VULKÁN

Táv: 41,6 km

Szint: 2230 m

„Én észrevettem, hogy a horgászat és a túrázás az két olyan sport, ami különbözik egymástól.” (sógorom)

„A túrázás valójában nem sport…” (internetes ftness-magazin)

„A Nagy-Hideg-hegy, az olyan, hogy minden irányból szívás felmenni.” (Megbízott Szakértőnk)

„Hát ja, télen hideg van.” (jómagam)

Számomra különleges jelentőséggel bír ez a túra. Amikor elkezdtem túrázni, mindig arra gondoltam, h. mennyire szeretném megcsinálni a Vulkánt – de persze lehetetlennek tűnt. M. Sz. beszélt róla, h, nehéz, hideg van, sötét, meredek stb., mások is beszéltek róla… aztán mégis elmentem tavaly, és teljes megdöbbenésemre sikerült, sőt, nálam holtversenyben az év legjobb túrája helyen végzett.

Természetes volt, h. idén is megyek. Elhamdulillah M. Sz. is ment, tehát megvolt a fuvar is, reggel 6 előtt felvett kocsival, csak ketten mentünk, majd amíg én beérek, te egyél, én úgysem eszem gulyást, mondtam.

Én szerettem volna, ha esik a hó, M. Sz. kissé aggódott, ha hazafelé nagyon nagy a hó, hogy jutunk haza, de végül is nem esett egyetlen kis pelyhecske sem. Viszont elég jelentős mennyiség volt már. Meg is döbbentem, számítottam rá, h. lesz valamennyi hó, na de hogy ennyi… nevezés, öltözködés, GPS-állítgatás után indultunk a reggeli szürkületben, nahát, itt mennyi hó van, gondoltam magamban:

Nagyon hideg is volt, hiába volt rajtam idén először aláöltözet-nadrág és „A” polár is, mégis fáztam, örültem, mikor nekiindultunk, és kicsit jobban kiléptünk. Az út enyhén, de folyamatosan emelkedett, hamarosan nem fáztam már. Ellenőrzőpont, szólt ránk egy szembejövő fiatalember, hol, kérdezte M. Sz. Én vagyok az, mondta a pont nevetve, és aláírta az ellenőrzőlapokat. Innen hamarosan elkezdtünk durván emelkedni a Nagy-Hideg-Hegyre felmenő úton. Közben kiélvezhettem a téli túrázás apró örömeit: a szemüvegem folyamatosan bepárásodott, és, hát… „Ahogy népiesen mondják, orrváladékom-nyálam összefolyik”, szóltam előre M. Sz-nek, azt nem úgy mondják népiesen, szólt vissza. Az emelkedőn levegőért kapkodva próbáltam inni egy kortyot Kövér Testből – rá kellett jönnöm, h. a víz belefagyott a csőbe. No, remek, gondoltam, még jó, h. van nálam tea is. NHH-en a túristaházban pecsételtek, megettünk egy szendvicset, illetve banánt, én közben szorongattam az ivócsövet, ki is olvadt, taktikusan visszafújtam belőle a vizet, no, így majd nem halok szomjan útközben, gondoltam megnyugodva. Nem akartunk túlzottan átmelegedni, indultunk a Csóványos felé. Alattunk a ködből kiemelkedett néhány hegycsúcs:

Talán ezen a szakaszon volt a legnagyobb hó. A szél is összefújta, néhol térdig ért, ha kiléptem a nyomból:

Nagyon tetszett, távolban a havas hegyek és a Csóványos:

Elértük a lukat, amiben még a Telekin is volt hó, kissé meghatottan néztem, ó, ezt a havat látjuk majd a Telekin is insallah, gondoltam:

A Csóványoson (is) hideg volt, szegény pontőr lány pirosan világító orral, félig fagyott állapotban írt a lapjainkra, minden elismerésem a pontőröké ebben az időben, főleg ott, ahol még tüzet sem lehet gyújtani. Mi nem időztünk sokáig, indultunk lefelé. Tavaly itt nagyon belassultam, mert a lejtő csúszott lefelé, bár nem volt hó, most nagy meglepetésemre a hóban könnyebben mentem, mondjuk nem volt lefagyva, porhó volt, nem csúszott vészesen. Jól is haladtunk, az erdő félelmetesen szép volt a hóban, illett ahhoz a komoly hangulathoz, ami eltöltött itt. azért persze igyekeztem a lában alá nézni, a hó alatt megbúvó sziklák és fagyott fagyökerek-ágak remek alkalmat nyújtottak a Δµ-elmélet empirikus úton történő igazolásához. A bakancsom kitartott, mondjuk az általam követett SZIMPI (Szakrális Impregnálási Iskola) tanait követve alaposan lefújtam csütörtök este impregnáló sprajjal. Egy idő múlva feltűnt, h. pont ellenkező irányból érkezünk a Vilatihoz, mint a Nahát90-en. Nagyon örültem ennek a felfedezésnek, meg is osztottam M. Sz-kel. Annak is örültem, h. a ponton lehet enni-inni, mert már elég éhes voltam. Kicsit még nyígtam, h. de szép is lenne, ha esne a hó, ezért M. Sz. kedvesen megrázott egy fát, amely alatt épp áthaladtam, így teremtvén meg számomra jó közelítéssel a hóesés illúzióját. Még benn a panzióban is a havakat sepregettem magamról.

A zöld jelzés a tavalyival ellentétben más útvonalon ment, egy elég érdekes, kifelé lejtő, csúszós ösvényen. Aztán a zöld négyzet levezető szakasza tűnt fel, messziről brutális lejtőnek tetszett, és az is volt, de meglepetésemre gond nélkül leküzdöttük:

Aztán a patakon átkelve igyekeztünk a panzióban lévő pont kellemes melegébe. Pecsételés után megpillantottam az eléggé megviseltnek látszó Tonnakilométert, de rövid köszönés után iszkoltam is a teához, jó szomjas voltam már. A tea meg jó forró, az ellátás csak zsíros kenyér volt (tavaly volt vajas is), de mondjuk hoztam magammal szendvicset, elő is vettem, a tea még akkor is forró volt, amikor befejeztem, megittam úgy, h. ne nagyon húzzuk már az időt. Mentünk tovább, az egyik kedvenc börzyönyi szakaszomon, ami a Fekete-völgytől a Magyar-völgyig terjed, végig a piros- jelzésen. Az első kb. 6 km-en várt ránk kb. 500 m szint, ami nem volt egyszerű, főként azért, mert elég sok kitett szakaszon kellett menni, ahol csak úgy vágott oldalról a szél, arcunkba sodorva a jégkristályokat a fákról, ezzel halk sikkantásokat csalva ki belőlem. Te akartál hóesést, szólt rám M. Sz. Igen, de ez nem hóesés, ezek jégkristályok! Én pihe-puha hópihéket akarok! – fejtettem ki kissé akaratosan, de a hópihék nem jöttek, a szél és a jégkristályok annál inkább. Előttünk ment néhány fiatal, illetve ballagtak inkább, egyikük a telefonba mesélte, h. milyen hideg van, és hogy fúj a szél. Ezt én is éreztem, főleg az alaposan lecsökkent menettempó hatására, egy darabig bírtam, aztán kifutottam a nyom mellett a hóba, megelőztük őket, és hajrá, Hollókő felé. Nagyon szép volt ez a rész, a havas út, a havas hegyek:

Hollókőről a panoráma a szokásos:

Salgóvárba arra mentünk fel, amerre veletek is. Csak most nagyobb hóban, néhol igencsak keresnem kellett, h. hova lépjek legközelebb, de aztán fenn voltunk.

Fenn a pontőrökkel egy szerencsétlen jadgterrier fagyoskodott, épp meg akartam kérdezni, h. biztos, h. jó volt kihozni szegény kutyát pontőrködni, mikor közölték, h. a kutya úgy csapódott hozzájuk, a nyakában volt egy telefonszám, felhívták, a gazda pedig elmesélte, h. a kutya az előző napi vadászaton volt hajtó, csak elkóborolt, és h. majd este vigyék le a kutyát a célba, és oda majd érte megy. Szerencsétlen állat akkor már egy napot, egy éjszakát és a következő nap jó részét étlen-szomjan az erdőben töltötte, éjjel simán volt -10 fok… és „majd este valamikor” érte mennek. Remek. Elhamdulillah a túrázóktól legalább kapott némi kaját, de így is reszketett a hóban, az ujjai közé be volt fagyva a hó. Insallah a gazdája legalább beengedte otthon valami meleg helyre.

Elindultunk Magyar-hegyre, ez még a kedvencem Börzsönyben is az egyik kedvenc helyem, amit nem igazán tudok megindokolni, még csak fel sem mentünk pont a hegycsúcsra, ami egyébként nem egy olyan fú, de festői sziklaszirt:

Innen pedig leviharzottunk Magyar-völgybe, ahol nagy tüzet raktak a pontőrök:

Akárcsak tavaly, most is volt meleg tea és csoki, de nem ám ilyen teszkós müzliszelet, hanem Snickers, ráadásul a dupla csomag. Sajna szó szerint jéggé volt fagyva, ezért a második felét inkább egy időre betömtem a nadrágzsebembe, kiolvasztás céljából. Kicsit melegedtünk a tűznél, ettünk, aztán mentünk tovább. Elég hosszú műutas szakasz következett, nem a legérdekesebb rész a túrán, én ennek ellenére elbűvölten nézegettem az út mellett futó befagyott patakot:

Aztán elérkeztünk a hírhedt Banános Emelkedőhöz, ami nektek is úgy tetszett a januári börzsönyi kiruccanásunkon. A tetején teázunk, mondtam, M. Sz. pedig egyetértett. Amúgy nem volt olyan óriási megrázkódtatás feljutni, mert a Banános Emelkedő nem túl hosszú. El is felejtettük a teázást, na, majd a piros+ aljában, illetve a nagy emelkedő aljában, mondtam, mert ekkor már a piros+on mentünk. Volt még két kisebb emelkedő előtte, és meg kellett állapítanom két dolgot: (1) nem érünk fel NHH-re világosban, (2) megy le a nap.

Amikor a félelmetesen felfelé vágó szakaszt megpillantottuk, kiálltunk az útról a fák közé, és megittuk a maradék teámat – azt sem kellett már tovább cipelni. Aztán nekivágtunk. Az emelkedő pont olyan meredek, mint emlékeztem, de még sokkal hosszabb is. Ráadásul a lábam mindenfelé menni akart a hóban. A lélegzetből kifogyva értünk fel a műútra, már láttuk NHH fényeit.

Úgy döntöttünk, h. kicsit leülünk a turistaházban, ettünk, én pedig a bögrémbe öntöttem Kövér Test tartalmát, mivel az ivócső a visszafújások ellenére visszavonhatatlanul be volt fagyva. Milyen szép fehér vized van, mondta korábban egy előző túratárs… M. Sz. megállapította, h. neki az üvegben is befagyott az izó, adok az enyémből, mondtam lelkesen. Milyen, kérdezett gyanakodva, tudod, az a mentolos, mondtam. Na, abból nem, jelentette ki határozottan. Nem is tudom, miért, szerintem fincsi az…

Ismét megpillantottam TKM-et, aki egy dobozzal odalépett hozzánk. Nem volt rajtam szemüveg (pára), így azt hittem, valami sütike, csodálkoztam is, miért M. Sz-et kínálja először, mégiscsak a hölgyeket illenék… aztán kifejtette, h. az általa „snack” néven nevezett keverék kolbász, szalonna, sajt és fokhagyma feldarabolva… ilyesmit én meg úgysem eszek. M. Sz. viszont igen, ezért innen a célig már kellemes fokhagymaillatban mentem mögötte.

Mikor indultunk volna, egy idősebb túratárs a lámpámra bökve megkérdezte: egy lámpátok van? Nem, neki is van, mutattam M. Sz-re. Akkor csatlakozhatnék hozzátok, mert nekem meg egy sem, kérdezte. Természetesen nem mondtunk nemet, erre ő is elkezdett összepakolni, aztán kész lett, elindultunk elhamdulillah. Nem tudom, szegény mennyit látott mögöttünk jőve a mi lámpáink fényénél, de a semminél insallah jobb volt.

Innen már csak lefelé kellett menni. Ezért mondja M. Sz. h. ez voltaképpen egy 36 km-es túra. Mert onnantól már csak lefelé, az nem is számít. Nekem azért számított, bár megint csak kevésbé csúszott, mint tavaly. Könnyebb volt lemenni. Amikor a meredekebb részen túljutottunk, megtorpantam. Állj, mondtam határozottan, hiányosság következett be a strukturális integritásomban. Hogy mi van, nézett rám a két túratársam. Kikötődött a cipőfűzőm, mondtam, és be is kötöttem. Aztán mentünk tovább. Jó tempóban mentünk, hamar meglett az ellenőrzőpont a Taxi-réten. Tavaly csak szúróbélyegző volt, amit voltak, akik meg sem találtak, én is csak azért, mert pont előttem két futó megtalálta… idén rendes, emberes pont volt. Igazolás után mentünk tovább, még mindig jó tempóban, újdonsült túratársunk egy idő után közölte, h. ő kicsit pihenne, majd jön valaki mással utána. Ránézte a GPS-re, és láttam, h. már a reggeli nyomunkon megyünk. Lassan már láttuk Királyrét lámpáit. Hamarosan kiértünk a műútra, ami néhol teljesen száraz volt, néhol pedig jeges, én persze ráléptem a tükörjégre, és majdnem sikerült a cél előtt pár száz méterrel óriásit esnem, de végül is visszanyertem az egyensúlyom. Beértünk a célba, én reklamáltam a főszervezőnek, h. miért is nem lehetett pár km vastagabb fajta teherautóponyvát vásárolni, és kifeszíteni a nagyon kitett részeken, h. ne fújjon annyira a szél… elhamdulillah vette a lapot, és nem tiltott le a továbbiakban a Vulkánon/Telekin/hasonlókon való részvételtől… elmentem átöltözni, addig M. Sz. kikérte a megrendelt gulyáslevesét, ami szerinte nem volt egy nagy élmény… mindegy, én megettem a megmaradt fehérjeszeletemet.

Aztán indultunk hazafelé, a kocsiban volt fánk, ami nagyon jól esett, és meleg is lett hamarosan, ami szintén. Az út száraz volt, hó semmi, hamar hazaértünk. Itthon vacsora után gyorsan mentem aludni, készülvén a vasárnapi kiruccanásra…

A Vulkántúra nagyon kemény menet volt. Hideg volt, hó, ami sokat kivett belőlünk. Ezzel együtt a Börzsöny nagyon szép havasan, és a túra még mindig nagyon jó. Aki ott volt, tudja, aki nem, az jöjjön jövőre insallah J

Bakonyi Mikulás 50

Táv: 46,7 km

Szint: 1000 m

Erre a túrára eredetileg nem terveztem menni, mert logisztikája lehetetlennek tűnt. Rajt/cél Csesznek, ami messze van és nehezen megközelíthető. Aztán Tonnakilométer felajánlotta, h. elvisz, amit köszönettel el is fogadtam, és annyira elvitt, h. a ház előtt vett fel, és ott is rakott ki – amit ez úton is köszönök.

Egész héten figyeltem az időjárás-jelentést, insallah havazni fog, gondoltam, olyan jó lenne már havazásban menni… (figyeljétek meg, tél végére hogy fogom majd szidni azt a KRETÉN havat, lsd. tavalyi BükkiKilátások). Amikor azonban vasárnap reggel 5-kor igyekeztem lefelé a kocsihoz, inkább valami esőfélére volt kilátás… Az autóban ott volt TKM és egy a falubeli túratárs, Zoli. Útközben felvettük még a Turul túráról ismerős Istvánt és a fiát is. Nagyon örültem, mikor beszálltak a kocsiba, mert én igencsak fáztam, István pedig olyan kellemes energiát és meleget sugárzott szét a teljes utastérben, h. teljesen jó kedvem támadt. Amire szükség is volt, mert már az út elején esni kezdett, a cseppek koppantak a szélvédőn, de jó is lesz egész nap vizes cuccban menni, gondoltam, de nem adtam fel a reményt, h. esetleg átvált havazásba.

A kocsit a kijelölt parkolóban hagytuk Cseszneken, szemben látszott a vár:

Innen mentünk a rajtba, ahol hosszú sor kígyózott, a várakozás közben megint fázni kezdtem, alig vártam, h. elinduljunk. Az eddigi években a rajt/cél Zircen volt, az iskolában, de az útvonal ugyanaz maradt. A változásnak voltak előnyei és hátrányai is, bár nekem egészében véve jobban tetszett ez a mostani megoldás.

A hátrányai:

-          a rajt/célnak helyt adó söröző nagyon kicsi. Főleg a célban volt kényelmetlen, h. a már beérkezettek persze üldögélni, beszélgetni, a kapott szendvicset és teát elfogyasztani stb. szerettek volna, a további beérkezők pedig még a hátizsákjukat sem tudták letenni, mert a több száz embert által behordott hó és sár állt a padlón.

-          a „mosakodási lehetőséget” egy db hidegvizes csap képviselte a szintén egy-egy db férfi és női vécé közös előterében…

Az előnyei:

-          sokkal jobb szerintem így az útvonal. A Zirc előtti utolsó, kb. 5 km-es szakasz legjobban a „dögunalom” kifejezéssel lenne leírható: először egy tökegyenes, sáros úton kell gyalogolni a vasúti töltés mellett, majd valami brutál szeles réten, aztán meg Zirc házai között. A túra végére ez kicsit rányomta a bélyegét nekem, már alig vártam, h. vége legyen. Így ez a szakasz átkerült középre, és a végén van a felmenés a Zörög-tetőre, ami egy CSEPPET sem unalmas, és aki addig kezdett fázni (pl. én), az garantáltan nem fog. Jól feldobja az embert így a túra végén.

Egyszóval, szerintem a kisebb kellemetlenségek bőven megérik azt, h. sokkal jobb hangulatban ér véget a túra. Az igazi az lenne, ha a zirci iskolát és a cseszneki sörözőt lehetne keresztezni, és a cseszneki iskolában lenne a rajt/cél J.

Elindultunk, kezdetben az aszfalton, aztán bevágtunk a földes ösvényre. Az út egyre vadregényesebb lett, magas erdő, sziklák, mély árkok, volt némi sár is, de nem vészes, jól lehetett menni, illetve bizonnyal futni is, mert pár futó megelőzött minket. Hamar elértük Gézaházát és a Mikulás bácsit, aki LÉNYEGESEN kevésbé volt khmmm… víg állapotban, mint az előző években megszokott, de szaloncukrot meg csokimikut kaptunk tőle így is,

és rövid beszélgetés után elindultunk arra a 10 km-es körre, ami a túra talán legnehezebb szakaszát, az Ördög-árkot is magába foglalta. Hatalmas sziklák, kőfalak között haladtunk:

A megdöbbenés akkor ért, amikor elértük az Ördög-gátat, és meg kellett tudnom, h. a sziklán lévő vaslétrát leszedték, és már csak a sziklába vert szögvasakon lehet feljutni. Első pillantásra tudtam, h. ez nekem nem fog tetszeni, de azért nekiindultam, és fel is jutottam csaknem a tetejéig… ahol egyszer csak elegem lett, a kezem csúszott, a lábam remegett, az a bizonyos kapcsoló átkattant a fejemben, na jó, nekem most lett ebből elegem, akkor én vissza is mászok, mondtam TKM-nek, aki már fenn volt. Már csak egy lépés lenne, majdnem fenn vagy, mondta ő nem túl határozottan, és 100% igaza is volt, egy lépés hiányzott volna, de én már nem tudtam rávenni magam. Pedig visszamászni nehezebb volt, de komolyan, ettől függetlenül visszamásztam, megyek inkább fenn a szurdok oldalában, mondtam, mire a két túratárs rögtön rám is bízta a túrabotjait, amelyek inkább csak zavartak tényleg a sziklán. Így én a nyugdíjasklub útvonalán érkeztem a ponthoz, de mivel az itinerben is benne volt az alternatív útvonal, nem szóltak semmit. Hát, túl büszke nem voltam magamra, de ez van. Az Ördög-gát másik fele már nem okozott gondot, minden nehézség nélkül túljutottunk rajta, bár nekem még mindig remegett a lábam az adrenalinlökettől:

Aztán persze szép lassan megnyugodtam, és visszaértünk a Mikulás bácsihoz, akitől megint kaptunk szaloncukrot, ami igazán remek ötlet volt. Én ekkor már elég (nagyon) éhes voltam, az itiner pizzaszeletet ígért a zirci ellenőrzőpontra, alig vártam már, azért addig is megettem egy banánt.

Közben a hol meginduló, hol elálló csapadék átváltott hódarába. Határozottan kezd havasodni a táj, állapítottuk meg némi jóindulattal:

A Zirc előtti kb. 5 km szakasz volt az előző években a túra vége, mint említettem, sok látnivaló nincs, sáros földút, egyik oldalon patak, másikon vasúti sínek. Üdítő változatosságot jelentett, h. jött a vonat, integettem a vezetőnek, ő meg visszaintegetett. Zirc házai között megszaporáztuk a lépteinket, a pizzázóba beérve kellemes pizzaillat fogadott, nekem voltak ugyan rejtett félelmeim – és ezek hamarosan be is igazolódtak. Kb. 20 percet vártunk a pizzára, majd kiderült, h. csak sonkás-szalámis van – húst nem evők, így jártatok. Azért persze elkértem a szeletet, TKM és Zoli áldozatosan megfelezték. Amúgy brutálisan nagy szeletek voltak, ó, de szép is lett volna, ha van gombás, vagy csak sima sajtot… én elővettem az egyik szendvicsemet, ami teljes kiőrlésű zsemle volt light mozarella sajttal. TKM a megdöbbenés és viszolygás olyan utánozhatatlan keverékével bámult a szegény zsemlécskére, h. még most is mosolygok, ha eszembe jut. Pedig finom volt. Komolyan.

Túl jártunk már félúton, indultunk tovább, Zircről kifelé a kék- jelzésen a korábbi évekkel ellentétben egy szem hó sem volt:

Ez kellemesen hullámzó terep, mentünk fel-le, haladtunk szépen, Borzavár szélénél újabb pont, a pontőrnek megemlítem a vegetáriánus pizza hiányát, rövid tűnődés után igazat ad nekem, megkérdezi, h. a gombát szeretem-e. Nagyon, mondom.

Egy rendkívül büdös patak mellett haladunk tovább, eme tulajdonságában valószínűleg komoly szerepe van annak, h. a település szennyvizét minden különösebb cécó nélkül beleeresztik a vízbe. Igazuk is van: a halak, békák, növények meg az egyéb kis szemét életformák pusztuljanak csak jól ki belőle! Nehogy már azt higgyék, h. csak úgy beletelepszenek másnak a patakjába! Láthatólag egyesek komolyan megdolgoznak ezeknek az egészséges, jószándékú alapelveknek a betartásáért…

A csapadék határozottan hóra váltott. Mire a következő pontra, a Porva-Csesznek vasútállomásra értünk, kifejezetten kezdtünk behavazódni:

Elég hamar rájöttem, h. elő kell szednem „A” polárt, mert „B” polár bizony nemigen bírja a havazást, és hajlamos átázni… a ponton kaptunk meleg teát, annyira meleget, h. kérnem kellett bele egy kis hideg vizet. Fél 4 körül járt már, mentünk tovább. A havazás hamarosan igazi téli tájat varázsolt körénk:

Szép, nagy pelyhekben hullott a hó elhamdulillah, nagyon örültem neki:

Innen a Zörög-tetőig a kedvenc szakaszom a túrából, kezdett már sötétedni, a hó rendületlenül hullott, mire beértünk a következő pontra, a vinye.hu büfébe, már csaknem sötét volt, a vállamon állt a hó, benn a büfében kaptunk megint teát (én megint kértem bele hideg vizet). Amikor bementünk valahova, a hó elolvadt rajtam, hiába próbáltam kinn lesöpörni a nagyját, éreztem, h. a ruha nedves rajtam, kezdtem fázni, örültem, h. megindultunk felfelé a Zörög-tetőre, kifejezetten jól esett, soha nem szoktam menet közben fázni, és hamarosan most sem fáztam. Felvetettem TKM-nek az ötletet, h. hógolyózzunk fenn a Zörög-tetőn, ő annyira nem volt lelkes, aztán a felfelé menésre koncentráltunk, az ösvény havas volt, a kövek csúsztak. Hamarosan szemből jött egy csapat túrázó, már ők is lámpával, nincs meg a jelzés, mondták. Rövid GPS-vizsgálat kiderítette, h. pár tucat méterrel korábban jobbra kellett volna térni, testületileg visszafordultunk, fenn a tetőn keresgéltük, h. hol a pont, kicsit arrébb meglett a pontőr és a tűz, majd elindultunk lefelé. Ismételten felvetettem a hógolyózás ötletét, és gyúrtam is egy kicsike, mintegy jelképes hógolyót. TKM ellenben 3 db, egyáltalán nem jelképes méretű hógolyóval dobált meg, és rájővén, h. tűzerőnk nem összemérhető, a kölcsönös találatok után kapituláltam. Mindenesetre, túl vagyunk az év első hógolyózásán, és elmondhatom, h. eddig 100%-os találati arányt sikerült produkálnom.

4 km volt már csak hátra, a hó rendületlenül esett, a fejlámpák fényében kavarogtak a hópelyhek, és komoly mennyiségű hótakaró borított mindent:

Jó hangulatban értük el az utolsó pontot, TKM is elégedetten állapította meg, h. azon a szakaszon, ahol mindig el szokott esni, idén már újonnan készült lépcső könnyíti meg a haladást.

Beértünk a célba, ahol jó nagy tömeg volt, ennek ellenére én fogtam a csomagomat, bepréseltem magam a női mosdóba, és átöltöztem száraz ruhába, ami remek érzés volt. Aztán indultunk vissza az autóhoz, ami még jelentős távot és szintet is jelentett, valamint a kocsit mintegy ki is kellett ásni a hóból. Zoli hősiesen és puszta kézzel tisztogatta le a hótakarót Plüssülésről. Komolyan, én attól is majd meghaltam, h. néztem…

Lassan, óvatosan indultunk el a változatlanul kavargó hóesésben, a csúszós, havas úton Hazafelé István meghívott minket vacsorázni. Ne áruljátok el senkinek, h. rántott sajtot ettem sült krumplival, majd pedig somlóit…

Majdnem fél 11 volt már, mikor TKM kitett a ház előtt. Volt még erőm egy gyors zuhanyra, de más semmire – beestem az ágyba, és dupla takaró alatt is fáztam egy darabig, majd átmelegedve lassan elaludtam…

Nagyon szép volt ez a túra, az idei tél első havazásával, szép tájjal és remek társasággal. Ez úton is köszönöm mindenkinek, aki ehhez hozzájárult. 

Gercse 35

Táv: 33,1 km

Szint: 985 m

Ez a túra komoly dilemma elé állított. Pont erre a szombati napra esett Asúra napja, ezért pénteken és szombaton böjtöltünk. Ami nálunk ugye azt jelenti, h. hajnalhasadástól napnyugtáig se evés, se ivás. Az evés még oké, na de nem inni egy túrán, hát, az elég durvának hangzott elsőre. Gondoltam is, h. inkább a 15-ös távra megyek, ha a húgomék jöttek volna, a kérdés el is dől, ámde nem tudtak jönni. Többeket is megkérdeztem, a válaszok a hülyevagytenemennyésehova és az inkábba15 skála ezen végpontjai között oszlottak meg. Azt senki nem mondta, h. menjek csak nyugodtan a 35-re, jó lesz, majd meglátom, élvezni fogom. Én mindenesetre összepakoltam a – jelentősen megcsappant – holmimat a túrára. Így, h. nem kell sem étel, sem ital, azért sokkal könnyebb lett a zsákom… 4-kor már napnyugta, mivel nem tudok sietni, számítottam rá, h. esetleg még úton leszek, így azért eltettem egy üveg vizet meg egy fehérjeturmixot, h. legyen mivel megtörni a böjtöt.

8 előtt pár perccel már a rajtban voltam, de már ekkor elég hosszú sor állt. Még a sorban is gondolkodtam, h. melyik távra menjek, aztán arra gondoltam, h. Mohammed Próféta (s.a.w.) Társai sokszor egész nap gyalogoltak a sivatagban úgy, h. nem volt más ennivalójuk, mint egyetlen szem datolya… nekem is ki kell bírnom ezt a pár órát insallah. Meg mit tagadjam, itt már elkapott a túrák szokásos hangulata, az idő is jó volt, mehetnékem volt. Ha tovább kell várni, lehet, h. lebeszélem magam a hosszabb távról. Nem kellett azonban sokat várni, a szervezők profi módon intézték a nevezést és rajtoltatást. Én már kevésbé – természetesen szokásom szerint a rajtidő megkapása után kezdtem érdeklődni, h. itt hagyhatom-e a dzsekimet, és hol a mosdó… no mindegy, remélem, h. nem ezen a 10 percen fog múlni, gondoltam, a szintidő végül is bőséges, 9 óra. A rajtban még láttam Szamócát, köszöntünk, kicsit beszéltünk, de most nem vártam, nem lévén biztos saját menetsebességemben az adott körülmények között.

A szalagozás, akárcsak tavaly, idén is remek volt:

Rövid városi kanyargás után mehettünk felfelé az Apáthy-sziklához vezető FOSlépcsőn, közben én rájöttem, h. még „B” polárral is túl vagyok öltözve, kimentem a sziklára, és levettem, meg ha már ott voltam, lefotóztam a ködbe vesző budai hegyeket:

Amúgy az idő egész nap elég ködös volt, de kellemesen, mondhatnám tavasziasan enyhe, végig a futófelsőben mentem, és még hazafelé is kicsit túlzásnak találtam a nagy serpa dzsekit, pedig túra után mindig fázom, meg ha böjtölök, akkor is fázom a vége felé, szóval DUPLÁN fáznom kellett volna…

Az első pont a Tábor-hegyen volt, számomra kellemes élményt nyújtott, h. azon a zöld+ jelzésen mentünk, amit Valikával és Leventével festettünk, ez nagyon jó érzés volt, nézegettem is, h. nahát, milyen szép frissek még a zöld+aink, csak úgy világítanak még a ködben is:

Az első ponton adtak VOLNA nápolyit, ami, mint tudjátok, sajna a kedvenc édességem (a telített zsír és cukor veszélyes elegye…), bármikor a nápolyit választanám a csoki helyett… most azonban a böjttől függetlenül is épp diétázom, tehát hősiesen ellenálltam a futó gondolatnak, h. a pontőr nagyon is élénk unszolására („vegyetek minél többet!”) vegyek egy, két, esetleg több nápolyit (nápiót, ahogy gyerekkoromban mondtuk), és majd a böjt után megegyem. Mentem tovább. Egyébként ekkor már az eddigi 5 km-ben található mintegy 340 m szintnek és az 1 órás menetidőmnek köszönhetően olyan szomjas voltam, h. nem éreztem, milyen éhes vagyok…)

Itt következett a túra egyetlen negatív vonása, de erről sem a szervezők tehetnek, hanem a „kedves” túratársak. Ez az útszakasz kedvelt futóútvonal: könnyen futható, kellemes, széles út LENNE… az előttem menő 2 túratárs, plusz túrabotok teljes szélességében elfoglalták az utat, és válogatottan ocsmány káromkodásokkal fűszerezett ú.n. „beszélgetésük” messzire hallatszott. Leginkább arról volt szó, h. ők milyen kemény gyerekek, mekkora túrákat mentek, és csak nem KÉPZELIK ezek a … futók, h. ők majd egymás mögött fognak menni, amikor egymás mellett akarnak… Egy csomó gyerek is futott arra, később láttam az edzőjüket, ahogy magyarázott nekik valamit, és az egyikük mindenféle bántó él nélkül megkérdezte, h. nem tudnának-e egymás mögött menni. Még percek múlva is azt hallgattam, h. mit képzel a kis …, h. majd ő fogja megmondani a felnőtteknek, h. hogyan menjenek? No, ekkor inkább lelassítottam, majd egy kicsit inkább meg is álltam, h. biztonságos távolba kerüljenek tőlem. Nagyon sajnáltam, h. nincs ott egy bizonyos túratársam, aki nálamnál sokkal bátrabban meg szokta mondani a véleményét, bár lehet, h. tettlegességre került volna sor abban az esetben… mindegy, azért nekem nagyon rosszul esett a dolog. Sokat segített, h. közben átértünk a sárga- jelzésre, és egyrészt kellemes emlékeket hozott vissza a Sárga70-ről, másrészt két kedves és udvarias túrázócsapattal is találkoztam, az egyiket előre is engedtem a lefelé csúszós meredeken, ami, mint tudjuk, nem az erősségem. A sárga- elején fotóztam ezt a nagyon érdekes gomba-dolgot, majd megkérdezem a Tamást, h. mi ez, ő insallah tudni fogja:

A következő pontig, az Alsó-Jegenye-völgyig hamar elment az idő. Nagyon szép volt az erdő, egészen érdekes színkombinációt mutattak a levelek:

És az is lenyűgöző volt, ahogy a múlt héten ennek még jelét sem adó kőrisek egyszer csak eldobták leveleiket, amelyek zöld szőnyegként borították a földet:

A pont után haladtunk a patak mellett, nagyon szép, tiszta volt a vize, kellemesen csörgedezett, a vízesés kellemesen vízesett, a víz hangjára még szomjasabb lettem. Elnézegettem a bokrok közt átsejlő vízesést, és arra gondoltam, milyen jó is lenne inni belőle:

De nem szenvedtem ám annyira, mint vártam. Inkább nagyon érdekes érzés volt, SOKKAL jobban tudatában voltam annak, h. én most böjtölök, mintha otthon ültem volna a gép előtt. Így sokkal valóságosabb volt a böjt, bár mit tagadjam, nehezebb is.

Ilyen gondolatok közt értem el a Kerek-hegyi pontra, ahol a kezembe nyomtak egy banánt, amit elsüllyesztettem a hátizsákomba, és kínáltak szörppel, mogyoróval, ropival, szőlőcukorral… ezeket köszönettel nem kértem, mentem tovább. Innen fel kellett jutni a Remete-hegyre, de pont ellenkező irányból, mint a múlt heti túrán. Ez nem is lett volna gond, de így logikusan arra kellett lemenni, amerre a múltkor feljöttünk – és ezt a szakaszt, bármily sokszor is jártam már erre, valahogy nem tudom lefelé megszeretni… amúgy azok a túratársak, akikkel itt összetorlódtunk, hasonlóan gondolták. Volt esés, kelés, csúszás, gatyaféken történő ereszkedés… nekem most viszonylag jól ment, el is léptem tőlük, és a Remete-szurdok már a szokásos könnyen járható, nyugalmat árasztó útjaival várt. Meglett a pont, de nem időztem, pedig ekkor már éreztem, h. fáradt vagyok. Szívesen leültem volna, de gondoltam, majd a túra nevét adó Gercse templomnál. Az innen még jó 5 km-re volt. Hamarosan ismét városi szakasz következett, itt kicsit megint több túrázó gyűlt össze, de elhamdulillah kivétel nélkül a kifogástalan modorú és kellemes fajtából. Pár szót beszélgettünk, de senki nem erőltette. Egy fiatalember kifejtette, h. a templomot könnyű lesz megtalálni, csak toronyiránt kell menni. Ennek nincs tornya, mondtam nevetve, és valóban, ez a templom egy kis épület, egy egykori falu egyetlen megmaradt hírmondója a puszta közepén:

Belülről pedig ilyen:

Itt a ponton lehetett nagyon finom ZÖLD teát kapni, ami sosincs túrákon… hát most volt, és a többiek áradoztak is, h. milyen jó. Hát, ezt én bebuktam. Azért leültem egy 8-10 percre, ekkor éreztem talán a legfáradtabbnak magam. Tudtam, h. még fel kell jutni az Újlaki-hegyre, elhamdulillah erről az oldalról könnyebb, mint a másikról. Mentem is tovább, a pusztán átvezető út példásan ki volt szalagozva:

Egy helyen mégis benéztem, túratársak szóltak utánam, majd párszáz méter múlva meg én szóltam utánuk, mikor ők nézték be. Az Újlaki-hegy megint csak nehezebb volt lefelé, mint felfelé, de mikor megvolt, tudtam, h. komolyabb dolog a túrában már nem lesz. Alig vártam, h. elérjünk az utolsó pontig, a libanoni cédrushoz, mert ezt a fát nagyon szeretem, bár több lenne belőle, igazán gyönyörű:

Az utolsó pecsét megszerzése után már csak 3 km volt hátra, ami hamar meg is lett. Megkaptam az oklevelet és a kitűzőt, mindkettő szép, beszereztem az utolsó, 27. pecsétet a Budapest-kupához, leadtam a kupafüzetet, indultam haza. A böjt megtörése már a 6-os villamoson ért.

Nagyon jó volt ez a túra, a gyönyörű ősz, a jó útvonal, a minden igényt kielégítő szervezés és a böjtölés együttesen adta meg az értékét. És hogy milyen böjtölve túrázni? Nem könnyű, és nyáron, amikor meleg van, nem is vállalnám be, illetve az évi 1-2 alkalomnál gyakrabban sem vállalnám be, illetve hosszabb táv vagy nagyobb szint esetén sem vállalnám be. De így, egy viszonylag könnyebb túrán, nagy élmény volt, sokkal tudatosabb voltam, sokkal inkább éreztem azt is, hogy túrázom, és azt is, hogy böjtölök. De azért meg kell mondanom, h. nem sokszor fogok ilyet csinálni…

Vasárnapi találkozó

A vasárnapi kirándulásra 25-én reggel, 7:45-kor találkozunk a 6-os villamos megállójában a Margit híd budai hídfőjénél.

Kérlek, ne késsetek, mert a jegyet még meg kell venni a hévre.

A visszaérkezés (a menetsebességtől függően) insallah 14 és 15 óra között várható.

Mindenkit szeretettel várunk!

100 :)

Ja, el is felejtettem mondani, hogy a Cserhát 40 volt a századik teljesítménytúrám.

Cserhát 40

Táv: 43,5 km

Szint: 1300 m

Eredetileg erre a túrára nem készültem, mert a logisztikája enyhén szólva bonyolult volt. Óvatosan tapogatóztam M. Sz. irányába, aki közölte, h. ők nem mennek. Valamint, h. ő már volt a Cserhátban, és brutális sár volt. Én meg még nem voltam soha a Cserhátban, így hát nagyon megörültem, mikor Tonnakilométer felajánlotta, h. ha elmegyek Gödöllőig, akkor elvisz, majd a túra után vissza is visz Gödöllőre. Remek. Mondjuk elég brutálisan korán kellett kelni, de hát a túrázás, az már csak ilyen.

Reggel 6:30-kor találkoztunk a gödöllői állomáson, és mintegy 60 perc múlva már a rajtban, Nagylócon voltunk. Nagyjából ekkor kezdett esni az eső, a rajtot jelző papír csendesen, lemondóan ázott:

Ittunk egy kávét, neveztünk, és 7:55-ös rajtidővel ki is léptünk a rajtpresszóból. Esett. Ez amúgy jellemző volt a nap során, elkezdett néha cseperészni, aztán elhamdulillah el is állt, ami igazán remek ötlet volt tőle, lévén, h. esőkabát, az nem volt nálam.

Az első ellenőrzőpontig nagyjából síkban kellett menni, különösebben nem volt semmi érdekes, a szántók között, a földúton mentünk, ami a GPS szerint nem is létezett egyáltalán… így értünk be Rimócra, ahol a pont a palóc főkötők múzeumában van, ezt egyszer veletek is meg kellene nézni… Sajna az egész kiállítás mindössze 2 szobából áll, de nagyon érdekes, és vannak olyan kendők, amiket én is simán hordanék, pl. ez kifejezetten tetszett:

A ponton kaptunk nápolyit, akkor még nem diétáztam olyan keményen, mint pl. most, ezért meg is ettem, illetve TKM kapott némi folyékony gyorsítót. Mentünk tovább, kissé már sárosabbá váló, de még mindig jól járható földúton. Itt jegyezném meg, h. ismét az új cipőm volt rajtam, és EKKOR MÉG újnak is látszott…

A fogadalmi kápolnánál kódot kellett felírni:

 és innen végre egy kicsit felfelé is mentünk. Néhány futó elhagyott minket, és TKM is megerősítette M. Sz. azon nézetét, h. ha lelkesen utánuk kiabálok, h. Fuss!, Fuss!, akkor előbb-utóbb meg fognak verni.

Végre feljutottunk pár dombra, és a távolban megpillantottuk a nem iszonyat magas, ám misztikus párába burkolózó hegyeket, amelyeken át majd vissza fogunk jönni:

Közben én aktiváltam a gombakereső algoritmusomat, először még a faluban találtam egy érdekes példányt:

De később, út közben meg kellett állapítanom, h. vannak ám nyami gombák is – természetesen akkor kerülnek utamba, amikor még több mint 30 km van hátra:

A következő pont a Tabi-tónál volt, nagyon szép helyre érkeztünk, ha már itt voltunk, ittunk egy teát, és egy kicsit elgyönyörködtünk a tóban:

És a fákban:

Utána az erdőn át indultunk el, megkerültük a tavat, és hamarosan rájöttem, mire célzott M. Sz.:

Elhamdulillah ki lehetett nagy nehezen kerülni, ha nem lehet, én szerintem visszafordultam volna, mert h. EBBE bele nem lépek, az biztos – az alján már simán kifejlődhetett egy ellenséges civilizáció. Mindenestre, mire túljutottunk a kérdéses részen, a cipőm MÁR nem nézett ki újnak…

Kellemes, dimbes-dombos a cserháti táj, semmi kiemelkedő nem volt, de szép erdők, kellemes utak. Fel sem tűnt, h. mennyit mentünk, és egyszer csak elértünk Nógrádmarcalba, ahol a következő pont volt.

A falu fő (nem sok másik volt…) utcáján egy öreg néni lépegetett, pórázon vezetve kedvencét, nézd, mekkora blöki, mondta TKM, azonban határozottan nem blöki volt:

Remélem, Adrienn szemében ez kimeríti a „cuki, szőrös állat” fogalmát. A néni pórázon vezette ki az árokpartra legelni, nem mintha a kecske nem tudott volna egyedül legelni, de ez láthatólag program volt a néninek, közben elbeszélgetett az arra járókkal, és legalább közelebbről is megszemlélhette a fura idegeneket, akik a templomnál felállított ellenőrzőponthoz igyekeztek.

Az ezt megelőző mintegy egy órában többször megemlítettem TKM-nek, h. én bizony éhes vagyok, így megálltunk pár percre. Kaptunk nagyon finom almát, én biztos, ami biztos ettem egy fél zsemlét és egy banánt is. Teáztam is, ugyanis nagyon kényelmes pohártartót sikerült találnom:

 Így indultunk tovább a következő pont, Nógrádsipek felé. A ponton, a presszóban kaptunk vajas kenyeret hagymával, igaz, h. mintegy 11 kilométerrel korábban ettünk, de ez nem akadályozott meg abban, h. ismét egyek, és egy kávét is igyak a presszóban. Elég vicces volt, h. a 2 kávé, egyik ráadásul tejszínhabbal, és a 3 dl kóla ÖSSZESEN 350 forintba került…

A faluból kifelé haladva ismét találtam cuki, szőrös állatokat Adriennek:

Belátom, h. ezek a jószágok NEM vadállatok, ezért mintegy előre érzem, h. nem fognak akkora sikert aratni, amekkorát én szeretném, h. arassanak, ezért biztos, ami biztos, egy pihe-puha mohapárnás ülőkét is fotóztam Adriennek:

A faluból kiérve ismét brutális sár volt, de úgy voltam vele, h. a cipőmnek már igazán mindegy. Amúgy a cipő nagyon kényelmesnek bizonyult, insallah a jövőben is így lesz.

TKM ekkor már egy ideje azzal ijesztgetett, h. hú, milyen durva lesz, most jön az igazi emelkedés, Doboskúthoz, meg főleg aztán fel a Dobogó-tetőre.

Doboskútnál a faluból néhányan piknikeztek, grilleztek, mindenféle jót sütögettek, és minket is megkínáltak fokhagymás cigánylángossal, ami nagyon finomnak bizonyult. 

Főként az esett jól, h. akkor sült meg a szabad tűzön, jó meleg volt, és, mivel esteledett már, elég hideg lett eddigre. A kedves helybeliek három tekintélyes példányt is elénk tettek, de egyet is alig bírtunk megenni. Indultunk is tovább, h. legalább Dobogó-tetőre világosban felérjünk.

Nekem ez volt a túra legjobb része. A legszebb alkonyi fényekben, gyönyörű erdőben mentünk, pont olyan felfelén, amit én a legjobban szeretek: mérsékelten emelkedik, nem csúszik, lehet menni bátran felfelé. Nagyon élveztem.

Fenn a dobogó-tetői ponton ettünk egy csokit, TKM ijesztgetett a rettenetesen csúszó, meredek lefelé lejtőkkel, ahol majd gondoltam, úgyis jól be fogok lassulni, ezért mentem előre, és amíg lehetett, jól kiléptem, néhol kicsit kocogtunk. Elhamdulillah a helyzet nem volt vészes, volt egy-két meredekebb lejtő, de jól járható volt, nem csúszós, nagyon jó iramban értünk le, bár a végén már lámpát kellett elővenni.

TKM azzal is rémisztgetett – igen, ez a túra az én ijesztgetésemmel volt teli – h. milyen rettenetes meredeken kell majd felmenni a hollókői várhoz. Azonban kiderült, h. tavalyhoz képest az útvonal módosult ezen a részen – lehet, h. túl sokan vesztek oda a túrázók közül a vár meghódítása közben? Így ugyan felfelé kellett menni, sőt, néha kifejezetten meredeken, de nem volt azért olyan vészes. Felértünk, és rövid ereszkedés után benn voltunk a faluban, és perceken belül meglett a cél is.

Itt a húsevők ettek levest, én meg a maradék fél zsemlémet és banánomat. Aztán indultunk is haza, Gödöllőn még 20 percem volt a vonatig. Sajna a resti, ahol legutóbb lájtkólát vettem, nem volt nyitva, de így legalább megittam a maradék teámat.

Életemben először jártam a Cserhátban, és a túra minden szempontból jól sikerült. A szervezést tekintve minden zökkenőmentes volt, és bizonnyal az itiner is jó volt, de erről nem tudok nyilatkozni, merth. ugye ott volt velem a sztárnavigátor. Jaj, tényleg, találkoztunk Imrével és csapatával, és rögtön be is mutattam TKM-nek, h. ő az ultra-sztárnavigátor. Be kell valljam, ez nem esett valami jól szegénynek… Mindenestre, a sztárnavigátor jelenléte nekem nagyfokú biztonságot nyújtott, és szükségtelenné tette az itiner tanulmányozását. Az ellátás nekem teljesen megfelelt, a társaság még inkább, és az külön tetszett, h. mikor a célban felvetettem a főrendezőnek az útközben felmerült kérdésünket (melyik a Cserhát legmagasabb helye), tömör, ám minden részletre kiterjedő, valóságos kiselőadást kaptam válaszul. 

Hegedűs Róbert emléktúra

Táv: 26,9 km

Szint: 1143 m

Ezen a túrán már kétszer is voltam, mind a kétszer tetszett, meg nagyon sok más nem is volt szombatra, mentem hát harmadszor is. Kiváltképp, h. két különleges körülmény is adódott:

(1)   Megbeszéltünk Tonnakilométerrel, h. menjünk együtt végig, és akkor legalább dumálhatunk arról, h. milyen volt a Nahát 90. (megjegyzem, szinte mindenről dumáltunk, KIVÉVE a Nahát 90…)

(2)   Mivel közel lakom a Nyugatihoz, meghívtam TKM-et, Szamócát és Szamóca kerékpárszerelőjét vacsorázni a túra után.

Ez természetesen rendkívül hajszássá tette a péntek estémet – amit csak lehetett, előkészítettem, h. szombaton hazaérkezve max. 15-20 perc múlva asztalhoz tudjunk ülni. Sajna a menüsort is ehhez kellett szabnom, frissensültek, csak frissen fogyasztható fogások kizárva, bárány és hal kizárva, kényesebb saláták kizárva, csomó minden kizárva… Elég korlátozott palettáról válogattam össze a menüsort, mert így azért más ám főzni, mint mikor otthon várom a vendégeket. Mindegy, végül is azért megették ám így is, elhamdulillah.

Szombat reggel a Nyugatiban megegyezésünk szerint viráglengetéssel fogadtam TKM-t. meg kell valljam, nem lelkesedett irányába annyira, mint számítottam rá. Nyilván abban nem egyeztünk meg előre, h. milyen, mekkora és mennyi virág lesz, szóval úgy vélem, némileg csalódott. Mindegy, én lengettem ezerrel.

Együtt indultunk a rajtba, ahol még vártunk Szamócáékra, és közösen vágtunk neki a jól ismert útvonalnak. Mondjuk Szamóca az itinerben rábökött a fekete-feji ellenőrzőpontra, itt vagyunk, mondta, nem-nem, mondtam, ott majd csak pár kilométer múlva leszünk. Aha, tényleg, és erre kell menni, húzta végig ujját az útvonalon gondosan pont a kijelölt menetiránnyal szemben – ezek után jobbnak láttuk, ha próbálunk együtt menni. Ez ki is tartott kb. az első pontig, itt TKM-mel fantasztikus tempóban előretörtünk, s üstökösként száguldottunk végig a Budai-hegység érintett területein. Szamócáék még lefotóztak minket az első ponton, aztán még a Fekete-fejnél találkoztunk, utána pedig csak a célban.

Rajtam az új cipőm volt, ami már egyszer volt rajtam a múlt héten, a Tihanyi-félszigeten, és akkor jó volt, de hát az csak 21 km… az első túracipőm utódja, amely felett már elrepült az idő vasfoga, folytonossági hiányok (ú. n. „lyukak”) keletkeztek rajta, ezért ideje volt lecserélni egy másik félmagasszárúra. Ebben mentem most.

TKM elég sok helyet nem ismert az útvonalból, nem nagy budai-hegységes, ezért érdeklődve várta a Remete-hegyet és a Kálvária-hegyet. Meg kellett állapítanunk, h. mindkét objektumra jelentős mértékben felfelé kell menni. Az idő viszont jó volt elhamdulillah, nem esett, nem volt sár, jó volt menni, felfelé is. Közben találtam nagyon szép, ám mérsékelten nyami gombát:

Közben reménykedtem, h. akárcsak 2 éve, a Hármashatár-hegyen kapunk teát, de sajna, akárcsak tavaly, nem kaptunk – csak a célban. Nem mondom, ott is finom volt a gyümölcstea, de út közben jobban esett volna. Amúgy ezt a valóban jelentéktelen apróságot tudom felhozni a túra egyetlen árnyoldalaként, mert amúgy tökéletes volt minden. Út közben kétszer is kaptunk csokit, a célban pedig banán, tea, mindenféle keksz, ropi, édesség – igazából elborult tekintettel rohangáltam az érintettek között, mondván: „NE egyetek, ne egyetek, mi lesz otthon a kajával?”

Határozottan közöltem TKM-mel, h. a túra gyakorlatilag utolsó méteréig felfelé kell menni. Amikor a hármashatárhegyi pont után kicsit könnyebb szakasz következett, átsétáltunk az Árpád-kilátóhoz, majd innen még könnyebb szakaszon lefelé, ez nem tűnt hihetőnek. Az aszfaltos felfelé nem is számít felfelének, mondta TKM még a túra elején, de itt azért kicsit megváltozott a véleményünk erről. És utána valóban, még az utolsó méterekig, egészen Szépjuhásznéig felfelé kellett menni…

A célban megkaptuk az emléklapot, kitűzőt, jelvényt – már a harmadik, eddig ez, a fehér a legszebb. Aztán kb. 45 percet vártunk Szamócáékra, a végére már keményen fáztam. A hozzájuk csapódott túratársat is meginvitáltam hozzánk, hamar hazaértünk elhamdulillah, aztán pedig ettünk, elég hosszú ideig. Majd a vendégek hazatértek, én pedig elpakoltam, és készülődni kezdtem, mert a vasárnapi túra már csak pár órányira volt…

Utóirat. A túrán szinte minden a túra névadójának emlékét idézte. Ezt persze tudtam tavaly meg tavalyelőtt is, most mégis nagyon különös érzésem volt. Nekünk, akik odamegyünk, végigjárjuk az útvonalat, átvesszük a névadó képével díszített jelvényt stb. – csak egy túra a sok közül. „Jössz a Horvát Róbert túrára?”, kérdezet tőlem valaki az előző héten. De vajon milyen lehet ez a rendezvény azoknak, akik közeli – akár legközelebbi – barátjukra emlékeznek? Milyen lehet úgy megélni egy ilyen rendezvényt, h. közben az jár a fejében valakinek: emlékszel, mit mondott, emlékszel, hogyan csinálta, emlékszel…  ezek az érzések az előző két évben nekem nem jöttek át. Hogy miért pont most meg igen, azt nem tudom, de nagyon furcsa, vagy különleges, vagy nem is tudom, milyen volt, sőt, igazából nem is tudom pontosan, hogy írjam le, amit gondolok, szóval ezennel abba is hagyom.