Őszi kirándulás - meghívó

Kedves testvéreim, kedves barátunk!

A hétvégére insallah kirándulást szervezünk, amelynek részleteit alant olvashatjátok. Ha valami nem egyértelmű, vagy kérdésetek lenne, lépjetek velem kapcsolatba insallah.

Időpont: 2012.09. 30. vasárnap
Útvonal: Normafa - János-hegy lába - Virág-völgy - Csacsi-rét - Budaörsi-hegy - Piktortégla-üregek - Sorrento - Meteor-szurdok - Budakeszi 

Táv: 12 km
Szintkülönbség: 300 m
Találkozó: reggel 8-kor a Moszkva téren, a 6-os villamos megállójában
Visszaérkezés: délután a Moszkva térre

Útiköltség: ha van bérleted, 1 db jegy, ha nincs bérleted, 2 db jegy
Terep: kellemesen dimbes-dombos, jól járható erdei ösvények. Nem nehéz túra, kezdők is jöhetnek.

Gyerekkompatibilis-e? Gyerekek részvételét 7-8 éves kor alatt nem javaslom, hacsak egy áldozatkész illető nem cipeli őket a táv nagyobbik részén. Az útvonal egyes részei NEM járhatók babakocsival/kismotorral/háromkerekű biciklivel/rollerrel/görkorcsolyával/dömperrel/más nem jut eszembe. 

Mit hozz magaddal? Kényelmes cipő legyen, és egy réteg, amit fel-le tudsz venni. Legyen nálad esőkabát! Kaját lehet hozni, innivaló mindenképp legyen elegendő mennyiségben, mert útközben venni nem lehet. Meg legyen ennivaló, persze. Esetleg még valami ennivaló.

Ha ESETLEG esne az eső, akkor persze nem megyünk. Kétség esetén hívjatok fel insallah.

Don Bosco 60

Táv: 60,85 km

Szint: 1665 m

Erre a hétvégére eredetileg egy 30 km-es túrát terveztem szombaton a Budai-hegységben, mivel a húgomék be voltak írva a naptáramba, h. vasárnap viszem őket szintén a Budai-hegységbe. Ennek ellenére, mikor TKM megemlítette, h. ő a Don Boscora megy, azt gondoltam, miért ne. Végül is a Budai-hegységben már jártam pár(száz)szor, és bár a Gerecse nem tartozik az első számú kedvenceim közé, azért nem lett volna rossz egy kis változatosság. Így hát Szamócával közöltem, h. sajna mégsem megyek vele a már jól ismert 30 km-re. Erre ő is egészen belelkesedett, h. jön velünk, menjünk együtt kocsival tőlük. Ennek többszörösen örültem, egyrészt ez nekem ez nagyon kényelmes volt, mivel a rajtba (Nyergesújfalu) vezető tömegközlekedés kora reggel gyakorlatilag a nullához konvergál, másrészt azt azért én is érzem, h. azon azért még dolgoznom kell, h. Szamócával együtt menjünk a Nahát 90-en. Gondoltam, majd most jól elhintem a gondolatot a fejében. Megegyeztünk, h. a rajtidő elejére mindenki próbál a rajtba érni, én pedig egyre növekvő aggodalommal gondoltam a 60 km-re. Ugyan, csak 1600 szint van benne, nyugtatgattam magam, de közben persze tudtam, h. nekem egy AKÁRMILYEN 60-as túra kihívás, kiváltképp jelenlegi, némileg elzselésedett állapotomban… Majd csak megvárnak a többiek, gondoltam reménykedve, és vártam az elkerülhetetlent.

Szombaton a fél 4-es (!!!) kelés elég durva volt, de cserébe tényleg a rajtidő eleje felé a rajtban voltunk, amikor még éppen csak kelt fel a nap:

Neveztünk, az itinert zsebre vágtam elolvasás nélkül, minek az nekem, hiszen a Sztárnavigátorral megyünk, ami nagyon kényelmes, ott van nála a GPS, azon meg a trekk, én csak megyek utána. Ennek megfelelően már az elején a városban némileg elkavartunk, de gond nélkül meglett a helyes útvonal, sőt, később, amikor egy alkalmi útitárs nem hitte el, h. arra kell menni, és elment más irányba, akkor is kiderült, h. tényleg arra kellett. TKM meg is ígérte, h. átküldi nekünk a Nahát 90 trekkjét is, h. könnyebb dolgunk legyen Szamócával majd akkor. Amikor megyünk a Nahát 90-en…

Közben ránk reggeledett, az idő kellemes volt, nem meleg, pont túrára való, és a városon kívül már a táj is szép, no, nem kell persze égig érő hegyeket elképzelni, csak olyan gerecsés dimbes-dombos:

Ez amúgy az egész napra jellemző volt, két komolyabb emelkedő volt, a többi út végig ilyen kicsit fel – kicsit le, ebből jött össze a szint.

Beértünk valami faluba, ami nekem halványan sem volt ismerős, amíg Szamóca fel nem világosított, h. ez bizony Mogyorósbánya, ahol kb. a féltáv volt a Kinizsin. Ááá, téééényleg, mondtam döbbenten, amint felismertem a kutat, ahol az akkori hőségben ittunk és vizet vételeztünk. Pedig még csak nem is sötétben voltunk itt… És ráadásul, el is hoztam a Ramadánra kapott tájolómat, amiről TKM megállapította, h. tájfutó tájoló, és be is akarta mutatni, h. hogyan kell használni. Hosszú percek tanakodása után rájött, h. fordítva tartja… miután ezt az apró hibát korrigálta, lényegesen valóságközelibb bemutatót rittyentett a navigálás rejtelmeiről. Én, természetesen, egyetlen szóra sem emlékszem, csak arra, h. úgy kell tartani, h. a nyíl felém mutasson (mondtam is, h. a nyíl azt jelenti: „ön itt áll”, de ezzel az infóval nem igazán vagyok ám kisegítve, mert ezt az esetek nagy százalékában amúgy is tudom…). Viszont azt örömmel állapítottam meg, h. ez a tájoló PONT jó nekem, mert a nyakbaakasztó zsinórja PONT olyan sárga, mint a Cartographiás térképeim borítója, s így kellemes színharmóniában telnek a túrázás percei. Midőn ezt kifejtettem, TKM arcán olyan rángásokat figyeltem meg, amilyeneket eddig csak Megbízott Szakértőnk produkált különböző elméleteim kifejtését hallgatva. Bölcsen csendben is maradtam hát, s nem részleteztem azt az ötletemet, h. mi lenne ha beszereznék egy azonos színű cipőfűzőt is…

Az első ponton kaptunk szörpöt, és mentünk tovább a Tokodi-pincék felé, erre már határozottan emlékeztem a Kinizsiről. Aztán lassan elérkezett a túra első komolyabb emelkedője, fel a Nagy-Getére. Pont arra mentünk fel, ahol eddig csak lejöttünk, és én már előre gondoltam, h. itt bizony nem a röhögéstől fogunk megszakadni… de nem volt olyan durva, mint emlékeztem, és amúgy is jobban szeretek felfelé menni, mint lefelé, mert lefelé változatlanul extra béna vagyok, tehát itt is inkább felmegyek, mint le. Fenn pecsételtünk, aztán leültünk kávézni. Hoztam kávét termoszban, sőt, sütöttem finom cukkinis-zabpelyhes süteményt is, amely cukor- és lisztmentes volt. Sajna túratársaim nem lelkesedtek túlzottan ezért az egészséges, lassú felszívódású szénhidrátokban gazdag, zsírszegény, alacsony glikémiás indexű, magas élelmi rost tartalmú finomságért… hiába, ebben a kommersz világban még az ételek közül is csak az édesek, szépek, könnyedek tudnak érvényesülni. Sebaj, a maradékot megettem hazafelé a vonaton.

Amúgy a túrán simán végigmentem volna saját ennivaló nélkül is, hamarosan 30 km-nél kaptunk kenyereket és újabb szörpöt, aztán siettünk tovább.

Innen elég sokat mentünk betonúton, lepukkantnál lepukkantabb falvakon át, közeli (és hangos) betekintést nyerve a lepukkant hajlékok udvarán közösségi életet élő helyi lakosság tartalmas, érzelemdús családi életébe (Megöllek, te b@ k@!).

Megnyugtattam Szamócát, h. ilyesmire nem kell számítania, amikor majd megyünk a Nahát 90-en, mert ott aztán nincsenek egymásba érő faluk, hanem a nagy büdös semmi közepén leszünk, ahol több óra járásra nincs semmi.

Közben az a vicces esemény is bekövetkezett, h. TKM odaadta az adatkártyát a GPS-ből egy túratársnak, h. a trekket a saját telefonjára átmásolhassa. A telefon pedig valamilyen módon felülírta a kártya fájlrendszerét, minek következtében a GPS többé nem volt képes a térképfájlt beolvasni… Elhamdulillah a trekk a készülék belső memóriájában megvolt, trekkünk tehát volt, csak térkép nem volt mögötte. Ez természetesen nem hozhat zavarba egy sztárnavigátort, simán mentünk tovább ezzel a trekkel így is.

Amúgy szükség is volt rá, mert az útvonalkijelölés, hát… lehetséges, h. eredetileg több szalag volt, csak a fentebb említett polgárok leszedték azokat. Azért kitaláltunk a falukból, és hamarosan megkezdődött a túra második komolyabb, összefüggő emelkedője. Engem ez kicsit jobban megviselt, nem éreztem magam 100%-osnak, fájt a gyomrom, de a táj szép volt, a kilátás különösen:

Tehát mentünk, kicsit a budaörsi hegyekre emlékeztetett a táj, ez némileg vigasztalt:

Egészen addig, amíg nem szembesültem azzal, h. milyen durva meredek, köves, csúszós lejtőn kell lemenni a műútig:

A műútnál ismét kaptunk enni, kicsit leültünk pihenni, aztán mentünk tovább. Nagysápon a helyiek roppant kreatív módon nemcsak leszedték, hanem az elágazásnál az ellenkező irányba át is kötötték a szalagokat, ezzel víve tévútra a mezőny jelentős részét. Amúgy nemcsak a szalagokat szerelték le, hanem például a közkutakat is, így meg kellett állapítanom, h. a vizem elfogyott, és nem is tudok szerezni. A faluban volt ugyan egy italbolt, de az oly nyugtalanító külsejű volt, h. jobbnak láttuk, ha még hárman, mögöttünk TKM jelentős védelmi erejével SEM merészkedünk be. A következő pontig csak kibírom, gondoltam, TKM ezt a stratégiai pillanatot választotta, h. megjegyezze, milyen rosszul nézek ki… Ekkor már jó ideje brutálisan fájt a gyomrom, és úgy látszik, ez kiült az arcomra is. Azért nem panaszkodtam ám, mentem tovább, ahogy tudtam.

Beértünk Péliföldszentkeresztre, ahol megint kaptunk enni, és nem is akármit, hanem VAJAS kenyeret. NEM margarinosat, hanem rendes csemegevajasat, amit még sosem láttam túrán, viszont nagyon szeretem, és nagyon finom volt, hagymával. Gyomorfájás ide vagy oda, ettem. Aztán ettem még egyet… kicsit aggódtam, de a gyomorfájás nyomtalanul elmúlt. Víz is volt, megtöltöttem Kövér Testet, és már csak 10 km volt hátra. 

km még magában rejtett egy hegyet, ahova hát, normál körülmények között sem lett volna egyszerű felmászni, egy 10-es FOSlépcső skálán simán volt 9-es a felvezető lépcsőszerűség… Viszont egyik kedvenc természeti képződményemmel, egy barlanggal is találkozhattunk, illetve rögtön kettővel is. Ilyenkor mindig eltűnődöm, h. milyen szép is lenne kiköltözni a barlangba, csend, nyugalom, magány stb., ám ezzel a barlanggal biztos lett volna gond, legalábbis annyi, h. beázik kissé:

Ez egy olyan pillanat volt, amikor kissé sajnáltam, h. teljesítménytúrán vagyok, nem csak úgy sétálunk, mert a barlangot és környékét szívesen megnéztem, felfedeztem volna bővebben is. Most viszont menni kellett, közeledett az este.

Lassan sötétedni kezdett, mentünk az alkonyatban, ez a kedvenc időszakom, nagyon szeretem a sárgává, majd sötétté váló és eltűnő fényeket. Valamint ki akartam próbálni az új lámpámat is, nehogy már élesben legyen az első teszt, amikor majd megyünk a Nahát 90-en.

Időközben elég sokan felsorakoztak mögénk, ők is átérezték, h. a sztárnavigátor, a GPS és a trekk azért nagyban megkönnyítik a célba való bejutást. Hamarosan töksötétben mentünk, az új lámpa nagyon remeknek bizonyult, ilyen tekintetben insallah nem lesz majd gond a… nem merem kimondani, mert egyesek emelt hangon a tudomásomra hozták, h. többé NE mondjam ki.

TKM közölte, h. a cél előtt lesz még egy feltételes ellenőrzőpont, amit mindenképp meg kell keresnünk. Persze az oda vezető célegyenesben rossz helyen fordultunk, és hamarosan realizáltuk, h. köztünk és a pont között egy nagyjában-egészében függőlegesen emelkedő, füves, töksötét domboldal terül el. TKM nekivágott, én utána, Szamóca utánam, a többiek meg hezitáltak, h. kell-e nekik az a kód, vagy sem. Megtaláltad, van ott pont, szóltam fel TKM-nek, mert azért feleslegesen nem akartam felmászni, illetve az még nem volt gond, lejönni nem volt kedvem… igen, itt van, mondta, és leviharzott. Én meg fel, némileg lassabban, meglett a bója, egy darabig kerestek körülötte a szokásos A4 lapot, aztán rájöttem, h. a kód magára a bójáRA van írva. Beért egy túratárs, aki fennhangon szidta az olyanokat, akik nem mondják meg másoknak a kódot, hanem elvárják, h. mások is felmásszanak érte. Egy idő után rájöttem, h. TKM-re gondol, és hamarosan személyes konfrontáció is következett, mert beértük őt az útelágazásban. A túratárs iszonyúan fel volt háborodva, aminek nem túl civilizáltan hangot is adott. Ez engem eléggé lelombozott, mondhatni, számomra beárnyékolta az amúgy remekül sikerült túrát. Nem is értettem, mi a gondja – az, h. fel kellett mennie oda, ahova a túra felmegy? Vagy hogy a meredeken kellett felmennie? Nem volt kötelező utánunk jönni, mindeni úgy tájékozódik, ahogy akar, és vállalja érte a felelősséget is. Én tényleg elszomorodtam attól, amit előadott. Nekem biztos nem lenne bátorságom (képem) megkérni valakit, h. ugyan, mondd meg már a kódot, h. én kihagyhassam a pontot, vagy ugyan, vidd már fel az itineremet a hegytetőre pecsételni – mert a két dolog között elvi különbség nincsen. Ennyi erővel elmegyek pl. a Bükki forrásokra, viszem a tavalyi itinert, a kódokat bemásolom, és akkor csak a 3-4 emberes pontot kell érintenem, azt meg úgyis megéri, mert ott van kaja… és akkor mintegy 15 km-ből megúsznám az 50-es túrát. Hú, ez MEKKORA ötlet, és az időm is milyen jó lenne…

No mindegy, végül a túratárs más útvonalon ment, mint mi, mi pedig beértünk, ismét ennivalóval kínáltak, de mi inkább mentünk, mert mindenkinek haza kellett még jutnia.

A hazafelé út nagyjából eseménytelenül telt, kivéve, h. majdnem elütöttünk egy rókát. Aztán Szamóca még lekísért az állomásra, nehogy eltévedjek (egyedül nem találtam volna oda, ez tény), ami számomra rendkívül hősiesnek tűnt, mert onnan utána még vissza is kellett gyalogolnia – akkor már felfelé.

Végül is 11-re itthon voltam a lakásban. A túra nagyon jó volt, bár ha egyedül megyek, ki tudja, hányszor tévedek el, de így ilyen gond nem volt elhamdulillah. Az ellátás nagyon jó volt, a táj – a falvaktól eltekintve – kellemes, a szervezés nekem tökéletesen megfelelt. Továbbra sem a kedvencem a Gerecse, de úgy gondolom, a túrának sikerült a legszebb részeket felfűzni belőle. 

Meteor 50

Táv: 51,2 km

Szint: 1370 m

Tavaly ez volt az egyik kedvenc túrám. Nagyon szép helyeken megy, az útvonal egy része ismerős, a másik része meg kellemes meglepetés volt. Idén is mindenképp menni szerettem volna. Ez volt az első túrám a törökországi út után, amelyet gyakorlatilag az egész nap ülés, napi 3-4 óra alvás és a határtalan… khm… étkezés jellemzett. Sebaj, tavaly annyira nem viselt meg ez a túra, csak túlélem most is.

Fél héttől lehetett rajtolni, ami nekem természetesen nem sikerült, 7-kor álltam be a sorba, és mély bánatomra PONT lemaradtam a tavalyi 100-as rajtszámról – az előttem álló pár egyike kapta, nekem a 102 jutott. Sebaj, jó lesz nekem ez is. A nevezési díj a nagyon barátságos 600 HUF volt, mondjuk nem is adtak semmit, csak egy kis szívószálas gyümölcslét szigorúan a célban, de ez nagyon korrekt módon már a kiírásban benne volt, úgy készültem hát, h. mindent vittem magammal. Érzetem is a Nagy-Hárs-hegyre felfelé menet, h. terebélyes idomaimon felül is van mit cipelnem. Majd a János-hegyre való felkapaszkodással a szint elég jelentős részét le is tudtuk, innen a piroson lefelé kellett menni, utána a sárga csík kicsit néhol még emelkedett. Elég hívös volt, reggel haboztam, h. felvegyem-e „C” polárt, hát most jól jött, felfelé ugyan kicsit melegem volt, lefelé viszont fáztam. Ahol a sárga csík trükkösen elválik a pirostól, ott sikerült útba igazítanom két tanácstalan túratársat. Amúgy útleírás, az nem volt, csak egy elég bizonytalan térképvázlat, ami szerintem nem sokat ért annak, aki nem rendelkezik helyismerettel.

A Csacsi-rétre kiérve cseperegni kezdett az eső. Pecsételés után ettem egy banánt, és felhívtam a húgomékat, h. ha már a 21A távot elszerencsétlenkedték, nem jönnek-e a 21B-re. Nem jöttek.

Innen következett a túra egyik legszebb szakasza: a Piktortégla-üregek, Sorrento, aztán a sárgán a hegyoldalban, és a túra nevét adó Meteor-szurdok, ami ugyan rövid, de az egyik kedvenc helyem a Budai-hegységben. Egyszer insallah veletek is eljövünk ide. Sorrentóhoz idén nem az Ugrálós-hegy mögött kellett menni, amit bántam, mert nagyon szép rész, hanem a murvás úton végig – a hegy és környéke nagyon védett terület, nem adtak oda engedélyt a túrára. A murvás úton legalább nosztalgiáztam, h. mennyit jöttünk erre veletek, csak épp szemből. Ekkor már összecsapódtam egy túratárssal, aki még sosem járt a murvás úton, ezért lelkesen beszéltem neki a környéket behálózó utakról, és h. honnan hová lehet kilyukadni. Megadóan hallgatta.

Sorrentónál 13 fok volt… nem is időztem sokáig, hiába álldogált-beszélgetett ott egy csomó ismerős, én siettem tovább, mielőtt odafagyok. Hamarosan utolértem egy hölgyet, aki megkérdezte, h. jöhet-e utánam („nem kell beszélgetni, meg semmi”), nehogy eltévedjen. Természetesen semmi akadálya nem volt, hamarosan utolért az előbbi túratárs is, és hármasban mentünk végig a szurdokon,

 sőt, egészen Budakesziig, ahol a mamutfenyőknél volt a 21A táv célja. Itt nekem muszáj volt leülni és megenni egy szendvicset (meg egy müzliszeletet is), mert már korgott a gyomrom. Menjetek csak, mindjárt utolérlek titeket, mondtam a túratársaknak. Bár már melegebb volt, a nap is kisütött kicsit, de azért igyekeztem a zsemlével, és nem kellett 10 perc, h. felálljak, és meginduljak utánuk. A pontőrök mondtak valamit a mögöttem érkezőknek arról, h. viszonylag hamar le kell menni balra a piros „M” jelzésen, jó, jó, majd figyelek, gondoltam. Azzal meg is lódultam túratársaim után.

A zöld+ jelzésen kellett elindulni, át a réten, a villanypásztoros karámok között. Hátranéztem, mögöttem jön valaki, remek, tényleg erre kell jönni. Az út száraz, a terep sík, kicsit kocogásra váltottam, utol akartam érni a túratársakat, olyan jól elbeszélgettünk. Kocc-kocc, de már mennyit jöttem, és se előttem, se mögöttem senki… aztán egyszer csak elhatalmasodott rajtam a rossz érzés, elővettem a GPS-t, már legalább 2 km-t jöttem a ponttól, és a „viszonylag hamar” ebbe már nem fér bele szerintem. Ó, a fenébe, már biztos volt a piros „M” balra, de én szerencsétlen benéztem. Ezen annyira felhúztam magam, h. komolyan az volt a szándékom, h. visszamegyek a pontra, kérek egy 21A pecsétet, és részemről vége a túrának mára. Aztán a kb. másfél kilométer során, mire meglett a leágazás, volt időm lehiggadni, főleg, h. többen – köztük egy régi ismerős is – jöttek velem szembe, már a leágazáson túl… Nem, jó arra kell lennie egy elágazásnak, mondtam, együtt indultunk visszafele, és mintegy 15 méter múlva meg is lett. Le is ágaztunk, és beszélgetve mentünk tovább a kőbánya felé.

A túrának amúgy van saját jelzése, ami egy kis odafigyeléssel teljesen jól követhető, és a GPS térképén is rajta van (pm):

Az itt következő szakasz, a kőbányáig szintén nagyon szép, csupa napsütötte pihe-puha mohapárna, le is fotóztam Adriennek:

A kőbányánál a ponton csúcsforgalom volt:

Még egy kis kényelmes séta után elkezdtünk emelkedni a Tarnai-pihenőhöz. Itt beszélgetőtársam megállt, és bevárta túratársát, akivel együtt mentek a maraton távon. Aztán már nem is találkoztunk, mert a maraton és az ötvenes táv itt elvált egymástól. Nekünk még fel kellett menni a Nagy-Kopaszra, onnan Nagykovácsiba, majd a Zsíros-hegyen és a Remete-hegyen át a Remete-szurdokban találkoztunk újra a rövidebb távokkal.

A zöld háromszög melletti kellemes erdőben megálltam a déli imára, csendes és háborítatlan volt az erdő, az idő és szép, szívesen maradtam volna még, de azért indultam tovább.

A Nagy-Kopaszon pecsét után leültem, ettem egy banánt, és azon gondolkodtam, h. én milyen fáradt vagyok. No, Nagykovácsiig lefelé kell menni, szedtem össze magam, és elindultam. Útközben nagyon örültem, h. végre látok igazi őszi színeket:

A lefelé menet nem javított az állapotomon, sőt a fáradtság mellé még a brutális álmosság is társult. Azon gondolkodtam, h. vajon Nagykovácsiból vagy Solymárról utálok annyira felmenni a Zsíros-hegyre (elhamdulillah később rájöttem, h. az utóbbi). Mire a faluba beértem, nem volt kétséges, h. vagy megállok egy kólára, kávéra, esetleg mindkettőre, vagy nem tudok továbbmenni. Nem is tudom, mikor voltam utoljára ennyire elkészülve. Elhamdulillah a presszó nyitva volt, nem is volt benn senki, a koffeinmennyiség pótlása és mintegy 15 perc üldögélés pedig sokat segített. Ettől függetlenül a Zsíros-hegyen megint gondolkodtam, h. hova üljek, de nem volt hova, így eldöntöttem, h. az első adandó erdei asztalhoz leülök, és befalom a kettes számú zsemlémet. No, a legközelebbi lehetőség a Remete-szurdokban volt, mintegy 5 km múlva… azonban addig meg kellett küzdeni a Remete-hegy brutálisan csúszós, sziklás, meredek lejtőjével, amiről és teljesen el is feledkeztem… (legutóbb a kék+on, a Remete-hegy nélkül érkeztünk a szurdokba).

A szurdok elején lévő ponton pecsét, aztán leültem enni, ami kifejezetten jól esett, úgy véltem, a hátralévő 5 km-t már csak leküzdöm valahogy. Mondjuk a remetei templom után a városban haladó 2-3 km nem volt olyan kellemes – ez a túra egyetlen árnyoldala szerintem, de hát mit lehet tenni, valahogy vissza kell érni a városba, ez van. Aztán a Nagyréttől már hamar benn voltam, megkaptam a pecsétet és a szokás szerint gyönyörű jelvényt.

Elvonszoltam magam a villamosig, és olyan fáradtan értem haza, mint utoljára nem is tudom, mikor. Az, h. vasárnap BÁRHOVA is menjek, az egyáltalán nem lehetséges dolgok birodalmába tartozott. De ettől függetlenül, a túra nagyon tetszett. Ugyanolyan szép volt, mint tavaly, jó társaságban, kellemes időben, nagyon szép tájakon jártunk – ez simán egy Best of Budai-hegység. Insallah jövőre is jövök. 

Pilisi Trapp

Táv: 41 km

Szint: 1300 m

Nagyon készültem erre a túrára – az első normális túra a mátrai óta, ami még Ramadán előtt volt. A készülésem több lépésben történt:

1. Írtam Szamócának, h. nincs-e kedve jönni – olyan rég mentünk már együtt. Jön, de mivel du. 4-re esküvőre megy, csak a rövid távon. Sebaj, gondoltam, legalább a felén együtt megyünk, jobb, mint a semmi.
2. Vettem egy futókamáslit :). Már maga a vétel is kalandos volt – a boltban nem volt, át kellett kérni a pécsi üzletükből, péntekre megérkezik, ígérték, meg is érkezett, mind a 6 csomag, KIVÉVE a hetedik, amiben az én kamáslim is volt… aztán péntek délutánra mégis befutott elhamdulillah. A boltban nagyon kedvesen és rugalmasan kezelték a kérdést, ki is írom a nevüket, ők a Nomád Sport. No, ez a kamásli ez nem ám olyan, mint a normális lábszárvédő, amit becsatolsz a cipőd talpa alatt. És nem is vízálló, csak arra van, h. semmi ne menjen bele a cipődbe (elméletileg). Engem alapból a pataharangra emlékeztet, csak nem lehet összetépőzárazni. Felhúzod a bokádra, felveszed a cipőt, majd a bővebb részét lehúzod a cipőre. Az aljában körben van egy ilyen széles gumi, ez hivatott a cipőn tartani az alkalmatosságot. Első ránézésre pontosan tudtam, h. ez 100% nem fog a cipőn maradni… majd jól felcsúszik, jó estben a bokámra, rossz esetben derékig. No mindegy, azért kipróbáltam, pár deka, ha nagyon zavar, majd berakom a zsákba, gondoltam. MEGLEPETÉS! A kétes külsejű gumi TÖKÉLETESEN a helyén tartotta a kétes külsejű pataharangot, és valóban, a cipőmbe nem került semmiféle ágacska/levelecske/kavicsocska/létformácska. Már-már hiányoztak. A kamásli bevált. Király.
3. Mivel tapasztalataim szerint ennek a szervezőgárdának a túráin az ellátás a nullához konvergál, csináltam 2 szendvicset, vettem 2 banánt meg 2 fehérjeszelet. Vittem Kövér Testen kívül plusz két fél literes vizet.
4. Mivel tapasztalataim szerint ennek a szervezőgárdának a túráin az itiner lásd 3. pont, vittem Pilis térképet.

Reggel a 6:10-es vonattal indultam Pilisvörösvárra, innen ugyanis Szamóca fuvarozott a célba (lényegesen jobban vezet, mint beharangozta). Különösebb események nélkül rajtoltunk, és vágtunk neki a hamarosan bekövetkező első emelkedőnek.

Az első rendkívüli esemény már az első ellenőrzőponton megtörtént. Pontosabban, nem történt semmi. Nem volt pontőr… pedig mikor mi odaértünk, már volt, aki 20 perce várt, és hivatalosan a pontnak is mintegy negyed órája nyitva kellett volna lenni. Mi is letelepedtünk a forráshoz, ittunk, vártunk. Végül is pihenőnek is fel lehetett fogni a dolgot – nagy kár, h. egy 41 km-es túrán az ember nem biztos, h. az első másfél kilométer után szeretne mintegy félórát pihenni a saját szintidője terhére… 10 perces várakozás után – a tömeg egyre dagadt – az egyik felérkező túratárs közölte: Már jön a hölgy! Gyorsan, kérdeztem én. Nem, felelte azonnal kategorikusan.

Egy darabig még vártunk, aztán lefotóztuk a pontot, és mentünk tovább:

Amúgy a következő ponton gond nélkül leigazolták nekünk ezt a pontot is, sőt, Szamóca megkapta a rajtpecsétet, ami a rajtban elfelejtődött. Én nem kaptam, mert a 40-es táv itinerjén nem volt kocka a rajtpecsétnek…

A következő pont a Hely volt, Amelyet Nem Nevezünk Nevén… vagyis Dobogókő. Meghívlak majd egy almáspitére, mondtam Szamócának, de ezt sajna bebuktuk, mert mire felértünk, a büfé még nem volt nyitva. Viszont a szervezők rögtön 100%-osan felülmúlták az elvárásaimat: nemcsak egy-egy multivitamin pezsgőtablettát kaptunk, hanem csokit is. Én rögtön kettőt, mert Szamóca nem szereti, és (nagyon helyesen) nekem adta az övét. A tabletta a zsebembe került (később nagy hasznát vettem), a csokik a gyomromba, egy teljes kiőrlésű kifli társaságában. Amin amúgy eléggé fel voltam háborodva, mert ilyen nano-kifli volt, kb. akkora, mint a két egymás mellé tett hüvelykujjam. Egy túratárs rögtön ajánlotta is, h. legközelebb kenjek meg egy franciakenyeret. Ha lenne itt a pékségben teljes kiőrlésű, elgondolkodnék rajta.

Táplálkozás után indultunk tovább a piroson. A Rezső-kilátótól a kilátás most is pazar volt:

Ilona-pihenőnél megvolt a következő pont is, irány tovább Szakó-nyereg. A pontőr figyelmeztetett, h. eltévedés-gyanús szakaszra van kilátás, „remélem, kiszalagozták”, tette hozzá optimistán. Mi még egy kilométer múlva is ezen kacarásztunk Szamócával: hahaha, kiszalagozták? Szalagozás? EZEN a túrán? Hahaha. A kérdéses helyen az előttünk haladó csapat rossz irányba indult, én GPS-szel a kézben kerestem a zöld +-t, meg is lett, még két futó srác is a mi navigációnkra várt, mikor már a fákon is látszott a jel, az elöl futó bíztatóan mondta nekem, jól van, ügyes vagy, bízom benned. Aztán meglátta a GPS-t a kezemben, és a mosoly kissé lehervadt az arcáról: ja, így könnyű… Aztán megelőztek minket, és elfutottak. A továbbiakban még kétszer vagy háromszor megelőztek minket, aztán többé nem láttuk őket. Insallah gond nélkül megérkeztek, bárhova is. Úgy vettem észre, h. a futók nem szeretnek itinert nézegetni meg jelzést keresgélni. Leginkább leszegett fejjel futnak, és a legjobb, ha aktuálisan az útra vannak fújva a jelek. Én nem vagyok egy nagy futó, de meg tudom ezt érteni. A futás, az nem olyan, mintha az ember gyorsan menne a túrán, vagy belekocogna pár kilométert, hanem akkor futsz, és kész, és a legjobb arra figyelni, h. futsz.

Hamarosan ismét benéztük, h. a jelzés felmegy a hegyoldalba, de felnézve láttuk, h. igen közel van hozzánk, csak SOKKAL magasabban. Bölcsen nem mentünk vissza mittudoménhányszáz métert, hanem az NHO módszer alkalmazásával kerültünk vissza a kívánt útvonalra. Éljen az eltévedéstudomány! A futók is felmásztak, nyilván. (1. elkavarás)

 Hamarosan jött Pilisszentlélek. Itt még csak egyszer jártam, a Sárga 70-en, éjjel 2-kor töksötétben. Most nyitva volt a helyi italbolt, ahol pecsételt nekünk egy nagyon aranyos bácsi:

És ittunk kólát is. Indultunk tovább, felfelé, egy útnak csak nagy jóindulattal nevezhető, benőtt ösvényféleségen, és a nagy beszélgetésben be is néztük, h. egy még kevésbé értelmezhető ösvényre kanyarodik a jelzés (2. elkavarás), de elhamdulillah hamar utánunk szóltak hátulról. Ismét sikerült a helyes útra beállni, aztán összeszorított foggal kapaszkodtunk felfelé. A következő pont neve („Sasfészek”) mintegy utalt arra, h. NEM lefelé kell menni.

Ez a pont azért volt remek, mert lehetett hintázni:

Én kicsit reménykedtem, h. inni is lehet, mert volt itt egy turistaház:

De kiderült, h. nekik is csak annyi vizük volt, amit felhoztak magukkal. Amúgy még otthon én megnéztem, h. kb. 20 km-en nincs vízvételi hely, azt, h. a szervezők mennyi vizet biztosítanak, azt úgyis tudtam :), így volt nálam a 20 km-re 2 l víz, ami egyébként éppen hogy elég volt, de ekkor már elég brutálisan meleg volt, és ilyenkor, ha van lehetőség, az ember iszik. Nem volt. Mentünk tovább.

Kellemes erdei utakon értük el a Pilis-nyerget, Szamóca (és az itiner…) szerint itt jártunk a Kinizsin, én nem emlékeztem egyáltalán:

Azt viszont tudtam, h. hamarosan el fog válni a zöld + és a zöld – jel, és akkor búcsúzunk: Szamóca elmegy a röviden a pluszon, és meg tovább  a csíkon. 

Szomorú voltam, h. el kell búcsúzni, de vigasztalt a tudat, h. produktívan töltöttük ezt a közös 20 km-t: nagyjából 10 percenként elhintettem olyan mondatokat, h.: „”Majd mikor a Nahát 90-en megyünk…”, „Hát a Nahát 90-en is lesz ilyen emelkedő…”, „Ha esetleg már nem mennénk együtt a Nahát 90-ig…”

Most már insallah Szamóca is tudja, h. együtt megyünk a Nahát 90-en, és ezt ő nagyon fogja élvezni :)

Innentől nagyon sokáig a zöld – jelen kellett menni. A Pilis-tető nagyon szép volt, a lefelé szerpentin is, erre már emlékeztem a Kinizsiről. 

A következő ponton még pont egy liter vizem volt, áttöltöttem az üvegekből Kövér Testbe, 8,5 km a „Csobánkai szentkút” nevű pont, remélem, ebből a kútból lehet inni, mert én fogok, döntöttem el. Nem mondom, h. 40 fokban 20 km-re kevés a 2 l víz, de ha több lett volna nálam, nem romlott volna rám, az biztos.

Egyszóval, kiürült Kövér Testtel és szomjasan érkeztem a pontra. Kiderült, h. a kúthoz le kell menni egy csomó lépcsőn – és meghűlt bennem a vér, mikor láttam, h. nem folyik belőle a víz. Ó, basszus, tört ki belőlem, és azt számolgattam, h. mennyi idő még innen a 7 km, és h. fogok-e szenvedni nagyon. Aztán láttam meg, h. ez egy pumpálós kút – nem csak úgy folyt a víz, hanem be kellett nyúlni egy ráccsal lezárt fülkébe, és pumpálni:

Időközben beért 3 túratárs, akik szerint a víz jó volt. Szerintem meg elég rettenetes, uszodaízű, de ezek szerint én vagyok a finnyás-tápos, elkényeztetett városi… izé. Beledobtam a reggeli pezsgőtablettát egy literbe, ettől nagyon enyhén narancsos uszodaízű lett. Mindegy, szomjas voltam, ittam, és örömmel láttam a kút melletti táblán, h. a víz „agyi panaszok” kezelésére rendkívül alkalmas. Gyorsan ittam is még egy fél litert.

Mentem tovább, körülöttem az említett 3 túratárs, ketten futni kezdtek, ketten mentünk utánuk, nem itt kanyarodik le a kék, kérdeztem a hölgyet, neeeem, ők is arra futottak, mutatott ő a távolba. Tehát mentünk tovább. Végül is a táj szép volt, a látóhatáron magasodtak ők:

Időközben a harmadik hölgy is futásra váltott, én csak öregesen ballagtam tovább. És kerestem a jelzést, pár száz méter múltán meg is lett – a zöld. Hoppácska. Nem arraaaaa, kiáltottam utánuk, ahogy a torkomon kifért, előszedtem a GPS-t, nem látok semmit, azt se, h. hol vagyunk… rövid szemlélődés után rájöttem, h. ha nem 1,2 km-es léptékre lenne állítva, az sokat segítene… rövid nyomkodás után megállapítottam, h. de igen, ott kanyarodott le a kék… (3. elkavarás). Megindultam vissza, a három túratárs utánam, mit mond a GPS, kérdezgették, hahhh, sztárnavigátor vagyok, gondoltam. Meg is lett a kék, egy darabig együtt mentünk, aztán ők megint elfutottak. Már meg sem lepődtem, amikor a Szurdok bejáratától nem messze már lépésben jöttek szemben visszafelé. (4. elkavarás, bár ennek én magam ne voltam aktív résztvevője, csak korrigálója). Nem találjuk a jelzést, mondták, a GPS szerint át kell menni a túloldalra, és lőn. Hamarosan a Szurdokban voltunk, üres volt és kihalt rajtunk kívül, de nagyon szép, és kellemesen hűvös:

Sajnos hamar kiértünk belőle, és a vége után pár perccel már a műúton voltunk, na, valahova kiértünk, mondta az egyik túratárs, én meg mutattam neki a GPS-en, h. tőlünk mintegy 200 méterre balra össze fog érni a nyomvonalunk a reggelivel. Magyarán, kb. 400 m volt a célig.

Hamar beértünk most már, a célban megettem a kínált célkajából az utolsó előtti vajas kenyeret, és kaptunk egy 220 ft-os bont, amit be lehetett váltani a presszóban, sajna lájtkóla nem volt, de ittam simát.

Alig maradt 10 perc a busz indulásáig, de addig is, Szamóca nyomdokai lépve én sem maradtam le a ma délutáni esküvői programról – egy rendőresküvő zajlott épp a faluban:

Ebben az volt a pozitív folyománya, h. míg a megállóban vártuk a buszt – pont szemben volt az esküvői helyszín – odajöttek a rokonok, és megkínáltak diós bejglivel. Nagyon szép, tiszteletre méltó szokás ez, tetszett is. A busz is jött hamarosan, Pomázon is csak 10 perc volt a hévig, elhamdulillah gyorsan hazaértem.

A túra nagyon jó volt, hiányzott már, az ellátás felülmúlta az általam vártakat (a semmihez képest 1 – illetve nekem 2 – csoki és egy pezsgőtabletta, az remek), az itinerben voltak hibák, de mi inkább a térképvázlatot néztük, ami nekem megfelelt. Egy biztos, a túrán figyelni kell, mert a jelzésváltások, benézhető fordulók sincsenek kiszalagozva, még ott sem, ahol szerintem elférne pedig. De ha valaki figyel, nézi a térképet, követi a jelzéseket, akkor nem okoz gondot végigmenni. Insallah jövőre újra megpróbáljuk :).

Gyermekvasút Éjszakai – elkezdődött :)

Táv: 19, 7 km

Szint: 890 m

Szombaton volt a Ramadán utolsó napja. Ekkor nekünk rendezvényünk volt, de vasárnap már készen álltam volna egy túrára… viszont nem találtam semmit, az éjszakai kivételével. Egy huszas, erre hívtam a húgomat is, aki először lelkes volt, aztán vasárnap délelőtt mégis visszakozott. „Sötét lesz”, indokolta visszalépését. Hát igen, ez mintegy az éjszakai túra definíciója… kicsit szomorú voltam, és el is gondolkodtam azon, h. menjek-e egyáltalán. Biztos rengeteget kell sorbaállni, tömeg lesz, nem lehet nyugodtan, saját tempóban menni…

7-től lehetett rajtolni, és ¾ 6-kor még azon tipródtam, h. menjek-e. Aztán végül bedobtam egy liter vizet meg egy fehérjeszeletet a zsákba, és elindultam, tudtam, h. ha nem megyek, azt nagyon megbánnám… Fényképezőgépet nem vittem, mondván, éjszakai túra, ezt aztán megbántam, mert még alkonyatkor lehetett volna pár szép képet csinálni.

A villamoson találkoztam egy kedves, régi túratárssal, aki hozzám hasonló érzésekkel indult neki a túrának. Aztán a lélegzetünk is elakadt, mikor megláttuk, h. Hűvösvölgyben majdnem a villamosmegállóig ér a sor… no, pont ettől tartottam.

Túratársam eltűnt az ismerősei felé, akik már ki tudja, mióta álltak sorba. Én, mint szerencsétlen ismerős nélküli ember, maradtam a sor végén. Ami 19:15-ig egy TAPODTAT sem mozdult… ekkor már fél órája ácsorogtam, és egyre inkább megfogalmazódott a fejemben, h. én bizony hazamegyek aludni. Elhamdulillah nem tettem, mert hamarosan megjelent a kedves túratárs, kezében lobogtatva az ÉN igazolólapomat is – ugyanis közben orvul benevezett engem is a túrára, amit ez úton is nagyon köszönök J.

Pakolászás, GPS, víztöltés, végül 19:30-kor nekiindultam. Tervem az volt, h. legalább a Nagy-Hárs-hegyre érjek fel világosban.

A túra elején valóban elég nagy tömeg volt – a Fazekas-hegyre felfelé például egyirányúsítani kellett a közlekedést. Lent és fent is állt egy-egy rendező, és felváltva engedték a lefelé és felfelé haladókat. Ez amúgy szerintem remek ötlet volt, a tavaszi gyermekvasutas túrán ilyesmi nem volt, és bizony voltak olyan pillanatok, amikor unokahúgom testi épségéért aggódtam, mikor a nála kétszer nagyobb fiatalemberek mindenféle fenntartás nélkül próbálták beelőzni a keskeny, meredek, csúszós úton. Itt még elég sokan voltak, főleg a hangosan kurjongató fiatalok közül, de kicsit kiléptem, és hamarosan szinte egyedül mentem.

Nem volt még olyan túra, ahol annyi csalót láttam volna, mint itt. Sokan átvágtak mindenen, amin át lehetett, rövidítettek mindent, amit rövidíteni lehetett, és ami még durvább volt szerintem, a Kis-Hárs-hegy aljában – ahova fel kellett menni a sárga 3szög jelen, majd ugyanott le – pl. 3 db éltesebb és testesebb hölgy várta társaságuk férfitagját, aki itinerükkel felszaladt a hegyre pecsételni… aztán láttam, h. mások is ezzel a megoldással éltek.

A túra útvonaláról sokat nem tudok írni, ugyanaz volt, mint tavasszal, csak ellenkező irányba, és most sokkal kevesebbet láttunk a tájból (gy. k. sötét volt). A tömeg, amitől annyira tartottam, az elejétől eltekintve nem volt jelen. Például János-hegy és Makkosmária között egyetlen embert sem láttam, teljesen egyedül mentem az akkor már majdnem teljesen sötétben.

Azt meg kell jegyeznem, h. azért a sötétben az ismerős táj is más. Makkosmáriától a zöld pluszon kellett menni Normafáig. Hát, ezt alig-alig találtam meg, pedig ez a futóútvonalam része, épp eleget jártam már rajta. Itt kisebb csapat verődött össze, kerestük a jelzést, aztán elindultunk valamerre, egy úton. Ez nem a zöld plusz, mondtam hamarosan. Miből gondolod, kérdezték. Hát, egyrészt annak az elején ilyen lépcsőszerűen kell felfelé kapaszkodni, meg azon zöld plusz jelzés is van, meg a GPS-t is elővettem, feleltem bölcsen. Hátraarc, és hamarosan meglett a zöld plusz.

No, ekkorra merült le csaknem teljesen az elem a lámpámban. Nagyjában-egészében annyi fényt adott, mint egy haldokló szentjánosbogár(ka). A töksötétben nem volt egyszerű megtalálni a Disznófőhöz vezető leágazást – majd a meredek lejtőn/emelkedőn talpon maradni sem. Elhamdulillah a Normafához közeledve azért egyre jobb lett a közvilágítás. Azért itt hozzácsapódtam két fiatalemberhez, akik idegesen kérdezgették, h. BIZTOS erre kell-e jönni. Aztán ők lemaradtak, és a buszforduló meg a műút világossága kitartott egész Csillebércig. Innen beálltam két másik fiatalember mögé, akik nagyon jó tempóban mentek, igazából én szívesen mentem volna kicsit lassabban (csak öregesen), de akkor ugye ott maradok a töksötétben, a jelzetlen és szalagozatlan úton, aminek hol a közepén, hol a szélén helyezkedett el az ismeretlen mélységű szakadék.

Megjegyzem, még a fiatalokkal is eltévedtünk kétszer is, az elsőnél vagy egy kilométert túlmentünk a jobbra térő, jelzetlen, szalagozatlan stb. elágazáson. A második alkalommal pedig valahogy úgy keveredtünk, h. köztünk és az út között egyszer csak lett egy szakadékszerűség. Ezen átmásztunk, a visszamenésből elegünk lett.

Aztán meglett a zöld 3szög, innen már nyert ügyünk volt, vissza a civilizációba. Itt ismét besűrűsödtek a túrázók, többen mentünk együtt. Kiértünk a kövesútra, irány az utolsó pont, a Széchényi-emlék. Itt én már fáradt voltam, álmos is, meg bevallom, fel is őrölt ez a sötétben, lámpa nélkül való bukdácsolás. Kezdett kissé elegem lenni (de a humorérzékemet azért elhamdulillah nem vesztettem el). A Széchényi-emléket elérve arra gondoltam, h. mi lenne, ha leülnék és megpihennék kissé. Igen, tudom, innen már nincs egy km sem hátra, de tényleg úgy éreztem, h. nem tudok továbbmenni. Aztán az órámra pillantva megállapítottam, h. még van esélyem elérni az első kisvasutat, ami a túrázókat visszaviszi Hűvösvölgybe. Így hát egy nekirugaszkodással beértem mégis, oklevél és kitűző után a virslit hanyagoltam, és még elértem a vonatot, rajta egy csomó ismerős túratárssal. Viszonylag hamar visszaértünk Hűvösvölgybe, ahol pont elértem az 5 perc múlva induló éjszakai buszt elhamdulillah. Logisztikai szempontból mondhatni tökéletesen sikerült a túra.

Amúgy is jól éreztem magam, bár jól elfáradtam – mégiscsak Ramadán volt, 30 napon át minden nap böjtöltünk, és minden éjszakát átvirrasztottunk, hát, eléggé táposnak érzem magam elhamdulillah. Ezzel együtt – vagy pont ezért – örülök, h. mégiscsak elmentem a túrára, jobb volt, mint vártam, tömeg sem volt egy idő után, csak insallah legközelebb nem felejtem el feltölteni az elemeket – éjszakai túrán az kifejezetten jól jön…

Évadzáró II. – Erdőkerülő 40

Táv: 38 km

Szint: 1340 m

Az előzmények után – lásd az előző posztot – hullafáradtan értem haza a Mátrából. Már a kocsiban is majdnem elaludtam. A mátrai túra előtt sem aludtam rendesen, és már láttam, h. most sem fogok.

Éltemben először megbeszéltem egy számomra teljesen ismeretlen emberrel, aki ment erre a túrára, és szívesen elvitt volna másokat is, h. betársulok mellé az autójába. Akkor még nem tudtam, h. megyek szombaton is, és a 60-as távot terveztem. Még sosem csináltam ilyesmit, kicsit aggódtam is, h. megtaláljuk-e egymást, minden rendben fog-e menni. Bevallom, ha nem lett volna ez a megbeszélésünk, nem megyek el erre a túrára. NAGYON álmos voltam, és fáradt is. 5:15-ös találkozót beszéltünk meg a Boráros téren, a reggeli készülődést is beleszámítva ehhez nekem 4-kor kellett kelnem. A mintegy 4 és fél óra alvás után úgy ébredtem, mint akit ledaráltak… arra nem éreztem magam alkalmasnak, h. lemásszak a galériáról, nemhogy 60 km-t gyalogoljak a Börzsönyben. De egyrészt megbeszéltük, h. megyek, másrészt tudom, h. ha nem megyek, később megszólalt volna bennem az a kis hangocska, h. milyen kár, h. nem mentem… szóval csak lemásztam a galériáról. Jó lesz nekem nagyon a 40-es táv, gondoltam, sőt, egy-egy kósza pillanatig a 25-ös szépségeiről is elgondolkodtam… Az előző napi remek ellátásnak köszönhetően nem kellett szendvicseket gyártanom. Számomra nem okoz gondot az előző nap mintegy 14 órán keresztül a hátizsákomban hurcolt sajtos szenyákat másnap is elvinni túrára…

A megbeszélt időpontban a kijelölt találkozóhelyen, a híd alatt ácsorogtam, néhány korán kelő hajléktalan szívderítő társaságában, akik előzékenyen megkínáltak kannás borral. Meg sem sértődtek, mikor nem kértem. Hamarosan jött a telefon, h. késnek 10 percet, aztán megállt mellettem az autó, beszálltam, a 3 emberből 2 ismerős volt már túrákról, út közben ketten beszélgettek, én meg kétségbeesetten próbáltam nem elaludni. Fél 7-re Nógrádon voltunk, neveztünk, és háromnegyedkor el is indultunk. Két útitársam a 60-as távon, ketten a 40-esen. Az itiner nagyon szép volt, színes térképvázlattal, de nem olyannal, h. lekicsinyítve kimásolva egy térképoldal, amin a nano-szimbólumokat amúgy sem lehet mikroszkóp nélkül értelmezni… hanem tényleg csak vázlat. Az itinert nem is nagyon kellett olvasgatni, a térkép és a GPS bőven elég volt, nem kavartam el egyszer sem. Amúgy a kényes pontokon volt remek szalagozás is:

Úgy indultam el, mint egy súlyos mozgásszervi bántalmaktól szenvedő vízilókanca. Komolyan elgondolkodtam azon, h. hogy fogok egyáltalán kiérni a faluból, pedig nem olyan nagy ez a Nógrád… Az első pár száz méter után aztán már belejöttem, sokat segített, h. nem volt meleg, és nagyon szép volt a táj a ködbe burkolózó hegyekkel:

Visszanézve a várra:

Aztán kellemes réten, learatott földek mellett vezetett az út:

Az első pontig, amely a Béla-rét volt, elég jól tudtam menni, nem kellett egy óra, h. odaérjek. Croissant vagy kókuszrúd, szegezte nekem a kérdést a pontőr. Fú, kókuszrúd, törtem ki, talán a kelleténél kicsit nagyobb lelkesedéssel. Megálltam ellenőrizni Kövér Testet – ha a cső megtörik, az ivózsákból nem jön semmi, és most is ez történt. Kicsit átrendeztem odabent a dolgokat, így már rendben volt. Indultam tovább a Foltán-kereszt felé. Az 5 km-ben van 450 m szint. Ez az 5 km számomra konstans holtpontot jelentett. Egyszerűen úgy éreztem, h. egyfolytában éhes vagyok, és nincs semmi energiám. Ez amúgy az egész túrán jellemző volt. Valahogy úgy képzeljétek el, mint amikor kiskoromban rámbízták, h. a kukoricát, árpát lapátoljam a terménydarálóba, és egy idő után nagyon untam a dolgot, és azt játszottam, h. csak annyit szemet lapátoltam bele, amennyi pont átment rajta, és nem gyűlt fel a tölcsérben, vagyis a daráló tölcsérje mindig üres volt, bár a daráló nem járt üresen. Ez volt a túrán is: megettem valamit, de mintha ez azonnal átalakult volna gyaloglássá, minden pillanatban azt éreztem, h. nincs semmi tartalékom. Nagyon furcsa volt. Ezzel együtt, bár nagyon fáradtnak éreztem magam, élveztem a túrát egyedül az erdőben az első 10 km-n a pontokon kívül egyetlen futólánnyal találkoztam. Mintha egyedül lettem volna az egész Börzsönyben. Szinte örültem, amikor rám mosolygott egy jóindulatú lapulevél:

A Foltán-kereszt előtt találkoztam egy ismerős túratárssal, ez kicsit feldobott, az utolsó pár száz métert együtt tettük meg. Ekkor kezdett először esni az eső. Eléggé. Mindketten úgy ítéltük, h. esőkabát. A ponton megálltunk enni, aztán ő ment jobbra a hatvanason, én meg balra. Egyre jobban esett, még hozzátéve a helyenként amúgy is sáros úthoz:

Erre mentünk le a Szondi túrán is, csak egy idő után akkor a műúton kellett menni. Itt maradtunk a kék négyzet jelzésen. Az eső esett. A borult, esős táj, a lehullott, szárazságban elsárgult levelek őszi tájat alkottak:

Kiértem a műútra, de most nem kellett azon menni, hanem tovább a kék négyzeten. És itt egy BRUTÁLIS emelkedő következett, hosszú is, meredek is, közben azon gondolkodtam, h. mennyivel jobban járt az, aki most is a műúton ment be Királyrétre. Aztán, felérve az emelkedő tetejére, kiderült, h. nem:

Itt volt ugyanis a titkos ellenőrzőpont, nagyon jó helyen, a csalók bizony pórul jártak. Amúgy szerintem felejthetetlen élményt nyújtott ez a kék négyzetes emelkedő, kár lett volna kihagyni. Egyszer insallah elhozlak benneteket is ide, tetszeni fog J.

Más miatt is érdemes volt feljönni ide. Gombástojás, gondoltam vágyakozva:

Királyréten egy büfében volt a pont. Adtak kajajegyet, ami teára és virslire szólt, és amit én nem akartam elkérni, de ajánlották, h. a virslimet boltoljam el a büféssel valamire. Végül fél liter teával és 2 csomag ropival távoztam a büféből – remek. Ittam egy kávét is, hátha nem alszom el menet közben. 10-15 percet üldögéltem, ettem, ittam, és fontolgattam, h. mi lenne, ha szépen hazamennék busszal. Még több, mint 20 km van előttem… Aztán összeszedtem magam, még rákérdeztem a pontőröktől, h. jó irányba indulok-e, és mentem tovább. Közben folyamatosan azon gondolkodtam, h. a kisinóci turistaháztól balra indulva hogy jutok be Szokolyára… elővettem az itinert, és kiderült, h. sehogy, felcseréltem magamban a pontokat, előbb Kóspallag, aztán Szokolya. Erről a szakaszról nem sok emlékem van, útközben megint rákezdte az eső, de mire elővettem az esőkabátot, el is állt. Kóspallagon a szokásos presszóban volt a pont, a pulton a pecsét, önkiszolgáló. Én kértem egy kólát és egy csokit is, és némileg erőre kapva mentem tovább. Kellet is az erő, mert fel kellett menni a Tar Péter-hegyre, ami nem esett jól, nem túl meredek, de jó hosszú emelkedő, közben harmadszor is rákezdett az eső, de már nem érdekelt. Csak mentem tovább. Az eső egy idő után feladta, és elállt. Örömmel üdvözöltem a távolban Szokolyát:

Itt csaknem elkavartam, mert a GPS szerint be kellett volna menni a susnyásba, de utolért egy túratárs, aki biztosított, h. menjek csak tovább a réten. 

Egy ideig együtt haladtunk, beszélgettünk. A szokolyai ponton vettem újabb kólát, és gyermekkori nosztalgiától hajtva egy franciadrazsét (bár a dunakavicsot mindig jobban szerettem…), ami végül a zsákomba került. Ekkor ért be minket 3 túratárs, és innen már egymást kerülgetve, beszélgetve, GPS-ismereteket cserélgetve mentünk be a célba. Persze az még nem a szomszédban volt, addig volt még 8 km.

Először fel kellett menni a Róka-hegyre. Már az odavezető út is nagyon vadregényes volt, egy mesebeli elvarázsolt fenyőerdő mellett vezetett:

Aztán meg meredeken felfelé, patakmederbe be, patakmederből ki, majd a hegyoldalban, majd a hegyen egy útszerűségen:

Itt nagyon érdekes élményben volt részem, egyedül mentem, a többiek kissé lemaradva. Előttem olyan 10 méterrel a fák közül kiszaladt az ösvényre egy nyest. Azonnal megtorpantam. Ő is. Néztük egymást. A zsebembe nyúltam a fényképezőgépért, amely bekapcsoláskor pittyent, erre ő megfordult, és visszasiklott a fák közé, nem lett róla fotó, de egészen lenyűgözött így is.

A hegyen megint kódos pont, aztán innen már csak 3 km a cél, az is nagyrészt lefelé. Az út szélén szederbokrok, félig érett, savanykás szedreket szedtem róla, aztán egyszer csak feltűnt a reggel látott vár:

Az utolsó emelkedőt leküzdve beértem a célba, nagyon szép oklevél várt, amit a szervezők már előre megírtak – még jó, h. nem buszoztam haza Királyrétről. Reggeli sofőrünk már jóval előttem beért, a másik két túratárs 8-ra ígérte magát a 60-asról. Még 4 óra sem volt… leültem megnézni a MÁV menetrendet, azt hiszem, arcomról leolvashatók a nap viszontagságai:

Megállapítottam, h. 16:38-kor van egy vonat. És megbeszéltük, h. én inkább ezzel hazamegyek, nem várok 8-ig. ez úton is nagyon köszönöm az odafele fuvart, nagy segítség volt.

Felszedelőzködtem, és elindultam a kb. 1 km-re lévő állomásra. Mire megvettem a jegyet, már dörgött-villámlott, és a vonat már zuhogó esőben futott be. Felszálltunk, én Vácig megettem az összes maradék kajámat, a franciadrazsét is beleértve. Vácon 5 perc volt az átszállásra, de már nem esett. A Nyugatiig persze nem bírtam ébren maradni. Hazaérve alig vártam, h. lezuhanyozzak. Ráadásul, HETEK ÓTA elsőször, fáztam. Remek érzés volt. Forró zuhany után bezuhantam az ágyba, rég aludtam ilyen jót.

Mindkét hétvégi túra remek évadzárónak bizonyult. Két szeretett, kedves hegységben járhattam elhamdulillah. Pénteken insallah kezdődik a Ramadán, utána elutazom. Vagyis szeptember közepéig most nem lesz túra, és nem lesz beszámoló sem.

Mindenkinek kellemes nyarat kívánok, áldott és hasznos Ramadánt, és insallah szeptemberben majd nézzetek vissza az újabb beszámolókért.