2020. július 6., hétfő

Ország Közepe 100



Táv: 103,3 km
Szint: 213 m

Valamiért kinéztem ezt a túrát. Ne kérdezzétek, miért. Nem annyira sok alföldi túrára járok, bár a hatalmas szintek sem az én világom, de azért valamennyi csak legyen. Mondjuk a 100 km / 3000-3500 m, az ideális számomra. Viszont nagyon, nagyon készültem az áprilisi Kesapiz túrára, annyira, h. még Zolit is meggyőztem, h. velem tartson. Viszont a túra elmaradt a járványügyi korlátozások miatt… talán ezért pörögtem rá erre a túrára, mintegy pótlásként.
Miután a döntés megszületett, h. én márpedig erre a túrára megyek, megkezdtem az áldozatos aknamunkát, h. ne egyedül kelljen mennem… sajna, mint azt amúgy vártam is, M. Sz. boldog, egészséges kacagással fogadta már az ötletet is, h. ő ezen a túrán részt vegyen. Elég hamar beláttam, h. ezt fel kell adnom, nem tartozik a lehetséges dolgok birodalmába. Így hát inkább a Zoli-vonalra koncentráltam, aki elsőként ezt adta tudtomra tervem kapcsán: „Hát, te elmebeteg vagy.”
Miután ezt így tisztáztuk, rászántam az időt és fáradságot, h. minden egyes kommunikációnkba belefoglaljam a „majd mikor megyünk az Ország Közepe 100-on”, „Ilyen lesz/nem lesz az Ország Közepe 100-on”, „de jó lesz majd az Ország Közepe 100-on” kifejezéseket.
Végül Zoli beadta a derekát, de azt kell mondjam, h. inkább olyan módon, mint Örkény István „Az ember melegségre vágyik” című egypercesének főszereplője (olvassátok el, de itt egy részlet):
„Kreibich bácsi, akinek hasából másfél méter vékonybelet vágott ki Gróh, még három hétig feküdt a kórházban. Ezalatt megtörte vagy jobban mondva: megőrölte az orvos ellenállását. De nem érvekkel győzte le. Amikor Gróh doktor megrendelte a kályhát, még mindig meg volt győződve róla, hogy számára haszontalan holmira pocsékolta a pénzét. Kreibich bácsi nem az érveivel, hanem a szenvedély erejével győzött. Mert Kreibich bácsinak a termokoksz volt a szenvedélye.
Szóval, megegyeztünk, h. megyünk, ami remek volt, mert különben az újhartyáni buszmegállóból még 2 km-t kellett volna gyalogolnom a rajt-célig, ami valami ipari külterületen volt. És éjjel is egyedül kellett volna mennem, amihez nem volt sok kedvem. Így azonban megegyeztünk, h. 5:20-kor találkozunk a Nyugatinál.
Szombaton arra ébredtem, h. a telefonom cseng, és 5:10-et mutat. Zoli hívott, h. 10 percet késik… micsoda szerencse, különben még most is aludnék szerintem. Próbáltam olyan hangot megütni a telefonban, mint aki már ÓRÁK ÓTA ébren van, ám elnéző türelemmel viseli, h. túratársa késik 10 percet. Majd rakétasebességgel kivágódtam az ágyból, h. max. 15 perc alatt elkészüljek és elinduljak. Szerencsére a szendvicseket meg izót meg minden mást már péntek este megcsináltam, csak be kellett dobálni a táskába. A kávé is be volt készítve, egy gombnyomás, és már főtt is lefele, közben rohantam öltözni. Sajna a kapkodásnak a kávém áldozatul esett, ott maradt szegény lefőzve a konyhapulton… ennek hatását egész nap éreztem.
Úgy döntöttem, h. bölcsen hallgatok arról, h. az utolsó pillanatban kaptam össze magam, s James Bondot is megszégyenítő higgadt mosollyal szálltam be Zoli autójába. A rajt nem volt messze, egy óra sem kellett odaérni, útközben arról beszélgettünk, h. micsoda elmebetegek vagyunk, de főként én, aki az egészet kitaláltam. Valamint, h. ez kemény menet lesz. Egyik tényt illetően sem tévedtünk, amúgy.
Mentem már azért pár 100-ast, meg hosszabbat is, de most a meleg, a folyamatos, monoton síkon menés és a fenyegető mély homok réme is kísértett. Tudtam, h. kemény menet lesz, no.
A rajt/cél koordinátái egy napelemparkra mutattak, bár láttuk a szervezők sátrait, azért elmentünk oda, ahova a navigáció vitt, majd a napelempark rövid, ám tanulságos megtekintése után megfordultunk, és pár tucat méter visszagurulás után leparkoltunk. Kiszálltunk, felszerelkeztünk, neveztünk, megkaptuk az A3 méretű, hatalmas kartonpapír itinert, legközelebb óriásplakáton lesz az itiner, érdeklődött Zoli kedvesen, majd rajtidőt kaptunk, és ¾ 7 magasságában sikerült elindulnunk.



Mivel én ezek a környéken írtam a szakdolgozatomat, mondtam előre Zolinak, h. elég sokat kell majd erdőben menni, és valóban, az elején rögtön be is vágtunk az erdőbe, árnyas fák alatt haladtunk egyelőre kifejezetten kellemes időben, ami amúgy később változott…



Szerencsére péntek este letöltöttem a túra trackjét, mert anélkül igencsak meg lettünk volna lőve… az útleírás olyan informatív megjegyzéseket tartalmazott, mint „hosszan a zöld sáv mentén túrázunk”, „pár km megtétele után”, „északkelet felé túrázunk a jelek mentén hosszan” és „jó pár km múlva”. A térképvázlat nagyon jó minőségű lett volna, ám az 1:75.000 méretarány meglehetősen áttekintő jellegűvé tette… Illetve a jelzésellátottság enyhén szólva limitált volt, pl. a "jelek mentén hosszan" követendő piros + útvonalon egy, azaz egy db piros plusz jelzést sikerült találni. Mindegy, a track jó volt, leginkább arra hagyatkoztunk hát.
Az útvonal elején kutyás futók előztek meg minket (ilyen nevezési kategória is volt), bull típusú kutyák feküdtek bele a hámokba és az útba eső pocsolyákba is, a jószágok már az első 1-2 km után úgy lihegtek meg fújtattak, mintha egy gőzmozdony jött volna mögöttünk, pedig meleg sem volt (EKKOR MÉG), hogy fognak ezek bírni egy hosszabb távot, gondoltam, de aztán az egyik gazdát megkérdeztem, s kiderült, h. 8 km-re neveztek, megnyugodtam, h. a kutyák mégsem fognak tömegesen gutaütést kapni.
Az útvonalon volt 3 frissítőpont, ami emberes volt, a többi pont az kódos volt, ilyen kódokat kellett leírni, amiből az elsőt hamarosan el is értük:



Az első frissítőpont Ócsán volt, 36,64 km-nél. Én beszéltem ócsai kollégámmal, Lajossal, hogy esetleg majd összefutunk a festői Ócsán. Amúgy Ócsa előtt tényleg érdekes helyeken mentünk át, mondhatni, a túra fénypontja volt ez, az ócsai láperdő nem véletlenül védett terület, nagyon értékes élőhely: 


Nyilván 100 km-en nem volt időnk sokat nézelődni, de a Selyem-rét tanösvényen azért kipróbáltam egy havasi cincért, azt kell mondjam, nem egyszerű ez a hintázás, az első pillanatban majdnem hanyattestem az igencsak csúszós játékról: 


Amúgy Ócsa előtt történt, hogy kisebb pánikrohamot kaptam… Zoli nézegette a térképet, hány kmnél lesz az ócsai pont, kérdezte, 36 körül, mondtam én. Az lehetetlen, mondta ő, itt van Ócsa előttünk, és az itiner szerint is 24 kmnél van…

Belém hasított a pánik, h. áttévedtünk valahogy a 60-as táv útvonalára… valahogy az eddigi kb. 20 km-ből is éreztem, h. igen nehezen tudnám magunkat rávenni egy plusz 4-5 km-vel járó útvonal-korrekcióra…
Megálltunk, s a térkép rövid tanulmányozása kiderítette, h. Zoli a 60-as táv útvonalát nézi… amúgy most gondolok bele, h. ez valami tudatalatti vágy lehetett. Kiderült, h. hamarosan elérjük a két táv elágazását, s a festői Ócsától mintegy 2 kilométerre mi az ellenkező irányba fordulunk, s majd egy 14 km-es plusz kört megtéve érünk be oda. Hát, ez nem töltött el minket túl nagy lelkesedéssel, de hajrá.
Átkeltünk az 5-ös úton, majd a Duna-Tisza csatornán, s ettől kezdve „jó sokáig” a csatorna mellett „túráztunk”, hát, leginkább homokban, és tűző napon, vagyis itt már tombolt a valódi alföldi túra fíling: 


A csatorna után rögtön találkoztunk egy párral, akik éppen akkor döntöttek a feladás mellett, s a buszközlekedés lehetőségeiről érdeklődtek, javasoltuk, h. menjenek vissza a főútig, ott biztos jár valami busz. Remélem, sikerül nekik… mi mentünk tovább a nem túl izgalmas terepen, bár a csatorna az szép volt, kiváltképp az ingerszegény környezethez viszonyítva: 


Viszont legnagyobb örömömre az előttem menő Zolira rászállt valami, majd vissza is pattant róla, én gyorsan felkaptam a porból, és egy díszbogárnak (Buprestidae) bizonyult, ebből a családból a nagy termetű fajokat nagyon szeretem, olyan hihetetlen furcsa formájú bogarak, teljesen lenyűgöznek. Szerencsére ez hagyta lefotózni magát, majd kirepült a kezemből, mert bármilyen meglepő is a szerencsétlen vonalaikat nézve, remekül repülnek:



Egy hatalmas kurfli megtételével keltünk át újra a csatornán, mert el kellett menni egyik parton a hídig, majd a túloldalon visszajönni ugyanannyit, s így menni tovább.
Mentünk, mentünk, vagy poros földutakon, vagy országúton (de ezt az egész túráról elmondhatnám), beértünk Ócsára, elértük a pontot, én még leülés előtt nyújtottam vagy 5 percet, ami sokat segített amúgy, nemcsak a túra közben, hanem utána és másnap is sokkal jobb volt.
Lajos felhívott, h. mikor érünk oda, ugyanis pont akkor hajtott arra kocsival… így tudtunk találkozni, megkínált meggyes rétessel, kicsit beszélgettünk pihenő közben, aztán ő ment, mi meg a közkútnál töltöttünk vizet, s szintén mentünk.
Áthaladtunk Ócsa pincesor – ófalui részén, megnéztük az érdekes régi pincéket, bár sok időt nem töltöttünk velük, amúgy a táj tényleg nagyon szép volt:



Innen a következő pontig volt 30 km, már igazán nagyon meleg volt, tűzött a nap. Vízvételi lehetőség, az viszont nem volt… Még Zolinak is elfogyott a vize, aki pedig sokkal kevesebbet iszik, mint én. Megjegyzem, elég merész dolog a legnagyobb nyári melegben egy 100-as túrán ilyen hosszú távon nem adni vizet…
Illetve volt egy sokkal nagyobb gond is. A következő pont Ócsa után majdnem pont 20 km-re, a piros sávon LETT VOLNA. Mentünk, mentünk, szomjasan, azon gondolkodtunk, honnan szerzünk vizet. Aztán az erdei úton egyszer csak szembe jött egy kocsi, és a vezető kiszólt: Zsuzsa, megismersz? Hogyne ismeretem volna meg Gábor kollégámat, akivel együtt csináltuk a szakellenőrit… kiszállt, köszöntünk, na, ezt is jól bevállaltátok, mondta az ártalmatlan elmebetegeknek kijáró kedves, türelmes hangon, és meg elpanaszoltam, h. elfogyott a vizünk. Rögtön meg is kínált minket az övével, ami az otthoni fúrt kútból származott, s egy műanyag palackban állt a kocsiban reggel óta, ehhez mérten vasas, sárgás és igen meleg volt, de nagyon-nagyon jól esett, ez úton is köszönöm, életmentő volt.
A piros + és piros sáv elágazásánál elértük a pontot! 55 km-nél vagyunk, gondoltuk AKKOR MÉG. Kis zavart okozott, h. a térképen NEM ott volt a pont, hanem jóval előrébb. A track viszont itt jelezte, s a GPS eddig 54,8 km-t mért, így elhittük hát, h. már csak 10 km a 65-ös pont, ahol lesz víz, meg megállunk kajálni egyet. Gyanús volt ugyan, h a térkép a pontot tök máshova teszi, de hát aki hinni akar, az hinni fog. Jól haladunk, mondtuk bizakodva. Így fél órás pihenéssel is 8-kor tovább tudunk menni a 65-ös pontról.
Mentünk tovább, és sajna egyre egyértelműbbé vált, h. a pont az valami titkos pont vagy ki tudja, mi lehetett, mert a térképet és a tracket nézve is kitűnt, h. a valódi 55-ös pont még előttünk van… mire elértük, ismét nem volt vizünk, és még 10 km-t kellett menni, hogy legyen.
Rövid tanácskozás után visszamentünk egy tanyáig, amit nemrég hagytunk el, s ahol a kertben egy népes család bográcsozott. Megkérdeztük, tudnak-e adni egy kis vizet, s ők nagyon kedvesen adtak is egy másfél literes üveggel, még hideg sörrel is kínáltak, ezt nem kértük, de a másfeles víz az ott rögtön elfogyott. Több is elfogyott volna amúgy, mert tényleg nagyon meleg volt, de mentünk tovább.
Zoli ekkor már vízhólyagokra panaszkodott, megálltunk egy idő után szerelvényt igazítani, meg leragasztotta a talpát, de nem lett sokkal jobb.



Ahogy az itiner pontosan megfogalmazta „jó pár kilométer múlva” elértünk egy újabb nagyon érdekes részhez, a csévharaszti borókáshoz, ahol már jártam Lajos kalauzolásával, de most is nagyon szép volt: 


Közben lassan alkonyatba hajlott a nap, a borókás a legszebb arcát mutatta, mondjuk mi meg nem, fáradtak voltunk, melegünk volt és szomjasak voltunk:



Nagyon örültem, mikor felismertem a csévharaszti erdészházat, ahol már jártunk túrán TKM-mel, a pihenőn áthaladva, a túloldalon találtuk a pontot, volt gulyásleves, amit én nem kértem, de Zoli igen, én a vizeskannára vetettem magam, amiből már igencsak gyéren csordogált a víz, ki lehetne ezt cserélni, kérdeztem a pontőrt, aki közölte, hogy ja, a víz, hát az elfogyott…
Hát nekem erre meg az önmérsékletem fogyott el, de olyan mértékben, h. egy szót sem szóltam inkább, és odébbmentem pár tucat méterre nyújtani, mielőtt olyat mondok, amit megbánok. Szerencsére a 6 decis üvegemet sikerült még a kifogyás előtt feltöltenem, de voltak még egy csomóan, akiknek nem, ők a ponton kínált 2 decis szívószálas szőlőléből próbáltak felpakolni, egyet én is megittam, de nagyon édes volt, hagytam inkább. Hamarosan indultunk is, minek maradjunk, egy órával később volt, mint annál a csaló pontnál gondoltuk, hogy el tudunk innen indulni, víz sem volt, szúnyog viszont rengeteg.
Zoli ekkor kezdte pedzegetni, h. nagyon fáj a lába, pedig megint lábápolt itt a ponton, de a vízhólyagok nagyon kínozták. Nekem is volt legalább 2, amik eléggé fájtak, de nem volt olyan vészes, mint az övé, nekem amúgy sem szokott lenni.
A gond a mély homok volt, hiába öntöttük ki időnként a cipőből, illetve a kamásli sem segített, mert a cipő anyagán keresztül szivárgott be, s ha már benn volt, kegyetlenül dörzsölte a lábunkat. Mintha smirglin jártunk volna.
Lassan ránksötétedett, elővettük a lámpákat. Elértük a következő ellenőrzőpontot, a pótharaszti templomromot, pár tucat métert be kellett menni a romig, hogy a pontot megkeressük. Itt is jártunk TKM-mel, ismerős terep volt hát, bár eddig csak világosban. Már 5-6 túrázó kereste itt a pontot, nem találták, ahogy mi sem. Lefotóztuk a romot, aztán mentünk. Utólag kiderült, h. nem a szokásos A4 fehér papírt kellett volna keresni, hanem valami oszlopon térdmagasságban lévő QR-kódot, a csuma sötétben, amúgy (!!!). Mondjuk, ha ez az itinerben is szerepelt volna, valószínűleg kevesebb időt pazarol el itt a túrázók nagy része. Sebaj, végül a fotót is elfogadták, sőt, az enyémet meg se nézték a célban.
Mentünk tovább, beértünk Újlengyelbe, Zoli itt már biztosra mondta, hogy ő feladja, a ponton kiszáll, nagyon fáj a lába. De biztosított, h. megvár a célban, ne kelljen buszoznom hazáig. HA végigmegyek…
Nekem hatalmas kísértés volt ez, h. ő nem jön tovább. Zoli sokkal keményebb nálam, ha ő feladja, nyilván nem akkora gáz, ha én is… illetve, ne kelljen már szegénynek ÓRÁKAT várnia rám a célban… ilyenek jártak a fejemben, miközben Zoli pár tucat méterrel előttem ment, és meg a magam lassabb tempójában utána. Nagyon gondolkodtam, de annyira rákészültem, h. én végigmegyek, h. a dilemma igen mély volt. Illetve mondtam az edzőmnek, Eszternek is a projektet, az edzéseken is szem előtt tartottuk, meg nagyon kedvesen nap közben többször érdeklődött, h. hogy megy a projekt. Most elképzeltem, ahogy hétfőn közlöm vele, h. 81 km-nél kiszálltam… ő meg azt mondja, „hát, legalább megpróbáltad, ez is nagyon szép táv”, de közben látom rajta, h. azt gondolja, miért is nem hímzőkörbe járok inkább 😂😁:D
Illetve, a 80 km tényleg szép táv, HA arra nevez az ember. De ha 100-ra, akkor nem annyira. Szóval végül is eltökéltem, h. én márpedig tovább fogok menni, lesz, ami lesz.
A sötétben a jelzéseket követni nehéz, főleg, ha az embernek gőze sincs, h. kb. mégis hol merre, mikor vág be a viszonylag széles földútról az erdőbe. Az itiner ezt a szakaszt úgy foglalta össze, h. „kb. 8 km megtétele után érkezünk Pusztavacs mellé”. Ráadásul a leágazásnál egy kőris pont rádőlt az ösvényre, így a fejlámpák igencsak korlátozott fényében a leágazást meglátni lehetetlen volt. Az a 3-4 túrázó, akiknek a fejlámpáit előttünk a távolban láttuk, szintén nem látták meg, mentek tovább. Én sem láttam meg, csak én pár 100 méterenként azért elővettem a GPS-t és rápillantottam. Így hamarosan kiabálhattam Zoli után, h. jöjjön vissza… mintegy 150 méterrel mentünk túl az elágazáson, amit így a rádőlt fával a sötétben még a GPS-szel is alig-alig találtam meg. De legalább meglett, megkerültük a kidőlt kőrist, és a jó irányba mentünk tovább.
Az Ország Közepe emlékműnél (ahol szintén jártam már TKM-mel) megtaláltuk a pontot. Ezúttal volt víz, bőven, és volt energiaital, amit én nem szeretek, de mivel sehol nem tudtunk kávét inni útközben, egyet megittam. Enni már nem bírtam, a gyomrom ilyenkor felmondja a szolgálatot, pedig lett volna még szükség energiára. 
Zoli közölte a szervezőkkel, h. itt kiszáll, nem tud továbbjönni, én közöltem vele, h. én viszont igen, és ne várjon meg a célban, nyugodtan menjen haza, majd megyek busszal, de ezt ő természetesen nem fogadta el, megígérte, h. megvár.
Beértek minket a többiek is, aztán én elindultam, egy párral együtt, akikkel eztán összecsapódtunk, és többé-kevésbé együtt mentünk a célig, ők voltak Rita és Rita barátja, akinek elfelejtettem megkérdezni a nevét. Rita szintén biológiai érdeklődésű, viszont már nagyon álmos volt, így békésen tűrte, h. gombákról beszéljek neki, pedig akik ismernek, azok tudják, h. ez milyen megrázó élmény szokott lenni.
Hamarosan átkeltünk egy országúton, s bevágtunk egy erdei útra. Amit rendszertelen időközönként egyik szélétől a másikig terjedő, hatalmas pocsolyák borítottak. Ilyenkor mindig fel kellett mászni az út oldalában, az erdőbe, ahol a derékig érő, éjjeli harmattól vizes susnyában mehettünk random távolságokat, küzdve a bokrokkal, csalánnal, majd visszamászhattunk az útra. Remek volt, mit mondjak.
Igazán jó akkor lett, amikor jobbra kellett fordulni, hogy egy ösvényen átvágva 600 m múlva egy másik úton ugyanezt a bő 2,5 km-t visszamenjük az országútig, majd azon menjünk be Pusztavacsra. Ennek sok értelmét nem láttam azon túl, h. a táv meglegyen…
A valódi meglepetés az volt, amikor a track a jobbra fordulás után az igencsak susnyás ösvényen nekivitt minket egy kerítésnek, azon is PONTOSAN egy lakattal bezárt vaskapunak… megrángattam a kaput, megnéztük a tracket, a térképet, s láttuk, h. bizony közel-távol nem jelez más utat… megrekedtünk. Menjünk vissza ott, ahol jöttünk, és az országúton menjünk be a faluba, mondta Rita barátja. Én ettől teljesen kiborultam, tudod, mennyi innen az országút? Több mint 2,5 km, mondtam idegesen. Úgyis annyit kellene menni, csak a másik úton, vissza az országútra, mondta ő, s igaza is volt. Nem volt más választásunk, de AKKOR IS utálok visszamenni, bárhol is, nagyon demoralizáló. Főleg, hogy ez a kurfli TELJESEN felesleges volt, és ismét végre kellett hajtani a pocsolyák kerülgetését, fel-le mászva az erdőben…
Amúgy ideteszem a térképet, a szürke vonallal jelöltem, ahol menni kellett volna, s kékkel, ahol mi mentünk. Láthatjátok hát, h. egy méterrel sem mentünk kevesebbet.



Viszont voltak, akik alighanem előbb rájöttek e kurfli feleslegességére, mert visszafele menve találkoztunk többekkel, akik szintén elindultak a pontról, de nem mindenkivel… akikkel nem találkoztunk, azok nem sokkal utánunk indultak el, de fél órával előttünk értek be. Teleport.
Hosszasan mentünk át Pusztavacs-Rákóczitelep aszfaltos útján. 2 vízhólyagom egymás után kidurrant, amit hangos sziszegéssel vettem tudomásul. De közben legalább lassan kivilágosodott, az egész éjjel világító hatalmas telihold lement:


S helyette elkezdett felkelni a nap:



Már mindhárman nagyon el voltunk készülve, időnként be-bealudtunk menet közben, kicsit botladozva meg tántorogva, de csak mentünk tovább. Elértük az utolsó pontot már világosban, én lefotóztam, ők felírták, mentünk tovább, lassan kisütött a nap, de fáztunk, már a kimerültségtől meg a kialvatlanságtól, felvettünk mindenféle esőkabátot meg széldzsekit, mentünk tovább. Elméletben 6 km lett volna, de a túra papíron is 3 km-vel hosszabb, én meg majdnem 107 km-t mértem végül, így hát innen még vagy 9 km volt, vagy ki tudja, mennyi, mert maga a track is valós rajt-céltól kicsit odébb kezdődött.
De aztán lassan elértünk oda, ahol reggel már jártunk, majd megláttuk a parkoló autókat, illetve Zolit, aki a kocsi mellett, átöltözve, s nálam jóval frissebb állapotban várt minket.
Leültem a rajtasztalhoz, h az útközben lefotózott kódokat beírjam az itinerbe, kínáltak virslivel, amit megint csak nem kértem, aztán mondtam Zolinak, h. csússzunk, mert még elég ideges voltam a vaskapuba vezető kurfli meg a végén a plusz kilométerek miatt.
Azért még tisztáztam Zolival egy olyan kérdést, ami elég régen s elég sokáig kínzott az éjszaka során: vajon most, h. ő nem ment végig, érezzem kötelességemnek, h. jövőre újra eljöjjek vele teljesíteni a túrát? Mert miután ő az én hosszas rábeszélésemre jött el, teljesen jogos kérés lenne tőle, melyet nem tagadhatnék meg… de szerencsére élénken ellenállt még az ötletnek is, minként én magam is.
A hazáig vezető nem egészen 1 órás utat végigbeszélgettük, de én beszéd közben is majdnem elaludtam… végül Zoli a ház előtt tett ki, szerencsére a lift is működött…
Itthon ismét kiöntöttem cipőmből a homokot:



Az 50-es naptej ellenére elég komoly leégést is szenvedtem:



Zuhanyoztam, majd mentem aludni, aludtam 11-ig, felkeltem, ettem, dolgoztam egy órát. 2-kor ismét lefeküdtem, aludtam 5-ig, felkeltem, dolgoztam egy órát, ettem, és mentem aludni. Ily tevékenyen, gyümölcsözően telt a vasárnapom.
Ami a túrát illeti, hát, valóban kemény menet volt. Úgy érzem, jövőre nem leszek jelen, sokat kell halványodni az emlékeknek, ha egyáltalán. Remélem, közben a szervezésen is sikerül javítani, kiváltképp a térképen szereplő, ám tracken nem szereplő pont (vagy akkor legalább tessék kiírni, h. titkos pont, x kilométer), a vízellátás és a vaskapuba vezető track kérdését, illetve ha már csak a táv miatt tök céltalanul kell menni egy majdnem 6 km kurflit, legalább egy ellenőrző kód legyen a végén, h. muszáj legyen megtenni, ha már muszáj.
Ettől függetlenül én örülök, h. elmentem a túrára, s annak még inkább, h. végig is csináltam, jó erőpróba volt, tanulságokat tudok levonni belőle, s, ahogy Zoli mondaná, „ezzel is keményebbek lettünk”. Köszönjük a szervezést.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése