Tortúra 2021

 Az ember nem tanul semmiből. Úgy tűnik, ez egy axióma. Tavaly nem rendezték a Tortúrát, meg kijárási korlátozás volt, így ez – szervezett formában – kimaradt 2020-ban, csak álmodoztunk róla, ugye… Idén viszont már nemtommennyivel a nevezési határidő előtt beszéltünk róla, hogy hogyan megyünk, hol alszunk, mikor indulunk stb.

Már ekkor úgy éreztem, hogy valahol, messze, magasan megindult egy apró hólabda, s egyre nagyobb sebességgel és dübörgéssel száguld felénk, s már túl késő, hogy kitérjünk az útjából, főleg, hogy talán nem is igazán akarunk…

Aztán, mikor megnyílt a nevezési felület, neveztünk, mind a négyen azonos időpontra, 6:45, mert a járványügyi elővigyázatosság miatt negyedóránként kellett rajtidőt foglalni. Zoli lefoglalta a szállást, megegyeztünk az indulási időpontban, meg foglalt asztalt, hogy este el tudjunk menni vacsorázni, stb.

Már nemcsak hallottam az egykor apró hólabda távoli dübörgését, hanem azt is éreztem, ahogy közeledik, és már remeg a föld a lábam alatt.

Már péntek reggel elkezdtem összepakolni, hogy mit vigyek a túrára, ami végül így nézett ki: 

Te ezt mind meg fogod enni, vagy kinn alszotok az erdőben, kérdezte a nem közveszélyes elmebetegeknek kijáró kedves elnézéssel M. Sz., aki nem tartott velünk (ezúttal sem) erre a projektre, így a kívülállók hűvös nyugalmával szemlélte még az időjárás-jelentést is, ami -10 fokot és erős szelet jósolt szombat éjszakára. Az első kérdésre a „valószínűleg a felét sem”, a másodikra az „egyáltalán nem lehetetlen” válasszal felelhettem volna, de inkább kellő önkritikával nekiálltam újra átválogatni a tervezett ellátmányt, majd végül hosszas vívódás után két kisebbfajta zabszeletet visszavittem a spejzba. A többinek maradni KELLETT (a felét SEM ettem meg, nyilván).

Pénteken egy órakor találkoztunk a Nyugatinál, Zoli késett 20 percet, ami előrevetítette a péntek délutáni forgalmat a városban… de aztán a városból kiérve már simán haladtunk, Eger felé tartva építő jellegű vitát folytattunk arról, h. a buszpályaudvarnál hagyjuk az autót, s így kevesebb eséllyel késsük le a miskolci buszt, vagy a célnál, és lépjünk ki a buszpályaudvarig, mert akkor nem kell majd a beérkezés után még másfél kilométert gyalogolni Egerben, éjjel. Kemény lobbitevékenységemnek köszönhetően a második verzió győzött, s milyen jó is lett ez majd több mint 24 órával később…

A buszt elértük, bár eléggé szűkösen, így időben érkezve a szállásra lepakoltunk, majd irány az étterem, ami egy elég kicsi hely, volt összesen kb. 4 asztal, a kaja finom, mint 2 éve, de a kis helyiségben olyan kajaszag volt, h. hazaérve, ma MINDEN ruhámat ki kellett mosni, ami ott volt rajtam, még a kabátomat is. No, sebaj, én még megírtam egy cikket vacsora után, aztán időben nyugovóra tértünk, mert másnap hajnalban kelés. Reggel 6-ra megfőztem a kávét, aztán indultunk az 5 perc sétára lévő rajtba, megállapítottam, h. kevésbé van hideg, mint vártam, a rajtban sem voltak sokan, jót tett a szétcsúsztatott rajtidő, illetve az online nevezés, mert nem kellett kitöltögetni semmit, bemondtuk a nevünket, és mehettünk is, a saját magunk által kinyomtatott itinerrel.

A rajtban fotózott valaki, megkérdeztem a nevét, így megerősítést nyert, hogy ő „Obi” Tibor, aki az objektívjét elhagyta 2 éve ezen a túrán, de sikeresen visszajuttattuk hozzá. Örültem, h. személyesen is megismerkedtünk, de rövid örömködés után inkább elindultunk. 

Ekkor még félig sötét volt, de mire az első szakaszt a műúton legyűrtük, és befordultunk jobbra az erdőbe, már kivilágosodott, nem kellett lámpa, simán mentünk az erdőben, a talaj is jó volt, kevés volt a sár, s csak rövid szakaszokon volt lefagyva, jól haladtunk hát. A szervezők előző napi képein sok hó volt, de itt semmi, sejtettük, h. a téli világ majd csak 7-800 méteren fogad minket, így kihasználtuk a jó terepviszonyokat a haladásra. 

Itt még nagyjából egy kupacban haladtunk négyen, néha kiegészülve egy-egy hozzánk csapódó emberrel, akik aztán rövid beszélgetés után vagy megelőztek, vagy lemaradtak. Ahogy közeledtünk az első EP-hez, 12 km-nél, Bükkszentkereszten, egyre több ízelítőt kaptunk a hegy havas, téli arcából, a talaj is rosszabb lett, jeges, csúszós néhol, néhányan estek-keltek, próbáltam úgy kikerülni őket, h nekem ne kelljen… 

Beérve a faluba, mielőtt megindultunk volna lefelé, láttuk a túlsó oldalon, hogy azért van hó, bár akkor még nem az igazi havas tájra láttunk rá: 

A pont idén szintén a járvány miatt nem az óvodában volt, hanem a presszóban, ami végül is jobb volt, mint vártuk, nem volt akkora tömeg. Kaptunk teát, müzliszeletet, volt mosdó, mi kell még. Közben Balázs is utolért minket valahol, én tényleg nem tudom, hol, egyszer csak ott volt, s onnantól már végig többé-kevésbé együtt mentünk öten.

Mentünk tovább, ki a faluból, aztán megindultunk felfelé, bár már Bükkszentkeresztig is sikerült 600 m szintemelkedést leküzdeni, azért volt még jócskán, s ahogy haladtunk felfelé, egyre több lett a hó: 

Én örültem neki, bár ugye előző héten a Vulkánon is volt hó bőven, emlékeztem még rá, h. nem olyan jó menni benne, mint amilyen jó a fényképen nézegetni, de hát tél van, én meg szeretem a havat, örültem hát neki: 

Aztán a fennsíkra felérve már komoly akadályt jelentett a hó, hideg volt, nem olvadt, a porhóban csak forgott a lábunk, nehéz volt kapaszkodót találni az elrugaszkodáshoz, így az egész menet sokkal több erőt kivett belőlünk. 

De az tény, hogy a látvány csodás volt, ilyenre gondol az ember, amikor téli túrára gondol, bár ugye a legtöbbször a meleg szoba belsejéből gondol rá, ami kétségkívül némi hamis nosztalgiával járul hozzá a téli túra valóságához. 

De szép volt, na. Ahogy mentünk a hóban, én megelőztem két sporttársat, mire az egyik odaszólt a másiknak: „Te, mikor Lengyelben voltunk, ott láttunk ilyen öreg apácákat, de azok hogy bírtak menni…” Na, erre nem is tudtam, hogy most megsértődjek vagy megdicsérődjek, de azért csak hátrafordultam: „Na, basszus, akkor most érezzem magam öreg apácának? Még jó, hogy nem az jut eszedbe, hogy mikor Lengyelbe’ vótunk, a tehenek rohangáltak az út közepén…” Ebből persze mindkét részről nevetés lett, még a ponton is ezen témázgattunk, merthogy ott voltunk már nagyon közel.

A bánkúti pontot, pontosabban a Meteor síházat viszonylag jó állapotban és jó idővel értük el, bementünk, teáztunk, ettünk egy szendvicset. A kókuszgolyómat kitettem Zoli elé az asztalra, mert ő ezt elég ízletesnek tartja, ketten is rendezői ellátmánynak gondolták, többek között az apácázó sporttárs is, de mondtam, h. vegyenek csak nyugodtan, nem sajnálom. Mindenkinek ízlett.

Marasztaló volt a meleg, kaja, tea, de menni kellett, kiléptünk a hóba és hidegbe: 

S megindultunk a hóban a következő nevezetes pont, a Tarkő felé.

Én tudom, h. van az a téves koncepció sokak fejében, h. „de hát ha egyszer felmész a Bükk-fennsíkra, ott már nincs is szint”. Hát de van. Nagyon is éreztük a mély hóban minden egyes kis hupli emelkedését, s a csúszós terepviszonyok miatt a lejtését is. De még mindig nagyon szép volt… 

A különböző réteken (Faktor, Zsidó, Keskeny) átvágva aztán megérkeztünk oda, ahol egy jobbkanyar után meg kell indulni felfelé a Tarkőre. Én tartottam tőle, milyen lesz a hóban, de végül is nem volt olyan nehéz, mint vártam, fentről a kilátás meg gyönyörű, főként, hogy teljes világosságban értünk fel, nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára. 

Egy kis mászkálás, evés, fotózgatás után indultunk tovább, lefelé, a hóban sikerült a kék sáv levezető ösvényét benézni, s végül egy alternatív útvonalon, a járatlan hegyoldalban értünk le a zöld sáv jelzésre, de amúgy szerintem ez könnyebb volt, mint a jelzett út, kár, h. a hó olvadásával nyomaink eltűnnek majd, s legközelebb nem fogom tudni, merre is volt ez a jó kis könnyebb útvonal.

Lenn Zoli várt minket, aki nem nézte be a kék sávot, s közölte: az menjen előre a Toldi-kapu hírhedten nehéz meredek lejtőjén, aki szeretne elesni… én megindultam, jöjjön, aminek jönnie kell, de végül is sokkal könnyebb volt, mint vártuk, havas volt, de nem volt lefagyva, viszonylag könnyen lejutottunk, s mentünk tovább, át a kék pluszra, amiről majd jobbra le kell térni Tamás-kútja felé.

A letérésnél igen vicces dolog történt… Zoli nem volt hajlandó elhinni, hogy arra kell menni. Hát én már nyolcadszor teljesítem ezt a túrát, a fejemben van az útvonal, csukott szemmel is tudom, BIZTOS, hogy nem itt szoktunk lemenni, erősködött. Elővettem a GPS-t. Balázsnak volt track-je, ő azt is. Andi az itinert. Dia a telefonján a mapit. Zoli a papír Bükk-térképet. És még mindig nem sikerült meggyőzni. Mutattuk, h. arra megy a kék plusz, a dózerút további része jelzetlen. Jött egy túratárs, aki kikerült minket, megerősítette, h. arra kell menni, és ment tovább. Zoli MÉG MINDIG nem hitte. Jó, mondta valamelyikünk türelmét vesztve, akkor menj tovább a jelzetlen dózerúton, és majd hívj, h. hova jutottál. Zoli erre beadta a derekát, de még mindig jobb meggyőződése ellenére, hát jó, én jövök veletek, de ezen a túrán AKKOR SEM erre szoktunk jönni, mondta. Aztán lejjebb, a kék plusz kellemetlenül meredek vályújában csak megvirradt, h. de mégis. Amúgy ezen az úton még soha nem jutottunk le ilyen könnyen. Hó itt már nem volt, sár is csak kevés, jól haladtunk, meglett a műút, s még világosban értünk Tamás-kútjához. 

Itt szerintem vagy fél órát álltunk. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, elmentünk mosdóba, így mire továbbmentünk, ránk is sötétedett, a pontot ellátó speciális mentősök a tűz körül melegedtek, mi lámpával indultunk neki a Török útig vezető igencsak kellemetlen emelkedőnek. 

A Török út zöld sávjára felérve, majd azon elindulva megállapítottuk, h. ez se volt még ilyen jó soha. Volt egy kis sár, de kikerülhető, s csak pár helyen volt lefagyva. Én ekkor már fáradt voltam, nagyjából már mindenki ment a saját tempójában a csuma sötétben, előttem hárman, aztán én a légüres térben, aztán meg az utóvéd. A Völgyfő-háznál bevártuk egymást, a ház ablakai világosak, alighanem vadászok szálltak meg benne, néhányan kinn álltak a ház előtt, pakolásztak a terepjáróba, csak annyit hallottam a szavaikból, hogy „ezek meg itt a lámpával…”

Indultunk tovább, én pont a levendulás-zöldteás zabszeletemet kerestem, így kicsivel a többiek után, megint kialakult az előbbi elhelyezkedés, csak én nem emlékeztem, h. ezen a piros sávon ennyi emelkedő van, meg ennyit kell kitett helyen, a hegyoldalban menni, hogy jobboldalt nincsenek fák, így folyamatosan az a meggyőződésem volt, hogy rossz helyen vagyok, ezért kb. 2 percenként elővettem a GPS-t, ami, hát, nem gyorsította fel jelentősen a haladásomat… A hó többször elkezdett esni, szállingózott, elállt, újrakezdte, de itt sem volt már az a hólepel, ami a fennsíkot fedte.

A Vasbánya-nyeregben megint mindenki bevárt mindenkit, majd megkezdtük a kapaszkodást a Kövesdy-kilátóig. Ez viszont jól ment, tényleg úgy emlékeztem, h. ez hosszabb is meg meredekebb is, de nem volt vészes. Innen meg már a turistaház az EP-vel sem volt messze. Ide ismét nem mehettünk be, mert lásd járványügyi satöbbi, kint ültünk le a ház előtt, de ennek két előnye is volt: 1. kevesebb ideig maradtunk, 2. megcsodálhattuk a ház körül ólálkodó rókát. 

Van benne anyag, mondta valaki, s valóban, a jószág nemcsak jó bundás volt, hanem láthatólag nem sovány, kikerekedett a kirándulóktól itt maradt meg neki dobált mindenféle ennivalón, bár nem hinném, hogy egy vadállatnak ez túlzottan egészséges lenne…

Nekem már eléggé ki volt a gyomrom, de még volt hátra 10 km, kellett még az energia, megettem egy bő felet az utolsó szendvicsemből, meg egy valami szeletet, ittunk teát, aztán mentünk is tovább. Sok van innen még a Nagy-Egedig, de idén előre emlékeztettem magam, nem ért meglepetésként, a ház után a borzalmas, guruló kövekkel bőven ellátott ösvény viszont igen, bukdácsoltunk rajta, igyekeztünk elkerülni a bokatörést.

Mielőtt megkezdtük volna a leereszkedést, tartottunk egy rövid technikai szünetet, aztán a megint csak kellemetlenül köves lejtőn megindultunk lefelé, előttünk most már valóban Eger fényei látszottak, míg korábban végig a Török úton csak találgattunk, h. vajon Egert látjuk, vagy egy másik, közelebbi település fényeit. 

A cikcakkos lejtőhöz elérve, Zoli előrement, aztán, lévén én a legbénább a meredeken leereszkedésben, következtem én, így kellemesen visszafogva az egész további csapatot, de legalább igyekeztem magam hasznossá tenni azzal, h. olyanokat mondtam, h. óvatosan, mert gödör, meg vigyázz, leszakadás.

Végül csak leértünk, szerintem megint csak ez volt a legkönnyebb ereszkedés Tortúráim történetében, nem volt se víz, se sár, se jég, se hó. Lenn a szőlők között a hírhedten sáros út, ahol sokszor csak a kerítésbe kapaszkodva lehet lejutni, most 1-2 pocsolyától meg kicsit sárosabb szakasztól eltekintve tökéletes volt. Könnyen leértünk az aszfaltig, de sajna innen még volt vagy 2-3 km a célig, ami a város túlsó felén van…

Ez már ilyenkor nagyon idegőrlő, megint szétszakadoztunk, a vigasztanul hosszú aszfaltúton kissé mogorván törtetve a cél felé. 

Beértünk a központba, ahol volt minden, óriáskerék, karácsonyi vásár meg fények, elértük a korábbi célt is a minaretnél. 

Sajnos azonban az új célig még csak félúton voltunk… de azért meglett az is, messziről láttuk a sportcsarnok fényeit, beestünk, átvettük a díjazást, örültünk. 

Ittunk teát, ettünk, átöltöztünk, egy órát elücsörögtünk a célban. Aztán csak összeszedtük magunkat, s megindultunk az autó felé. Most beigazolódott elméletem, h. MENNYIRE jó, h. nem kell még most másfél kilométert menni a kocsiig. Ezt mindenki zajosan helyeselte.

Elindultunk hazafelé, én kb. 5 perc múlva aludtam, néha felébredtem, egyik ilyen alkalommal megettem a körtémet, aztán megint aludtam, aztán a Hősök terén voltunk. Onnan azért már igyekeztem nem aludni.

Éjjel 2 után értem haza, zuhanyoztam, aztán mentem aludni. Elfáradtam, na.

És akkor a kérdés, hogy nehezebb volt-e a Vulkán, mint a Tortúra. Szerintem nem tudom. Elfáradtam a Tortúrán is, meg a Vulkánon is, de máshogy. A Vulkánon többször is éreztem úgy, h. vége, kész vagyok, lőjetek le, temessetek el, és feledjetek el csendben. Viszont másnap bementem edzeni… Szóval hamarabb kipihentem magam. A Tortúrán valahogy nem olyan durván, hanem mélyebben fáradtam el. Mondjuk ebben biztosan része volt az éjszakázásnak is, amit nem bírok. Sztem hamarosan lefekszem aludni insallah. De előbb még megeszek valamit… bármit, ami szembe jön velem a konyhában, mert tegnap óta valami brutál éhes meg álmos vagyok egyfolytában…

VULKÁN 2021

 

Már nem is tudom, hányadszor voltam ezen a túrán. Szerintem hivatalosan 6. alkalommal. Tavaly a lezárások miatt nem rendezték, de mi megcsináltuk privátban, nagy hóban, úgy, hogy egész nap nem ment -10 fok fölé a hőmérséklet. Nekem nagyon rosszul ment, szerintem még nem volt olyan túrán, ahol ennyire azt éreztem volna, hogy nem tudok végigmenni. Hogy a hideg, vagy más miatt, nem tudom, de tényleg alig értem végig, a szintidő megvolt, de éppen hogy.

Idén hivatalosan is rendezték a túrát, ez egy olyan kultikus túra, ahol mindig ott vagyunk, de én mindig félek, és sosem tudom azt mondani, hogy á, úgyis menni fog. Ettől függetlenül mentünk, nyilván.

Zoli előző nap üzent, hogy 6:10-kor találkozunk a Nyugatiban, kicsit későnnek tűnt nekem, de nem szóltam semmit, legalább tovább lehet aludni, s (valamivel) kipihentebben állhatunk rajthoz.

Út közben, ahogy haladunk a rajt/célt jelentő Királyrét felé, egyre téliesebbre fordult a világ, először csak a fák lettek vastagon zúzmarásak, de mire felértünk, már a földet is hó borította.

A rajthoz állásnál szembekerültünk a szokott dilemmával: előnevezésnél sokkal többet kell sorbaállni, mint előnevezés nélkül… a bejárati ajtóig kígyózott a sor, közben legalább elmehettünk mosdóba, amiből nemenként egy volt, de még így is tartott a sorbaállás, mikor kijöttünk… aztán végül megkaptuk a lapokat, és rövid pakolászás után kiléptünk a kellemesen meleg épületből a télbe… nem akarom csigázni itt a kedélyeket, előre megmondom, hogy VÉGIG hó volt, kivéve egy-egy pár tucat méteres szakaszt, ahol a napsütötte hegyoldalban leolvadt az ösvényről. Szerintem hivatalos rendezésen még nem voltam ennyi hóba, ami rá is nyomta bélyegét a teljesítés nehézségi fokára.

A Taxi-nyiladékon, ahol pár hete még gombászni mentem, most vakítóan fehér volt minden, de szép, de szép, adtam hangot tetszésemnek, aztán már inkább csak lélegeztem.

 

Rögtön az első kanyarnál a mezőny jelentős része elment egyenesen a fordulás helyett, általában én azt tapasztaltam, hogy a szokottnál sokkal több tapasztalatlan és nem kellőképpen felkészült aspiráns jelent meg a túrára, ami aztán persze teljesítményükben is megmutatkozott. Szerintem egy kicsit több készüléssel, edzéssel, a hegyek, a táv, a szint és az időjárás iránti kicsit mélyebb alázattal valószínűleg jobb teljesítmény és nagyobb teljesítési arány érhető el, mint nemzetieskedő dalocskákkal…

Az első pontnál pecsételtünk, és innentől egyre csúszósabb részeken haladtunk tovább a Nagy-hideg hegy felé, kellemetlenül meredek emelkedőn, aztán a sífelvonó alatt meg még kellemetlenebben. Elég mély porhó volt, nemigen talált a lábunk kapaszkodót, csúszkáltunk a hóban, de azért csak mentünk tovább, a turistaházba most is a terasz felől kellett bemenni, bent adtak teát, meg ettünk is valamit, mert továbbra is hideg és további szintek vártak ránk kint.

Tudni kell, hogy számomra az évtizede ismert útvonalak is tartogatnak újdonságokat. Pl. képes vagyok elfelejteni, hogy a Csóványosig még ott van az Égés-tető is, ezért mindig nagy felháborodással fogadom az oda felvezető brutális meredeket. Idén azonban már legalább 4. alkalommal jártam erre, így előre készültem az Égéstető-jelenségre, ezért nem lepődtem meg. Ettől függetlenül az emelkedő nem lett jobb. Ráadásul ezen a szakaszon valami hihetetlen durva téli világ uralkodott:

 

A Csóványos előtti közvetlen emelkedő nem volt annyira rossz, mint vártam, nem volt nagyon kijárva, és nem csúszott olyan vészesen, inkább itt is a mélyebb hó volt jellemző, amiben nehéz volt támaszt találni, de azért nem volt lehetetlen haladni benne.

A Csóványoson szokás szerint nagyon hideg volt, alaposan leizzadva értünk fel, az időt nem néztem, mikor, de a kilátóba felmennie szembe sem jutott… szerintem idén rekordszámban voltam fenn a kilátóban, s úgy éreztem, nem ez a megfelelő pillanat a további fellátogatásra. Mihelyt megálltunk, lent is fázni kezdtem, így inkább gyorsan megettem valamit, amit a hátizsák derékzsebében találtam (remélem, valami szeletféle volt… szerencsére a trágyagombás workshopon másik hátizsákkal voltam), aztán elbúcsúztunk a Börzsöny legmagasabb pontjától, s indultunk tovább a zöld sávon. 

Egy ideig viszonylag kényelmesen lehetett haladni, ugyan mély hó volt, de legalább nem voltak vészesen meredek emelkedők, lejtő, az volt, de könnyebben járható, mint vártuk.

Aztán jött a feketeleves. A zöld sáv azon szakasza, ami ráfordul a dózerútra, a túra ritka (bár viszonylagos) „pihentető” szakaszai közé tartozik. Na, most ez nem így történt. Egyszer csak olyan szinten volt kijelezve a zöld sáv letérése balra, a Miklós-tető felé, hogy még én is észrevettem… azt is, hogy milyen meredeken kell felfelé indulni.

A zöld sávot ezen a szakaszon rendszeresen elterelik. Állítólag különféle vadmadár-fajok fészkelési szokásai miatt. Vagyis, valahova odafészkel x faj, akkor onnan elterelik a turistautat, hogy az arra járók „ne zavarják” a madarak fészkelését. Én ebben nem értem a logikát, hiszen az adott x faj AKKOR fészkelt oda, AMIKOR a túrázók arra jártak, szóval ANNYIRA valszeg nem zavarták őket… illetve nem hiszem, hogy az a pár ember, aki errefelé jár, jobban zavarná a jószágokat, mint a környéken zajló fakitermelések…

Mindegy, ez a terelés most több mint 100 m szintet adott az amúgy is igen szintes túrához, és nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy a nemrégiben elterelt útvonal gyakorlatilag annyi volt, hogy a meredeken kifelé lejtő hegyoldalban felfestették a fákra a zöld sávot. Felfelé és lefelé is igen meredeken kellett megmászni a hegyet, ráadásul nem volt még út kijárva, a behavazott hegyoldalban kellett egyensúlyozni. És még ott volt az, hogy ez a pihentető szakasz helyett jött be a képbe…

Megjegyezném, ha már így megszívtuk, legalább egy ellenőrzőpontot be kellett volna tenni a tetőre, mert a mezőny jelentős része elment a dózerúton, „véletlenül” nem véve észre a kb. 100x kijelzett fordulót és az itiner felhívását, hogy a zöld sáv útvonala változott… illetve jó páran saját bevallásuk szerint tudatosan választották a régi zöldet, ismervén az újat, és tudván, hogy az sokkal nehezebb…

Végül is az elátkozott új zöld után becsatlakoztunk a túra régi útvonalába, és a kellemetlenül meredek, köves szakaszon leértünk a Vilatihoz, ahol be lehetett menni kicsit a melegbe, volt tea, és ettem szendvicset is. Itt négyfős csapatunk újra egyesült, és röviden átbeszéltük eddigi tapasztalatainkat, különös tekintettel a zöld sáv új nyomvonaláról alkotott véleményünket.

Illetve megállapítottuk, hogy ezt a pontot, mely nem egészen 17 km-nél van, 5 óra alatt tudtuk elérni, „Azt hiszem, a szintidőt itt el is engedhetjük”, mondta társaságunk egy tagja, amire én tök ideges lettem, egyrészt, mert az eddigi szakasz a legnehezebb a túrában, ANNYIRA nem rossz eredmény ez idáig (M. Sz. kifejtette: ez majdnem a fele a második Nagy-hideg-hegyi pontig lévő távnak, de a másodikban kevesebb a szint, és ha Nagy-hideg-hegy 10 óra alatt megvan, a maradék 2 óra elegendő leérni Királyrétre), másrészt, mert nekem hiába mondanak ilyeneket, nem azért megyek egy adott (teljesítmény)túrán egy adott tempóval, mert úgy hozza kedvem, hanem mert gyorsabban nemigen TUDOK, lassabban meg általában nem AKAROK.

Kiléptünk az épületből, neki a Salgó-várig vezető, fel-le hullámzó útnak.

 

Itt beértünk egy csomó embert, akik már nagyon el voltak készülve (többen ki is szálltak), láthatólag először jártak a túrán, s minden kisebb emelkedő tetején azt hitték, h. már a Salgó-várban vannak. Márpedig nem véletlenül hívják ezt a szakaszt „piros hullámvasútnak” – a két jelentősebb hegyen (Jancsi-hegy és Holló-kő) kívül van még rajta bőven lépcsőfok. Amikor a harmadik ilyen kisebb lépcsőfok tetején kérdezte meg ugyanaz az illető, h. de ugye ez már a Salgó-vár, tényleg kezdett árnyék ereszkedni a tekintetem elé.

Amúgy eléggé megviselt ez a rész, valósággal örültem, amikor a dózerúton átkelve végre meg lehetett indulni, neki Salgóvárnak (most már tényleg).

Közben továbbfejlesztettem M. Sz. elméletét, aki szerint a Vulkán valójában egy 35 km-es túra, mert utána már csak lefelé kell menni, ami ugye nem számít…

Felfelé Salgóvárba ereje utolsó megfeszítésével kapaszkodott egy terepruhás sporttárs, s mikor megelőztem, közölte, h. ő ezt már nem bírja, görcsöl a combja, nem tud továbbmenni.

- Ugyan, már nincsen sok, ez volt az utolsó nagy emelkedő! – mondtam bíztatóan

- Az hogy lehet, még ott van Nagy-hideg hegy…

- Á, az nem számít, ott már egyszer voltunk...

Nem mondanám, h. boldog támogatót találtam elméletemre…

Salgóvárból nem akartunk balról kerülve a meredély kicsúszkált szélén menni, így jobbról, a térdig érő hóban kerültünk, ez sem volt jó, de egy fokkal jobb.

Leérve jelentősebb nehézségek nélkül jutottunk le Magyar-völgybe. Persze, ott volt megint a kifelé lejtő hegyoldal, de az új zöld után ez már egy könnyed margitszigeti sétának tűnt. Illetve lejjebb volt egy (ezen a túrán igen ritka) szakasz, ahol a hó leolvadt, sár volt, és eléggé csúszott, de nem volt vészes.

A pontra leérve ittunk teát, ettünk is valamit, innen Nagy-hideg-hegy két óra, mondta Zoli, mikor nekiindultunk, és ez reálisnak is tűnt. Bár nincs 8 km, de a kezdeti dózerút után nehéz, havas terep, durva emelkedő, majd a Nagy-hideg-hegy másodszori meghódítása várt ránk.

A dózerúton jó tempóban haladtunk, és a bányapusztai „banános emelkedő” is jobban meglett, mint vártam, bár éreztem, h. fáradok, de nem tartottam reménytelennek a helyzetet.

Az innen a hegy lábáig vezető szakasz megint trükkös, az utolsó kemény emelkedő fényében hajlamos vagyok elfelejteni azt, hogy addig is van szint, most azonban már időben emlékeztettem magam: három lépcső a Nagy-Hideg-hegyig! És így is lett. A harmadikon már elég nehezen kapaszkodtam fel, mire beértem a pontra, Zoliék már sorban álltak az italért, amit arra az esetre ígért, ha másodszor is elérjük Nagy-Hideg-hegyet. Nem kívántam kávét, kólát kértem, ami nagyon jól esett. Közben Zoli barátkozott egy idősebb házaspárral, akik régebben maguk is teljesítők voltak, most csak a gyerekek miatt jöttek, hogy a ponton megetessék őket. Zolinak sikerült annyira a szívükbe férkőznie, hogy ott traktálták a birsalmasajttól kezdve a kekszig mindennel. Én megettem megint egy fél szendvicset, több nem ment le, ittam teát, aztán megint ki a hidegbe, hóba.

Ekkor már tudtam, hogy ha a rendkívüli körülményeket sikerül elkerülni, akkor meglesz a túra, volt még kb. 2 óránk, s 7,5 km lefelé.

Nekiindultunk az először durva lejtőnek a piros sávon, a mély hóban nem volt olyan nehéz, kimentünk a kitaposatlan részre, aztán a lejtő szelídült, és jobb tempóban tudtunk haladni. Ugyan figyelni kellett, mert ezen a szakaszon azért többen járnak, ki volt csúszkálva, és az út síkos felszínéből kiemelkedett a jeges bakhát, de nem volt megoldhatatlan feladat.

Mentem, ami belefér, már túl akartam lenni az egészen, s így végül 11:33-as idővel sikerült a célba beesnem, ami még csak nem is a legrosszabb időm eddig, na mondjuk a legjobb se, nyilván 😊

Pecsételés, oklevél, kitűző, majd leültem, megérkeztek a többiek is, akik kértek kaját, megették a babgulyást, én a maradék szendvicsemet, aztán felcihelődtünk, s indultunk haza.

Az a kellemes meglepetés várt minket, h a kocsi ajtaja befagyott, nem tudtunk beszállni, végül Zoli nagy nehezen az első ajtót kinyitotta, elindította az autót, s ott ácsorogtunk, míg a fűtés megtette hatását, s kinyílt a hátsó ajtó is. Innen már sima utunk volt hazáig.

Alaposan elfáradva értem haza, embert próbáló feladat volt ez a túra ebben az időben. A zöld sáv új vonalát inkább nem minősíteném, „nyáron biztos szebb lesz”, mondta egy túratárs találóan. Akik elcsalták ezt a szakaszt, nem is tudják, mit hagytak ki… A hó, a havas táj nagyon szép volt, bár hatalmas lelkesedésem kb. az Égés-tető aljában elfogyott, de azért végig tetszett, csak nem mindig adtam ennek egyformán hangot…

Álmodozás egy Tortúráról

 Ezek a vírusos korlátozások jól betettek a szervezett teljesítménytúrázásnak. Tavasszal leállás, emiatt a bizonytalanság miatt egy csomó dolgot nem szerveztek meg akkor sem, mikor már lehetett volna, aztán ősszel megint leállás. Mióta teljesítménytúrázom, nem volt még ilyen kevés szervezett túrám.

Na persze attól privátban mentünk sokat, gyalog és kerékpárral is, létező túrák útvonalán, vagy saját kitalált útvonalon. De azért sajnáltuk azokat, amik elmaradtak.

Mint a Tortúrát is. Zoli számára valahogy ez egy ikonikus túra, pedig nehéz megszervezni, komplikált a logisztikája, és a felét sötétben kell menni. De megértem a rajongást, én is szeretem ezt a szép, de nehéz téli túrát, voltam is már 3x. - tavaly zuhogó esőben, előtte végig eső hóban. Idén pedig a túra elmaradt. Nem hivatalosan, egyénileg persze bele lehetett vágni, csak a kijárási tilalom miatt nem egyszerű. A rajt Miskolctapolca, a cél Eger, valahogy oda kell jutni, és haza is kell jutni, meg a kettő között gyalogolni 65 km-t, és mindennek bele kell férnie a reggel 5 és este 8 közötti intervallumba.

Nem lehet megcsinálni, beszélgettünk róla Zolival. Futóknak igen, akik mondjuk max. 10-11 óra alatt letudják, és lehetőleg 2 kocsival vannak, hogy ne kelljen még visszabuszozni az autóért.

Ha mi csinálnánk, mondtam én, úgy kellene, hogy Egerben letenni a kocsit, busszal Miskolctapolca, és 4 körül indulni, délután. Mert akkor az utolsó (és amúgy első, vagyis egytelen) települést, Bükkszentkeresztet elhagynánk még este 7 előtt, a fennsíkon, az erdőben meg senki nem ellenőrizné éjjel a korlátozás betartását… s mire reggel Egerbe érünk, már biztos elmúlik reggel 5.

Hú, ez nagyon beteg, mondta Zoli boldogan, és szerinted ki jönne még egy ilyen perverz Tortúrára? Ezt hosszasan mérlegeltük, számos ismerőst, akiknek azért ennél több esze van, rögtön kizártunk, de végül abban megegyeztünk, hogy D. és A. valószínűleg igen.

Így, Zoli karácsonyi (borzalmas) paleós szaloncukrát eszegtve, egyre jobban beleéltük magunkat a „perverz Tortúra” (Zoli nevezte így, nem én!!! Én csak az „éjszakai privát Tortúra potenciális projekt portfólió” kifejezést használtam) megbeszélésébe:

-          És szerinted mikorra kellene tenni?

-          Nem a „hivatalos” időpontra, mert nem mondanak igazán hideget akkor. Ha már lúd, legyen kövér – menjünk éjjel és hidegben! És biztos lesznek, akik privátban nekivágnak, de nem sokkal érdekesebb a perverz Tortúra, ha nem találkozunk egy lélekkel sem?

-          Igazad van. A 26-át jobb lenne otthon tölteni, de mi a helyzet a 27-ről 28-ra virradó éjszakával? Akkorra hideget, potenciális havat is mondanak.

-          Az jó lenne! Valószínűleg hideg lesz, de NEM FOG ESNI SEMMI.

-          És hogy mennénk?

-          12:45-kor indulnánk Pestről, Egerben hagynánk az autót, és busszal át Miskolcra, onnan helyi járat Tapolcára.

-          Aztán hajrá?

-          Aztán hajrá…

-          Te, Zoli, és mi lenne, ha én szerdán megbetegednék, és végighánynám a napot?

-          Hát én azt mondanám, hogy menj el csináltatni egy koronatesztet, aztán ha pozitív, ne gyere, ha negatív akkor meg döntsd el, mit akarsz, de azt tudnod kell, hogy ha útközben rosszul leszel, és mentést kell kérnünk, akkor alsó hangon a csapat begyűjt egy félmilliós bírságot a kijárási korlátozás megszegéséért…

-          Hú, igazad van, Zoli, de én MENNYIT tipródnék ezen… magamat ismerve végül 11:58-kor küldenék neked egy egyszavas SMS-t, hogyaszongya „megyek”… és akkor még ki kellene mennem a Sparba szendvicsnekvalóért… de azért végül nem késném le a fuvart szerintem.

-          Igen, és már útközben kezdene szállingózni a hó, és mire megérkezünk nagy nehezen a fent említett procedúra után Tapolcára, 5-kor szállnánk le a buszról, és kezdenénk készülődni az indulásra…

-          Hát magunkat ismerve, ja. És szerinted mennyi idő alatt érnénk Bükkszentkeresztre?

-          Két és fél óra alatt meglenne, nyomnánk, ami a csövön kifér. Lenne benne két kellemetlen emelkedő, meg összesen vagy 600 m szint, ami nem kevés 12 km-ben. Szóval igyekezni kéne, de azért meglenne. Szerintem Bükkszentkereszt tök kihalt lenne fél 8-kor, senki nem lenne az utcán, legfeljebb egy öreg nénivel találkoznánk, aki nagy döbbenten bámulna, h. mit csinálnak ezek a szegény elmeháborodottak, éjnek évadján mennek kifele a hegyre… de mi udvariasan köszönnénk azért.

-          Igen, és még utána is felfele kellene menni, és akkor már komolyabban havazna, pedig te biztos megint még a kocsiban elmondanád, h. márpedig te alaposan megnézted a GFS előrejelzési modellek lefutását, a trombitákat és a spagettiket is, és EGYÉRTELMŰEN nem fog esni SEMMI. Itt még gyorsan, míg van net, megnéznéd a radarképet, s megállapítanánk, h. de, masszív havazás várható, három, kettő, egy… MOST!!!

-          Haha, nagyon vicces vagy… aztán meg egész úton te édelegnél, hogy jaaaaaaaaaaaj, esik hó, de jó, esik a hó, de szép, esik a hó… ezt hallgatnánk egész úton.

-          És szerinted sokan lennének az erdőben?

-          Áááá, nem találkoznánk a kutyával se egész úton, a szentkereszti mamika után, ja meg Várkútnál két vadász, akik a sötétben lapítanának puskástul, és idegesen kérdeznák tőlünk, hogy jönnek-e még mások is. De akkor már reggel 6 fele járna az idő. Csak az állatnyomokat nézegetnénk az úton: nyúl, róka, FARKAS – vagy egy nagyon nagy kóbor kutya. De magukat az állatokat sajnos nem látnánk, csak a bolond hernyókat, amik tucatjával másznának a HAVON…

-          Igen, és te lefotóznál egyet, én meg próbálnám meghatároztatni a lepkész ismerőseimmel. Te Zoli, és nagyon hideg lenne szerinted?

-          Annyira szerintem nem, mint gondoltuk volna. Mínusz 10 fokot várnánk, de a leghidegebb is csak mínusz 5 körül lenne. De azért hideg lenne, főleg, hogy nekem átázna a zsenília kesztyűm, amit egyébként a 7-es buszon való kapaszkodásra terveztek, de én azért abban megyek éjszakai extrém túrákra, nyilván…

-          És nem lenne nehéz, h. nem lenne a túrán ellátás, és mindent nekünk kellene cipelni?

-          Hát, az azért nehezítené. Főleg, hogy mindenki SOKKAL több kaját hozna, mint amennyit megeszik, így egész úton egymást kínálgatnánk a zserbóval, brownie-val meg paleó szaloncukorral…

-          Nnna, Zoli, a te paleós szaloncukrodat aztán nem kellene féltened… mert miután hárman elosztanánk egy szemet, és megkóstolnánk, közölnénk veled, hogy az éhhalál küszöbén is előbb rágnánk le a saját végtagjainkat, minthogy ezt még egyszer a szájnyílásunk közelébe vigyük…

-          Jóvanna, ez egy nagyon drága paleós szaloncukor, ha nektek nem kell, majd megeszem én. Ti csak senyvedjetek tovább a zserbó és a gouda sajt táplálkozásélettani béklyóiban!

-          Én szívesen, Zoli… és a folyadék, az elég lenne?

-          Hát én nem vinnék mást, csak forró vizet termoszban. Te BIZTOS hoznál kávét, de megint elfelejtenéd, hogy én nem iszom meg tejszínnel, ezért kettőt is beletennél, így kizárva engem a kávézás elméleti lehetőségéből is… D. cipelné a szokásos nagy üveg ásványvizet, meg kólát, A. meg még Bükkszentkereszten megállna utántölteni az utcai kútból, ami nagy döbbenetünkre még működne. Én felajánlanám, hogy nyomom, amíg lemosdik, te meg mondanád, hogy a sapkáját is vizezze be, hogy hűtse kicsit a fejét.

-          Igen, mi már csak ilyen vicces gyerekek vagyunk… de szerintem azért Tamás kútjánál megállnánk utántölteni. Szerintem olyan hajnali 3 magasságában érnénk oda, és egy negyedórát elidőznénk, még ha nincs is a szokásos forró teás, melegedős pont: ennénk, meg töltenénk vizet.

-          De Halima, te hogy bírnád ezt az amúgy sem egyszerű túrát, miután annyi tipródás után nagy nehezen, az utolsó pillanatban rászántad magad, és eljöttél?

-          Meglepően jól… nem lenne semmi bajom, a Zsidó-rétnél, éjjel fél 1 magasságában lenne egy elég brutál holtpontom az álmosság miatt, de meginnék olyan két decit a tejszínnel privatizált kávémból, és utána még csak álmos se lennék. Csak a Nagy-Egedről lefele vezető út fogna meg, meg utána a szőlők között a brutális, járhatatlan sár… de csak túllennénk azon is. De Zoli, ugye emlékszel, h. ezen a Tortúrán nekünk már nem kellene felmennünk az utolsó dombon, a szőlők között?

-          Igen, mert a Kaptárköveken benéztük az útvonalat: az emelkedő előtt balra le kellett volna menni a célba, de mi, fejünkben a Tortúra útvonalával, felmentünk az emelkedőn, mert te csak ott nézted meg a GPS-t, és kiabálva rohantál utánam, h. rossz fele megyek… és akkor megegyeztünk, h. idén a Tortúrán nekünk ott már nem kell felmenni, letudtuk most. Azért persze tudtuk, h. HA lesz Tortúra, máshogy nemigen jutunk a célba, és csak fel kellene menni, pedig a túra végén az már nem esik annyira jól…

-          Zoli, és szerinted sokat elkavarnánk éjjel? Mégis csak egy 3-4-5 cm friss hólepel borítana mindent, szűz hó, a mieink lennének az első nyomok benne…

-          Igen, párszor meg kellene állni, elővennéd a GPS-t, én meg az itinert, és el is indulnánk többen több különböző irányba, hogy merre van jel. Látnánk, hogy elég durva fakivágások voltak, és sokszor a kidöntött fák, szétdobált ágak között botorkálva kellene keresni a helyes irányt. A Török Út hagyományosan pocsék jelzéseit idén először egyszer sem néznénk be, és nem térnénk le a jelzésről, de elég sokat mondanánk, hogy nézz már rá a GPS-re, mire te ideges lennél, h. könnyű azt mondani, éjjel, sötétben, inkább a lábad elé néznél…

-          És szerinted rossz lenne a Török Út?

-          Hát, az sosem jó… de meglepve látnánk, hogy mintha eldózerolták volna, simább, mint volt, de aztán elkezdték újra feljárni, és mi meg ott szerencsétlenkednénk a félig fagyott, képlékeny sárban meg hatalmas pocsolyák között. Szóval egy-két keresetlen szó csak elhangzana.

-          Te, Zoli, mint meteorológiai felelős, szerinted végig esne a hó, ha mennénk?

-          Á, nem. Amikor Tamás kútja előtt a kék pluszra átváltunk, ott a hó is átváltana havas esőre, legnagyobb örömünkre. Aztán onnantól hol elállna, hol szemerkélne, míg Várkúttól folyamatos eső és brutál köd lenne szerintem.

-          Hú, én biztos szenvednék a Nagy-Egedről lefele! De ez lenne a második alkalom életemben, hogy világosban jövök le a Nagy-Egedről – az első életem első teljesítménytúráján, az Eger Csillaga 20-on volt, de másik útvonalon. Most esőben, a vizes köveken, sárban sem lenne akkora élmény, de szerintem azért végül könnyebben leérnék, mint vártam.

-          Igen, aztán onnan a brutális sár után leérnénk az aszfaltra, és valahogy csak betalálnánk a buszpályaudvar mellett hagyott autóig – ami ugyan nem a hagyományos cél, de addig már nem mennénk el, bocs.

-          Igen, és mit szólnál, ha kiderülne, hogy mire visszaérünk a kocsihoz, és mennénk haza aludni, kiderülne, hogy a jobb hátsó kerék defektes, és nullára leeresztett? És mi észre sem vennénk, csak egy kedves, segítőkész fickó bekopogna az ablakodon, hogy szerinte így ne nagyon induljunk el?

-          Hát, mivel ez lízinges kocsi, elkezdeném hívogatni az ügyfélszolgálatot, akik nagy nehezen kerítenének egy partner szerelőt, aki alig több mint egy óra múlva megérkezne a trélerrel… addig mi benn ülnénk a kocsiban, és a maradék szendvicseket ennénk, mert kinn NYILVÁN esne az eső, mi meg éhesek lennénk a túra után… de aztán a kocsi fel a trélerre, mi meg taxival mennénk a szervizbe, ahol alig fél óra alatt megcsinálnák az autót szerintem, és még azt is megengednék, hogy addig az irodába bemenjünk, ahol égne a tűz a kályhában, szóval az azért király lenne.

-          Igen, Zoli, és így végül is el tudnánk indulni Pest felé akkor, amikor eredetileg azt terveztük, h. otthon megfürödve bebújunk a két paplan alá…

-          Pontosan.

-          Hú, Zoli, MENNYIRE jó lenne egy ilyen Tortúra… lehet, hogy ha lesz hivatalos szervezés egyszer, valamikor, mi akkor is így fogjuk csinálni, nem?

-          Jó, erre még térjünk vissza jövőre… az sem lehetetlen, hogy maguk a szervezők teszik át inkább éjszakára, mert belegondolnak, hogy milyen jó is az…

Szóval, így ábrándozgattunk mi egy éjszakai, privát Tortúráról egy olyan időszakban, amikor az ember már alig várja, hogy újra lehessen hivatalosan is túrát szervezni. Reméljük, jövőre ismét ott lehetünk a hivatalos verzión – négyünknek van összesen kb. 20 teljesítésünk, de még nem unjuk 😊 

Ország Közepe 100

Táv: 103,3 km

Szint: 213 m

Valamiért kinéztem ezt a túrát. Ne kérdezzétek, miért. Nem annyira sok alföldi túrára járok, bár a hatalmas szintek sem az én világom, de azért valamennyi csak legyen. Mondjuk a 100 km / 3000-3500 m, az ideális számomra. Viszont nagyon, nagyon készültem az áprilisi Kesapiz túrára, annyira, h. még Zolit is meggyőztem, h. velem tartson. Viszont a túra elmaradt a járványügyi korlátozások miatt… talán ezért pörögtem rá erre a túrára, mintegy pótlásként.

Miután a döntés megszületett, h. én márpedig erre a túrára megyek, megkezdtem az áldozatos aknamunkát, h. ne egyedül kelljen mennem… sajna, mint azt amúgy vártam is, M. Sz. boldog, egészséges kacagással fogadta már az ötletet is, h. ő ezen a túrán részt vegyen. Elég hamar beláttam, h. ezt fel kell adnom, nem tartozik a lehetséges dolgok birodalmába. Így hát inkább a Zoli-vonalra koncentráltam, aki elsőként ezt adta tudtomra tervem kapcsán: „Hát, te elmebeteg vagy.”

Miután ezt így tisztáztuk, rászántam az időt és fáradságot, h. minden egyes kommunikációnkba belefoglaljam a „majd mikor megyünk az Ország Közepe 100-on”, „Ilyen lesz/nem lesz az Ország Közepe 100-on”, „de jó lesz majd az Ország Közepe 100-on” kifejezéseket.

Végül Zoli beadta a derekát, de azt kell mondjam, h. inkább olyan módon, mint Örkény István „Az ember melegségre vágyik” című egypercesének főszereplője (olvassátok el, de itt egy részlet):

„Kreibich bácsi, akinek hasából másfél méter vékonybelet vágott ki Gróh, még három hétig feküdt a kórházban. Ezalatt megtörte vagy jobban mondva: megőrölte az orvos ellenállását. De nem érvekkel győzte le. Amikor Gróh doktor megrendelte a kályhát, még mindig meg volt győződve róla, hogy számára haszontalan holmira pocsékolta a pénzét. Kreibich bácsi nem az érveivel, hanem a szenvedély erejével győzött. Mert Kreibich bácsinak a termokoksz volt a szenvedélye.”

Szóval, megegyeztünk, h. megyünk, ami remek volt, mert különben az újhartyáni buszmegállóból még 2 km-t kellett volna gyalogolnom a rajt-célig, ami valami ipari külterületen volt. És éjjel is egyedül kellett volna mennem, amihez nem volt sok kedvem. Így azonban megegyeztünk, h. 5:20-kor találkozunk a Nyugatinál.

Szombaton arra ébredtem, h. a telefonom cseng, és 5:10-et mutat. Zoli hívott, h. 10 percet késik… micsoda szerencse, különben még most is aludnék szerintem. Próbáltam olyan hangot megütni a telefonban, mint aki már ÓRÁK ÓTA ébren van, ám elnéző türelemmel viseli, h. túratársa késik 10 percet. Majd rakétasebességgel kivágódtam az ágyból, h. max. 15 perc alatt elkészüljek és elinduljak. Szerencsére a szendvicseket meg izót meg minden mást már péntek este megcsináltam, csak be kellett dobálni a táskába. A kávé is be volt készítve, egy gombnyomás, és már főtt is lefele, közben rohantam öltözni. Sajna a kapkodásnak a kávém áldozatul esett, ott maradt szegény lefőzve a konyhapulton… ennek hatását egész nap éreztem.

Úgy döntöttem, h. bölcsen hallgatok arról, h. az utolsó pillanatban kaptam össze magam, s James Bondot is megszégyenítő higgadt mosollyal szálltam be Zoli autójába. A rajt nem volt messze, egy óra sem kellett odaérni, útközben arról beszélgettünk, h. micsoda elmebetegek vagyunk, de főként én, aki az egészet kitaláltam. Valamint, h. ez kemény menet lesz. Egyik tényt illetően sem tévedtünk, amúgy.

Mentem már azért pár 100-ast, meg hosszabbat is, de most a meleg, a folyamatos, monoton síkon menés és a fenyegető mély homok réme is kísértett. Tudtam, h. kemény menet lesz, no.

A rajt/cél koordinátái egy napelemparkra mutattak, bár láttuk a szervezők sátrait, azért elmentünk oda, ahova a navigáció vitt, majd a napelempark rövid, ám tanulságos megtekintése után megfordultunk, és pár tucat méter visszagurulás után leparkoltunk. Kiszálltunk, felszerelkeztünk, neveztünk, megkaptuk az A3 méretű, hatalmas kartonpapír itinert, legközelebb óriásplakáton lesz az itiner, érdeklődött Zoli kedvesen, majd rajtidőt kaptunk, és ¾ 7 magasságában sikerült elindulnunk.

Mivel én ezek a környéken írtam a szakdolgozatomat, mondtam előre Zolinak, h. elég sokat kell majd erdőben menni, és valóban, az elején rögtön be is vágtunk az erdőbe, árnyas fák alatt haladtunk egyelőre kifejezetten kellemes időben, ami amúgy később változott…

Szerencsére péntek este letöltöttem a túra trackjét, mert anélkül igencsak meg lettünk volna lőve… az útleírás olyan informatív megjegyzéseket tartalmazott, mint „hosszan a zöld sáv mentén túrázunk”, „pár km megtétele után”, „északkelet felé túrázunk a jelek mentén hosszan” és „jó pár km múlva”. A térképvázlat nagyon jó minőségű lett volna, ám az 1:75.000 méretarány meglehetősen áttekintő jellegűvé tette… Illetve a jelzésellátottság enyhén szólva limitált volt, pl. a "jelek mentén hosszan" követendő piros + útvonalon egy, azaz egy db piros plusz jelzést sikerült találni. Mindegy, a track jó volt, leginkább arra hagyatkoztunk hát.

Az útvonal elején kutyás futók előztek meg minket (ilyen nevezési kategória is volt), bull típusú kutyák feküdtek bele a hámokba és az útba eső pocsolyákba is, a jószágok már az első 1-2 km után úgy lihegtek meg fújtattak, mintha egy gőzmozdony jött volna mögöttünk, pedig meleg sem volt (EKKOR MÉG), hogy fognak ezek bírni egy hosszabb távot, gondoltam, de aztán az egyik gazdát megkérdeztem, s kiderült, h. 8 km-re neveztek, megnyugodtam, h. a kutyák mégsem fognak tömegesen gutaütést kapni.

Az útvonalon volt 3 frissítőpont, ami emberes volt, a többi pont az kódos volt, ilyen kódokat kellett leírni, amiből az elsőt hamarosan el is értük:

Az első frissítőpont Ócsán volt, 36,64 km-nél. Én beszéltem ócsai kollégámmal, Lajossal, hogy esetleg majd összefutunk a festői Ócsán. Amúgy Ócsa előtt tényleg érdekes helyeken mentünk át, mondhatni, a túra fénypontja volt ez, az ócsai láperdő nem véletlenül védett terület, nagyon értékes élőhely: 

Nyilván 100 km-en nem volt időnk sokat nézelődni, de a Selyem-rét tanösvényen azért kipróbáltam egy havasi cincért, azt kell mondjam, nem egyszerű ez a hintázás, az első pillanatban majdnem hanyattestem az igencsak csúszós játékról: 

Amúgy Ócsa előtt történt, hogy kisebb pánikrohamot kaptam… Zoli nézegette a térképet, hány kmnél lesz az ócsai pont, kérdezte, 36 körül, mondtam én. Az lehetetlen, mondta ő, itt van Ócsa előttünk, és az itiner szerint is 24 kmnél van…

Belém hasított a pánik, h. áttévedtünk valahogy a 60-as táv útvonalára… valahogy az eddigi kb. 20 km-ből is éreztem, h. igen nehezen tudnám magunkat rávenni egy plusz 4-5 km-vel járó útvonal-korrekcióra…

Megálltunk, s a térkép rövid tanulmányozása kiderítette, h. Zoli a 60-as táv útvonalát nézi… amúgy most gondolok bele, h. ez valami tudatalatti vágy lehetett. Kiderült, h. hamarosan elérjük a két táv elágazását, s a festői Ócsától mintegy 2 kilométerre mi az ellenkező irányba fordulunk, s majd egy 14 km-es plusz kört megtéve érünk be oda. Hát, ez nem töltött el minket túl nagy lelkesedéssel, de hajrá.

Átkeltünk az 5-ös úton, majd a Duna-Tisza csatornán, s ettől kezdve „jó sokáig” a csatorna mellett „túráztunk”, hát, leginkább homokban, és tűző napon, vagyis itt már tombolt a valódi alföldi túra fíling: 

A csatorna után rögtön találkoztunk egy párral, akik éppen akkor döntöttek a feladás mellett, s a buszközlekedés lehetőségeiről érdeklődtek, javasoltuk, h. menjenek vissza a főútig, ott biztos jár valami busz. Remélem, sikerül nekik… mi mentünk tovább a nem túl izgalmas terepen, bár a csatorna az szép volt, kiváltképp az ingerszegény környezethez viszonyítva: 

Viszont legnagyobb örömömre az előttem menő Zolira rászállt valami, majd vissza is pattant róla, én gyorsan felkaptam a porból, és egy díszbogárnak (Buprestidae) bizonyult, ebből a családból a nagy termetű fajokat nagyon szeretem, olyan hihetetlen furcsa formájú bogarak, teljesen lenyűgöznek. Szerencsére ez hagyta lefotózni magát, majd kirepült a kezemből, mert bármilyen meglepő is a szerencsétlen vonalaikat nézve, remekül repülnek:

Egy hatalmas kurfli megtételével keltünk át újra a csatornán, mert el kellett menni egyik parton a hídig, majd a túloldalon visszajönni ugyanannyit, s így menni tovább.

Mentünk, mentünk, vagy poros földutakon, vagy országúton (de ezt az egész túráról elmondhatnám), beértünk Ócsára, elértük a pontot, én még leülés előtt nyújtottam vagy 5 percet, ami sokat segített amúgy, nemcsak a túra közben, hanem utána és másnap is sokkal jobb volt.

Lajos felhívott, h. mikor érünk oda, ugyanis pont akkor hajtott arra kocsival… így tudtunk találkozni, megkínált meggyes rétessel, kicsit beszélgettünk pihenő közben, aztán ő ment, mi meg a közkútnál töltöttünk vizet, s szintén mentünk.

Áthaladtunk Ócsa pincesor – ófalui részén, megnéztük az érdekes régi pincéket, bár sok időt nem töltöttünk velük, amúgy a táj tényleg nagyon szép volt:

Innen a következő pontig volt 30 km, már igazán nagyon meleg volt, tűzött a nap. Vízvételi lehetőség, az viszont nem volt… Még Zolinak is elfogyott a vize, aki pedig sokkal kevesebbet iszik, mint én. Megjegyzem, elég merész dolog a legnagyobb nyári melegben egy 100-as túrán ilyen hosszú távon nem adni vizet…

Illetve volt egy sokkal nagyobb gond is. A következő pont Ócsa után majdnem pont 20 km-re, a piros sávon LETT VOLNA. Mentünk, mentünk, szomjasan, azon gondolkodtunk, honnan szerzünk vizet. Aztán az erdei úton egyszer csak szembe jött egy kocsi, és a vezető kiszólt: Zsuzsa, megismersz? Hogyne ismeretem volna meg Gábor kollégámat, akivel együtt csináltuk a szakellenőrit… kiszállt, köszöntünk, na, ezt is jól bevállaltátok, mondta az ártalmatlan elmebetegeknek kijáró kedves, türelmes hangon, és meg elpanaszoltam, h. elfogyott a vizünk. Rögtön meg is kínált minket az övével, ami az otthoni fúrt kútból származott, s egy műanyag palackban állt a kocsiban reggel óta, ehhez mérten vasas, sárgás és igen meleg volt, de nagyon-nagyon jól esett, ez úton is köszönöm, életmentő volt.

A piros + és piros sáv elágazásánál elértük a pontot! 55 km-nél vagyunk, gondoltuk AKKOR MÉG. Kis zavart okozott, h. a térképen NEM ott volt a pont, hanem jóval előrébb. A track viszont itt jelezte, s a GPS eddig 54,8 km-t mért, így elhittük hát, h. már csak 10 km a 65-ös pont, ahol lesz víz, meg megállunk kajálni egyet. Gyanús volt ugyan, h a térkép a pontot tök máshova teszi, de hát aki hinni akar, az hinni fog. Jól haladunk, mondtuk bizakodva. Így fél órás pihenéssel is 8-kor tovább tudunk menni a 65-ös pontról.

Mentünk tovább, és sajna egyre egyértelműbbé vált, h. a pont az valami titkos pont vagy ki tudja, mi lehetett, mert a térképet és a tracket nézve is kitűnt, h. a valódi 55-ös pont még előttünk van… mire elértük, ismét nem volt vizünk, és még 10 km-t kellett menni, hogy legyen.

Rövid tanácskozás után visszamentünk egy tanyáig, amit nemrég hagytunk el, s ahol a kertben egy népes család bográcsozott. Megkérdeztük, tudnak-e adni egy kis vizet, s ők nagyon kedvesen adtak is egy másfél literes üveggel, még hideg sörrel is kínáltak, ezt nem kértük, de a másfeles víz az ott rögtön elfogyott. Több is elfogyott volna amúgy, mert tényleg nagyon meleg volt, de mentünk tovább.

Zoli ekkor már vízhólyagokra panaszkodott, megálltunk egy idő után szerelvényt igazítani, meg leragasztotta a talpát, de nem lett sokkal jobb.

Ahogy az itiner pontosan megfogalmazta „jó pár kilométer múlva” elértünk egy újabb nagyon érdekes részhez, a csévharaszti borókáshoz, ahol már jártam Lajos kalauzolásával, de most is nagyon szép volt: 

Közben lassan alkonyatba hajlott a nap, a borókás a legszebb arcát mutatta, mondjuk mi meg nem, fáradtak voltunk, melegünk volt és szomjasak voltunk:

Nagyon örültem, mikor felismertem a csévharaszti erdészházat, ahol már jártunk túrán TKM-mel, a pihenőn áthaladva, a túloldalon találtuk a pontot, volt gulyásleves, amit én nem kértem, de Zoli igen, én a vizeskannára vetettem magam, amiből már igencsak gyéren csordogált a víz, ki lehetne ezt cserélni, kérdeztem a pontőrt, aki közölte, hogy ja, a víz, hát az elfogyott…

Hát nekem erre meg az önmérsékletem fogyott el, de olyan mértékben, h. egy szót sem szóltam inkább, és odébbmentem pár tucat méterre nyújtani, mielőtt olyat mondok, amit megbánok. Szerencsére a 6 decis üvegemet sikerült még a kifogyás előtt feltöltenem, de voltak még egy csomóan, akiknek nem, ők a ponton kínált 2 decis szívószálas szőlőléből próbáltak felpakolni, egyet én is megittam, de nagyon édes volt, hagytam inkább. Hamarosan indultunk is, minek maradjunk, egy órával később volt, mint annál a csaló pontnál gondoltuk, hogy el tudunk innen indulni, víz sem volt, szúnyog viszont rengeteg.

Zoli ekkor kezdte pedzegetni, h. nagyon fáj a lába, pedig megint lábápolt itt a ponton, de a vízhólyagok nagyon kínozták. Nekem is volt legalább 2, amik eléggé fájtak, de nem volt olyan vészes, mint az övé, nekem amúgy sem szokott lenni.

A gond a mély homok volt, hiába öntöttük ki időnként a cipőből, illetve a kamásli sem segített, mert a cipő anyagán keresztül szivárgott be, s ha már benn volt, kegyetlenül dörzsölte a lábunkat. Mintha smirglin jártunk volna.

Lassan ránksötétedett, elővettük a lámpákat. Elértük a következő ellenőrzőpontot, a pótharaszti templomromot, pár tucat métert be kellett menni a romig, hogy a pontot megkeressük. Itt is jártunk TKM-mel, ismerős terep volt hát, bár eddig csak világosban. Már 5-6 túrázó kereste itt a pontot, nem találták, ahogy mi sem. Lefotóztuk a romot, aztán mentünk. Utólag kiderült, h. nem a szokásos A4 fehér papírt kellett volna keresni, hanem valami oszlopon térdmagasságban lévő QR-kódot, a csuma sötétben, amúgy (!!!). Mondjuk, ha ez az itinerben is szerepelt volna, valószínűleg kevesebb időt pazarol el itt a túrázók nagy része. Sebaj, végül a fotót is elfogadták, sőt, az enyémet meg se nézték a célban.

Mentünk tovább, beértünk Újlengyelbe, Zoli itt már biztosra mondta, hogy ő feladja, a ponton kiszáll, nagyon fáj a lába. De biztosított, h. megvár a célban, ne kelljen buszoznom hazáig. HA végigmegyek…

Nekem hatalmas kísértés volt ez, h. ő nem jön tovább. Zoli sokkal keményebb nálam, ha ő feladja, nyilván nem akkora gáz, ha én is… illetve, ne kelljen már szegénynek ÓRÁKAT várnia rám a célban… ilyenek jártak a fejemben, miközben Zoli pár tucat méterrel előttem ment, és meg a magam lassabb tempójában utána. Nagyon gondolkodtam, de annyira rákészültem, h. én végigmegyek, h. a dilemma igen mély volt. Illetve mondtam az edzőmnek, Eszternek is a projektet, az edzéseken is szem előtt tartottuk, meg nagyon kedvesen nap közben többször érdeklődött, h. hogy megy a projekt. Most elképzeltem, ahogy hétfőn közlöm vele, h. 81 km-nél kiszálltam… ő meg azt mondja, „hát, legalább megpróbáltad, ez is nagyon szép táv”, de közben látom rajta, h. azt gondolja, miért is nem hímzőkörbe járok inkább 😂😁:D

Illetve, a 80 km tényleg szép táv, HA arra nevez az ember. De ha 100-ra, akkor nem annyira. Szóval végül is eltökéltem, h. én márpedig tovább fogok menni, lesz, ami lesz.

A sötétben a jelzéseket követni nehéz, főleg, ha az embernek gőze sincs, h. kb. mégis hol merre, mikor vág be a viszonylag széles földútról az erdőbe. Az itiner ezt a szakaszt úgy foglalta össze, h. „kb. 8 km megtétele után érkezünk Pusztavacs mellé”. Ráadásul a leágazásnál egy kőris pont rádőlt az ösvényre, így a fejlámpák igencsak korlátozott fényében a leágazást meglátni lehetetlen volt. Az a 3-4 túrázó, akiknek a fejlámpáit előttünk a távolban láttuk, szintén nem látták meg, mentek tovább. Én sem láttam meg, csak én pár 100 méterenként azért elővettem a GPS-t és rápillantottam. Így hamarosan kiabálhattam Zoli után, h. jöjjön vissza… mintegy 150 méterrel mentünk túl az elágazáson, amit így a rádőlt fával a sötétben még a GPS-szel is alig-alig találtam meg. De legalább meglett, megkerültük a kidőlt kőrist, és a jó irányba mentünk tovább.

Az Ország Közepe emlékműnél (ahol szintén jártam már TKM-mel) megtaláltuk a pontot. Ezúttal volt víz, bőven, és volt energiaital, amit én nem szeretek, de mivel sehol nem tudtunk kávét inni útközben, egyet megittam. Enni már nem bírtam, a gyomrom ilyenkor felmondja a szolgálatot, pedig lett volna még szükség energiára. 

Zoli közölte a szervezőkkel, h. itt kiszáll, nem tud továbbjönni, én közöltem vele, h. én viszont igen, és ne várjon meg a célban, nyugodtan menjen haza, majd megyek busszal, de ezt ő természetesen nem fogadta el, megígérte, h. megvár.

Beértek minket a többiek is, aztán én elindultam, egy párral együtt, akikkel eztán összecsapódtunk, és többé-kevésbé együtt mentünk a célig, ők voltak Rita és Rita barátja, akinek elfelejtettem megkérdezni a nevét. Rita szintén biológiai érdeklődésű, viszont már nagyon álmos volt, így békésen tűrte, h. gombákról beszéljek neki, pedig akik ismernek, azok tudják, h. ez milyen megrázó élmény szokott lenni.

Hamarosan átkeltünk egy országúton, s bevágtunk egy erdei útra. Amit rendszertelen időközönként egyik szélétől a másikig terjedő, hatalmas pocsolyák borítottak. Ilyenkor mindig fel kellett mászni az út oldalában, az erdőbe, ahol a derékig érő, éjjeli harmattól vizes susnyában mehettünk random távolságokat, küzdve a bokrokkal, csalánnal, majd visszamászhattunk az útra. Remek volt, mit mondjak.

Igazán jó akkor lett, amikor jobbra kellett fordulni, hogy egy ösvényen átvágva 600 m múlva egy másik úton ugyanezt a bő 2,5 km-t visszamenjük az országútig, majd azon menjünk be Pusztavacsra. Ennek sok értelmét nem láttam azon túl, h. a táv meglegyen…

A valódi meglepetés az volt, amikor a track a jobbra fordulás után az igencsak susnyás ösvényen nekivitt minket egy kerítésnek, azon is PONTOSAN egy lakattal bezárt vaskapunak… megrángattam a kaput, megnéztük a tracket, a térképet, s láttuk, h. bizony közel-távol nem jelez más utat… megrekedtünk. Menjünk vissza ott, ahol jöttünk, és az országúton menjünk be a faluba, mondta Rita barátja. Én ettől teljesen kiborultam, tudod, mennyi innen az országút? Több mint 2,5 km, mondtam idegesen. Úgyis annyit kellene menni, csak a másik úton, vissza az országútra, mondta ő, s igaza is volt. Nem volt más választásunk, de AKKOR IS utálok visszamenni, bárhol is, nagyon demoralizáló. Főleg, hogy ez a kurfli TELJESEN felesleges volt, és ismét végre kellett hajtani a pocsolyák kerülgetését, fel-le mászva az erdőben…

Amúgy ideteszem a térképet, a szürke vonallal jelöltem, ahol menni kellett volna, s kékkel, ahol mi mentünk. Láthatjátok hát, h. egy méterrel sem mentünk kevesebbet.

Viszont voltak, akik alighanem előbb rájöttek e kurfli feleslegességére, mert visszafele menve találkoztunk többekkel, akik szintén elindultak a pontról, de nem mindenkivel… akikkel nem találkoztunk, azok nem sokkal utánunk indultak el, de fél órával előttünk értek be. Teleport.

Hosszasan mentünk át Pusztavacs-Rákóczitelep aszfaltos útján. 2 vízhólyagom egymás után kidurrant, amit hangos sziszegéssel vettem tudomásul. De közben legalább lassan kivilágosodott, az egész éjjel világító hatalmas telihold lement:

S helyette elkezdett felkelni a nap:

Már mindhárman nagyon el voltunk készülve, időnként be-bealudtunk menet közben, kicsit botladozva meg tántorogva, de csak mentünk tovább. Elértük az utolsó pontot már világosban, én lefotóztam, ők felírták, mentünk tovább, lassan kisütött a nap, de fáztunk, már a kimerültségtől meg a kialvatlanságtól, felvettünk mindenféle esőkabátot meg széldzsekit, mentünk tovább. Elméletben 6 km lett volna, de a túra papíron is 3 km-vel hosszabb, én meg majdnem 107 km-t mértem végül, így hát innen még vagy 9 km volt, vagy ki tudja, mennyi, mert maga a track is valós rajt-céltól kicsit odébb kezdődött.

De aztán lassan elértünk oda, ahol reggel már jártunk, majd megláttuk a parkoló autókat, illetve Zolit, aki a kocsi mellett, átöltözve, s nálam jóval frissebb állapotban várt minket.

Leültem a rajtasztalhoz, h az útközben lefotózott kódokat beírjam az itinerbe, kínáltak virslivel, amit megint csak nem kértem, aztán mondtam Zolinak, h. csússzunk, mert még elég ideges voltam a vaskapuba vezető kurfli meg a végén a plusz kilométerek miatt.

Azért még tisztáztam Zolival egy olyan kérdést, ami elég régen s elég sokáig kínzott az éjszaka során: vajon most, h. ő nem ment végig, érezzem kötelességemnek, h. jövőre újra eljöjjek vele teljesíteni a túrát? Mert miután ő az én hosszas rábeszélésemre jött el, teljesen jogos kérés lenne tőle, melyet nem tagadhatnék meg… de szerencsére élénken ellenállt még az ötletnek is, minként én magam is.

A hazáig vezető nem egészen 1 órás utat végigbeszélgettük, de én beszéd közben is majdnem elaludtam… végül Zoli a ház előtt tett ki, szerencsére a lift is működött…

Itthon ismét kiöntöttem cipőmből a homokot:

Az 50-es naptej ellenére elég komoly leégést is szenvedtem:

Zuhanyoztam, majd mentem aludni, aludtam 11-ig, felkeltem, ettem, dolgoztam egy órát. 2-kor ismét lefeküdtem, aludtam 5-ig, felkeltem, dolgoztam egy órát, ettem, és mentem aludni. Ily tevékenyen, gyümölcsözően telt a vasárnapom.

Ami a túrát illeti, hát, valóban kemény menet volt. Úgy érzem, jövőre nem leszek jelen, sokat kell halványodni az emlékeknek, ha egyáltalán. Remélem, közben a szervezésen is sikerül javítani, kiváltképp a térképen szereplő, ám tracken nem szereplő pont (vagy akkor legalább tessék kiírni, h. titkos pont, x kilométer), a vízellátás és a vaskapuba vezető track kérdését, illetve ha már csak a táv miatt tök céltalanul kell menni egy majdnem 6 km kurflit, legalább egy ellenőrző kód legyen a végén, h. muszáj legyen megtenni, ha már muszáj.

Ettől függetlenül én örülök, h. elmentem a túrára, s annak még inkább, h. végig is csináltam, jó erőpróba volt, tanulságokat tudok levonni belőle, s, ahogy Zoli mondaná, „ezzel is keményebbek lettünk”. Köszönjük a szervezést.