Határjárás 45

Táv: 45 km

Szint: 1120 m (szerintem több volt, még nem töltöttem le a tracket)

Tavaly ennek a túrának a 27-es résztávján mentem, és nagyon-nagyon tetszett. Egészen határkő-rajongó lettem tőle. Azóta, ha akár csak messziről is megpillantok egy határkövet, boldog visongásba kezdek: határkő, határkő! Ezért már régen készültem arra, h. idén insallah a leghosszabb távon indulok, és még több határkövet látok és fotózok le. Annyit lelkendeztem a „határköves túráról”, h. Szamócában is feléledt az érdeklődés, és meg is beszéltük, h. insallah együtt megyünk a túrán – MEGYÜNK, és nem végigrohanunk, hanem mindent megnézünk, lefotózunk, Normafánál igénybe vesszük a túra résztvevőinek járó 20% kedvezményt a rétesesnél, egyszóval, igazi örömtúrát terveztünk.

Nem is kellett túl korán kelni, a fél 8-as rajthoz ráértem 6:45-kor indulni otthonról. A rajtban összehangoltan találkoztunk, neveztünk, és neki is vágtunk:

Azt mondtam Szamócának, h. ezen a túrán extra sokat kell aszfalton menni, de hát mit tegyen az ember, ha látni akarja a határköveket, akik felett bizony elrepült az idő vasfoga: egykor a város határán álltak, de ez ma már nagyon sok esetben teljesen beépített terület. Olyan határkő is van, amely konkrétan az út közepére került, szegény:

Egyszóval elindultunk a külvárosi utcákon, követtük a kifogástalan itinert, és hamarosan megtaláltuk az első határkövet, amely (aki?) ledöntve feküdt a kertvárosi ház előtt:

Nekem összeszorult a szívem, mint mindig, amikor törött, csonka, összefirkált, kidöntött stb. határkövet látok. Igen, a dolgok elmúlnak, a határkövek sem állnak örökké, de annyi mindent láttak már, annyi minden elmúlt felettük, hogy talán kicsit jobban kellene vigyáznunk rájuk, és nagyobb tisztelettel bánni velük.

Sokszor úgy érzem, h. bizonyos lelki rokonság van a határkövek és a hívő emberek között – talán ezért szeretem őket annyira –: valamikor kijelöltek egy határt, és odaállították ezeket a köveket, hogy jelezzék azt. Közben az idők változtak, és az emberek áthelyezték a határokat, de a kövek még tudják, hol lettek kijelölve, és azóta is rendíthetetlenül őrzik, történjék körülöttük bármi – kitartanak akkor is, amikor körülöttük felfordul a világ, és senki nem emlékszik már a megállapított határokra. Minden hívő embernek ilyennek kellene lennie.

„… akik bűnbánattal fordulnak, akik imádkoznak, akik hálát adnak, akik böjtölnek, akik meghajolnak, akik leborulnak, akik megparancsolják azt, ami helyes, és megtiltják azt, ami helytelen, azok, akik betartják az Allah által kijelölt határokat. És mondj jó hírt a hívőknek!”

Hamarosan elértünk a tavalyról ismerős emelkedőhöz, még az aszfalton, meg is ragadtam az alkalmat, h. biztosítsam Szamócát arról, h. a táv első felében RENGETEGET kell felfelé menni, s ráadásul néha olyan brutál meredeken, mintha nem is a Budai-hegységben lennénk. Mondjuk egyelőre ott még nem tartottunk. Most még csak beértünk az erdőbe, és elkezdhettük a betűvadászatot, ami nekem tavaly is nagyon tetszett: egyes határkövekhez A4 lapokon betűk voltak kitéve, amit be kellett írni az előre megkapott papírra, és ha ügyesek voltunk, kiadtak egy szót. Illetve kettőt. Tavaly budapesti határkövek volt a megfejtés, gondoltam, hátha idén is az lesz, de már első pillantásra láttam, h. nem. Így még több motiváció volt a betűk gyűjtögetésére:

Hamarosan elértük az ürömi állomást, itt emberes pont volt, nagy örömmel fedeztem fel egy ismerősömet pontőrként. Pecsét helyett határköves matricát kaptunk, hamarosan stílusos módon a Határkő utcán:

Ahol figyelő szemek követték utunkat:

Hamarosan ismét beértünk az erdőbe, és következett az az emelkedő, amelyet oly rég vártam már. Egyébként itt az itiner kínált alternatív útvonalat, a kicsit hosszabb, de korántsem olyan meredek közös zöld-kék sávot, de hát kik mennek ott, a papírkutyák, nyilván, magyaráztam lelkesen Szamócának, aki némileg kevésbé lelkesen, de csatlakozott véleményemhez, h. vágjunk neki a meredeknek. Tényleg elég durva volt ez a régi zöld jelzés:

Fent megettünk egy banánt, ittunk, és mentünk tovább, további, bár már nem annyira durva felfeléken. Hamarosan ismét alternatív útvonalhoz értünk: meg lehetett kerülni a Csúcs-hegyet, vagy fel lehetett vágni a bozótba, ahol EGYÁLTALÁN nem volt út:

Viszont volt tökéletes szalagozás, legalább láttuk, h. nem csak mi szenvedünk, hanem szenvedtek a szervezők is, hurrá. És voltak határkövek, még fenn a csúcson is:

Egyébként ezt a részt mindketten nagyon élveztük, de tényleg, nem átvitt értelemben. Igazi vadregényes kalandozás volt.

Közben megfogalmazódott bennem a javaslat. Az itiner közli, h. „az út eléggé ágas-bogas és bozótos”, ez azonban egybehangzó véleményünk szerint alapos eufemizmus. Azt szeretném javasolni a szervezőknek, h. a „választható útvonal” jellegének tökéletes tisztázása végett foglalják az itinerbe az alábbi figyelmeztetést:

Figyelem! A Csúcs-hegyre felvezető szalagozott útvonal nyomokban járható útszakaszokat tartalmazhat!

Azután persze épségben leértünk az útra, amin jönni kellett volna, ha kevésbé vagyunk bevállalósak (alternatív megfogalmazás: ha normálisak vagyunk). Előttünk volt még a Vihar-hegy, majd a Virágos-nyereg. A matrica után vágtunk át a réten, ahol fantasztikus öröm ért: megtaláltam az idei év első ehető gombáját! Hangos rikkantással vetettem rá magam, gombástojás, gombástojás, sikkantottam lelkesen, nohát, ezt a kis pingponglabdácskát akarod megenni, kérdezte kételkedve Szamóca:

A gomba tényleg nem volt nagy, de az első idén, naná, h. nem hagyom ott. Egyik kedvenc gombám amúgy is. (Szolgálati közlemény: már megettem. Fincsi volt.) Felvillanyozva értem fel a Hármashatár-hegyre. Innen a kilátás fantasztikus volt, torony Dunával:

A szél fújt, de azért benyomtunk egy szendvicset paradicsommal, mert éhesek voltunk. Aztán indultunk tovább Szamóca kedvence, az Újlaki-hegy felé.

Itt tévedtünk el másodszor. Először még Üröm után, a sok kis erdei ösvény közül rosszat választottunk, egy idő után feltűnt, h. se jelzés, se szalag, GPS elő, hoppácska, korrekció, kék megvan. Itt most a kék kört néztem be, a határkőnél jobbra mentünk, pedig nem kellett volna. Hamarosan elszáguldott mellettünk 3-4 futó, arról beszéltek, h. az Újlaki-hegyre tartanak. Elfeledkeztem a túrák egyik legfontosabb szabályáról – SOHA ne tájékozódj futók alapján! – és megnyugodtam, oké, jó felé megyünk. Aztán megint se jelzés, se szalag, GPS elő, izé, vissza kellene menni vagy 200 métert… a GPS-t kézben tartva haladtam a kék kör irányába. Illetve, egy fagyökér irányába, amit persze nem láttam, merth. ugye a GPS-t néztem… sikerült is akkorát esnem, mint az ólajtó (hmm… vajon mekkorát esik az ólajtó, ezt sosem értettem), a GPS messzire repült, jól vagy, kérdezte aggódva Szamóca. Én jobban aggódtam a GPS-ért – neki nem lett semmi baja, a térdem viszont szinte azonnal kékülni kezdett. Elhamdulillah súlyosabb sérülés nem történt, de még most, kedden is szép kékes-lilás-zöldes.

Meglett a kék kör, aztán az Újlaki-hegyen álló határkő, ahol a Sárga70-en Szamóca olyan kis reménytelenül lógatta a fejét – most elhamdulillah sokkal jobb állapotban voltunk, mint akkor.

Az újlaki-hegyről átmentünk a Homok-hegyre, ez egy olyan kis kitérő volt, fel kellett menni a hegyre, aztán ugyanazon az úton lejönni onnan, csak a határkövet látogattuk meg:

 Innen már nem volt sok hátra, hogy beérjünk Hűvösvölgybe. A pont a vasúti sín alatti átjáróban volt, matrica után felszaladtunk a mosdóba, ittunk kólát, vizet vételeztünk a kútból. Így felfrissülve indultunk tovább a kék jelzésen, amelyről majd át kellett volna menni a sárga körre, amikor az leágazik, de mi ezt szerencsésen benéztük, és a gyermekvasutas túráról ismert útvonalon, a brutál meredek Villám utcán mentünk fel a Fazekas-hegy csúcsa alatti határkőhöz, majd ugyanarra jöttünk le. Útközben szívszorító látvány volt a kettétört, mintegy lefejezett 175-ös számú határkő:

Innen városi szakaszon mentünk elég jó darabon, ráadásul egy nagyon ellenséges mértékben emelkedő városi szakaszon, a Petneházy-lovaknál bukkantunk ki, és szalagozáson haladtunk a Csacsi-rét felé. Elég zavaró szerintem, h. a Budai-hegységben – ami amúgy sem olyan hú de óriási alapterületű – rögtön két Csacsi-rét is van…. Szamóca azt hitte, h. oda tartunk, ahol a Sárga70-en is volt pont – de elhamdulillah nem oda mentünk, mert az még jó darab útra lett volna innen. Így viszont EZT a Csacsi-rétet hamar elértük, és az ennivaló óriási választéka fogadott minket, 2 pontőr kente szorgosan a zsíros és vajas kenyereket:

Bevallom, én kettőt is megettem, és annyira jól esett, h. egy harmadikat is megettem volna, de ahhoz már nem volt képem… Indultunk inkább tovább a János-hegyre, a sárga+ jelzésen, utunkat a bozótosban szemérmesen megbújt határkövek szegélyezték:

Szamóca kicsit aggódott, h. teli hassal kell felfelé mennünk, de ez a sárga+ egy nagyon kellemes, kényelmes út, jó felfelé menni rajta. Észre sem vettük, h. felérünk János-hegyre, mentünk tovább Normafa felé, több madáretetős határkővel is találkoztunk:

A rétesesnél kaptunk matricát, és ettünk 2 rétest (fejenként. Nem összesen.). tavaly itt szálltam ki a középtávból, 27 km-nél jártunk. Az órámra pillantottam, és mély megdöbbenéssel vettem észre, h. pár perc van csak 4 óráig… Jól elment az idő, de remekül éreztük magunkat. Viszont volt még 18 km, tehát menni kellett. Végig a Konkoly-Thege úton, a határkövek mellett, amelyek közül az első egyenesen az út közepén volt:

A betonról letérve kicsit bizonytalankodtunk, az út jelzetlen volt, szalag se nagyon, mindig örültünk, ha megláttunk egy határkövet, mert biztosak lehettünk abban, h. jó felé megyünk. Amúgy az itiner még mindig követhető volt, az útleírás pontos. Hamarosan ismét meredek következett, annyira már nem élveztem, mondta is Szamóca, h. még sosem hallott engem meredeken morogni (szeretek felfelé menni). Most örültem, h. felértünk a Kakukk-hegyre:

A Kakukk-hegyről leérve ismét választható útvonalakat kínált az itiner, maradjunk a szélesebb úton, döntöttük el, hamarosan ki is értünk a piros négyzet jelzésre, ahol az itiner szerint jobbra kellett volna menni. Én viszont már n+1 alkalommal jártam erre (ahol n>=20), és PONTOSAN tudtam, h. a turistaház, az bizony balra van innen. Szamóca is mutatta a térképen, h. igen, balra van. De az itiner szerint jobbra kell menni, mondtam, nézd meg, azt írja, h. a Kakukk-hegyről leérve forduljunk balra, és ha a piros négyzetet elérjük, forduljunk jobbra… Igen, de mi a Kakukk-hegy után jobbra mentünk, mondta ő türelmesen. Nem, balra, kötöttem az ebet a karóhoz. Vagy öt percig barátságos szellemiségű, építő jellegű vitát folytattunk a kérdésről, aztán a GPS rögzítette nyomvonal 100%-ig meggyőzött arról, h. VALÓBAN jobbra mentünk ott, ahol balra kellett volna. Emlékszem, már az oviban is voltak gondjaim a jobb és bal kezem megkülönböztetésével, akkor azt a módszert találtam ki, h. az a bal kezem, amelyiken a kisujjam tövében van egy kis anyajegy. Lehet, h. vissza kellene térnem ehhez a módszerhez?

A turistaház után a múlt heti budaörsi túráról ismerős piros kör-ágon mentünk tovább, ki is bukkantunk ugyanarra a szeméttelepre:

Innen nagyon sokáig városi, sőt, autópályás útszakasz következett. Átmentünk az M1/M7 felett, ezen a kevésbé szimpatikus felüljárón:

Szóval ez nem volt annyira szimpatikus rész. De hát nincs mit tenni, ez egy ilyen túra, a határköveket kell követni, azok meg szegények nem tehetnek róla, h. körbeépítették őket… amúgy én sem élveztem volna már ezt a szakaszt, de tudtam, h. ilyen is lesz, mikor eljöttem a túrára, ezért nem morogtam, vártam az újabb határköveket. A Kamaraerdei úton több is volt, pl. ez a kis aranyos, amelyről az itiner azt mondta: „Igen kis satnya, alig látszik ki a földből, de legalább a miénk.”:

Mindketten megkönnyebbültünk, amikor a brutál hosszú és unalmas Kamaraerdei út után kiértünk a Tétényi-fennsíkra. Szamóca még nem járt itt, nekem ismerős volt a Buda határán 50-ről, tavalyról. Mondjuk azon a részen, ahol most becsatlakoztunk, és ami egy építési területre emlékeztetett, akkor nem jártunk. Itt, a ledózerolt törmelék közepén is állt egy határkő:

Ezért a határkőért komolyan aggódom. Mi lesz vajon vele? Mi lesz, ha esetleg ide valamit építenek, vagy további tereprendezés lesz? Élveznek valamiféle védelmet ezek a kövek vajon? Remélem, ez itt nem fog egyszer csak eltűnni…

 Mentünk tovább, szamócát szedegettünk az út széléről, én közben reméltem, h. a futók, kutyasétáltatók, kutyák s mind az erdő népes állatállománya nem ezekre járt vécézni. Aztán az út végén feltűnt a víztorony, mint egy UFO, ezt szoktuk látni a budaörsi hegyekről is:

Nincs már sok hátra, csak pár kilométer, kiértünk a fennsíkról, és ismét a házak között, kertvárosi utcákon számoltuk a határköveket. Átkeltünk egy patak hídján, és a túloldalon ott volt a cél. Kaptunk egy csomag nápolyit, ami sajna a kedvenc édességem, ha kellene választanom a csoki és a nápolyi közül, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám… Az emléklap egyszerű, de szép, két színből választható, a kitűzőn az UFO-víztorony, a Budapest kupás füzetbe pedig matricát kaptunk pecsét helyett. Rövid beszélgetés után elballagtunk a villamosig, megettük a nápolyit, és hamarosan jött is a 61-es.

Én nagyon jól éreztem magam ezen a túrán. A klasszikus túrák kedvelőinek inkább a 27-es távot ajánlanám, mert az végig nagyon szép helyeken megy, erdők, hegyek, elég sok szint. Az utolsó 12 km-ről el tudom képzelni, h. (a valóban szép Tétényi-fennsík kivételével) csak a magamfajta elvakult határkő-rajongóknak okoz valódi élvezetet. De én nagyon örültem, h. végigjártam a teljes útvonalat, és megnéztem, megérintettem, lefotóztam a rengeteg határkövet.

Jobban örülnék, ha jobban meg lennének becsülve, némelyik csúnyán össze van fújva festékkel, úgy érzem, ez nem méltó hozzájuk. Komolyan gondolkodom, h. insallah kimegyek, és lepucolom a legrondábban összefújtakat… Vajon csinálhatja ezt egy magánember csak úgy? És pl. a spájzban található nagy üveg kromofág ehhez megfelel? Vagy van ennek vmi speckó technikája? Ha esetleg bármelyikőtök távolított már el festékszóró sprajjal fújt grafitit, és van gakorlati tanácsa ez ügyben, az szóljon mindenképp. 

Nagypiros (Nagybörzsöny – Nagymaros)

Táv: 31 km

Szint: 880 m

Jó előre kinéztem magamnak ezt a túrát – a Börzsönyben is van, meg nem is nagyon volt más erre a hétfőre. Ugyan esőt mondtak erre a napra, de nem bánom az esőt, sőt, szeretek esőben menni – bár, mint a Telekin rájöttem, sárban nem…

Reggel találkoztunk a vonaton Tonnakilométerrel és a fiával, és együtt szálltunk fel a buszra Szobon, és közelítettük meg a nagybörzsönyi rajtot. Eszembe jutott a remek hétvége, amit veletek töltöttünk itt, és az, h. milyen jó lenne ismét szervezni egy ilyet.

A buszon már esett az eső, mikor leszálltunk, akkor is, a rajtban egy hölgy intenzíven érdeklődött, h. mikor megy visszafelé busz, mert ő ilyen esőben el sem indul… Az eső erre mgijedhetett, mert hamarosan elállt. Később újrakezdte, de ezt akkor még csak sejtettük.

A rajt a vízimalomban volt, már a kertben egy szalamandra igyekezett át előttünk az úton, többen próbálták fotózni, én gyorsan elkaptam, és a tenyeremben modellt állt, így persze pont én nem tudtam fényképezni, de gondolom, el tudtom képzelni egy szalamandrát… no, pont olyan volt.

A rajtban lehetett enni brutál finom gombás kenyérlángost, TKM meghívott egyre, aztán el is indultunk az első pont, a horgásztó felé, útközben arról vitázva, h. vajon hány szelet kenyérlángost tudna megenni egy ültő helyében. Szerintem annyit azért nem…

A horgásztónál kis terülj-terülj asztalkám várta a túrázókat, akik a 10 perc és 1300 méter után halálosan megéheztek volna:

A következő pont, ahol kódot kellett leírni, a Csörge-kútnál volt, eddigre már túl voltunk némi emelkedőn, de a java, fel a Gömbölyű-kőhöz, majd a Koppány-nyeregbe, ez után következett. A Börzsönyhöz méltóan remek kilátásokban lehetett részünk:

Az eső már ismét esett, nem gondoltam volna, h. ősz előtt lesz még olyan túra, ahol folyton meg kell állnom a párát törölgetni a szemüvegemről, de most ez történt. De különben meg alig láttam, h. hova lépek, meg általában alig láttam valamit, ami nagy kár lett volna, tekintettel a szebbnél szebb növényekre, amelyek nagy hányadát – Tamás híján – sajna nem tudtam beazonosítani.

Koldus-kútnál kaptunk müzliszeletet, átkeltünk az inkább sáros, mint veszélyes patakon:

Az eső hol csepegett, hol kicsit jobban nekikezdett, hol (majd végül teljesen) elállt. Az a fajta eső volt, h. erősen gondolkodtam, h. elővegyem-e az (új) esőkabátom, de ANNYIRA azért nem zuhogott, h. megérje aláizzadni, majd az egészet csurom vizesen visszagyömni a hátizsákba – ahol emiatt minden más is csuromvizes lesz – meg amúgy TKM-nek sem volt esőkabátja, és szolidaritást gyakoroltam vele. (A történelmi hűség kedvéért jegyezném meg, h. ha NAGYON esett volna, akkor szolidaritás ide vagy oda, elővettem volna az esőkabátot…)

Mentünk, hülyeségeket beszéltünk, olyannyira, h. TKM fia úgy döntött, h. bölcsen kimarad ebből, és pár tucat méter távolságból követett minket. Még nagyon is jól emlékszem arra, amikor én magam is így viszonyultam a felnőttekhez, tehát meg tudom érteni, ennek ellenére amikor az út közepén egy nagy pocsolyában találtam egy nagyon szép, kifejlett vöröshasú unkát, megkérdeztem TKM-et, h. elkaphatnám-e az állatot, ő kissé értetlenül kérdezte, h. miért ne, tőle aztán, én meg a békát a tenyerembe zárva vártam meg a fiát, h. ünnepélyesen közölhessem, ezt neki fogtam. Azt hittem, nem hatotta meg őt különösebben, eléggé hidegen hagyta, talán, ha valami nagyobb termetű pókot vagy kígyót sikerül elkapnom, azzal jobban beloptam volna magam a szívébe. Mindegy, a béka kiugrott a szétnyitott tenyeremből, tényleg narancssárga volt a hasa, a latin neve nem jutott eszembe, nem valami Rana, kérdezte TKM, abban viszont biztos voltam, h. nem a Rana nemzetségbe tartozik, de itt el is akadtam, de legalább volt min gondolkodnom.

Márianosztrán a presszóban volt a pont, ittam egy kávét, aztán mentünk tovább, romantikus réteken vezetett az út, először felfelé, aztán kényelmes, sétálós szakasz következett, szedtünk szamócát, mondjuk fejenként csak egy-egy szemet találtunk, de akkor is az év első szamócája volt (nem gondoltatok közben rám, kérdezte szombaton Szamóca, nem, vallottam be kissé szégyenkezve).

A következő pont egyben a rövidebb, 17 km-es táv célja is volt, egy kóspallagi étteremben, ahol nem időztünk sokat. Kezdtem megéhezni, de erről bölcsen hallgattam. Jobb is, h. vártunk az evéssel, mert hamarosan fel kellett menni azon a nagyon brutális meredek részen, ahol a Telekin le kellett jönni, most az a nagy pozitívom volt, h. a föld nem volt olyan agyagos és csúszós. Van itt egy láda, osztotta meg velem TKM, valóban, a GPS-em is tudott róla, akkor már megkeresem, gondoltam, majd egy-két perc múlva álltam derékig a susnyásban, e szerint a szerencsétlen szerint pont rajta állok, lengettem meg a GPS? Aztán lenézve rájöttem, h. tényleg. A GPS eddig MINDEN alkalommal nyert ellenem, mondtam én, h. sokkal okosabb nálam… Logolás után megindultunk lefelé, elöl TKM, aki hamarosan kicsúszott az útról, azt hittem, nagyobbat fog esni, de elhamdulillah nem. Nagyobbat nem sokkal később esett, amikor az útra borult fatörzseken/között kellett átmászni. Tapasztalati tény, h. a „között” verzió némileg biztonságosabb.

Most már tényleg nagyon, nagyon éhes voltam, alig vártam, h. elérjük a következő pontot, ahol enni is adtak. Persze volt nálam szendvics, de a túrákon vajas kenyér szokott lenni, meg hagyma… és mikor eszem én ilyesmit, hát túrán, máskor soha. Elhamdulillah elértük hamarosan Szent Gál-Földet, ahol az út szélén ott parkolt az ellátmányos autó:

Leültünk az árok szélére, én két kenyeret is megettem, és bevallom, harmadikat is ettem volna, de nyilván az embernek határt kell parancsolnia valahol…

Kiemelném, h. volt rozskenyér az ellátmányban, ami nagyon ritkán esik meg túrákon. Emellett, bár a túra vonalvezetése igencsak egyszerű volt (t.i. „a piroson kő menni végig”), remek szalagozás is volt, csak kivételesen tehetséges eltévedéskutatók lehettek képesek bármit, bárhol benézni… Tehát mindenféle logisztikát tekintve a túra kifogástalan volt.

Kicsit azért szomorú voltam, mert ezzel a túra már a vége felé járt. Úgy éreztem, bármeddig mennék még, végül is a kedvenc hegységemben vagyunk, az idő és a táj gyönyörű, szendvics is van még… elnézegettem az út felett kitárulkozó gyönyörű kilátást a Börzsöny hegyeire:

Aztán persze elindultunk, és a maradék kb. 8 km már eseménytelenül telt, sokszor jártunk már erre, de én soha nem unom meg, mindig mások a növények, az illatok, mindig másként napfényfoltos az ösvény, és a százszor bejárt útvonalakon is mintha új és új utak hívogatnának, h. elinduljunk, és ne álljunk meg többet, amíg el nem érünk oda, ahol minden jobb és szebb, mint itt.

Sajnos az út nem tartott már sokáig, hamarosan elértük Nagymaros külső részét, aztán a belsőt is, majd a Duna-parton a komp állomását, ahol a cél volt. Megkaptuk az oklevelet és egy nagyon szép agyagplakettet, ami a nagybörzsönyi vízimalmot ábrázolja, még sohasem kaptam ilyen különleges díjazást egy túrán sem, nagyon örültem neki. Kis beszélgetés után elindultunk a vasútállomás felé, majd kb. 200 méterről végignéztük, ahogy a Pest felé tartó vonat elindul. A következő egy óra múlva…

Alighogy elértük a várótermet, lezúdult a zivatar, sokáig és nagyon sűrűn esett, elhamdulillah már volt fedél a fejünk felett. Megettük a maradék szendvicseinket, valamint mindent, amit még találtunk. Aztán jött a vonat is, és hamarosan a Nyugatiban voltunk. TKM-ék fantasztikus sprinttel elérték a csatlakozást, én pedig hazasétáltam.

A Börzsöny sosem hagy cserben. Remek túra volt, szép útvonal, kétéltűek, kifogástalan szervezés – mi kell még… 

Budaörsi Dolomitok

Táv: 21,2 km

Szint: 880 m

Ez a túra több okból is vonzott, egyrészt, ugye a budaörsi hegyek, azokat nagyon szeretem. Másrészt, délután 2-ig haza kellett érnem, mert 3-tól programunk volt. Harmadrészt, volt némi eső a hét elején, és arra gondoltam, h. esetleg gombástojás…

Így reggel 7-kor már a rajtban voltam, h. még a gombakereséssel együtt is beleférjek az időtervbe. A Kő-hegy felé indultunk, nem meglepő módon. A budaörsi teljesítménytúrákkal az a gondom csak, h. az igazán szép helyekre nem visznek el. Viszont azok az igazán szép helyek meg védett szigorúan védett területek, ezért jó is, h. oda nem visznek… igen, tudom, ez kicsit önellentmondás, a megoldás az, h. magántúrán is el kell menni errefelé. De még így is látszott, h. a növények gyönyörűek:

A Kő-hegyen volt az első pont, ahol a pontőrökön kívül egy jó nagy szamár is volt, amely iszonytató hangon üvöltözött, főleg, ha fotózni próbálták:

Innen nagyon szép és hangulatos útvonalon mentünk az Odvas-hegy oldalában. Utolért két futó, ez már a Törökugrató, kérdezte egyik a másikat, nem hiszem, felelte az, mert az 6,4 km-nél van, és annyit még nem jöttünk. Ez az Odvas-hegy, a Törökugrató meg ott van, mutattam a távolba, ahol valóban ott volt a Törökugrató. Az utóbbi időben elég sokat jártam erre, de most a lehető legelőnyösebb oldaláról közelítettük meg:

Hamarosan el is értem odáig, és innentől a sárga csík jelzésen kellett menni.

Itt kiemelném, h. az itiner nagyon jó volt, nagyon pontos és használható leírással, szerintem lehetetlen volt eltévedni, ha valaki azt figyelte. Viszont a sárga csíkon, ahol a Felsőszállás utca előtt bevág balra az erdőbe, az utca elején volt egy sárga szalag, ami nem tudom, hogy került oda, de az útvonalat eddig is sárga szalagokkal erősítették meg… A három emberből, aki elindult arrafelé, kettőt sikerült lebeszélnem, a harmadik nem hallgatott rám, és ment tovább arra. Insallah valahogy visszatalált az útvonalra. A sorompónál elbúcsúztam az alkalmi túratársaktól, és bevettem magam az erdőbe, a Titkos Őzlábgombalelő Helyre, ahol szinte mindig van 1-2 gomba. Most azonban nem volt, vették a kalapjukat, és továbbálltak alighanem. Mintegy félórás sűrűben bujkálás után kiverekedtem magam, és mentem tovább a sárgán a Murvás Útig, ahol adtak nápolyiszeletet, és mentünk tovább a piros +-ig, majd Csillebércre. Itt remek hagymás-vajas kenyerek voltak, és szörp is. 

Aztán következett a túrának az a része, amit én sem ismertem: a Tűzkő-hegy meg a Nap-hegy, két parkerdő, de nagyon szép volt mind a kettő. Sosem jártam még erre, és meglepett, h. ilyen is van itt. Mondjuk addig elég sokat kellett aszfalton menni, és a piros kör jelzés is el-eltünedezett… aztán bevezetett egy jó kis szeméttelepbe, a szélén kiszuperált fotelban hajléktalan (külsejű) bácsi üldögélt, a többiek arra mentek, a villanyoszlop felé, közölte segítőkészen. Én is arra mentem. A leírás alapján már nem volt nehéz megtalálni a parkerdő bejáratát:

A Tűzkő-hegyen, már a ponton túl, a gerincen mentem, amikor SZEMBŐL érkezett néhány túratárs, akikkel korábban találkoztam. Lám-lám, nemcsak én végzek eltévedéstudományi kutatásokat…

Aztán a Nap-hegyi parkerdő előtt megint szembe jött valaki, h. volt-e pont… igen, mondom, a Tűzkő-hegyen. Messze van, kérdezte. Hát ja, csúszott ki a számon, majd igyekeztem enyhíteni: ááá, nem annyira… Visszament szegény. A naphegyi rész is kellemes volt, jót tudnánk ide is kirándulni veletek:

Én innen már hamar benn voltam, szép emléklap és inkább érdekes kitűző átvétele után egy sprinttel pont elértem a buszt.

Kellemes túra volt, jó szervezés, és (szerintem) remek itiner, és remek ellátás, insallah jövőre is jövök. 

KINIZSI 100 – Last Minute Projekt

Táv: 100 km

Szint: 2775 m

Mint ezt bizonnyal észrevettétek, szeretek túrázni. Vannak azonban olyan túrák (bár nem sok), amelyek nem vonzanak a legkevésbé sem. Eszembe se jut, h. részt vegyek rajtuk. Még csak nem is vágyok rá. Ezek alapvetően 2 csoportba sorolhatók: (1) a hosszú, ám kevés szinttel (pl. 60 km / 20 m) bíró túrák, és (2) a Kinizsi 100.

Hogy mi bajom a Kinizsivel? Nem az, h. hosszú. Még csak nem is az, h. túl sokan vannak.

Ha valaki megkérdezi: és te sportolsz valamit? Általában azt felelem: túrázom. Erre létezik egy standard „A” és egy standard „B” válasz:

„A” Hát, az nem sport.

„B” És a Kinizsin voltál már?

Még azok is ezt kérdezik, akik a Kinizsin kívül egyetlen egy túrát sem lennének képesek megnevezni… iszonyat idegesítő szerintem. Vannak ennél hosszabb, nehezebb, szebb útvonalon vezető stb. túrák, de mégis ezt az egyet hájpolják. Ó, a Kinizsi, annak milyen hangulata van, ó, a Kinizsin ez volt, a Kinizsin az volt… abba is hagyom gyorsan, mielőtt megjelennének a Kinizsi-hívők, és végrehajtanák belem rituális kieresztését.

Szóval, nem akartam a Kinizsire menni. Előbb mentem volna egy 60-as alföldi túrára, szerintem… ÁM a Sárga 70-en Szamóca megosztotta velem, h. ő márpedig menni akar, és nem csatlakoznék-e be hozzá az éjszakai részre, h. ne legyen egyedül, valahol útközben találkoznánk, és a végét vele menném.

Hát, ez így nekem nem tetszett. Akkor legyen már meg rendesen insallah. Legalább igennel tudok majd válaszolni a fenti kérdésre.

Kicsit zavart, h. a Kinizsi-hívők többnyire már hetekkel, sőt, hónapokkal korábban arról beszélnek, h. hogyan készülnek a Nagy Szakrális Kinizsi Megmérettetésre: futni járnak, krémeket szereznek be különböző testrészeik kidörzsölődése ellen (nem akarok közelebbit tudni erről), vízhólyag-ápoló technikákat osztanak meg egymással, stb. Én meg 2 héttel előtte kezdek el gondolkodni azon, h. menjek-e… No mindegy, a Mátrabércre tényleg rendesen készültem, többet semmiképpen nem tudtam volna. Kidörzsölődni nem szoktam, vízhólyagom életemben nem volt elhamdulillah, rendes cipőm meg zoknim viszont van, szóval, vágjunk bele.

Erre a túrára kell orvosi igazolás, igen, tudom, SOKKAL hosszabb meg nehezebb túrákra meg nem kell, de ez van, ez egy ilyen túra, akinek nem tetszik, ne nevezzen.

Ezen a túrán nincs ellátás, útközben adnak teát, a végén meg egy tál levest. Igen, tudom, más túrákon meg villás targoncával hordják a nevezők után a nápolyiszeletet, de ez van, ez egy ilyen túra, lásd mint fentebb.

1. Az első akadály leküzdése

Nem szoktam beteg lenni, elhamdulillah. Ebben az évezredben még nem voltam orvosnál. A háziorvosom már rég nyugdíjba ment, azt sem tudom, ki van helyette. Ez az igazolás kicsit idegesített. Hogy fog egy vadidegen nekem igazolást adni arról, hogyaszondja hosszú távú túrázásra alkalmas… azért csak elmentem a dokihoz, nagy nehezen megtaláltam. Mit írjak, és hova, kérdezte ő, miután frissítette a gépben a csaknem 20 éve nem látott adataimat. Hát nem tudom, doktornő, hogy kéne ezt csinálni, menjünk ki, és fussak 3 háztömböt, vagy mi? Kérdeztem kissé idegesen. De hát sportol, nem, szegezte nekem a kérdést. Persze, feleltem. És rendszeresen, kérdezett tovább. Hajjaj, feleltem. Akkor adja már ide azt a papírt, mit írjak? Részt vehet, aláírás, pecsét, feleltem. Na, tessék, jó túrázást, menjen csak, nyomta a kezembe, az asszisztens pedig széles mosollyal integetett a monitor mögül, hajrá, hajrá, mondta kedvesen, bíztatóan.

Igazolás kipipálva.

Aztán szerdán előneveztünk Szamócával, befizettük a 3000 forint nevezési díjat, leadtuk az igazolásokat.

A sógorom elég sommásan alkotott véleményt elmeállapotomról – hát, nem elég, h. gyalogolni akarsz 100 km-t, de még ennyi pénzt is fizetsz érte?

2. Készülődés

A készülődésem nagyrészt abból állt, h. (1) edzettem tovább, mint eddig is, (2) normálisan ettem, mint eddig is, (3) belegondoltam, h. mit és mennyit ennék 24 óra alatt, 100 km-n, és (3) megvettem ezeket a dolgokat.

Csütörtökön elkezdtem azon gondolkodni, h. vajon a szilvás gombóc megfelel-e a glikogénraktárak feltöltéséhez. Egészen rövid gondolkodás után igennel szavaztam. Csütörtökön az előadás után szilvás gombócot ettünk. Én még pénteken is a maradék 2 db-ot.

Szombat hajnalban így nézett ki mindaz a cucc, amit magammal akartam vinni (plusz még persze Kövér Test, polár és kesztyű a hideg éjszakára):

Háromszori átpakolás után sóhajtva eltettem a kis 18 literes nyári zsákomat, és előszedtem a 25 literes télit. Elindultam a 6:10-es hévhez.

3. Túra

Szamócával a rajtban találkoztunk, ilyen sor állt:

Szamóca, köröm-projektjének folytatásaként, ezúttal a túrán követendő jelzéseket festette fel sorrendben a körmeire, nehogy eltévedjünk:

Elhamdulillah nekünk, előnevezetteknek csak a rajtoltatáshoz kellett beállni, ami elég gyorsan ment, 6:55-ös rajtidővel el is indultunk a Kevély irányába, mondjuk a sor, az nem sokat csökkent:

Megbeszéltük, h. nem sietünk, igyekszünk normálisan menni, a szintidő meglegyen, a többi nem fontos. Ezért a Nagy-Kevélyen persze nem maradhatott ki egy tájképes fotó:

Amikor a csobánkai műútra leértünk, amely 9,75 km a rajttól (kilenc, nem kilencven, KILENC km basszus), már elkezdődött a túra egyik legidegesítőbb vonása: a depósok. Gy. k. azok, akik nem kívántak hátizsákkal gyalogolni, hanem beszervezték anyucit/apucit/barátot/barátnő stb., h. jöjjön utánuk kocsival, és minden, akár a legkevésbé is megközelíthető (vagy általuk annak gondolt) helyen állja el mások útját a kocsival, hajtson köztük lépésben a célszemélyt keresve, nyissa rájuk az ajtót, dohányozzon az orruk alá, és a csomagtartót kitárva a hűtőtáskából elővadászott pacalpörkölttől kezdve a tejfölös rácpontyon át mindennel kínálja egyszem csemetéjét/szívszerelmét/stb.:

Mondjuk persze, elhiszem, h. könnyebb egyetlen félliteres kulaccsal meg az igazolólappal végigmenni, mint cipelve 24 óra teljes ellátmányát, meleg(ebb) ruhát, esőkabátot stb. DE az én érzéseim szerint éppen ez a valódi túrázás, illetve részét képezi annak. Egy futóversenyen megértem a dolgot, de ez nem futóverseny volt, legalábbis a depóztatott illetők túlnyomó többsége nemigen szaladgált. No, mindegy. Az első ilyen depósmegálló eléggé szíven ütött, aztán megbékéltem vele, h. ilyen is van, mindenkinek szíve joga úgy túrázni, ahogy akar.

Átvágtunk a depósautók között, mentünk tovább. A következő ponton, majdnem 15 km-nél, Hosszú-hegyen akkora sor állt a pecsétért, h. túltett még a rajton is:

18 percet álltunk, közben ettünk-ittunk, majd elindultunk a Pilis nevű hegy felé, amelyen én még sosem jártam, de nagyon tetszett. A felfelé vezető szerpentint a turisták előszeretettel vágják át, letaposva egy csomó védett növényfajt, ezért a kritikus helyeken feliratok figyelmeztették az erre pályázókat:

Sőt, még rendezők is álltak ott, figyelvén, h. ki nem bír az úton maradni.

Fentről a kilátás remek volt:

A Pilis-nyergi ponton, ahol a 25-ös táv célja is volt, egész kis majális volt, kivéve körhinta, amit én kifejezetten hiányoltam. De amúgy tényleg, lehetett venni túracipőt meg fejlámpát, és pénzért mindenféle enni-innivaló volt:

És még volt biztató felirat is:

Megint ettünk, és siettünk tovább, Kesztölc felé, ahol Szamóca szerint van egy söröző, ahol (1) van mosdó, (2) iszunk kólát. Hát, söröző tényleg volt, de zárva, előtte teherautóról árulták az üdítőt (350 HUF/fél liter), vettünk kólát, és reménykedtünk benne, h. találunk kutat, mert Kövér Test már kifogyott. Az előrejelzés szerint SOKKAL hűvösebbnek kellett volna lennie, mint volt – IRL nagyon meleg volt, tűzött a nap, és már 33 km körül jártunk. Elhamdulillah az egyik kertes háznál az ott lakók ANNYIRA rendesek voltak, h. a kerti slagot kivezették a ház elé, h. a mezőny tagjai vizet tölthessenek belőle, mindezt teljesen ingyen és nagyon kedvesen tették, a néni és a kisunoka mosolyogva figyelte a túrázókat, akik töltöttek, mosdottak és örültek:

Megkérdeztem, h. a kicsi lány elfogad-e viszonzásul egy marcipános csokit az úti készletemből, de ez csak halvány árnyéka annak, amivel ők segítettek nekünk. Megtöltöttem Kövér Testet, és beleszórtam 2 csomag izót, amelyek eltérő márkájúak voltak. Megállapítottam, h. az egyik alighanem pattogatott kukorica ízű, a másik meg hányásízű. Az eredmény a kihányt pattogatott kukoricára emlékeztetett. Most komolyan, szerintetek mekkora piaci rés mutatkozik pattogatott kukorica ízű izotóniás italporok terén? Mindegy, megittam azért.

Dorog, a 40-es táv céljával, már csak pár km volt. Itt igazából nem történt semmi, csak az, h. elindultunk felfelé a Nagy-Gete nevű hegyre, amiről a már helyismerettel rendelkező túratársak rémtörténeteket meséltek. Pedig nem is volt vészes, főleg felfelé nem, kellemesen leküzdhető emelkedő, mondjuk meleg, az volt, az izó fogyott, Kövér Test horpadt. Fenn a ponton pecsét, utána leültünk a kövekre az út mellett, és, hát, a változatosság kedvéért ettünk… 43 km körül jártunk ekkor, és megbeszéltünk Szamócával, h. 10-15 km-emként eszünk valamit, nehogy aztán a százas végére elhervadjunk… Én vittem magammal egy kis dobozban előre felvágott és megsózott paradicsomot, ezt nyomtam a szendvicsemhez, és fantasztikus újításnak bizonyult, mert nagyon jól esett, és a só is kellett, mert ekkor már vastag rétegben ült az arcunkon.

A Nagy-Getéről lefelé sokkal durvább volt, mint felfelé, köves, meredek lejtő, előttem is, mögöttem is estek-keltek a túrázók, én megúsztam elhamdulillah. Leérvén egy iszonyat poros és napsütötte napraforgóföldön haladtunk:

És a panoráma is remek volt. Ha valaki esetleg tudja, h. mi az a hármas hupli a jobb szélen, ossza meg velünk:

Viszont láttunk közben egy huplit, ami Szamócának nagyon tetszett, majd insallah visszajön megmászni privátban, mert most hiába bíztattam, h. szaladjon csak fel, megvárom:

Amúgy innentől Mogyorósbányáig volt talán a legmelegebb, tűzött a nap, árnyék nem volt, én konkrétan eléggé szenvedtem. Aztán beértünk a tokodi pincékhez, ahol a helybéliek rendkívül kedvesen fogadtak, húztak vizet a kerekeskútból a mosdáshoz:

És volt vizes-zsíroskenyeres frissítés is:

Itt kaptunk kinizsis bögrét, aminek nagyon örültünk, nem is számítottunk rá (a képen már a túra után, kissé… khm… nyomelemes):

3 km múlva pedig megérkeztünk Mogyorósbányára, ahol volt kút (Kövér test ismét kiürült eddigre), vendéglő és ellenőrzőpont. Minden folyadéktartályt feltöltöttünk, én kávét is akartam, de pont előttem elromlott a kávégép, úgyh. ezt bebuktam sajna. Bekaptunk egy müzliszeletet. Szamóca arrébb akarta tenni a zsákomat, Halima, meg sem bírom emelni, ezt akarod te cipelni, kérdezte döbbenten. Emeld csak meg a sajátodat, mondtam széles mosollyal. Az sem volt könnyebb. Mindegy, nem akartuk kockáztatni, h. ne legyen vizünk. Kb. fél óra pihenés után indultunk tovább. Ekkor jártunk 52 km-nél.

A pont után egy kivételes szakasz következett. Hosszú ideig úgy mentünk az erdőben, h. sem előttünk, sem mögöttünk nem volt senki – mintha egyedül túráztunk volna. Nagyon élveztük. Egy óra alatt átértünk az 5 km-re lévő Péliföldszentkeresztre, ahol mosakodtunk és ittunk a forrásnál:

Innen egy darabig felfelé mentünk. Aztán megint felfelé. És még mindig felfelé. Kb. 600 m szint volt a kb. 15 km-ben, ami nem olyan durva, de annyira frissek sem voltuk már. Ráadásul közben ránksötétedett, lámpát kellett kapcsolni:

Mondjuk én szeretek sötétben menni, és annyi lepke sem volt, mint a Sárga 70-en.

Bányahegyre már teljes sötétségben értünk, adtak teát, leültünk enni, megettem az utolsó szendvicset és a maradék paradicsomot, mások is pihentek itt, néhányan teljesen eldobva magukat:

Ez után a pont után jött nekem a túra első nagy holtpontja. 73 km-nél jártunk. Nem voltam fizikailag iszonyat fáradt, persze, éreztem, h. ennyit még soha életemben nem mentem, de jól bírtam. Nem fájt semmim. De ANNYIRA álmos voltam, h. többször szó szerint elaludtam menet közben. Ilyenkor pár lépés után óriásit botlottam, elhamdulillah konkrétan nem estem el egyszer sem. Ezeken Szamóca remekül szórakozott és nevetgélt, én meg utána egy pár percig próbáltam nyitva tartani a szemem. Így mentünk 11 km-t a kolduszállási elágazásig. A depósautó-forgatagban kicsit felébredtem. A ponton kaptunk teát, ami nem volt jó, az előző ponton kapottal ellentétben, az nagyon finom volt, ez viszont pocsék, ki is öntöttem a felét. Megettünk a magammal hozott szőlőt – ami szintén remek volt – én ettem egy zselét, más már nem ment. Azt hiszem, kissé álmos voltam már:

Aztán innen a túra utolsó nehéz szakasza következett: két hupli az itineren, a baji templomromig ezeket még meg kell mászni… Találkoztunk két elcsigázott fiatalemberrel, pont mondtam Szamócának, h. 87 km-nél járunk. Ezután az egyik srác szó szerint 2-300 méterenként megkérdezte, h. mennyit jöttünk. Mondjuk én igazából örültem, mert legalább az álmosságom elmúlt. A GPS nézegetése közben túlmentünk egy elágazáson, de utánunk szóltak elhamdulillah, különben még most is mennénk szerintem…

Az éjszakai erdő nagyon szép és érdekes volt, a baglyok huhogtak, a bokrok közül egy zölden fénylő szempár figyelt minket, olyan térdmagasságnál kicsivel magasabbról, erről fogok álmodni, mondta Szamóca megborzongva. Egy elágazásnál mi balra fordultunk, az előbbi fiatalok majdnem jöttek utánunk, nektek arra kell menni, mondtam, erre a női mosdó van… Aztán már nem láttam őket, insallah rendben beértek.

A baji templomromnál, 93 km-nél pecsételtünk. Kicsit leültünk, vizet öntöttem a fehérjémre, lenyomtam, majd rövid gondolkodás után még egy zselét, remélve, h. jól megférnek együtt. Elhamdulillah megfértek.

Innen már lámpa nélkül mentünk tovább, kivilágosodott, és a Tatára tartó menetoszlop már jól látszott a reggeli fényben:

Ez az utolsó 7 km, 15 m szinttel már gyorsan lement, eltekintve attól, h. nekem újabb álmosságrohamom lett, leragadt a szemem menet közben, a jobb oldalammal telibe kaptam egy kerítésoszlopot, az egész kerítés beleremegett, Szamóca ismét jól szórakozott. Próbáltam nyitva tartani a szemem, végül pontosan 23 órás menetidővel értünk a célba:

Átvettük a jelvényt és a kitűzőt:

Aztán Szamóca férje megérkezett, elvitt engem a vonatig náluk, így 9 után értem haza. Zuhany, és alvás – 2 körül keltem fel arra, h. BRUTÁL éhes vagyok, és valamit meg fogok enni…

Azóta egy jó darabig folyamatosan ettem – sült hús, mandarin, saláta, joghurt… még ennék, szívem szerint, de elhamdulillah más már nincs itthon.

4. Mérleg

A túrán elfogyott:

- 3 l izó (grapefruit, pattogatott kukorica és hányás ízű)

- 1 l light kóla

- 2 l víz

- 1,5 pohár tea

- 1 energiaital

- 2 szendvics

- 3 paradicsom
- 1 zacskó sós kesudió

- 3 banán

- 3 müzliszelet

- 2 kis marcipánszelet

- 3 fehérjeszelet

- 1 protein shake

- 25 dkg szőlő

- 2 zselé

- 5 tabletta magnéziumos szőlőcukor

- 3 kalcium-magnézium tabletta, 1 ampulla l-karnitin

No, most mondjátok, h. nem enni járok a túrákra :)

5. A Nagy Kérdés

Mindenki azt kérdezi: na, és milyen volt a túra?

Amikor kb. 80 km-nél jártunk, hátrafordultam Szamócához, te, én rájöttem valamire, ráadásul a magamfajta tudományos kutató számára oly értékes empirikus módszerrel jöttem rá. No mi az, nyögte ki nem túl lelkesen. 100 km, az sok, feleltem tudományos alapossággal…

Nem annyira a fizikai igénybevétel volt sok, azt bírtam, hanem az, h. ANNYIRA álmos voltam. Én 10-kor már alszom, 7-8 órákat szoktam aludni, nem bírom az éjszakázást. Emiatt szenvedtem a legjobban. Nem tudom, h. azt hogy lehetne leküzdeni, ha ESETLEG további 100-as túrákra adnám a fejem :)

Amúgy: nem lett vízhólyagom, nem dörzsölődött ki sehol semmim, nem ment szét a térdem/bokám/semmim. Látjátok, nem is vagyok igazi kinizsis…

HABÁR! Lett egy kék foltom a csípőcsontomon, amellyel félálomban telibe kaptam az említett kerítésoszlopot. Lehet, h. mégis bevesznek a bandába?