Oroszlány 60

Táv: 62,5 km

Szint: 1170 m

Ezen a szombaton a Buda barlangjai túrát terveztem. Alig 40 km, ismerős terep, pont jó lesz visszarázódni, gondoltam, mivel a május 1-i Sárga 70 óta nem voltam teljesítménytúrán, meg kell szokni újra, h. nincs nézelődés meg kávázgatás, hanem menni kell, gondoltam.

Aztán írt Zoli (ő tehet az egészről!), h. hát itt van ez az Oroszlány túra, meg 60 éve város Oroszlány, meg egyszeri rendezés, meg ő menni szeretne, és menjünk együtt. Hagytam magam rábeszélni, mert úgyis ritkán járok a Vértesben.

Reggel ¾ 6-kor találkoztunk a Moszkva téren, egy óra alatt leérünk, gondoltuk (nem értünk oda). Ez azért volt fontos, mert a 60-as táv 7-kor rajtolt, utána 8-ig már csak saját idő terhére lehetett elindulni. Némi kavargás után ott voltunk a rajtban, végül csak kb. 20 perces késéssel tudtunk indulni, ááá, nem azon fog múlni, mondtuk (de igen). A rajtban a nevezési lapok mellett kullancsriasztót is kínáltak, a szabad tér ellenére a citrusos szag pusztítóan ülte meg a környéket…

Én is fújtam, de a saját, szagtalan kullancs- és szúnyogriasztómmal, amelynek hatékonyságáról nem voltam meggyőződve, mert nekem a büdös, az valahogy hozzátartozik a riasztóhoz… végül nem volt bennem egy kullancs sem, és szúnyog sem csípett meg, DE itt van a szokásos dilemma: lehet, h. ugyanez lett volna a helyzet, ha nem fújok semmit sem… Mondjuk Zoli nem fújt, és lásd a későbbi történéseket.

Végül kellő kamáslizás, GPS-állítgatás, mosdózás stb. után csak elindultunk. Az első pont felé tartva az út mellet egy kislány állt, ölében a fekete kiscicájával, megsimogattam a macsot, megtudtam, h. Bagirának hívják, és már ott is voltunk a mindössze 400 m-re lévő első ponton, egy kis emelkedőn felkaptatva egyszer csak előttünk volt a víztorony, nagyon tetszett:

A pecsét után viharzottunk is tovább, megállapítottuk, h. ma sem fogunk fázni. A következő pont a majki remeteségnél volt, ahol én már jártam egyszer a ködbe vesző történelmi múltban, de nem emlékeztem semmire. A ponton egészen különleges pontőr is volt:

Nekünk is ilyen kutyánk volt, csak kékben, ezért megkérdeztem, h. kicsit lehet-e simogatni. Lehetett. Magából a remeteségből nem sokat láttunk, de azért amit tudtam lefotóztam az ekkor már igencsak tűzni kezdő Nap fényében: 

Továbbmenve elértük a tavat, ahonnan már az eddigi szalagok helyett a piros jelzésen mentünk tovább:

Bevágtunk az erődbe, ami nagyon jólesett, mert legalább árnyék volt. mikor egy idő után ki kellett vágni az erdőből, az már nem esett olyan jól, kiváltképp, mikor az út is egyre homokosabbá vált, és Zoli hamarosan panaszkodni is kezdett, h. a homok belemegy a cipőjébe. Hogy ezt hogyan sikerült megvalósítani a rajtban felapplikált kamáslik ellenére, azt ne tőlem kérdezzétek…

Én részvéttel gondoltam a kerékpáros táv résztvevőire, eddig az út hol rossz volt, hol rosszabb (kihordott építési törmelék, vízmosás, homok stb.), nem lehetett egyszerű elboldogulni.

Hamarosan beértünk Vértessomlóra, ami egy nagyon kellemes falu volt, konyhakertekkel, virágokkal, rendben tartott házakkal. A pecsételőpontra kicsit ki kellett menni, a vendéglőben nagyon szép régi bútorokat láttunk: 

Ugyanazon az úton tértünk vissza a jelzésre, és indultunk tovább. Eddig jól jöttünk, a 7,5 km-re másfél órán belül voltunk, annak ellenére, h. megegyeztünk, h. nem fogunk rohanni. Megjegyzem, a későbbiek fényében jó, h. nem andalogtuk el az elejét.

A következő pont előtt Zoli, aki már járt 4 éve az 50-es távon, kifejtette, h. itt jön az a szakasz, a (túra többi részéhez képest) durva emelkedővel, amit egyesek le szoktak vágni, mert az erdészeti úton pont ugyanoda lehet jutni, csak emelkedő nélkül. Akik így tettek, azok alaposan megjárták, mert volt fenn egy kódos ellenőrzőpont… leírtuk a kódot, és alig 2 km múlva a Zsigmond-kőn voltunk. Innen nagyon szép a kilátás (bónuszkérdés: fedezd fel az oda nem illő elemet a képen!):

Részint ezért, részint mert Zoli ki akarta önteni a homokot a cipőjéből, megálltunk 10 percre. Én ekkor fogtam túratársamon egy hatalmas kullancsot, komolyan akkora volt, mint egy lencse… nézd mit fogtam, mondtam a kezébe nyomva, ő meg azzal a lendülettel be is hajította a bozótba, ahelyett, h. kinyírta volna előbb. No tessék, így törjem magam a kullancsok megfogásával.

Itt jegyezném meg, h. NEM TUDOM, h. valóban a szagtalan kullancsriasztó hatása volt-e, de rám egy darab se jött…

Rövid pihenő után egyre fokozódó hőségben indultunk tovább. Elmondtam Zolinak, h. két hét múlva, amikor megyünk majd a Turul 130-on, ugyanilyen meleg lesz, sőt, talán még melegebb is. Bónuszként viszont éjjel kilátás van záporra, zivatarra, sőt, jégesőre is.

Ilyen kellemes témák között ereszkedtünk alá Várgesztesre, majd a falun átvágva fel a várhoz. A vár fala már a legutóbbi ittjártunkkor is le volt omolva, most meg már le is van zárva, a vár aljánál kellett pecsételni, majd ugyanazon a rossz kövesúton lemenni, ismét nem irigyeltem a biciklistákat…

Számomra itt következett el az első nehéz szakasz. Melegem volt, és úgy éreztem, h. jóval fáradtabb vagyok, mint amit a táv és a szint indokolt volna. Egy idő múlva éhes is voltam, de gondoltam, már csak kibírom Vérteskozmáig. Ki is bírtam, benn a faluban a pihenőnél megálltunk inni a kútnál, töltöttünk is vizet, majd felmentünk a templom mögé, ahol a pont volt, müzliszelettel, szódával, szörppel. Azért én ettem egy szendvicset is a sajátomból. Ittunk, megállapítottuk, h. eddig tartottuk az 5-ös átlagunkat, aztán a gyilkos napsütésnek kitett úton megindultunk lefelé, amerről jöttünk. Megbeszéltük, h. az istállógőz már elpárolgott belőlünk, lehet lassítani. De azért nem nagyon lassítottunk…

A kék +, amin haladtunk, ismerős volt legutóbbi vértesi kiruccanásunkról, még azt a sziklát is megmutattam, ahova felmásztunk a fiúkkal, de ezt most természetesen hanyagoltuk. Kőhányás-pusztára érve ismét ittunk a kínált szódából, sőt, én vettem pogácsát is, mert brutál jól néztek ki:

Tudtuk, h. ide még visszatérünk, csak előbb kell tennünk egy kört. Ennek első állomása Gánt volt, ahol ittam egy kólát, és ettünk is, aztán innen már csak mi, 60-asok mentünk tovább, az addig velünk tartó többi táv már levált. Ez olyan rész volt, ahol még nem jártam korábban, és kár lett volna kihagyni. Ámbár Géza-pihenőig a túra egyik legkeményebb emelkedője vezetett, a hely nagyon szép volt, és a kilátás is. Leültünk 5 percre, megállapítottam, h. fogytán a vizem, de megnyugtattak, h. a következő ponton lesz minden.

Odáig még volt 6 km, ennek jelentős része árnyék nélkül, murvás utakon. Közben útba igazítottunk két, az 50-es távon lévő lányt, akik a zöld- rossz ágán indultak el, s folyamatosan távolodtak következő ellenőrzőpontjuktól…

Mindszentpusztára egy csepp víz nélkül érkeztem. A pontőrök közölték, h. épp most fogyott el, de már ment valaki az utánpótlásért. Őszinte kétségbeesésemet látva egyikük saját víztartalékát ajánlotta fel, amitől nem szívesen fosztottam volna meg, majd eszébe jutott, h. ott van a műanyag kanna a vízzel, amit ugyan kézmosáshoz hoztak el, de teljesen tiszta csapvíz. Ebből már örömmel töltöttem meg a teljesen magába horpadt Kövér Testet. Amúgy 4 liter felett ittam a túrán, de sokszor úgy éreztem, h. innék még, ha lenne…

Innen következett a túra talán legszebb szakasza, a kéken vissza Kőhányásig. Hatalmas bükkök között, szinte érintetlen erdőben haladtunk az ösvényeken, csak egyszer nézve be a benőtt, nehezen követhető elágazásokat, de akkor is segített a GPS. Egy helyen csaknem ember magasságú páfrányféleségek között haladtunk: 

Szinte sajnáltam, mikor kiértünk a pontra, pedig eddigre már nagyon fáradt voltam, annak ellenére, h. 54 km-nél jártunk csak. Nem tudom, talán a meleg miatt, de eléggé megviselt az eddigi táv. Zoli sem volt valami hű, de friss, de még mindig jobban bírta, mint én.

A egyszer már meglátogatott ponton ismét ettem pogácsát, kaptunk inni is, aztán a „már csak 8 km” érzésével vágtunk neki a maradék szakasznak.

Én eléggé le voltam már amortizálva, de szerintem alighanem túratársam is, legalábbis megjegyzéseiből („most akkor már végig betonon kell menni?”, „hát remélem, nem így szembe fog sütni a Nap végig, és mindjárt még lejjebb is megy”, „azért innen még rengeteg van hátra”) erre következtettem, de ennek ellenére azért diktálta az iramot rendesen, néha bele kellett kocognom (bocs, valami három lábára sánta tehénhez hasonló mozdulatokkal igyekeznem), h. ne maradjak le túlzottan.

Hamarosan beértünk egy fenyvesbe, aztán ki a műútra, ami már meg is maradt egészen a célig. Megállapítottuk, h. 4 km-n belül vagyunk már. Ugyanakkor a csodálatosan szép esti fények azt is tudatták velünk, h. időnk sincs már sok…

Aztán beértünk Oroszlányba, én már elég szenvedősen, és a lemenő Nappal együtt értünk be a célba, már alig 10 perc volt este 9-ig, amikor a cél hivatalosan bezár. Megállapítottam, h. a menetidőnk 13,5 órára sikeredett, aminél azért reggel még jobbat vártam („8-ig beérünk”, mondtam naivan Zolinak). Nem tudom, miért voltam ilyen zselé, de hát ez van…

Amúgy a túra egyszeri rendezés volt, jövőre csak 50-es táv lesz, már csak ezért is megérte eljönni. No meg azért is, mert az útvonal tényleg szép volt, ritkán járok erre, és egy nagyon kedves, lelkes rendezőcsapatot ismerhettünk meg. Mondtuk is nekik, h. ha majd 100 éve lesz város Oroszlány, és rendeznek 100-as távot, insallah azon is számíthatnak ránk…

Megragadtam az alkalmat, h. kifejtsem Zolinak, h. 2 hét múlva, amikor majd megyünk a Turul 130-on, PONT féltávnál leszünk ilyenkor, de a szintnek még csak kb. 1/3-a lesz meg. Zoli ennek nem örült. Közölte, h. nem tud még egyszer ennyit gyalogolni, ámde ezen állítását semmiféle érvekkel vagy bizonyítékokkal nem támasztotta alá. Akkor és ott úgy éreztem, h. én sem. Nemhogy még egyszer ennyit, de még egy km-t is erősen kétségbe vontam volna. Megviselt a dolog, na.

Ugyanakkor most így utólag elgondolkodva, fontos tények fogalmazódtak meg bennem.

Zoli! Nem kell csüggedni! Hidd el, jó lesz majd, amikor (már nem egészen) 2 hét múlva megyünk a Turul 130-on! Nagyon fog tetszeni mindkettőnknek (na jó, utólag…). Most, h. a túra után 2 nappal már nem fáj semmim (azt hiszem), elmondhatom, h. nagyon várom a lehetőséget, h. Szamóca után veled is végigmenjünk a Turul 130-on. Persze, persze, nem kell emlékeztetni, TUDOM, h. Szamócával leültünk az úton, mert úgy gondoltuk, h. nem tartozik a lehetséges dolgok birodalmába az, h. innen most tovább fogunk menni… és emlékszem, mit írtam a túra után:

„Remek túra volt, ezt ki is fejtettem a rendezőknek, de magamban arra gondoltam, tudjátok, mikor jövök én még egyszer, hát azért ANNYIRA hülye nem vagyok…”

Hát de lehet, h. mégis… vagy mégsem? Kedves olvasók, maradjanak velünk, és a következő heti túrabeszámolónk után megláthatják: vajon összeszedi-e hősünk magát, és elmegy-e a 130-as távra? Vagy belemerül a zselégomba-lét kényelmébe, és inkább a zenélő kúthoz kirándul? És vajon ráveszi-e potenciális túratársát, Zolit is a nagy kalandra? Térjenek vissza 2 hét múlva, és megtudhatják!