Pilis barlangjai

Amikor ezt a túrát kinéztem magamnak, arra gondoltam: ha találok egy másik, hozzám hasonló hülyét, akkor a 90-es táv, ha nem, akkor a 60-as. Aztán Szamóca megkérdezte, h. nem megyünk-e a 90-re. Helyes. Menjünk.

Nagyon szeretem a barlangokat. A barlang és a vízesés, ez a két természeti formáció azonnali idegesítő viháncolást vált ki belőlem („vízesééés, vízesééés!”, „hűűű, barlaaaang!” stb.). Mondjuk, az igazsághoz az is hozzá tartozik, h. NEM szeretek nagyon szűk helyekre bemászni. Illetve, még soha nem másztam be igazán szűk helyre, de úgy ÉRZEM, h. nem szeretném. A túra kiírásában pedig ilyen, számomra rémisztő dolgok szerepeltek:  Ezért, biztos, ami biztos, írtam előre a szervezőknek, megtudakolván, h. vajon be kell-e mászni nagyon szűk helyekre. Azt a választ kaptam, h. "nagymamák által is teljesíthető barlangi szakaszok lesznek”. Illetve, h. max. 40 méter mélyre kell lemenni a barlangba. Hát, nem is tudom, az én megboldogult nagymamám BIZTOS nem lett volna hajlandó amúgy lemászni egyik barlangba sem. Mindenesetre némileg megnyugodtam. Nagyon vártam a túrát, és nagyon készültem rá. Pénteken reggel még elszaladtam megnézni a Budai-hegység érintett szakaszát, h. mekkora a hó, elenyésző volt. Ennek örültem, nem szeretek bakancsban hosszabb távot menni, 50 km környékén már érzem az inakat a lábszáramban. Lehet cipőben menni, hurrá. A 95 km a barlangászásokkal együtt elég soknak tűnt, nagyon kavarogni pluszban már nem akartunk, ezért – szokásommal ellentétben – letöltöttem a trekket a túra honlapjáról. Kissé gyanakodtam ugyan, mert egy túratárstól azt hallottam, h. tavaly a trekk és a szalagozás/IRL útvonal egyes pontokon jelentősen eltért egymástól. Most is ott volt, h. a trekk „tájékoztató jellegű”, de jobb, mint a semmi, gondoltam AKKOR MÉG.

Szamócával 5:30-kor találkoztunk a 137-es busz megállójában, ezzel mentünk a rajtba. Rajtunk kívül senki nem volt a buszon, mikor elindultunk. Aztán a következő megállóban felszállt még néhány elvetemült, akik szintén a 90-es rajtjába tartottak. Más, normális ember nem is volt a buszon…

A rajtban a szervezők már kiraktak egy kis asztalt, ott volt a csomagszállító autó is

Megkérdeztem az egyik szervezőt, h. a trekk mennyire megbízható, azt hallottam, h. tavaly nem volt pontos, tettem hozzá magyarázólag. Idén úgy tudom, h. le lett ellenőrizve, hangzott a válasz. Ez azért elég nagy biztonságot adott, főleg, h. kb. félúttól egyikünknek sem volt semmi helyismerete.

A sor legvégére álltunk be, hadd menjen mindenki, fizettünk, neveztünk, kaptunk egy nagyon aranyos, madárkás rajtpecsétet, és mi is elindultunk. A tábor-hegyi barlanghoz vezető meredek emelkedő ismerős volt, jártunk már erre túrán, én meg egyszer erre jöttem le jelzésfestésből hazatérve. Mikor felértünk a zöld pluszra, nem is felejtettem el felhívni Szamóca figyelmét, h. azt a szép, szabályos zöld pluszt bizony én festettem…

Közben kivilágosodott, mentünk jó tempóban, épp látótávolságban az előttünk rajtolók mögött, a Nap kezdett kisütni, mindenhol a tavasz nyomait láttuk az utolsó, megszürkült hófoltokban és a mellettük sarjadó törékeny zöld levelekben, hű, mit mutatok majd neked, csigáztam Szamóca érdeklődését. Közben ő az itinert tanulmányozta. Megállapítottuk, h. egyáltalán semmiféle táv- és szintadatot nem tartalmaz. Az útleírás sem volt valami hú, de részletes, de ezzel egyelőre nem foglalkoztunk, mert jól ismert tájakon vezetett az út. Hamarosan elértük az Oroszlán-sziklát, mögötte pontőr:

Megkérdeztem a pontőrt, h. tud-e távot vagy szintet mondani, de nem tudott, a GPS alapján Szamóca felírta a résztávot az itinerre, legalább ezt tudjuk. Sajna a GPS elég pontatlanul méri a szintet, az adat csak akkor megbízható, ha már letöltöttem a trekket a számítógépre. Így hát rész-szintet nem tudtam írni. Mentünk tovább.

Hűvösvölgyben a múlt heti latyak gyakorlatilag nullára felszáradt, az út csaknem 100%-ban száraz volt, nagyon jól lehetett menni, és nagyon élveztük is, gyönyörű idő, remek útviszonyok, és mindjárt itt az első barlang is, mi kell még… az első igazi tavaszi túra, kinyílt a szívünk, széles mosollyal, kissé idétlen viháncolással mentünk.

Elérkeztünk az első barlanghoz. A Bátori-barlang kivételesen nyitva volt:

Itt már itt voltak a rövidebb távon indulók is, kissé feltorlódtunk, sorba kellett állni, h. lemehessünk, adtak sisakot is, a hős barlangkutató készülődik, h. alászálljon a mélybe:

A lejárathoz érve azonnal megértettem, h. miért van zárva ez a barlang. Ne úgy képzeljétek, h. be lehetett sétálni a barlangba, hanem egy brutál nagy üregbe egy függőleges létrán kell lemászni. Tragikus eredménye lenne, ha mindenféle kirándulók elkezdenének bemászogatni…

Nekem amúgy nagyon tetszett, később M. Sz. meg is jegyezte, h. „ja, tudom, melyik barlang az, ahonnan midig olyan meleg jön kifelé”, és valóban, lenn nem hidegebb, hanem sokkal melegebb volt, mint fenn. Ráadásul rögtön alaposan összesároztuk magunkat, én gondosan a nadrágomba töröltem a kezemet. Szamóca sajnálta a nadrágját, hát akkor töröld az enyémbe, mondtam, de ő köszönettel visszautasította.

Mentünk tovább, fel a Nagy-Hárs-hegyre, és megmutattam Szamócának azokat, amiket a pénteki erre jártamban fedeztem fel:

Ezek voltak az elsők idén, én már láttam a kertekben hóvirágot, jegyezte meg Szamóca, de az nem igazi, mondtam én, az csak kamu-hóvirág. Csak az számít, amit az erdőben talál az ember.

A piroson mentünk tovább, a Fekete-fejre felfelé megálltunk, és levettük a kabátot, mert annyira meleg volt, h. simán futófelsőben lehetett menni. Még a Remete-szurdokban sem volt hűvös. Innentől egészen fel a Remete-hegy tetejéig kerestük a pontot, a GPS még a Hét-lyuk zsombolyhoz jelölte, de az itiner már közölte, h. nem lehet odamenni, megtiltották a természetvédelmi hatóságok, tehát „EP az úton”. De h. hol az úton, az nem derült ki, biztos, ami biztos, csináltam fotót, h. mi itt jártunk, és mentük tovább.

A sűrű fiatalos után meglett a pont és a pecsétünk is. 

Ahogy haladtunk tovább, Szamóca azon elmélkedett, h. mi is lehet az a zsomboly. Tonnakilométer fiának a névrokona, válaszoltam roppant elmésen, ezen egy darabig elvihorásztunk. Mint már említettem, remek hangulatban voltunk AKKOR MÉG.

A Zsíros-hegyen apró figyelmetlenségből majdnem kimentünk az Alsó-Zsíros-hegyre, de így legalább felidézhettem (a) TKM-mel folytatott ládázásunkat, (b) a BHTCS emlékezetes éjszakáját. Rövid élménybeszámoló következett Szamócának. Menet közben, persze. A GPS jelezte a kitérőt a solymári Ördög-lyukhoz, ismét kaptunk sisakot, és mehettünk le 40 méterre a föld alá, mert a pecsét, az bizony lenn volt. Az előző barlangi tapasztalatból okulva saját fejlámpámat is felbiggyesztettem a sisakra, mert az előző sisakhoz kapott darab csak némi irányfényt szolgáltatott. Lefelé rájöttem, h. nem hülyeség, h. ez a sisak rajtam van, mert legalább 3x belecsaptam úgy rendesen a barlang mennyezetébe és a belőle kiálló szikla-dolgokba. A lépcső szűk volt, de nem kellett szűk helyekre préselődni, csak időnként lehajolni. Lefelé:

A barlangban lenn nyirkos volt minden, és valahogy érezni lehetett, h. mélyen vagyunk – nem tudom honnan, lehet, h. azért, mert tudtam, de valahogy nagyon JELENTŐSEN ott volt felettünk 40 m sziklaréteg. Odalenn:

Aztán felmentünk, kicsit szomorú voltam, maradtam volna még lenn, de így is sok időt töltöttünk már. Azért még ettünk gyorsan, mert nekem már hangosan korgott a gyomrom. Te, a te nagymamád lemászna ebbe a barlangban, kérdeztem Szamócát felmérő jelleggel. Miért kellene lemásznia, kérdezett vissza ő tényleg teljesen megütközve, én ismertettem a barlang nagymama-kompatibilis voltát, Szamóca biztosított róla, h. az ő nagymamája aztán biztos, h. nem. Aztán rongyoltunk lefelé Solymárra. Innen általában felfelé szoktunk jönni a Zsíros-hegyre, hát, lefelé azért lényegesen kellemesebb.

Solymár után a 10-es úton átkelve egy elég hervasztó faluszéli szakaszon vágtunk át – a teljesen elvadult, gazos, bozótos részen szó szerint minden volt, a levágott tehénlábtól a némi szőrrel és rothadozóban lévő hússal borított csontvázig (mérete alapján vagy kutya, vagy birka, de a feje nem volt meg, meg bevallom annyira nem is nézegettem közelről), autógumival, építési törmelékkel és hasonlóval fűszerezve, mintha egy dögkút és egy szeméttelep kedélyes egyvelegén sétálgattunk volna. Elhamdulillah hamarosan túljutottunk rajta, már látszott a Háziréti-tározó, és az úton a pont, ahol zsíroskenyérrel és vízzel várták a megfáradt túrázókat:

Az autó tetejére impozáns vizespohár-gyűjtemény volt kipakolva:

Én inkább a kannából töltöttem fel Kövér Testet, beleszórtam egy zacskónyi izó jelentősebb részét, a kisebbik részt pedig sikerült nagyjából egyenletesen eloszlatni a zsákomban, a kezemen és a nadrágomon.

Elindultunk felfelé a Kevély-nyeregbe. Ezt a zöld sáv szakaszt nagyon szeretem, nagyon szép rész, különösen most, a napsütésben. Hamarosan összetalálkoztunk régi, kedves barátommal, a Jenői-toronnyal is:

Továbbmenve hamarosan csörtetést hallottam, egy cuki, szőrös állat rohant lefelé a hegyoldalban, nézd, őz, szóltam Szamócának, de ő pont nem látta. Fotózni én sem tudtam, bocsi, Adrienn. De amennyit láttam belőle, az cuki volt szerintem. Egészen felvillanyozódtam.

Hamarosan utolértünk, majd leelőztünk egy három főből álló csapatot, aztán a fiúk visszaelőztek, aztán megint mi őket, és így tovább. Reméltem, h. a 90-esen jönnek, mert nagyjából egy tempót mentünk, nem lett volna hülyeség, ha éjszaka, sötétben is egymás közelében vagyunk.

A következő pont a Kevély-nyergi zsomboly volt. Az elágazásnál megállapítottuk, h. tényleg van még hó a Pilisben:

A GPS rendületlenül mutatta, h. hol van a zsomboly, de a 3 fiú bizonytalankodott, lemaradtak tőlünk, mi mentünk tovább. Itt a zsomboly, ni, mutattam a GPS-t Szamócának, nem mulasztva el megjegyezni, h. a trekk eddig gyakorlatilag méterre pontos volt. Közben további eszmecserét nyitottunk arról, h. mi is lehet az a zsomboly. Annak nem valahogy a víznyeléshez van köze, kérdeztem kissé bizonytalanul. Az a dolina, vágta rá Szamóca, akit láthatólag szépen kikupált karácsonyi seprűsködésünk. Jaja, meg a töbör a Bükkben, csillogtattam meg én is széles körű pallérozottságomat, hozzátéve, h. ahányszor a Bükkben megyünk M. Sz-kel, átlag 4-5 kilométerenként elhangzik a „töbörből vödörbe”, roppant elmés kifejezés.

A letérő után az út elég brutálisan sáros volt, elhamdulillah nem kellett sokat menni, a GPS és a piros krepp-papír szalagozás nyomán meglett a zsomboly:

Itt rövidre zártam a kérdést, és megkérdeztem a pontőröket, h. mi az a zsomboly, ők meg felvilágosítottak, h. az tulajdonképpen egy függőleges barlang.

Visszamentünk a Kevély-nyeregbe, éppen útra kelt egy nagyszámú nyugdíjas csoport, néhányan láthatólag dohányozni jöttek ki az erdőbe, még jó, h. pont váltottuk egymást, a nyereg kiürült utánuk:

A változatosság kedvéért ettünk valamit, és mentünk tovább a közeli Mackó-barlanghoz. Már messziről láttuk a gomolygó füstöt, hűha, kigyulladt a barlang, mondtuk, de csak a pontőr fázott. A pecsét után mentünk lefelé, nahát, régebben ez a sárga sáv járható volt, zúgolódott Szamóca, ahogy igyekeztünk nem a hegy aljáig szánkázni a sáros, csúszós ösvényen. Aztán csak túljutottunk ezen a szakaszon is. Átkeltünk az ismerős csobánkai műúton, és indultunk a Macska-barlang felé. Egyikünk sem járt még itt, elérkezett az a szakasz, ahol már minimális vagy abszolút semmi helyismeretünk volt. A GPS rendületlenül mutatta, hogyan kell bekanyarogni a barlanghoz. Végig lefelé mentünk, ami csak azért volt idegőrlő, mert tudtuk, h. itt is kell majd visszamászni. Jó sokat. Cicc, cicc, mondtam félhangosan, de a macska(-barlang) csak nem jött közelebb. Viszont egy nagyon szép szurdokos részen haladtunk, alattunk a hely csontjai, gyakorlatilag hatalmas, szinte teljesen sima kőlapokon haladtunk:

Aztán meglett a barlang, tényleg elég szűk volt, ide csak egy macska férne be, de aztán az egyik pontőr nem túl készségesen felvilágosított, h. 129 méterre is be lehet ám mászni, ha az ember összehúzza magát. (Annyira nem készségesen tette, h. Szamóca meg is jegyezte: te, valami olyat kérdeztél, amit nem lett volna szabad… Bár lehet, h. csak elege volt már a túrázók amatőr kérdéseiből).

Utolért minket a 3 fiú, akikkel korábban kerülgettük egymást, a 90-en vagytok, kérdeztem, ááá, nem, felelték kissé megrémülve, a 30-on, de így is a fizikai teljesítőképességünk határán. Kár, mondtam, és így is gondoltam. Ha a 90-en vannak, talán a további események is máshogy alakulnak…

Szívesen beszéltem volna a főszervezővel, aki korábban lényegesen készségesebben és türelmesen válaszolt az aggódó e-mailemre, de nem volt itt, rohangál, mondták a pontőrök, de 5 perc múlva ott lesz az elágazásnál, pont eléritek. Egymásra néztünk Szamócával – hát, ők se sokat túráznak, ha szerintük 5 perc innen a barlang jelzés letérője… még a terepfutó Gábornak se ment volna. Nem mértük le, mennyi idő alatt értünk ki végül is, de semmi fontosat nem akartam, csak megköszönni a tájékoztatást. Így enélkül mentünk tovább.

A következő szakaszon két másik fiatalemberrel kerülgettük egymást, akik már valóban a 90-en voltak, mentünk elöl, ők meg utánunk, előzni nem akartak, de hamarosan mi kiálltunk egy női mosdónak alkalmas részen, és utána már csak a következő ponton, a Hosszú-hegyi zsombolynál értük utol őket. Itt nem volt pontőr, csak pecsét:

Mi leültünk pár percre, ettünk, majd mentünk tovább. Innentől már nagyrészt teljesen ismeretlen szakasz következett számunkra. A Trézsi-forrásnál már jártunk, bár más irányból, feltöltöttük a vízkészleteinket, bár így olvadáskor nem annyira szívesen iszom forrásból, de mivel más nem volt, ittam belőle. Lassan kezdett sötétedni, de már túl jártunk a féltávon, a szintidőt tartottuk, más szándékunk meg nem is volt.

Leérve kezdődött az első gond, az itiner azt mondta: „a szalagozáson le a kastélyon át, majd jobbra fel a Szántói-kőfülkéhez (EP), majd vissza a szalagozásra, és azon le a Sziklaszínház alá”. Ennyi, se táv, se semmi, és IRL se szalag se… egy-két rövidke kis izé látszott, de ha nincs nálam a GPS, nem találjuk meg, h. merre kell menni. A „kastély” mögött megálltunk, „A kastélyon át le, de merre?”, kérdezte kissé idegesen Szamóca, mert szó szerint BÁRMERRE lehetett volna menni, a trekk rózsaszín vonala azonban mutatta, h. jobbra. „Majd” fel a kőfülkéhez, jó, de mikor majd? Mentünk, mikor lesz a pont, kérdezte Szamóca, odébb van az még, pillantottam a képernyőre, aztán mentünk tovább. Jó ideig. Fél órája biztos mentünk, közben ránk sötétedett, néha elővettem a GPS-t, állj, mondtam egyszer csak, kicsit túljöttünk. Megfordultunk, elindultunk visszafelé, bár nem láttunk se szalagozást, se komolyabb leágazást… Egyszer csak jött szembe a korábban megismert két srác, egyikük eléggé elnyűtt állapotban, ti megtaláltátok a pontot, kérdeztem, igen, mondták ők. Hát, mi benéztük, mondtam, de visszamegyünk. A pontőr azt mondta, h. 6 után már csak negyed órát lesz ott, mondta kétkedve az egyikük, nem is értettem a problémát, a GPS szerint pár száz méter, bőven odaérünk, mentünk is. Közben megkérdeztem Szamócát, h. vajon miért is 6-ig van a pont, mikor bőven túl van a féltávon, a szintidő meg 25 óra. A relatív szintidőbe későbbi zárás is belefért volna. Mondjuk rajtunk nem segített volna SEMMIT az sem, ha 7-ig van nyitva, tehát ez puszta elméleti tűnődés volt.

Mentem elöl, kezemben a GPS, hol van már a letérő… itt kell lennie, mondtam egyre idegesebben, elővettük a lámpákat, és kedélyesen fel-alá sétálgattunk a töksötétben, egyre zaklatottabban keresve a letérőt. Végül nagy nehezen megtaláltuk az alig azonosítható, keskeny, köves, meredek ösvényt, ahol a trekk szerint fel kellett volna menni, majd balra fordulva egész rövid letérő után ott a pont. Ezt a tervet némileg beárnyékolta, h. az ösvény bal oldalán kerítés húzódott… visszamentünk a kerítés elejéhez, már ott átmentünk a bal oldalra, út, az nem volt, csak sűrű bozótos, meg sötét. Sebaj, mi mentünk, és tüzetesen átkutattuk egy kb. 15 méteres szakaszon azt a részt, ahol a trekk szerint balra kellett volna fordulni… nem jutottunk tovább, sűrű volt a bozótos, nem lehetett bevágni sehol. És még ha be is vágunk, ki tudja, meddig verekedhetjük át magunkat, és mikor állja utunkat egy vízmosás / újabb kerítés / tetszés szerinti bármi. Az órámra pillantva megállapítottam, h. ¾ 7 múlt. Röviden összefoglaltam Szamócának: a pont már rég bezárt, és bő fél óra múlva bezár a következő is, tehát még ha egy pontot kihagynánk is, akkor sem tudjuk már az 50-es távot sem teljesíteni. Merth. – táv- és szintadatok híján – arról egészen halvány elképzelésünk sem volt, h. MILYEN messze is lehet a következő pont. Ha mondjuk 4 km, és jól megnyomjuk, és lefutjuk éjszaka, töksötétben, ismeretlen terepen azt a 4 km-t fél óra alatt, akkor kis szerencsével meglehet még a pecsét… Szamóca közölte, h. ő nagyon fáradt. Nekem meg az agyamban lassan, de biztosan átfordult az a bizonyos, sokat emlegetett kapcsoló. Fizikailag nem voltam fáradt, és volt kedvem még menni, nagyon is. De egyedül, helyismeret nélkül, az egyik túratárs megfogalmazása szerint „nagyon karcsú” útleírással, úgy, h. pár száz méterre voltunk egy buszmegállótól, és később meg ki tudja, hogy lehet kiszállni… én ezt nem vállaltam be. De nagyon rossz érzésem volt, és van azóta is.

Írtam egy SMS-t a szervezőknek, hamarosan valaki megcsörgetett, h. hívjam vissza, vissza is hívtam, mondták, ha bemegyünk a célba, kapunk paprikáskrumplit. Nem vágytam rá. Arra vágytam, h. megcsináljam ezt a túrát. Ami pedig nem jött össze. Gyorsan elköszöntem, és leraktam a telefont, mert szó szerint a könnyeimmel küszködtem, pedig velem nem szokott ilyesmi előfordulni.

Annyira el voltam keseredve, és vagyok még most is, mint szerintem kb. 14 éves korom óta soha, pedig történt azért velem egy-két dolog. Nagyon készültem erre a túrára, és nagyon jól is indult. Jöttünk 55 km-t eddig, fáradt nem voltam különösebben. Most mondhatjátok, h. ez mekkora first world problem, h. szegény kis Halima nem tudott 95 km-t menni, csak 55-öt, de nekem iszonyat rosszul esett ez így, és azóta sem sikerült ezt az elkeseredést lerázni magamról. Nagyon szerettem volna lemenni a Sátorkőpusztai-barlangba. Ez sem jött össze. Semmi sem jött össze, még a csomagszállításra feladott csomagom is ott van a szervezőknél, azt is valahogy be kell még cserkésznem.

Persze, nyilván most mindenki tudna okosságokat mondani, h. nem kellett volna bízni a trekkben, h. jobban kellett volna figyelni, vagy bármi mást, de most már úgyis teljesen mindegy, tehát ha lehet, hagyjuk is. Az elkeseredésemen SEMMIT nem fog javítani. Valahogy úgy érzem, h. bennem maradt ez a túra, mint egy félig kihúzott fog, ami beletört az ínyembe, folyamatosan fáj, és muszáj piszkálnom, még ha tudom is, h. attól csak jobban fog fájni. Majd elmúlik insallah.

Az egyetlen racionális megoldás, amit el tudok képzelni, az az, h. amikor észrevettük, h. a pont nem ott van, ahol a trekk szerint lennie kellett volna, akkor hagyni kellett volna a pontot, menni tovább a következőre. Lehet, h. így sem fogadják el a pecsét hiánya miatt a teljesítést, de az engem vajmi kevéssé érdekel, meg az sem érdekel, h. adnak-e kitűzőt meg oklevelet meg pontot meg bánom is én mit, de legalább végigmentünk volna a túrán, és az én szememben meglett volna, és le tudunk menni a lemászós barlangba, ami azóta sem hagy nyugodni. Mindegy, most már teljesen mindegy, utólag könnyű okoskodni, akkor és ott máshogy döntöttünk. Felszálltunk a buszra, megettük Szamóca éjszakai hidegre tartogatott csokiját, és az éjszakát nem az erdőben és a barlangokban töltöttem, hanem az ágyamban. Legalább kialszod magad, próbált vigasztalni M. Sz. amikor felhívtam a helyzetjelentéssel. A Nyugatitól hazafelé sétálva is csak arra tudtam gondolni, h. milyen jó lenne még menni. Ha elfáradok, nem tudok tovább menni, megsérülök, bármi ilyesmi, azt el tudtam volna fogadni, máskor is előfordult már, h. leneveztem egy kisebb távra. De ezt, így, ezen valahogy nem tudok túllépni.

Éjjel felébredtem ¾ 2-kor, lejöttem a galériáról vizet inni. Vajon hol járnánk most, gondolkodtam, és ittam egy pohár kólát – Szamóca hozott egy egész üveggel, hátha akkor éjszaka nem alszom be menet közben, de benne maradt a hátizsákjában hazafelé a buszon, ahogy bennem maradt ez a túra, a lemászós barlanggal, az éjszakai bealvással, a termoszomban még reggel is meleg teával.

Abu Huraira (r.a.) arról számolt be, hogy Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: „(…) ne mondd: ha ezt vagy azt tettem volna, ez vagy az lett volna, hanem csak azt mondd: Allah így döntött, és kedve szerint cselekedett. A „ha” szó a gonosz kapuit nyitja meg.”

Meglett a gépem :)

Némi telefonálás után sikeresen visszakaptam a fényképezőgépemet a BTSSZ képviselőitől, akik megtalálták a célban, és gondosan elrakták, és ma bementem az irodájukba, és visszakaptam, amit ez úton is, ismételten nagyon köszönöm.
Nagyon szívemhez nőtt ez a gép, jó pár ezer kilométert mentünk már együtt, szép képeket csinál.
Ízelítőként - ilyen volt a Budai Trapp:

A Hosszú-árok, ahol a Piros 85-ön mentünk felfelé, csak ekkor nem volt hó, sötét viszont igen:

Szénás:

Nagykovácsi felett:

Havas törzsű fák, szakadó hó:

Ilyen latyak volt a Hűvös-völgyben:

Budai Trapp

Táv: 30 km

Szint: 1100 m

Most, h. már elkezdtem a 3. túraévemet, jönnek az olyan túrák, ahol már harmadszor vagyok… így volt ez a Budai Trappal is. Tavaly megjegyeztem, h. a tavalyelőttinél sokkal jobb volt a túra, no, vajon mi lesz idén, gondoltam.

Reggel 5-kor csörgött az ébresztő, először nemigen állt össze bennem, h. mi van, basszus, 6-kor akartam kelni, gondoltam, aztán rájöttem, h. ja nem, mert megyek túrázni. A rákövetkező egy órában sem sikerült felébrednem, ennek ellenére a 6:10-es vonatot kivételesen olyan időben elértem, h. már 5 perccel az indulás előtt fenn ültem. Az a szerencsétlen MÁV még mindig húzza a pálya-rekonstrukciót, Vörösváron át kellett szállni, mi túrázók megtöltöttük a pótlóbuszt, majd a második megállónál, Piliscsabán ki is ürítettük. Még a buszon találkoztam BHTCS-s Lacival, bemutatta túratársát, jó kedvük volt, én még mindig álmos és morcos voltam, azt mondták, esni fog, és nem is esik, morogtam. No, ahogy leszálltunk a buszról azonnal rákezdett az eső.

Sokan voltunk, de a rajt gyorsan és simán ment. Feladtam a csomagomat, a csomagszállítás elég vicces 50 forintos díján jót mosolyogtam. Aztán visszakértem a csomagomat, mert benne maradt a lábszárvédő. A szervezők jól viselték szerencsétlenkedésemet. Visszaadták. Újra átvették. Lassan csak elindultam.

Maguk meg hova mennek ebben a rossz időben, kérdezte egy öreg bácsi, túrázunk, mondtam. Meg fog ám ázni, figyelmeztetett fejcsóválva. Nem ez volt a nap során az első alkalom, amikor a helyi lakosok szeméből elmeállapotunk egyértelmű meghatározására következtethettem.

No, legalább itt az alkalom, h. kipróbálja, h. a softshell dzseki mennyire vízálló, gondoltam, és az első mintegy egy órában mentem a zuhogó esőben. Az eső időnként havas esőre váltott. A dzseki, elmondhatom, 100% vízálló. Apró problémaként jelentkezett, h. mivel a dzseki derékig ér, ÉS vízlepergető, az összes csapadékot az ölembe pergette… rövid idő után úgy néztem ki, mint akinek nem sikerült időben a mosdóba érnie, elöl és hátul is. De a felsőtestem, meg a fejem a kapucniban, az tök száraz volt. Nagyon jó ez a dzseki. Már csak egy softshell szoknyát kellene beszerezni mellé. De nem hiszem, h. mutatkozik a softshell szoknyák piacán akkora piaci rés, h. megérje gyártani, tehát ehhez a projekthez én magam sem fűzök túl sok reményt.

Mentünk felfelé, rengeteg hó volt, egészen felháborodtam, miért nem olvad már el? Most már azért elég volt ám belőle… egy idő után megálltam, felvettem az esőkabátot. Ez annyiban változtatott a helyzeten, h. a felfogott csapadék mostantól a térdemre folyt. Az eső hamarosan havazásba váltott, és jó sokáig úgy is maradt. De annyira gyönyörűen havazott, h. egész télen nem esett így, kivéve talán a Kitörés hajnalának nagy pelyhű havazását. Az első pont a nagy-szénási emlékfalnál volt, odáig kellemes emlékeim voltak a Piros 85-ről – akkor is a Hosszú-árkon mentünk felfelé, de már persze sötétben, nem láttam semmit. Amúgy ez egy útvonalváltozás volt a túrában, nem arra mentünk, mint az előző években. Ám ez az új útvonal nekem sokkal jobban tetszik. Valamint azt is meg kell jegyeznem, h. a változás (és később a jelzetlen szakasz) PÉLDÁSAN ki volt táblázva, nem lehetett eltévedni. Emlékszem, 2 éve panaszkodtam, h. nincs rendesen kijelezve semmi, tavaly már jó volt, idén meg még jobb, én nagyon értékelem a fejlődést mindenben, ezért is szerettem meg ezt a túrát. Most ráadásul minden nagyon gyönyörű volt, ha nem következett volna be a későbbiekben leírt esemény, akkor megmutatnám a képeket is. A ponton a pontőr nagyon kedvesen megjegyezte, h. ugye már nem először vagyok a túrán. Pár szó után mentem is tovább, mert azért ácsorogni hideg volt. Egy banánt azért megettem. Enni járok a túrákra, mint tudjuk.

A következő rész, le Nagykovácsiba, majd onnan fel a Fekete-fejig, a legszebb volt. Mély hó, további szakadó hóesés, gyönyörű havas törzsű fák… Nagykovácsiban a szembejövők elképedve ámulták az esőkabátos őrülteket. Nem foglalkoztam vele, élveztem a hazást. Kicsit rontott a hangulatomon, h. nem találtam a második ellenőrzőpontot a Vörös-pocsolyánál, pedig itt nem lehet annyira elbújni, az útról nem tértem le – nem is nagyon lehetett volna, mély volt a hó. Mindegy, a GPS nálam volt, gondoltam, ha mégis benéztem a pontot, a trekket elfogadják bizonyítéknak.

Amikor felértünk a Fekete-fejhez, kiderült, h. nem is volt pont – mondjuk ezt mondhatták volna a rajtban. Itt kaptunk két pecsétet.

Itt jegyezném meg, h. a pontőrök végig nagyon kedvesek voltak, pedig nem lehetett egyszerű történet több órát állni a hidegben, esőben, hóban… A túrázók közül többen panaszkodtak, h. drága a túra, csak 1 db csokit adnak útközben stb. de nekem sokkal többet ér mindenféle ellátásnál az, ha a szervezők, pontőrök kedvesek, van egy jó szavuk, látszik, h. szívesen csinálják, amit csinálnak. Ezen a túrán ez maximálisan teljesült. Mondjuk az nem lett volna hülyeség, ha valahol út közben tudnak adni egy forró teát, az nagyon jól esett volna.

A Fekete-fejtől lefelé kezdett kásásodni a hó, mire a hárs-hegyi körutat elértük, sejteni lehetett, h. a szép fehér világ nem tart már sokáig. Itt kaptunk egy csokit, és indultunk lefelé Hűvösvölgybe. Megjelent sógorom réme, a LATYAK. Nem közönséges mennyiségben és mélységben… Bakancsom feladta a harcot. Cuppogtam Hűvösvölgy felé, át az úton, majd a kis hídon nem volt más választásom, mint majdnem bokáig a felgyűlt vízbe gázolni, de végül is már mindegy volt.

Jól is jött, h. felfelé kellett menni, mert kezdtem fázni. Attól tartottam, h. az Újlaki-hegyre felfelé extracsúszós lesz, de végül is nem volt gond. Fent megint csak nem találtam a pontot, de túl sokáig nem is nézelődtem – én nem mentem le a sárgáról egy percre sem, ha nincs látótávolságban a pont, és nincs kitáblázva sem, akkor nem tudok többet tenni. Kicsit lejjebb meglett a pontőrhölgy, aki elmondta, h. „természetvédelmi okok miatt” nem adtak engedélyt arra, h. aktuálisan a hegyen legyen a pont.

Innen már nem sok volt hátra, egy túratárs nagy örömére, aki már felfelé is utánam szólt, h. messze van-e még a cél. Lefelé a Virágos nyereghez persze megint rossz fele fordultam, itt mindig balra megyek jobb helyett, de mintegy 20 méter után korrigáltam. A nyeregben az irányítótábla pont arra az oszlopra volt kirakva, amelyen a kéktúrás bélyegző is csüngött, az előttem járók ezt úgy értelmezték, h. akkor itt pecsételnünk kell. Pedig nem is volt hely a pecsétnek az itineren. Én mentem tovább lefelé, kolléga, pecsételni kell, szóltak utánam, nem vitáztam, nyomtam egy kéktúra pecsétet az itinerem hátuljára. Sokáig nem maradt meg, mert annak ellenére, h. zacskóban volt, a papír kezdett szétmállani…

Indultam lefelé a lejtőn, szokásomtól eltérően futva, pedig latyakos is volt, sáros is, csúszós is, meg meredek is. De tudtam, h. már mindjárt benn vagyunk, és így is lett. Az előző évekkel ellentétben nem volt vészes tömegnyomor a célban. Megkaptam az oklevelet, kitűzőt, és egy teljesen érintetlen, üres itinert is „ha később le akarják még járni a túrát”, bár az útvonalat így harmadszorra azért elég jól sikerült megjegyeznem. Leültem cipőt-zoknit cserélni, és itt történhetett a gond. Amiért nincsenek fotók. Már itthon vettem észre, h. nincs meg a fényképezőgépem – márpedig az utolsó lejtőn lefelé még megvolt. Vagy a célban hagytam, vagy a buszon. Insallah megkérdem a szervezőket, h. nem találták-e meg.

Nem maradtam sokáig, indultam a buszhoz. Többen is csatlakoztak hozzám, biztos erre kell menni a buszhoz, kérdezték meg időnként, én meg tudjátok, milyen vagyok: amúgy sem túl magabiztos navigáció terén, és elbizonytalanítani meg aztán nagyon könnyű. Ettől függetlenül határozottan állítottam, h. igen, biztos erre, és elhamdulillah meg is lett a megálló, és mintegy 3 perc múlva jött is a busz. Leszállva meg láttam, h. pont benn áll a HÉV, rövid sprinttel elértem, még pont felugrottam. Hoppá, jutott eszembe, és megkérdeztem az egyik utast – ugye, ez megy a Margit-híd felé… ez. A délutáni imára már itthon voltam.

Nekem kellemes élmény volt a túra, úgy érzem, évről évre jobb. Ez a 21. rendezés volt – akkor vajon milyen lesz az ötvenedik? Insallah azt is megnézem J.

Zöld 45

Táv: 43,5 km

Szint: 1610 m

Mivel rajtam kívül senki sem szeretett volna a Barcika túrára menni, nekem meg nagyon messze van, ezt a túrát választottam, immár harmadszor. Most azzal az apró különbséggel, h. a húgom is becsatlakozott a 20-as távra. Megbeszéltük, h. Normafánál, az ő rajtjukban találkozunk.

Reggel időben sikerült felkelnem, de aztán elkezdtem a szokásos szerencsétlenkedést… ennek ellenére egy végső rohammal sikerült bevennem a Moszkva térről 6:21-kor induló villamost. Fél 7-től lehetett rajtolni a Márton Áron térről. A rajtban többen voltak, mint tavaly, de lehet, h. csak azért, mert tavaly sikerült az eggyel korábbi villamost is elérni:

Összekészítettem a szállításra szánt csomagomat, öltözködtem, pakolásztam, mire beálltam a rajtsor végére, azok, akikkel egyszerre érkeztem, már messze jártak. Hideg volt, legalábbis én fáztam, nagy lendülettel indultam az Ördögorom felé, megelőzte, egy túratársat, majd a műútra kiérve lendületesen kanyarodtam jobbra. Túratárs utánam. Kb. 30-40 m után bevillant, h. tavaly csak nagyon keveset kellett ezen a műúton menni, itiner elő: „a műúton balra 10 m után…”. Megtorpanás, fordulás, balra kellett volna fordulni, mondom kedves mosollyal, a kolléga rezzenéstelen arccal fogadja az infót, és meg is van a feljáró az Ördög-oromhoz. Nagyon szeretem ezt a helyet, ha megjön a tavasz, és nem fog állandóan zuhogni az a KRETÉN hó, mint pl. most is, akkor insallah veletek is eljövünk ide:

7 előtt 5 perccel sikerült végül rajtolni, a húgommal úgy beszéltük meg, h. 8-ra a Normafánál lesz, bele kellett hát húzni, h. ne várjon sokat. Előző este azt mondtam neki, h. „ááá, nem lesz számottevő hó”, hát pedig de volt. A Széchényi-hegyet komoly hó borította:

És ez megmaradt Normafánál is, bekanyarodtam a síházhoz, a hosszú távnak ott nincs pont, szólt utánam 2 túratárs, tudom, csak felszedek egy nőt, mondtam, és így is lett. Ittam egy kortyot, és indultunk is tovább. Ezen a részen, a Normafa-Disznófő-Árpád-kilátó-Solymár szakaszon már rengeteget jártam, sőt, egyszer már a húgom is volt egy részén, csak pont ellenkező irányba. De persze hóban azért más minden. Ennek ellenére jó tempóban mentünk, közben arról beszélgetve, h. milyen jó a húgoméknak, h. a Mátra-kupás túrákból kettőt is kinéztem, amire ők fognak vinni engem kocsival…

Az Árpád-kilátónál kaptunk Balaton-szeletet, és ettünk a saját ellátmányból is, mert nekem már hallhatóan korgott a gyomrom… A Hármashatár-hegy oldalában megálltam kicsit fényképezni, annyira szépen ragyogott a fákra fagyott jég a napfényben:

Továbbindulva felvázoltam húgomnak, h. Solymár előtt sár lesz, készüljön fel. Ugyan már, mondta ő, nem gond egy kis sár, majd kikerüljük, mondta. Persze, mert te azt hiszed, h. láttál már sarat, feleltem, de nem nagyon vette komolyan, amit mondtam… egészen addig, míg ki nem értünk a Solymár előtti szakaszra, ahol nem volt AKKORA sár, mint szokott, de így is igencsak durva volt. Mentem elöl, a húgom utánam, hitetlenkedve, néha zavart nevetéssel kifejtve, h. ilyen nincs is. Pedig volt. Amikor egyszer rossz helyre léptem, megdöbbenve néztük a sárban eltűnő bakancsomat, és azt, h. a sár FELÜLRŐL folyik bele…

A vár után az út egy része patakká alakult, de a sár nem volt olyan durva, mint amire számítottam, mint pl. 2 éve a Tojáson volt. Húgomnak elég volt ez is, az út hátralevő részében élénken tiltakozott az ellen, h. átsétáljon velem Nagykovácsiba. Ennek volt egy jó oldala (szerintem a Zsíros-hegy erről az oldalról sunyi), és egy rossz (lemaradt a brutál finom lekváros kenyérről). Én pecsételtem, őt átvette az oklevelet meg a rókás kitűzőt, én ettem egy szenyát:

Aztán, húgomat a megfelelő buszra felrakva, indultam is tovább. még Solymáron találtam ezt a cuki, szőrös állatot Adriennek:

Visszatért a hó, megküzdöttem a Zsíros-heggyel, aztán a másik oldalán besétáltam Nagykovácsiba. Hogy ez a falu milyen hosszú! Azt hittem, sose érek a pontra. A ponton található vajas-hagymás kenyerek és különböző házilekvárok viszont kárpótoltak. Pár percet elidőztem a táplálkozással, aztán indultam a Nagy-Kopasz felé. Miután a zöldΔ jelzés kiért a fiatal erdőből, utánakiabáltam két túratársnak, h. nem jobbra kell menni, hanem balra. Hitték is, meg nem is, de aztán végül mégiscsak utánam jöttek.

Alig pár km múlva kiderült, h. helyesen tették:

A ponton megint volt Balaton-szelet, valamint jól kikérdeztem a pontőrt az útvonalváltozásról, ugyanis már a rajtban szóltak, h. a kőbánya felé nem lehet menni, mert a vadászoknak – az engedély és előzetes egyeztetés ellenére – ELŐZŐ ESTE jutott eszükbe, h. ott ők mégis vadásznának, és lefújják a túrát, vagy legalábbis azt, h. a túra arra menjen. Egyre kevésbé kedvelem a vadászokat, és akkor most nagyon enyhén fogalmaztam…

Elhamdulillah a változás nagyon, nagyon egyszerű és jól követhető volt: mikor bejön a közös pirosΔ és zöld plusz, azon el kell menni balra, majd mikor szétválnak, a zöld pluszon kell maradni, jobbra. Ez oly könnyű, mondhatni primitív volt, h. még nekem sem okozott semmiféle gondot követni. Mondjuk az okozott gondot, h. a zöld+ lefelé vezető szakasza ismételten brutál sáros volt, de már nem érdekelt, csak arra ügyeltem, h. ne essek el. Mikor kiértünk a karámok közé, a sík részre, no, ott akkora sár volt, lótrágyával vegyest, h. a vállalkozóbb kedvű túratársak inkább bemásztak a villanypásztor alatt-felett a füves karámba, és ott jöttek. Én maradtam az úton. A sár nem fáj. A villanypásztor igen.

Hamarosan meglett az utolsó pont a Mamutfenyőknél:

Innen már csak kb. 1 km volt hátra, én a városi szakaszokon még az egyébkéntnél is rosszabbul tájékozódom, ezért beálltam néhány túratárs mögé, és együtt értünk be a célba. Közben István felajánlotta, h. elvisz kocsival a másnapi pilisi túrára.

A busz persze pont az orrom előtt ment el, sebaj, megvártam a következőt. Otthon összepakoltam a másnapi cuccomat, és mentem aludni.

Éjjel 1 körül arra ébredtem, h. valami nem oké. Rövid vizsgálódás kiderítette, h. 39 fokos lázam van… ezért sajna a másnapi túrát kénytelen voltam lemondani. A vasárnapot szinte teljes egészében átaludtam, és hétfőn már semmi, de tényleg semmi bajom nem volt. Sajnálom a túrát L, de jövőre insallah ott leszek.

Kitörés

Táv: 58,65 km

Szint: 1810

Tavaly terveztem a 25-ös távot, de végül is visszatartott az, h. egyrészt elfáradtam a Margitán :), másrészt a túratársaktól hallott jellemzés: óriási tömeg, furcsán viselkedő emberek, rengeteg rendőr… no, akkor hagyjuk.

Idén azonban sikerült elcsalni a túrára Tonnakilométert, gondoltam, legalább lesz valaki, aki megvéd a náci hordáktól, ha úgy alakul a helyzet… előrebocsájtom, h. nem úgy alakult.

Fél négyre mentem a Nyugatihoz, h. találkozzam TKM-rel, aki határozottan visszautasította a viráglengetésre vonatkozó ajánlatomat, tehát csak úgy simán kimentem elé. A Moszkva téren valami hihetetlen mennyiségű rendőr volt, először azt hittük, minket tisztelnek meg, de nem, állítólag valami tüntetés volt, én erről nem tudok közelebbit. Innen mentünk a Várba a rajthoz. A hivatalos rajtidő előtt mintegy 46 perccel ott voltunk, de voltak, akik már megelőztek minket, ha egyelőre nem is sokan. Lassan azonban benépesült a tér, és mire a rendezők autói megérkeztek, már tömeg volt. TKM nagyon ügyesen lavírozott, ezért hamar sorra kerültünk a nevezésnél. (Amúgy SOKKAL előbb ott voltunk ám, mint a jelen lévők túlnyomó többsége, csak nem vagyunk elég élelmesek, és nem jól helyezkedtünk…)

Még a hivatalos rajtidő előtt elindultunk. Esni kezdett a hó, és ez nagyjából egész éjszaka ki is tartott. Nagyon tetszett nekem :). A Diós-árkon mentünk felfelé, TKM közben revidiálta azt a az alapelvét, h. „aszfalton nem számít az emelkedő”, mert mint kiderült, de mégis. Az első pont, a Széchenyi-emlék már jól megizzasztott minket. Itt, akárcsak a többi ponton, a túra megemlékező jellegéből következőleg II. világháborús ruhába öltözött „katonák” voltak a pontőrök. Innen mentünk Normafához, közben azon tipródva, h. hol is kávézzunk. Az erdőbe beérve előkerültek a lámpák, megállapítottuk, h. RENGETEG hó van, és még folyamatosan esik, elhangzottak bizonyos elégedetlen kijelentések is („nem volt elég még ebből a … télből?”).

Az első ponton a személyzetet a 2 pontőrön kívül 1 bullmasztiff is képviselte, jól megcincáltam a fülét, természetesen csak miután a gazdája engedélyt adott rá, és biztosított, h. egyetlen végtagom sem fogja valószínűleg a kutya szájában végezni („olyan jámbor, mint egy birka”).

Innen határozottan, jó tempóban indultunk tovább. A rossz irányba, mint kiderült, mikor a pontőrök utánunk kiabáltak. A Sztárnavigátor némileg zavartan korrigálta mintegy 90 fokkal az útirányt, és becéloztunk a János-hegyet a kanyargó, havas ösvényen:

Ekkor derült ki az, amit sosem hittem volna: TKM még nem járt a János-hegyen! Komolyan megdöbbentem, h. valóban létezik ilyen ember, és örültem, h. most véget vethetünk ennek az állapotnak.

Az ellenőrzőpont a libegő felső állomásánál volt, ezért a mezőny nagy része ügyesen lecsalta a János-hegyre történő fel-, majd lemenést. Mi felmentünk, bár TKM arra már nem mutatkozott hajlandónak, h. a kilátó tetejére is felmásszunk. Mentünk tovább lefelé.

Én (mint mindig, amikor a Sztárnavigátorral megyek) meg sem néztem otthon az útleírást, így kissé övön aluli ütésként ért, h. fel kell menni a Nagy-Hárs-hegyre is. Nem is felmenetellel volt bajom, hanem a lejövetellel – arra számítottam, h. durván csúszós lesz, és valóban. Ráadásul pont belekeveredtünk valami gyerekcsoportba, aki mindenféle kontroll nélkül sikoltoztak, üvöltöztek, csúszkáltak, estek, keltek, nem engedtek el stb. Végül kikeveredtem közülük, TKM türelmesen megvárt, aztán mentünk lefelé Hűvösvölgybe. Lenn a villamosmegálló melletti pizzériába bementünk kávézni. Én már pont el is fáradtam, mondtam az ezen eléggé ledöbbent TKM-nek. Pedig tényleg így volt. A pizzázóban volt rajtunk kívül 3 vendég, az egyik már elég illuminált állapotban, aki, mikor meghallotta a túra nevét, és azt, h. milyen eseménynek állít emléket, kitárt karral és párás szemmel kurjantotta: „magyarok vagytok, ti igazi magyarok vagytok!” Még mielőtt sikerült volna bármiféle testi kontaktust létesítenie velem, gyorsan távoztam a pizzériából. TKM nem úszta meg, ő alaposan meg lett ölelgetve, mint igaz magyar ember. Én közben megnéztem a másik két illető lovait, amelyek a pizzéria elé voltak kötve, egy magas pej herélt meg egy tarka póni. Vázoltam TKM-nek, h. lóháton kényelmesebb lenne a hátralévő mintegy 40 km, de neki kell a pónin jönnie. Arról legalább leér a lábam, nyugtázta, és mentünk tovább. Útközben többször is elhaladtunk katonasírok mellett, mindegyiken égtek a gyertyák:

 Először fel az Újlaki-hegyre. Ez elhamdulillah könnyebb volt, mint vártam, azt hittem, h. csúszósabb meg veszélyesebb lesz, de nem volt gond. Viszont az ellenőrzőpontot nem sikerült megtalálni, már aggódtam is, amikor majd egy kilométer múlva szembejött a két katona… és pecsételt, illetve aláírt helyette. A pont még nem ért fel a helyére. Mindegy, fő, h. megvolt az igazolás. TKM menetlevelét vizsgálják a katonák:

Már nem volt messze a 25-ös kistáv célja. Örültem, mert már éhes voltam.  

Kis pihenő, evés-ivás után mentünk tovább, a túra számomra legnehezebb szakaszán: a sárga csíkkal jelzett út iszonyat csúszós, meredek, nehezen járható volt, nem is nagyon előzgettünk senkit, pedig itt voltak azért olyan idegesítő, túl hangos, magukat iszonyat viccesnek gondoló túratársak, akiknek a jelenlététől a túra előtt tartottam. Mindegy, ezt a rövid szakaszt ki lehetett bírni. Egy futó ügyesen megelőzött minket, egy nem futó ebből ihletet merítve nem annyira ügyesen, konkrétan ha nem kapok el egy fatörzset, lelök a szakadékba. Ja, bocsi, nyugtázta saját manőverét, aztán ment tovább ugyanazzal a sebességgel előttem, mert volt vagy 20 ember még előttünk – nem véletlen nem előztünk. Sokáig tart még ez a sz… rész, kérdezte egy hölgy, jaja, mondtam, és lesz még rosszabb is… tényleg lett, de aztán egy gázos leereszkedés után az út szélesebb és járhatóbb lett, veszélytelenül meg tudtuk előzni a lassabbakat. Az Alsó-Jegenye völgyet az amerikai hadsereg foglalta el, de készséggel pecsételtek ők is. Én itt kezdtem valami brutális álmos lenni, be-bealudtam menet közben, eléggé szenvedtem, de elveimhez hűen némán tettem :). A Zsíros-hegyen, a ponton TKM meghívott az éjszaka második kávéjára, ami sokat dobott rajtam, illetve az is, h. fel kellett menni a Nagy-Szénásra, és végre egy kis felfelé felébresztett. Aztán lecsorogtunk a következő pontig, ahol volt tea, és emlékeim szerint talán ettem is valamit. aztán mentünk tovább.

A hó, amely az éjszaka közepén valamikor elállt pár órára, lassan újrakezdte. Némi gyaloglás után át kellett mászni egy létrán, amin már jó sokszor átmásztam, sőt, mivel az alsó fok hiányzik, egyszer jó nagyot estem is róla. Most jó jeges, csúszós volt, de az esést elhamdulillah elkerültem. Aztán át kellett mászni egy árkon is, aminek az alján patak csörgedezett (fagyadozott), nem volt olyan durva, mint amilyennek TKM a megelőző mintegy két és fél, három km során próbálta lefesteni… utána már a 10. pont várt minket, és innen már hamarosan beértünk Perbálra. Én megint elálmosodtam, nem bírtam egyenesen menni, szegény TKM-et folyamatosan szorítottam be az árokba J. Átmentünk Perbálon, majd fel a gombatelep mellett, ez sajnos most teljesen szagtalan volt, a szag forrása ugyanis mély hó alatt rejtezett. Meg is állapítottam, h. a Gombatelep Maratont MINDENKÉPPEN nyáron kell majd rendezni, amikor a nazális élmény legkisebb részlete is teljes mértékben kiélvezhető.

Nem volt sok szint már egy ideje a túrában, én harcoltam az álmossággal, aztán egyszer csak mindkét lában egyszerre kicsúszott alólam balra, én meg a mély hóba zuhantam a jobb oldalamra, nem ütöttem meg magam, voltaképpen kellemes volt ott, felkönyököltem, én fel sem kelek innen, mondtam TKM-nek, én is szívesen pihennék, hallottam a hátam mögül, erre gyorsan felpattantam, és köszöntöttem Gábort. A következő pontig együtt mentünk, itt ismét rövidebb pihenőt tartottunk, teáztunk és megettük TKM kakaós csigáit (nagy részüket alighanem én).

Innen egy darabig a tökegyenes, szántók között vezető utakon mentünk, majd el a tó mellett, ahol a talaj érdekesen süppedős volt, mintha egy félig megfagyott mocsáron jártunk volna. Hamarosan elérkezett az utolsó megmérettetés, a Kakukk-hegy. Az utat szegélyező árkon nehezebb volt átjutnom, mint a hegyre fel. Ekkor már világosodott, le lehetett kapcsolni a lámpákat, a hegyre felérve el is tettem, és megszemléltem közelebbről az itt állomásozó alakulat bunkerét:

A katona közölte, h. a hegyről levezető meredek út nagyon csúszós és nagyon nehezen járható, de le lehet menni a másik oldalon, lépcsőn is. No, mi persze nem a lépcsőn mentünk, de nem volt olyan vészes, mint amire számítottam. A kálváriát már teljes reggeli fényben, zuhogó hópelyhek között értük el:

Alig több mint 1 km volt hátra, hamar beértünk. A célban meleg volt, és tea, és ennivaló (nekem ugye a sajátom, lévén, h. nem eszem virslit…). Átöltöztünk, és némi beszélgetés után mentünk a buszhoz. A busz iszonyú tömött volt, rengeteg túrázó próbált hazajutni, nem tudom, nem lenne-e érdemes a szervezőknek megfontolni a különbusz bérlését… Mondjuk én nagyrészt aludtam hazafelé az úton. 10 után értem haza a lakásba, és fél 2-re kellett a húgoméknál lennem, de egy órára azért lefeküdtem.

A túra számomra kellemes meglepetés volt, sokkal kisebb tömeggel, mint amire számítottam, jól éreztük magunkat, nekünk várni se kellett sokat a pontokon, és mindenhol jutott minden szolgáltatásból, kivéve, ahol épp nem volt kész a tea, de nyilván volt saját teánk, úgy jöttünk el, h. ha semmit sem kaptunk volna, az sem lett volna gond. Insallah jövőre is jövünk :)

Téli Margita

Táv: 21,2 km

Szint: 408 m

Ezen a túrán már kétszer voltam, de eddig csak a 40-es távon. Erre az estére voltak mér terveim, ezért úgy gondoltam, h ha a húgoméknak van kedvük jönni, megyek a 20-ra, ha nincs, akkor meg nem megyek egyáltalán. Volt kedvül. Reggel 7 órakor felvettek kocsival, és 8 körül rajtoltunk is. A „körül” azt jelenti, h. bár egyszerre léptünk ki a rajthelyről, húgom 8:05, sógorom 8:10, én meg 8:15 rajtidőt kaptunk J. Na, nem mintha bármit is számított volna.

A sógorom azt tervezte, h. ha beérünk az erdőbe, onnantól futni fog. Az első pontig, a máriabesnyői templomig együtt mentünk, jól kiléptünk, mert hideg volt. Én a dzsekimet az esti programra tartogattam, most „A” polár volt rajtam, de nem fáztam egy idő után. Hamar elértük a templomot:

A templom mögött lementünk a lépcsőn, és a sógorom hamarosan futásra is váltott, már csak a célban láttuk viszont. Húgom végig aggódott érte, jaj, mi lesz, ha eltéved, jegyezte meg időnként. Végül is a sógorom beért a célba szerencsésen, csak kétszer tévedt el, de azokat is ügyesen korrigálta. Mi a húgommal ráérősebb tempóban mentünk. Az első ponton kaptunk csokit:

Jó nagy hó volt, nagyobb, mint vártam, és hideg is elhamdulillah, nem volt sár, minden le volt fagyva. Kényelmesen járható volt az út, az erdő pedig nagyon szép:

Ahogy egy mély völgy felett mentünk az ösvényen, a távolból zörgést hallottam, cssssst, szóltam rá a húgomra, megálltunk, és hamarosan a völgyben feltűnt egy csapat vágtató dámvad, nézd, az egyik fehér, súgtam, és valóban, a 8-10 állat között volt egy hófehér is, felvágtak a hegyoldalban, és nem messze tőlünk szökelltek át az ösvényen, majd eltűntek felfelé a domboldalban. Sajna, Adriennek azt kell mondanom, h. mire elővettem a fényképezőgépet, már nem tudtam értékelhető fotót készíteni róluk, de nagyon szépek voltak.

A második pontnál vált el a mi távunk a 40-estől, tavaly arrafelé mentem:

Innen egy darabig ismeretlen szakasz következett, ráadásul elfelejtettem feltölteni az elemeket, így kénytelen voltam a papíralapú navigálásra hagyatkozni, de az itiner elhamdulillah jó volt, nagyon könnyen lehetett követni. Út közben találtunk érdekes csészegomba-féleségeket:

Keményre voltak fagyva szegények…

Egy idő után beértünk egy bizonytalankodó, idősebb túrázókból álló csoportot, biztos, h. erre kell jönni, kérdezték, jól megyünk, mondtam én (magabiztosabban, mint ahogy éreztem J), de hamarosan meglett az utolsó pont is, tehát tényleg jól jöttünk. Sajnos a túra számomra kedvenc része, a Juharos nem része ennek a rövidebb távnak. Visszamentünk az első ellenőrzőponthoz, és onnan a zöld csíkon kellett bemenni a célba.

A túra utolsó szakasza még tartogatott némi meglepetés-emelkedőt, ekkor értek be minket a félmaratonosok, „hőőőőj, b+”, nyögött fel egyikük hangosan, amikor meglátta a valóban félelmetes külsejű emelkedőt:

Azonban amikor már nekivágtunk, nem volt annyira vészes, mint amilyennek messzebbről tűnt, inkább az volt kellemetlen, h. sáros volt, és néhol eléggé csúszott. Ettől függetlenül sikeresen leküzdöttük.

A reggeli első ponton, ahol most nem kaptunk pecsétet, kellemes meglepetés ért. a pont utáni szakaszon egy csomó csokipapír volt eldobálva - kulturált, civilizált túratáraink a ponton kapott csokit azonnal elfogyasztván, a valóban jelentős súlytöbbletet képező papírt már nem szerették volna tovább cipelni, s bár a ponton volt szemetes, az a 20 méter igencsak messze volt eme edzett, acélos sportembereknek, s ezért papírjaiktól rövid úton megszabadultak. Én általában fel szoktam szedni a szemetet az erdőben, akkor is, ha mások dobták el, kivéve ha olyan fáradt vagyok, h. már nincs erőm lehajolni érte... Most nem voltam, és a pontőrök ezen annyira meghatódtak, h. adtak egy plusz csokit, pedig itt nem is járt volna...

Utána még hosszasan nézegettünk egy előttünk átszaladó mókust, és hamarosan benn voltunk Gödöllőn. A házak között a kertvárosi hangulatú utcákon kanyarogtunk, megfigyeltünk egy kutyapárna kutyát:

És hamarosan benn voltunk a célban. Először beálltunk egy brutál hosszú sorba, de rövid szemlélődés kiderítette, h. van ám külön „Cél 20 km” feliratú érkeztetőhely, mi meg épp a félmaratonosok sorában állunk… így perceken belül meglett a kitűző és az oklevél, mindkettő szép, mint mindig. Én még bekaptam egy vajaskenyeret (na jó, egy lekvárosat is…), és indultunk is haza, mert estére ugye még terveim voltak…

Remek kis túra volt, insallah jövőre próbálom rábeszélni a húgomékat a 30-as távra.