

Jó időben leértünk Csesznekre, ilyen korán még talán sosem sikerült elindulni, azonnal a rajtidő elején, 7 órakor. Életemben először a 40-es távon. Eddig mentem egyszer a 30-on (legelőször), s négyszer az 50-en. Most nem azért választottuk a 40-es távot, mert olyan papírkutyák lennénk (Zoli legalábbis is nem), hanem a vasútépítés miatt az 50-es táv elmaradt. Sebaj, úgyis csak 4 kilométer van a kettő között.

Elindultunk, a hajnalpír romantikusan megfestette a vár hátterét:

Bár még mindig hideg volt, hamarosan nem fáztam, lelkesen mutogattam a gombicsekeket, illetve csodáltuk a sziklafalakat:

Illetve az a szerencse is ért minket, h. találkoztunk Ottóval, akit Zoli már meg akart ismerni, mert szereti a túrabeszámolóit. Sikeresen bemutattam a két túratársat egymásnak, együtt mentünk tovább, majd még a pont előtt megálltunk csodálni a kisütő Nap fényében ragyogó fákat:

A gézaházai ponton szokás szerint a Mikulás fogadott minket, szaloncukorral és csokimikuval. Én megettem egy banánt is, biztos, ami biztos, felvértezendő magam az Ördög-árok előttünk álló szörnyűségeivel szemben.

Közbevetném, h. MINDEN EGYES alkalommal, ha valami véletlen (t.i. Bakonyi Mikulás túra) folytán bekerülök az Ördög-árokba, mindig megkérem túratársaimat, h. ha ez még egyszer megtörténik, még az árok bejáratánál lőjenek főbe. Mentsenek meg a szenvedéstől.

Tudni kell rólam, h. egyensúlyérzékem egy háromlábú vízilótehénével vetekszik. Ha valami magas, csúszik, lefelé meredek, azt én nem szeretem. No, az Ördög-árok, az végig ilyen.

Ottó már az elején megjegyezte, a legelső patakátkelésnél: nahát, ebben nem szokott víz lenni, ami nem jó jel a továbbiakra nézve. Nem mondtam semmit. Közben utolért és megelőzött Tamás. Majd utolért M. Sz., akivel egy darabig (az átkelések bedurvulásáig) együtt mentünk. Zoli valahol lemaradt, és eltűnt, de annyira, h. már kezdtem aggódni miatta. Az első technikásabb átkelésnél M. Sz. eltűnt a láthatáron. Én mentem tovább Ottó mögött. Így egyébként sokkal jobban abszolváltam a patakátkeléseket, mert tudtam, h. ha lemaradok, akkor végem: ő eltűnik előttem, Zoli ki tudja, mikor ér utol (HA egyáltalán megvan még…), mire jön valaki, simán kilehelem a lelkem valamelyik szikla alatt. Szóval mentem. Azt nem mondom, h. nem anyáztam néha, s kezdett megfogalmazódni bennem a gondolat, h. micsoda szerencse, h. nem volt 50-es táv…

Zolit végül az Ördög-gát ponton vártam be, innen mentünk tovább együtt, és azon csodálkoztunk, h. HONNAN van ennyi víz a patakban. Nem is esett. Hóolvadás sem volt. Zoli szerint valaki beleöltötte. Nem vitáztam. Örültem, h. élek. Jött az a rész, amitől már egy hete el-elöntött a rettegés. Átmászni a vízesés mellett a sziklákon. Az a hely, ahonnan fel lehet lépni, az most olyan 20-30 cm mély vízben állt. Meg nyilván az egész mindenség vizes volt, csúszott, amiről a túratársak kis sikkantásai, majd hangos döndüléssel történő becsapódásai is árulkodtak…

A tetejére még viszonylag simán feljutottam, de amikor meg kellett volna indulni lefelé, inkább beálltam egy zugba, s hagytam a többieket menni. Azon gondolkodtam, h. mik a további életkilátásaim itt a sziklahalom tetején, mert az 100%, h. vissza nem mászom, de előre se egyhamar fogok megindulni. Jobbra előttem egy jégpályára hajazó szikla, balra s szemben meg a víz. Álldogáltam, nézelődtem… Aztán feltűnt Zoli, aki nyilván már réges-régen túl volt a nehezén, magával cipelve egy jókora fatuskót, belevágta a vízbe balra előre, s így egy kőre lépve sikerült kecses zergeként átszökkenni a fatörzsre, majd a partra.

Az így kiépített hidat boldogan használták az utánunk jövők is, Zoli maradandót alkotott. Mentünk tovább. A nehézségeknek még nem volt vége, s lassan a türelmem kezdett elfogyni. Kezdtem elveszíteni a humorérzékemet. Mikor végre kiértünk abból a KRETÉN árokból, úgy éreztem, mint aki a rabszolgaságból szabadult fel. Neki is feküdtem a normálisan járható, emberi helyváltoztatásra alkalmas útnak, s a pontig igyekeztem behozni azt az időt, amit a szerencsétlenkedéssel elvesztettem.

Visszaértünk a Mikuláshoz, letudva a 40-es táv 10 kilis betétkörét a KRETÉN Ördög-árkon keresztül. Én olyan fáradt voltam szellemileg, mint egy végigdolgozott húzós nap után. Megviselt a koncentráció. Meg is ettem a másik banánomat is. Aztán megindultunk a következő pont felé. Az erdőből kiérve oldalba kapott a szél, igencsak hideg volt, de hát itt mindig fúj a szél. A pontról a pecsét után sikerült rossz irányba indulni, de hamar rájöttünk, h. nem a 18-as távon vagyunk.

Innen a Cuha-völgyön át Zircre tartottunk. Ez volt a túra legsárosabb szakasza. Meg unalmas is. Megy-megy az ember a patak mentén a piros sávon, a sárban, s nem történik semmi. No, nem azt mondom, h. annyi történésre vágyom, mint pl. az Ördög-árokban, de akkor is alig vártuk, h. beérjünk a zirci pontra.

A pizzázóban Zoli bámulatos szakmai hozzáértéssel megbeszélte a személyzettel, h. mi nem kérjük a nekünk járó pizzaszeletet, de becserélnénk azt kávéra. Nekem ez eszembe sem jutott. Eddig én mindig nem kértem a pizzát, és vettem egy kávét. Hihetetlen, le a kalappal. A kávé is jó volt.

Zircről kifelé menet az OKT jelzésen 2 emelkedőt is le kell küzdeni, de végül is mindkettő jobban ment, mint vártam. Leviharzottunk Borzavár széléig, majd a nem túl festői Csárda-völgyön át megindultunk Porva-Csesznek vasútállomás felé.

A gond ott kezdődött, amikor a piros sáv jelzés átment a patakon. Ott, ahol tavaly könnyedék átkeltünk, most erről szó sem lehetett. Elindultunk a patak mellett, normális átkelőhelyet keresve, aztán megtaláltuk ezt:

Igen, ez szerintem SEM normális átkelő. De mi átkeltünk rajta. Erről videó is van, amúgy, de azt ide most nem tenném fel inkább. Érdeklődők személyesen megtekinthetik. Nekem az átkelés után még 10 perccel is remegett a lábam. Mindegy, átjutottunk, s innen már nem volt sok a vasútállomásig. A ponton szokás szerint forró teával kínáltak, de nem maradtunk sokáig, mert azt már ugyan láttuk, h. nem érünk célba lámpa nélkül, de legalább a Zörög-tető legyen meg, mondogattuk.

Az út mellett eltévedt kankalinok virágoztak, akik nem tudták, h. nekik tavasszal kellene:

Meglett a Zörög-tető, de nem könnyen. 5 éve mentem fel ezen a sárga jelzésen, mert az 50-es táv az még lemegy Vinyéig, s onnan fordul vissza a hosszabb, ám kevésbé meredek verzión. Hát, ez a sárga, ez jó hosszú volt, meg mikor átmentünk a sárga 3szögre, az meg jó meredek is. Nem is emlékeztem, h. ez így megy fel. Mindegy, meglett, s még lefelé is lámpa nélkül indultunk, sőt, még leértünk Csesznekre, de onnan ugye ki kell menni a Kőmosó-völgybe. 

Itt egy igencsak keskeny sziklaperemen kell végigmenni egy igencsak mély szakadék szélén, de mivel eddigre már csuma sötét volt, ezért elhamdulillah nem láttam a terepet, a lámpa meg csak a lábam elé világított, szóval nem volt semmi gond. Kivételesen már a falun belül sem kavartunk el, és mivel az utolsó ponttól már egy kilométer sem volt hátra, hamarosan benn is voltunk. Átvettük a díjazást, leültünk a melegben, megittam a teámat, majd Zoliét is…

Aztán némi beszélgetés után indultunk, mert Budapest, mint ezt már volt szerencsém említeni, nincs közel (ellentétben Bakonyszentkirállyal).

Este 8 után kicsivel értem haza, és nem is vártam sokat a lefekvéssel, mert vasárnap várt rám egy újabb túra...