Tortúra

Táv: 65 km

Szint: 1990 m

Nem is tudom, h. volt-e olyan túra, amire ennyit készültem.

No, persze a készülést, azt ne úgy értsétek, h. eljártam futni, meg ilyenek… hanem h. voltak a tervek, h. majd megyünk a Tortúrára… TKM-mel is beszéltünk róla, még rég, Zolival meg szintén.

Aztán idén végre úgy tűnt, h. megvannak a kellő körülmények. Mit értek ez alatt?

1. Ne legyen sár. Sárban nem akartunk menni. Ami azt jelenti, h. legyen hideg. Hát, most az volt…

2. Valahogy megoldjuk a logisztikát, ami ennél a túránál igen bonyolult. A túra lényege ugyanis az lenne, h. Miskolctapolcáról át kellene sétálni Egerbe. Igen, tudom, elég hülye ötlet. Normális ember nem sétál Miskolctapolcáról Egerbe, hanem logikusabb közlekedési eszközöket választ, lásd autóbusz, személygépkocsi, helikopter.

Idén a hideg adott volt, a logisztikára 2 megoldás kínálkozott: (a) péntek este Egerben hagyjuk az autót, a fentebb említett praktikus közlekedési eszközzel (t.i. autóbusz) átmegyünk a rajthoz, ahol előre lefoglalt szállásunkon békében töltjük az éjszakai nyugodalmat; illetve (b) reggel megyünk Miskolctapolcára, ahol otthagyjuk az autót, majd a célból másnap reggel az első busszal visszamegyünk érte, ilyen módon kevésbé nyugodalmasan a célban üldögéljük át az éjszaka fennmaradó részét.

Naná, h. a (c) megoldást választottuk… Ugyanis én, vesztünkre, felfedeztem, h. szerveznek buszt a célból a rajtba. Ami, hát, legyetek erősek, FÉL ÖTKOR indul Egerből. Gyülekező 4:15-kor... Amihez mi 2:20-kor indultunk a Nyugatitól, amihez nekem EGY NEGYVENKOR kellett kelnem reggel. Illetve hát éjjel. Gondolhatjátok… Nem is érdemes lefeküdni, írta kedélyesen M. Sz. (aki ezúttal nem tartott velünk a túrára).

Azért én próbáltam lefeküdni este, de aludni nem nagyon tudtam 9-kor, de legalább próbáltam. Valamennyit biztosan sikerült, mert mire ébresztett a telefonom, éppen a legédesebb álmomat aludtam. Kelés, öltözés, kávéfőzés. Indulhattam is a Nyugatihoz.

Egerig az utunk kb. eseménytelenül telt. Ott kezdődött a „hol hagyjuk az autót, ami nem fizetős parkoló, és nem is megállni tilos, és nem is Makláron van” elnevezésű játék, melyről bizton állíthatom, h. az idei karácsony slágere! Végül sikerült várhatólag megfelelő helyet találni. Megígértem Zolinak, h. ha mégis megbüntetnek, kifizetem a felét. Majd elindultunk a GPS szerint 890 méterre lévő találkozási ponthoz, ami az egri minaret volt:

Gondolhatjátok, h. muszlimként nagyon örültem, h. a minarettől indulhatunk, csak mondjuk jobban örültem volna, ha pl. pár órával később. Mindegy, itt volt mindenki, nevünk kipipálása után felszállhattunk a buszra, két ember hiányzott, rájuk vártunk 6 percet, nem jöttek, nem is telefonáltak, irány Miskolctapolca. Oda is értünk már 5:50-re a rendkívül zsúfolt rajtba.

Félreálltuk, hadd menjen a tömeg, meg a futók, mi ráérünk. Végül pakolgatás, öltözködés, kávéivás stb. után 6:35-ös rajtidővel léptünk ki az épületből Andival és Tamással, akikkel aztán többé-kevésbé együtt is haladtunk a célig.

Odakint hideg volt. Mínusz 9 fok. Később ez kicsit melegedett, de egész nap fagypont alatt maradt, aminek nagyon örültünk, mert így nem volt sár. Jég, az volt néhol, de nem vészes, a talajviszonyokra igazán nem lehetett panaszunk. Főleg az elején, amikor még aszfalton haladtunk. Ami végig emelkedett, de hát, mint tudjuk TKM-től, az aszfalton a szint az nem is számít.

Eleinte nem kellett lámpa, aztán mire olyan terepre értünk volna, ahol kellett, akkor meg már kivilágosodott annyira, h. ne kelljen. Az elején még ment az előzgetés, a futók elfutottak, a gyorsabbak megelőztek, a lassúbbakat megelőztük, aztán csak mentünk. Volt egy kis hó, de nem sok, inkább csak h. lássuk, milyen is az:

Az első nagyobb emelkedő a Som-hegy megmászása volt, aminek igazából örültem, mert legalább felmelegedtünk kicsit. Amúgy általános felfele haladással értük el 12 km, 600m szintnél az első EP-t, egyben a 12-es táv célját, Bükkszentkeresztet. Itt volt forró tea, és egy szendvicset is megettünk, majd a kb. negyedórás pihenő után mentünk tovább. Az oviban volt az EP, kilépve visszább vettünk a sebességből, mert a faluban kb. annyi oxigén volt, mint egy égő szeméttelep kellős közepén. Főként a falu központi, lejjebb fekvő része állt a a füstben:

Rendesen mart minden egyes lélegzetvétel. Aztán persze lassan kijutottunk Szmogszitiből, a fenyvesekben már elég jó levegő volt:

A második nagy lélegzetű felfele menet során fel kellett menni a Bükk-fennsíkra. Amúgy az idő tökéletes volt, kicsit feljebb érve verőfényes napsütés, bár a fagy továbbra sem engedett, de nem is bántuk, mert a sár lásd mint fentebb.

Én már nagyon vártam a fennsíkot, és nagyon örültem is, amikor sikerült felérni a fenyvesekkel, borókásokkal tarkított rétekre:

Nagy örömünkre idén az EP Bánkúton, a síházban volt, egy kis plusz távot s szintet téve a túrához. Viszont ide háromnál több ember is befér egyszerre, valamint lehet kávét venni, tehát jó döntés volt szerintem. Én ekkor kezdtem kissé elpilledni, Zoli megelőzött, de hát jártam már Bánkúton, nem tartottam tőle, h. esetleg nem találok oda. Végül aztán bevárt, s a pontra már majdnem egyszerre érkeztünk.

A ponton jó meleg volt, meg tea is, és ki volt írva, h. „Tartalmas zöldségleves 500 ft”. Ez a „tartalmas” a hidegben, 30 km után olyan reakciót kiváltó hívószó volt, h. rögtön el is döntöttük, nekünk ez kell. Nem is bántuk meg, mert tényleg nagyon finom leves volt, mindenféle zöldséggel a hagymától a karfiolig, és jó nagy adag – nekem kicsit túl nagy is. A levesezés, kávézás, mosdózás stb. miatt vagy fél órát időztünk itt, lehet, h. többet is. Aztán kiléptünk a hidegbe, s elindultunk felfelé – ennek hatására nálam majdnem a leves is. Szerencsére aztán egy rövidebb emelkedés után kellemes lankás szakasz jött, s a leves úgy döntött, inkább marad ott, ahol van.

Döntését üdvözölve haladtunk tovább. Aztán megálltunk, h. Zoli megigazítsa a bakancsát, ami az egész túra során gondot okozott neki, változatos helyeken nyomva a lábát. Az igazítás során utolértek minket Andiék, s együtt haladtunk tovább a Tar-kő felé, amelyet a karácsonyi fenyődekorációval ellátott, ősi OKT jelzés is tanácsolt:

Amikor balra kiágazott a kék+, megpillantottunk egy piros szalagot, amiről nem tudtuk eldönteni, mi célt szolgál, mivel az itiner (és a túratársak, akik hárman együtt vagy tízszeres teljesítők összesen) szerint a kék sávon kellene menni… Menjünk az itiner szerint, mert az a klasszikus Tortúra, s a Halima úgyis először van, miatta a klasszikus útvonalat kell csinálni, döntötték el végül.

Megjegyzem, ettől kezdve minden azért volt, mert én először vagyok a Tortúrán… megnéztük a kilátást, letévedtünk az útról, megelőztük a többieket, meguntuk a Török utat, elemet cseréltünk a fejlámpában, feljött a Hold, az atomok ütköztek, a Föld ment tovább az űrben megszabott pályáján stb. mert én először voltam a Tortúrán. Így megy ez, barátaim.

A Tar-kőre felfelé kellett tartani, nyilván, ez a Bükkben (de még Magyarországon is) magas helynek számít. De nem volt vészes, az útvonal pedig szép volt, egyszer csak kibukkansz valahol, és ez tárul a szemed elé, már megérte 1:40-kor kelni:

Aztán elértük a szokás szerint kidekorált jelzőtáblát:

Most a túra a Három-kőre nem ment ki, amit kicsit sajnálok, mert szeretem az olyan túrákat, ahol meg lehet nézni a Három-kőröl a Tar-kőt, valamint a Tar-kőről a Három-kőt, tetszőleges sorrendben. Itt csak a Tar-kőről lehetett a Három-kőt, ami miatt úgy érzetem, h. kissé felborult a világ szakrális egyensúlya, de túltettem magam ezen.

Főként, mikor felértünk a Tar-kőre:

Ugyanis a kilátópontról olyan kilátás tárul elénk, mint ritkán. Az alacsonyabb helyek ködbe burkolóztak, a köd felett ragyogott a napfény, a távolban a Kékes fürdött a naplementében:

A másik oldalon szegény Három-követ a köd hullámai ostromolták:

Egy ideig csak kóvályogtunk a Tar-kőn ide-oda, hűha, azt a mindenit, mondogattuk, s fotóztunk. Illetve szúrtunk az EP-nek kirakott szúróbélyegzővel, kivéve Zolit, aki a nagy hűhában erről elfeledkezett, s vissza kellett jönnie érte, de szerencsére csak mintegy 20 métert.

Megindulva lefelé egy ideg még hátráltatott minket a naplemente, mert folyton hátraforogtunk, h. további fotókat készítsünk a naplementéről:

Aztán végül a Hereg-rét felé tartva szépen belesimultunk abba a burjánzó ködbe, ami fentről, a tar-kőről oly festőivé, innen pedig oly láthatatlanná tette a lenti világot:

Kiértünk a műútra, amelyen emlékeim szerint kevesebbet kellet menni Tamás-kútig, de azért csak odaértünk az EP-ra, ahol ismét volt forró tea, a pontőrök nagyon kedvesen fogadtak, elbeszélgettünk, aztán indultunk tovább. Az itt következő emelkedőt a kék sávon nagyon utálom, most sem volt jobb, mint szokott, kiváltképp, h. a sötétben meg sem találtuk, h. merre kellene felmenni, de aztán előkerült a GPS, (a nap során nem utoljára), s meglett a helyes út, amin nagy nehezen fel is kapaszkodtunk.

(A történelmi hűség kedvéért: én nagy nehezen felkapaszkodtam, a többiek kecses sólymokként suhantak.)

Aztán megindultunk a „Török útként” is tisztelt zöld sávon, amin mintegy 15 kmt kellett haladni ezen az éjszakán. Ez amúgy egy nagyon jól követhető út, kivéve sötétben és/vagy sűrű ködben, melyek mindegyike fennállt most. Az elöl haladó Tamás kisvártatva hátra is szólt, h. „kérek egy koordinátát”. A GPS-t elővéve megállapítottam, h. egy ideje már NEM a zöld sávon haladunk… de az is kiderült, h. ha most derékszögben balra fordulunk, akkor 50-60 méter múlva ismét ott fogunk. Így is lett.

Nem volt jó ez a zöld sáv felfestés, csomó jel le volt szürkítve, de más nem volt helyette, csak a tanösvény jelzés maradt, és hiába állította HATÁROZOTTAN a GPS, h. márpedig a zöld sáv és a tanösvény nyomvonala egybeesik, azért ez elég idegesítő volt. Mindegy, mentünk, időről időre ellenőrizve a GPS-en, h. jó helyen vagyunk.

Ez egy elég idegőrlő szakasz volt amúgy, a Török út még világosban sem az a vérfagyasztóan izgalmas kalandtúra, most meg még olyan köd is volt, h. alig láttunk valamit, még lámpával sem. Utolértünk egy kétfős csapatot, egyikük az út szélén ült, de érdeklődésünkre közölte, h. jól van, csak fáradt. Egy ideig velünk tartottak, mondták, h. többször letévedtek az útról, így inkább csatlakoznának. Aztán egyszer csak elmaradtak valahol a sötétben, remélem, szerencsésen beértek azért.

Végre elértük a Völgyfő-házat, amely a többszörös teljesítők szerint (akik ugye nem először voltak a Tortúrán, ellentétben pl. velem) kb. a felét jeleni ennek a szakasznak. Nem volt itt pont, csak amolyan mérföldkő volt ez számunkra.

Itt viszont érdekes dolog történt, ami főleg Zoli vérnyomását pörgette fel kissé. A Völgyfő-háznál, a műúton utolért minket egy autó. Udvariasan félreálltunk. Meglepetésünkre a kocsi megállt előttünk, kinyílt az ajtó, kipattant egy „túrázó” teljes felszerelésben, felkapcsolta fejlámpáját, majd megindult Várkút felé előttünk az úton… Túratársaim szerint (akik ugye nem először voltak a Tortúrán, lásd mint fentebb) a Tamás-kútjánál lévő Ep-től ezen a műúton kényelmesen fel lehet jönni idáig kocsival…

Végül is gyorsabb is, meg kevésbé fárasztó is, mint a végiggyaloglás a Török úton… De azért kíváncsi lennék, h. az ilyen ember ezt hogyan számolja el saját magával. Most akkor komolyan azt hiszi, h. ez így rendben van? Magamban igyekeztem elfogadható megoldásokat találni: biztos a ponton felejtett valamit, visszament érte, aztán, h. ne kelljen kétszer megtennie ezt a szakaszt, elhozták idáig kocsival. M. Sz. később még hozzátette: biztos nagyon elkavart, érte mentek, és elhozták idáig, mert már úgyis sokkal többet gyalogolt, mint kellett volna… Hát nem tudom, de igyekszem a legjobbat feltételezni. Különben el kellene hinnem, h. vannak olyan emberek, akik szerint TÉNYLEG korrekt dolog egy túra egy darabját lecsalni, és utána fapofával átvenni a kitűzőt meg az oklevelet. Lehet, h. naiv vagyok, de NEM szeretném, ha ez lenne a valóság.

No mindegy, mentünk tovább Várkút felé, én egyre álmosabb lettem, be-bealudtam menet közben, a többiek lehagytak, én az álmossággal küszködve próbáltam őket utolérni, igazi mélypont volt ez számomra.

Aztán jött a jobbkanyar, ahonnan meg kellett kezdeni az emelkedést, mert ugye a Nagy-Egedre csak fel kell még menni. Ez az emelkedő nem esett jól, a férfi szakasz elhúzott előre, mi női szakasz kepesztettünk utánuk. Utolértünk egy csomó embert, próbáltuk megelőzni őket, de sokan közülünk a „négyen túrázunk együtt, tehát négyen megyünk egymás mellett az út teljes szélességében” formációt követték, s nem is nagyon szerettek volna ezen változtatni, így nem volt könnyű dolgunk. Végül aztán csak sikerült, s felértünk a várkúti turistaházhoz, ahol az utolsó EP volt.

Ez egy igen kicsi házikó, szó szerint nem fértünk be, még pecsételni sem. Jó sokan voltak benn, láthatólag kényelmesen berendezkedve pihenőre, üldögélve az ágyakon, rövidujjúra vetkőzve, eszegetve-iszogatva, ruhákat szárogatva. Nemigen fordult meg a fejükben, h. a lehetséges dolgok birodalmába tartozik az is, h. az utánuk jövők is leülnének mondjuk 5 percre, vagy esetleg egyáltalán beférnének a házba pecsételni. Mindegy, töltöttünk egy pohár teát, s teástul kimentünk, hadd pihenjenek tovább szegény fiatalok. Odakint égett egy kis tűz, aköré sereglettünk páran, ettünk valamit, illetve elővettem a reggel lefőzött kávét, ami a termosz dacára jéghidegre hűlt, s borzalmas volt, de azért csak fogyasztottunk belőle… ami maradandó élmény marad szerintem.

Indultunk tovább, még volt egy kis felfele menet, egy része meg feleslegesen, mert Zoli egyszer közölte, h. ő nem emlékszik arra, h. itt lenne egy épület. Márpedig volt. Én pedig, aki ugye először vagyok lásd mint fentebb, nem is emlékezhetek, de a GPS rövid vizsgálata kiderítette, h. egy ideje már nem a piros sávon megyünk… hátraarc. Így viszont utolértek minket túratársaink, s együtt haladtunk tovább. Volt még egy kis emelkedés, de nem vészes, viszont a Nagy-Egedről lefele a köves lejtő engem nagyon megviselt, eddig se szerettem, most meg már még kevésbé. Nagyon örültem, mikor végre leértünk a simább útra, s kicsit meglódulhattunk.

A szőlők közötti rész nem tartogatott sok érdekességet, remekül ki volt jelölve, h. mikor, merre kell fordulni, megelőztünk pár csapatot, ezek még milyen jó állapotban vannak, mondta egyikük, de amikor az utolsó dombot meg kellett mászni, én bizony nem így éreztem, ez már nehezen ment. Azért persze leküzdöttük.

A főútra kiérve megvártuk két társunkat, s együtt indultunk neki a végeérhetetlenül hosszú Vécsey utca leküzdésének. Komolyan azt hittem, sosem lesz vége. Aztán persze csak meglett a vasúti átjáró, s a kis utcákon még egy kis kanyargás után már láttuk a minaretet, és be is léptünk a célba.

Átvettük az okleveleket, kitűzőket, a szervezők kedvesen invitáltak jövőre is, jövünk, ha nem lesz sár, mondtam, s így is gondolom, azzal a kitétellel, h. tényleg nem lenne hülyeség már péntek este a rajtban lenni, s ott aludni, mert ez az 1:40-es kelés, ez nagyon durva volt szerintem.

Itt egy kicsit elüldögéltünk, ettünk-ittunk. Aztán megindultunk hazafele.

A hazaút elég kalandosra sikeredett, mert két baleset is volt az M3-ason, így a rendőrök nem engedtek fel a pályára, de a következő felhajtóig elmenve is azt kellett tapasztalni, h. az út rettenetesen jeges, csúszik. Folyamatosan szitált a köd, ami nyilván a mínusz 5 fokban azonnal le is fagyott. Zoli egy valódi hős, h. az előző hajnali kelés plusz a túra után még képes volt ilyen körülmények között hazavezetni.

Nekem nagyon tetszett a túra, nem volt könnyű, de a kérdésre válaszolva szerintem a Vulkán nehezebb. Itt az volt a nagyon nehéz, h. én egy alvógép vagyok, nem bírom az éjszakázást, itt meg gyakorlatilag két éjszaka is kimarad a túra miatt. De ettől függetlenül nagyon jól éreztem magam, ez úton is köszönöm minden érintettnek.