Nahát

Nahát, leírom, h. mi történt, mert annyian kérdezik, h. egyszerűbb, mint külön-külön elmondani.

Nagyon szeretem ezt a túrát, végigmegy az egész Börzsönyön, nagyon szép helyeken. Igaz, h. a nagyobbik részén csuma sötétben, de annyi baj legyen, az ember elgondolkodhat rajta, h. milyen szép is lenne, ha látna bármit is a fejlámpa lába előtt villódzó körén kívül.

Idén is megegyeztünk Zolival, h. együtt kezdünk bele, aztán ő majd úgyis megelőz, aztán meg majd lesz valahogy. Most M. Sz. is gondolkodott azon, h. jöjjön, de aztán nem érezte magát 100%-osan, és mégsem jött. Kicsit én is náthás voltam, de majd elmúlik út közben, gondoltam.

Azt hiszem, talán szerdán vagy csütörtökön ért a váratlan erősségű sokk: észrevettem a kiírásban, h. a túra idén FORDÍTVA megy… pont az ellenkező irányba, mint eddig. Hát, ez nekem nagyon nem tetszett. Ha nem veszem észre, és ott, a helyszínen derül ki, szerintem az első vonattal hazajövök. Még így is igencsak gondolkodtam az induláson…

Eddig, ha az ember feljutott a Csóványosra, akkor a maradék kb. 35-40 km már nem volt egy nehéz menet, 7-800 méter szinttel, igazából csak menni kellett, a Kopasz-hegy és Köves-mező volt még a két emelkedő, de az utóbbi már annyira a végén, h. akkor már minden mindegy. Most viszont a utolsó 40-esre maradt még vagy 1700 m szint, ami önmagában is egy jó nehéz túra lenne, nemhogy még 50-valahány km után. Arról nem is szólva, h. a 2 teljesítés során nagyjából sikerült az útvonalat memorizálni, ami most ugye felborult, az Aklok-rétje második érintésénél a szalagos rész, ahol tavaly világosban is ügyesen elkavartam (nemcsak én J) most meg sötétben lesz… no mindegy, vágjunk neki, valami majd csak lesz.

Este, a túra előtt még dolgoztam éjszakába nyúlóan, majd reggel is felkeltem, h. még dolgozzak egy kicsit, aztán irány a vonat.

 

A rajtban szokatlanul sokan voltak, nem álltunk be a sorba, csak amikor már kicsit elfogyott, így 7:15-kor rajtoltunk el, és meg is indultunk felfelé Kövesmezőnek. Szerintem nem azon az úton, ahol eddig lejöttünk, Zoli szerint meg igen, erről kicsit győzködtük egymást, miközben igazán jó tempóban haladtunk felfelé.

Amúgy óriási köd volt, nem mondom, h. az orrunkig se láttunk, de hangsúlyosan ködös idő volt:

 Az első pont, a törökmezői halastó eddig 15 km-nél volt, és pont jól jött az ott kínált ellátás, mert eddigre pont megéhezett az ember. Most 7 km-nél még nem, egy teát azért ittam, és mentünk tovább. A kóspallagi útelágazásig szinte csak egy kényelmes séta volt a jól ismert, sokszor bejárt útvonalon. Az erdő nagyon szép volt, színesedtek a levelek.

A pont után a távok elváltak egymástól, amit az 50-esek közül sokan nem vettek figyelembe, egy részét mi küldtük vissza a szalagozásról, 2 fiú meg magától rájött, és már szembe jöttek velünk. A Kopasz-hegyre felfelé jó kis emelkedő vezetett, de érdekes volt felismerni, h. nahát, tényleg itt jöttünk lefelé sötétben… illetve számomra még érdekesebb volt, h. felfelé az ösvényen fogtam egy EGÉSZEN kicsi kis lábatlan gyíkot, az egész nem volt 10 centi, kis cérnaszál, ahogy ott tekergőzött az ösvényen. Zoli, fuss, rohanj, kiabáltam hátra Zolinak, aki visszakérdezett nem túl lelkesen, h. muszáj-e, aztán megérkezve lefotózta az apró jószágot:

Portfóliója elkészülte után a lábatlant visszabocsájtottuk az ösvény melletti susnyásba, ahova eredetileg is igyekezett, és felmásztunk az emelkedő utolsó, igazán meredek részén. A pecsételés után elgyönyörködtünk a kilátásban – olyan nagyon azért nem, mert a levegő még mindig párás volt:

 Aztán elindultunk lefelé, majd felfelé, majd lefelé stb, mert Bányapusztáig változatos majdnem 10 km vezetett.

Felfele a hegyre éreztem először, h. fáj a gyomrom, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget, mert nagyobb és meredek emelkedőkön ez meg szokott esni. A pihentetősebb részeken nem éreztem semmit. Mentünk tovább. Ha így megyünk, 18-19 óra alatt beérünk, mondta Zoli olyan 20 km környékén. Ekkor még 5-ös átlag felett voltunk. Mondjuk gyorsan meg is beszéltük, h. ettől a veszélytől azért nem nagyon tartunk…

Nagyirtáspuszta és Kisirtáspuszta rendben meglett, 

bár hallottam, h. itt sokan elkavartak, mi rövid tétovázás után elhamdulillah a helyes utat választottuk. 

Tetszett ez a rész, bár az út jó köves volt, de nem nehéz. Már eddig is én innen is kalapos barátaim tömkelegét láttuk:

Nem fotóztam le, de most először láttam hatalmas boszorkánykört sárga gévagombából, ami pillanatnyilag a kedvenc gombám (khm… ha M. Sz. olvassa ezt: vajon olyan, h. mostani kedvenc, aztán ez egy idő múlva megváltozik?), még a vargányát is veri nálam jelenleg. Leszedtem egyet, beszívtam az illatát, de sajna elhozni nem tudtam őket, objektív okok miatt.

Az erdőben egy kis pumiféle, hátsó lábára sántító sovány kutya csatlakozott hozzánk, hiába próbáltuk elzavarni, nem szakadt le rólunk. Nem örültem neki, mert szinte végig mögöttem jött, én meg nem szeretem az ilyet, nem bízok az idegen kutyákban, főleg, ha nem tudom rajtuk tartani a szemem…

A János-forrásnál megálltunk inni, én vizet is töltöttem, mert a nálam lévő 1 liter már csaknem elfogyott. A gyomrom nem volt jó, éhes sem voltam, de úgy gondoltam, valamit muszáj enni, így lenyomtam egy banánt, ami nem esett jól. De eddig a kb. 25 km-en egy müzliszeletet sikerült ennem, ami ugye nem sok.

A forrástól hamar beértünk Bányapusztára. Itt adtak főtt virslit, amit Zoli kért, én nem (kutya-kísérőnk is kért volna, majdnem kikapott egyet a bográcsból, de a pontőr gyorsabb volt). A gyomrom még mindig nem volt jó, ettem a szendvicsemből, de nem esett jól, eltettem, elővettem a másik banánt, sokkal jobb az se volt, de valamivel azért igen. Ezeket a dolgokat később még viszontláttam. Nem örültem a viszontlátásnak.

Igazából innentől kezdve semmi nem maradt meg bennem, még a Vilatinál Zolitól kapott kóla sem. Ennek elemzését az okosabbakra bízom: (1) nagyon megnyomtuk az elejét, nem kellett volna annyira, (2) előbb kellett volna enni, (3) később kellett volna enni, (4) egyáltalán nem kellett volna enni, (5) amúgy is lett volna valami bajom, erre a túra csak rátett. Én mindegyiket lehetségesnek látom, mindenesetre a sorsom igazából már itt megpecsételődött.

Rövid pihenő után mentünk tovább, a hírhedt „banános emelkedőn” fel az Aklok Rétjéhez, ekkor érintettük először, illetve én utoljára is. Innen az út brutál sáros volt, a cipőm telement mindenfélével, többek között szederlevelekkel és ágacskákkal, mikor a sarat próbáltam a susnyában kikerülni. Ennek eredményeképpen a lábujjaimban még mindig van pár szedertüske, ami elég mélyre ékelődött ahhoz, h. házi eszközökkel ne legyen elérhető, de komolyan mondom, ezt a túrán nem is érzékeltem.

Innen kezdődött a durva kék háromszög fel a Csóványosra. Az első fele a hegyoldalban vezető, kifelé lejtő, erősen erodálódott csúszós izé, amelyet az egyszerűség kedvéért „út”, illetve „ösvény” néven illetünk. 

Ennek pozitív része egyedül az volt, h. ismét igazolódott elméletem, mely szerint a kék 3szögön MINDIG van szalamandra: 

És elég sok szürke tölcsérgombát is találtam, de csak köszöntem nekik, ők is emelték kalapjukat, és békében váltunk el egymástól.

A kék 3szög második fele meg brutál meredek. Nagyon szép út egyébként:

De ahogy Zolinak mondtam, a Csóványos egyik oldalról sem adja könnyen magát, szerinte meg pont erről a legnehezebben. Mondtam is neki, (Zolinak, nem a  Csóványosnak), h. menjen, ne várjon, mert itt már az erős meredek engem nagyon megfogott. Azért mentem, gyönyörködtem a tájban, felfelé még jobban fájt a gyomrom, erről most nem szeretnék részleteket közölni. Elég annyi, h. bár eldöntöttem, h. fenn megeszem a megkezdett szendvicsemet, itt már úgy gondoltam, h. ez nem tartozik a lehetséges dolgok birodalmába, sőt, lehet, h. soha többé nem eszek semmit.

Természetesen rosszul emlékeztem az útvonalra, úgy rémlett, h. a csúcsról szalagozás visz le a kék 3 szögre, de hát nem, a piros 3szögre visz le. Mindegy, a kéken is fel lehet menni, hosszabb, de kevésbé meredek. Így pont szembetalálkoztam Zolival, ismét mondtam. h ne várjon rám, a csúcson tettem pár kört, mire megtaláltam a pontőrt, aki logikusan úgy ült, h. a helyes irányból érkezőket lássa (én meg ugye nem onnan jöttem), aztán indultam is lefelé. Gondoltam, muszáj lenne valamit enni, a lehetőségek tárházából egy marcipánszeletet választottam, rövid időre élveztük is egymás társaságát.

A Nagy-Mána gyönyörű volt:

Az onnan levezető meredek kevésbé, ha nincs nálam bot, óriásit estem volna, így sikerült megfogni magam elhamdulillah. Semmi energiám nem volt, de a gravitációnak köszönhetően lefelé azért mentem. A Tűzköves-forrásnál utol is értem Zolit, kissé mérgesen mondtam neki, h. MONDTAM, h. ne várj rám, ő meg mondta, h. nem várt, 4 perce van ott. Megbeszéltük, h. ő úgy is előbb ér majd a Vilatihoz, de 19:15-nél ne várjon rám tovább. Akkor még az utolsó kb. 43 km-re marad 12 óránk.

Innen fel kellett menni a Szívfájó-bércre, amiről tudtam, h. kemény lesz, de azt nem, h. ennyire. Zolit elég hamar szem elől vesztettem. Igazából nem az volt a durva, h. fel kellett menni a zöld pluszon (na jó, az is), hanem az, h. utána a zöld sáv is elég megviselő volt: fel-le, utána egy ismét a változatosság kedvéért kifelé lejtő hegyoldalban. Ráadásul valamiért úgy emlékeztem, h. a ponttól kb. 3 km a Vilati, de hát nem, hanem majdnem 5. Ez inkább a hozzáállásomat törte le. Itt már töksötétben mentem, elő kellett vennem a lámpát. Ennek ellenére ügyesen benéztem a zöld négyzet leágazást, és amikor rájöttem, h. bizony ez az elágazás itt előttem az már a kék sáv, és eddig végig lefele jöttem, no, akkor ment el a kedvem igazán az egésztől. Nem mertem kavarogni a sötétben, mert a GPS a mittudomén milyen időközönként átfestett zöld sáv miatt eddig sem tudta, h. milyen úton jövök, így szépen visszamásztam, és mikor meglett a zöld négyzet, akkor leereszkedtem a félelmetesen meredek lejtőn.

19:40 volt, mikor a Vilatihoz értem, Zoli még itt volt, aminek nem örültem, mert ekkor már tudtam, h. ezt a menetet nem együtt fogjuk befejezni. Ezt megosztottam a pontőrökkel is, akik viszont közölték, h. nem tudnak levinni, mert a kocsiban nincs már hely. Menjek be Kemencére, javasolták többen. Ezt én nem akartam, mert mit csináljak Kemencén reggelig? Inkább megyek tovább, döntöttem, nem törődök a szintidővel, lassú tempóban még csak elmegyek Kisinócig, vagy akár Zebegényig is, aztán majd az első adandó alkalommal felszállok valamire. Megittam a Zolitól kapott kólát, összeszedtem magam, és indultam.

A Salgóvár innen 6,6 km és 544 méter szint. Na, ezt nekem sikerült pontosan 3 óra alatt megtennem. Ebből levonhatjátok a következtetést sebességemre és energiaszintemre vonatkozólag. Amúgy teljesen jól voltam, nem fájt semmim. Az a szokásos érzés, ami jogosan jön elő 60 km és 2700 m szint tájékán, h. nehezedik a lábam, ég a vádlim, fáj a combom stb., no, az messze elkerült. Semmim nem fájt, és az izmaimat sem éreztem fáradtnak (a túra után sem), csak egyszerűen nem tudtam menni. Illetve tudtam, csak nagyon lassan. Soha nem éreztem még ilyesmit.

A piros sáv egyedül, éjjel félelmetes volt. Nem láttam a köves talajon, h. konkrétan hol megy az út, kétszer is a szikla szélén találtam magam, előttem a ki tudja, milyen mélység, hopphó, curukk, vissza megkeresni az utat. Több ismerős is elhagyott, én próbáltam felvenni a tempójukat, de még pár méter erejéig sem sikerült, hát ez van, mentem, ahogy tudtam.

„Úgy jössz fel, mintha a Mount Everestre mennél”, mondta a pontőr, mikor nagy nehezen sikerült felkapaszkodnom Salgóvárba. Nem siettem vele megosztani azt az értékes információt, h. ha kettes átlaggal fel tudnék menni a Mount Everestre, akkor a nagyon-nagyon király hegymászók közé tartoznék, mivel épp úgy éreztem magam, ahogy elmondta. Közölte, h. már csak rám várt, mert zár a pont. Én nagyon megköszöntem, de mondtam, h. nem kell rám várni, én itt és most kiszállok, és szintidőn kívül lesétálok Kisinócra. Igen ám, mondta ő, de ő most el fog indulni, és lebontja a szalagozást, és akkor sötétben, szalag nélkül vajon én hogy megyek le Kisinócra?

Hát, én is rájöttem, h. ez így nem lesz jó. Erre az apróságra, h. pontzárások, meg pályalebontás, nem is gondoltam korábban (ha eszembe jutott volna, nem jövök tovább a Vilatitól, de ez eszembe se jutott, nem szokott gondom lenni ilyesmivel). Rövid gondolkodás után úgy döntöttem, h. lemegyek Perőcsénybe a piros pluszon, ez tűnt a legegyszerűbben és legkevésbé eltévedés-veszélyesnek. Ezt a pontőr is helyeselte.

Visszaereszkedtem a meredeken, aztán megindultam balra a piros pluszon. Kilométerekre sehol senki nem volt az erdőben. Hatalmas, narancssárga hold kelt fel a hegyek felett. A túra eddig is nagyon szép volt, de innen meg egy különleges, varázslatos hangulatot öltött.

Rengeteg állat volt az erdőben. Ennek egyes esetekben nagyon örültem, pl. mikor Zsolti rokonai szökkentek a lábam elé:

Más esetekben nem annyira. Egy kisebb kanyarulat után egyszer csak szembetaláltam magam az út szélén ki tudja mit eszegető vaddisznókkal. Annyira közel voltak, h. komolyan megijedtem, ha felém kezdenek menekülni, esélyem sincs kitérni az útjukból… elhamdulillah a másik irányba futottak el mindahányan.

Egy holdfényben úszó kisebb rét nyílt meg előttem a hegyoldalban. Az órámra nézve láttam, h. rengeteg idő van az első buszig (4:39), így lekapcsoltam a lámpát, és leültem a rét mellet az erdőben a sűrű tölgyfák közé. Lassan teljesen elnyugodott az erdő. Először néhány egérféle kezdett futkározni körülöttem, a holdfény megnyújtotta árnyékukat az avaron, apró termetükhöz képest hangosan zörögtek a levelek között. Hangosabb ágroppanások figyelmeztettek arra, h. valami nagyobb jószág közeleg, a rét szélén őzek vonultak át, mint a bronzszobrok a holdfényben. Fél órás csend, csak távolabbról hallatszottak a vadak, aztán a túloldalon újabb vaddisznók, szerencsére nem felém jöttek. Utána valami iszonyat hangosan zörgött az árokban, aminek a szélén ücsörögtem, ezt már nem bírtam idegekkel, meg fázni is kezdtem már, felkapcsoltam a lámpát, a sün meg összegömbölyödött első ijedtségében. Nem kéne neked már aludni ilyenkor, kérdeztem kissé felháborodva, majd inkább mentem tovább mielőtt még egy farkasfalka is megjelenik, és tényleg csak a csontjaimat találják meg jövő tavasszal.

Kényelmesen besétáltam Perőcsénybe, a kutyák hangosan megugattak, hiába próbáltam csendben és az úttest közepén menni. Sajna nagyon hamar elértem a buszmegállót, fél 2 volt. Megállapítottam, h. ülhetek 3 órát az esőbeállóban, és mivel egy vékony polár van csak nálam, valószínűleg nagyon fogok fázni. Így is lett. Aludni nemigen tudtam a hideg miatt, mire megérkezett a busz, úgy reszkettem, h. alig tudtam jegyet kérni a sofőrtől. A buszon sem volt sok fűtés, de azért lényegesen jobb volt, mint az éjszakai buszváró… Szobon 10 perc volt a vonatig, gyorsan vettem jegyet, aztán aludtam Pestig.

Hazafelé még beugrottam szavazni, aztán zuhany, és lefeküdtem, de aludni igazán nem tudtam. Fáradtnak nem éreztem magam, csak nagyon gyengének. Változatlanul nem fájt semmim, bár enni még most sem tudtam. Az egész túrán elfogyott egy müzliszelet, egyharmad szendvics, 2 banán és egy kóla. Bennem csak a müzliszelet maradt meg.

Sokat gondolkodtam azon, h. miért alakult így, mi történt pontosan, de még most sem tudom megmondani. Egyszerűen nem ment, ez van, vannak ilyen napok. Ettől függetlenül a túra nagyon szép volt, jól éreztem magam, mentem kb. 70 km-t 2800 m szinttel, ami nem kevés, de mégsem a Nahát. Ez most nem ment. Előfordult már, h. nem mentem végig egy túrán, vagy leneveztem kisebb távra, de utólag ezeket mindig nagyon megbántam, mert rájöttem, h. csak a türelmemet vesztettem el, és ha igazán akarom, végig tudtam volna menni. Most nem így volt, bármennyire akartam volna, nem tudtam volna végigmenni, ezért nem is bánt a dolog. Úgy érzem, én megtettem, ami tőlem telt.

Illetve arra is gondolnom kell, h. nem lehet minden egyszerre csinálni. Három ember munkáját végzem már egy ideje, nem tudom magam kipihenni rendesen, múlt héten marhát is vágtunk, ami szintén éjszakába nyúló munkákat és hajnalig tartó takarításokat jelentett. Kicsit vissza kell venni valamiből, mert ez így egyszerre nekem sok. Levontam a tanulságot, meg a következtetést, meg a minden mást is J.

Ettől függetlenül nem bánom, h. ott voltam így ezen a csonka Naháton, mert így is nagyon szép volt, köszönöm Zolinak a társaságot és a segítőkészséget mindazoknak, akik segítőkészek voltak. Az utolsó pár km, egyedül az erdőben, az pedig egészen különleges, megismételhetetlen élmény volt.