Meteor 50

Táv: 51,2 km

Szint: 1370 m

Ha meg kellene neveznem a kedvenc Budai-hegység béli túrámat, nehezen tudnék dönteni a Meteor és a Budai 50 között. Pedig M. Sz. számtalanszor elmondta már nekem, h. kedvenc, az csak egyetlen egy lehet… pedig tényleg ez a két kedvenc budai-hegységes túrám van :)

Most is mindenképpen menni akartam, a húgom és Zoli társaságában, a húgom a 21A-n, Zolival elméletileg végig, bár én közöltem, h. ha úgy fog zuhogni, mint tavaly, akkor én nem biztosan (értsd: biztos, h. nem) megyek végig. Márpedig az időjárás NAGYON úgy nézett ki, h. a tavalyira fog hajazni, én fohászkodtam, h. legalább az első felén ne essen, mert (a) a húgom nagyon rosszul viselné, (b) ha nem esik addig, és továbbindulok, akkor valószínűleg már végigmegyek insallah.

Hajnalban, mikor felkeltem, az eső szépen, egyenletesen zuhogott. Kb. egy óra múlva elállt, de még mindig úgy nézett ki, mint aki bármikor elkezdhet esni. Esőkabáttal és kamáslival felszerelkezve indultunk el tőlünk. A tervezettnél kicsit később, 6:55-kor sikerült rajtolnunk, és a vártnál sokkal kevesebb sárban, borús, de egyelőre nem esős időben vágtunk neki.

Ezen a túrán rögtön felfelé kell menni, az elejében van a legtöbb szint: Nagy-hárs hegy, János-hegy, és még a sárgán fel a Csacsi-rétre. Az első bő 8 km szűk 2 óránkba tellett. Aztán a pihentetőbb szakaszokon kicsit bele tudtunk húzni.

Nagyon szeretem a túrának a Csacsi-rét és a budakeszi műút közötti részét: a Budaörs körüli ismerős tájakat, a túra saját jelzésével, az M betűvel jelzett kis utakat, és a Meteor-szurdokot, ahova nem megy általam ismert más túra. A húgom először járt erre, és neki is nagyon tetszett. A pontőröket is szeretem, az idős néniket-bácsikat, akik kedvesek, és úgy tudnak eligazítást adni az útvonalról, mintha tegnap járták volna végig. Egyikükkel röviden eldiskuráltunk a zsákomban lapuló vargányáról is. Ezt a kalapos barátomat az út mellett találtam, és közismert rajongásomból kifolyólag gyorsan fel is kaptam onnan. Idén jó a vargánya elhamdulillah.

A szurdok szokás szerint szép volt, sajnáltam, mikor kiértünk a magas falak közül, kiábrándítóan hamar eljött a szokás szerint elég forgalmas műút. Kicsit még bizonytalankodtunk, h. merről kerüljük a budakeszi piacot, aztán rájöttünk, h. mindegy, és hamarosan már láttuk a mammutfenyők semmivel sem összetéveszthető sziluettjét.

A ponton a húgom megkapta a díjazását, én megittam az ő vizének jelentős részét, mert tudtam, h. Nagykovácsiig nincs vízvételi lehetőség. Rövid búcsúzkodás után mentünk tovább, hiszen nekünk volt még 30 km.

Innen a túra nem a tavalyi meg azelőtti útvonalon ment tovább – nekem amúgy az jobban tetszett. Hamarosan visszacsatlakoztunk a korábbról ismert útra, és pár perc után… hát… elkezdett zuhogni az eső…

Ismét előjött a túrázók örök dilemmája: felvegyük az esőkabátot most, az elején, és akkor szinte biztos, h. 1 percen belül eláll az eső, vagy várjunk, amíg ronggyá ázunk, és szinte mindegy, h. felvesszük-e (viszont akkor már biztos, h. esik)? Az előbbi megoldás mellett döntöttünk, és jól, mert bár a zápor csak 10-15 percig tartott, de elég bőséges volt. bőrig áztunk volna kabát nélkül.

Az eső elálltával újabb dilemmával kerültem szembe: melegem volt az esőkabátban. Ám ha leveszem, nem fogok megfázni? És hova tegyem a csurom vizes kabátot? A következő ellenőrzőpontig, a Tarnai-pihenőig tipródtam ezen, ekkor már a nap is kezdett kisütni, nincs mese, kabát le. A ponton a pontőröktől kaptunk házi készítésű mézes sütit, ami nagyon jólesett, és teljes meglepetés volt, mert amúgy a kiírásban világosan szerepelt, h. nincs ellátás, csak egy üdítő a célban. Így különösen örültünk a kedvességnek.

Kabátlevétel után mentünk tovább a Nagy-Kopaszra. Én kicsit holtponton voltam itt, lemaradtam pár lépéssel Zolitól. Aztán… egyszer csak megláttam VALAMIT olyan 10-15 méterre benn az erdőben.

Tudni kell, h. én nem normális mértékben szeretem a gombákat. Nemcsak enni (bár azt is J), hanem magát a teremtényeket. Teljesen lenyűgöz a furcsa, se nem növény, se nem állat létük, a szépségük, a törékenységük, az egész gomba-voltuk. Gyerekkoromban apám foglalkozott gombatermesztéssel, én képes voltam hosszú félórákat ácsorogni az alig-félhomályos pincében, és csak bámulni körülöttem a rengeteg gombát, és mindig úgy éreztem, h. ahogy én szemlélem őket, úgy szemlélnek ők is engem. Ez a bámulat a mai napig megmaradt. Sokat járok gombászni, és képes vagyok még teljesítménytúrán is lemászni egy-egy vízmosásba, ha úgy érzem, h. ott látok VALAMIT. Ez a valami persze az esetek túlnyomó többségben kőnek, fatönk világos lapjának, eldobott szemétnek bizonyul, de találkoztam már cédé-gombával is… Most is elgondolkodtam: most menjek pluszban akár HARMINC métert is, amikor lehet, h. csak egy papírdarab?

De persze nem tudtam ellenállni, elhaló hangon szóltam Zoli után (aki nem hallotta meg), h. egy pillanat, és bevetettem magam az erdőbe.

És nagyon is érdemes volt, mert ezzel másztam elő:

Még soha életemben nem találtam ekkora pöfeteget, és annyira boldog voltam vele, h el sem tudjátok képzelni. Most már lényegesen hallhatóbban kiabáltam Zoli után, aki be is várt, és illendően megcsodálta a gombámat, ahogy az ellenőrzőponton is mindenki. Még szerencse, h. a zsákom biciklis hátizsák, mert előszedtem a sisaktartó hálót, amivel pont kényelmesen fel lehetett fogatni Gombát. Így cipeltem a hátralévő 20 km-en keresztül, de megint csak azt mondhatom, h. megérte, mert eddig 4x ettem belőle, a maradék pedig már a fagyasztóban pihen.

A pont után nagyrészt lefelé kellett menni, viszonylag hamar beértünk Nagykovácsiba, ahol bementünk a kisboltba, én vettem egy üveg ásványvizet, mert a folyadékom kifogyott, Zoli meg valami édességet. Ezen felbuzdulva én is előszedtem valami ehetőt.

Nagykovácsiból még fel kellett menni a nagy-szénási emlékfalhoz, elméletileg a piroson. De úgy tűnik, ha Zolival járok erre, az csak brutális ködben lehetséges, mert most is köd ereszkedett le (vagy mi másztunk fel a ködbe), sikeresen rákeveredtünk a kékre, felmásztunk a hegytetőre, ahová nem is kellett volna, de legalább megállapítottuk, h. innen milyen szép kilátás lenne, ha nem lenne köd.

Visszataláltunk a pirosra, és odaértünk a ponthoz. Majd a másik oldalon le a Zsíros-hegy felé. A pontot egy kicsit kerestük a turistaház romjainál, aztán rájöttünk, h. a Muflon-itatóban van.

Innen már csak kb. egy tizes volt hátra, neki is vágtunk az erdőnek. Én el is felejtettem, h. egyes szakaszokon azért felfele kell menni, így kicsit felháborodtam. Előre mondtam Zolinak, h. már 2x voltam az 50-es távon, de mindig sokkal jobban elfáradok, mint akár a táv, akár a szint indokolná. Most sem volt másképp. Zoli szerint azért, mert valójában több a szint, mint a kiírásban van. erről sajna nem tudok nyilatkozni, mert valamikor útközben (a kőbánya körül) a GPS lemerült, így nem rendelkezem pontos mérési adatokkal.

Még egy nagy próbatétel állt előtte, a leereszkedés a Remete-hegyről, ami még normál körülmények között sem egyszerű, most meg jó vizes, sáros, csúszós volt. azért csak lejutottunk elhamdulillah.

Ahogy elhagytuk a Remete-szurdokban az utolsó ellenőrzőpontot, és visszaértünk a civilizációba, lassan újra esni kezdett az eső. Most már eshet, mondogattuk, és mert nem zuhogott nagyon, fel sem vettük már a kabátot. Hamar benn voltunk már, átvettük a jelvényeket, és pár szó beszélgetés után indultunk is haza.

Én (szokás szerint) nagyon jól éreztem magam ezen a túrán elhamdulillah, és nagyon örülök a célban kapott infónak: nem szűnik meg a Meteor, ha nem is 100% ugyanilyen formában, de lesz jövőre is. Mi pedig itt leszünk insallah.