Piros 50B

Táv: 51,37 km
Szint: 1605 m

Nagyon vártam már ezt a túrát, több okból is.
Jó előre kinéztem magamnak. Év elején még úgy terveztem, h. ez lesz majd az első ötvenesem. Aztán azon végül is áprilisban, a Bükki forrásokon túlestem. Ennek ellenére nem felejtettem el a Piros 50-et, megyek mindenképp, gondoltam, ráadásul a B-re, mert az még a Budapest kupához is jó lesz.
Aztán, nagyon szeretem ezt az útvonalat. A Kopár csárdától a Nagykovácsiig tartó rész szerintem a Pest környéki túraútvonalak közül az egyik legszebb. Az ősz a kedvenc évszakom, különösen szerettem volna ilyenkor látni ezt a helyet.
A csapatot is kedvelem, akik szervezték ezt a túrát, már nem személyesen, mert nem ismerem őket, hanem a túráikat. Rendesen meg vannak szervezve, részletes az itiner, kedvesek a pontőrök, és RENDESEN ki van jelezve meg szalagozva. Jó, oké, persze, a teljesítménytúrának a része az is, h. az ember találja meg a helyes utat, de azért erre legalább minimális esélyt kellene adni a résztvevőknek. Pl. most mondta M. Sz., h. a múlt héten a patak után azért nem találtuk a piros jelzést, mert „tavaly még volt ott egy kerítés, és azon volt a jel, de az mostanra eltűnt”. (!!Helyesbítés, illetve update!! M. Sz. pontosított (lásd a kommentekben): "tavaly már csak a kerítésoszlopok voltak") Vagy pl. mikor a sok évtizedes múltra visszatekintő, már-már muzeális értéket képviselő itinerben azt olvashatjuk, h. „a kis fenyvesnél forduljunk balra”, pedig a kis fenyvest már réges-rég kivágták, a helyét felszántották, és lakóparkot építettek rá. De, mint ezt már kifejtettem, egyes túráknál, ha egy hatalmas meteor becsapódna, és megsemmisítené az útvonal felét, arról is csak azok tudnának a rendezőségből, akik előző nap látták a tudósítást a Fókuszban. Itt azonban ilyesmiről szó sem volt, még én is csak egyszer kavartam el, és arról is én tehetek (meg a lámpám be nem kapcsolása).
Azon kívül, nagyon hosszas tipródás után beszereztem egy új GPS-t, amely nagyon okos, és nagyon sok mindent tud, azt hiszem, nekem kissé túlzás is. Elmentem a GPS-boltba (ja, ja ilyen is van…), ahol egy nagyon kedves és türelmes fiatalember végighallgatta az összes lelki gondomat (GPS-szel kapcsolatban), és szemrebbenés nélkül vette az olyan akadályokat, mint pl. mikor szakértő módon azt magyaráztam neki: „És nem akarom, h. ilyen kis cikkcakkok legyenek a track-ben”, meg „és ha feljebb akarok menni, gyorsan vigye arrébb a térképet”, és „menet közben meg tudjam nézni, h. mennyi szintet jöttem eddig, és sokat kell-e még szívni”. És még azt is megengedte, h. kézbe vegyem és kicsit nyomkodjam ezt a GPS-t, és egyáltalán nem kaparta le a bőrt az arcáról, mikor engem elöntött a kütyük iránti szokott lelkesedésem. Szóval, bár persze már hazafelé a buszon nyomkorásztam kicsit a GPS-t, már nagyon vártam, h. végre kipróbálhassam élőben is. (Amúgy akkor még nem tudtam azt, ami a türelmes GPS-fiatalembernél is talán kiverte volna a biztosítékot, és amitől M. Sz. is bizonnyal forgatná a szemeit: a GPS UGYANOLYAN sötétszürke-narancssárga csíkos, mint a túrabotom, pont az az árnyalat. Lám, technikailag is összeöltözök a túrára :))
Tehát mindeme okok miatt vártam a túrát. Aztán keddre megbetegedtem. Szerdán már igazán pocsékul voltam, le is kellett mondanom a Korán-órát, a tanítványaimtól ez úton is elnézést kérek. A szobabicikliig nem bírtam elmenni, nemhogy 50 km-t. nem tudtam, h. el tudok-e indulni egyáltalán. No, ha pénteken nem vagyok lázas, megyek, szólt a szokásos döntés. Nem voltam elhamdulillah. Így szombaton felkeltem reggel, nem túl korán, mert déltől lehetett rajtolni. Egyébként az, h. a betegségemre hivatkozva előtte 3 napig 8 órákat aludtam, rengeteget számított. Nem volt még hosszabb túra, ami ilyen könnyen ment volna.
Kicsit tartottam attól, h. elég sokat kell sötétben mennem. Úgy számoltam, h. Nagykovácsiba 6 körül érek, és akkor alighanem már sötét lesz. Beterveztem, h. ha nem jön be ez a sötétben menés, akkor vagy ott felszállok a buszra, vagy majd Szépjuhásznénál, meglátjuk.
A dobogókői busszal 11:40-re a rajtban voltam, ahol az egyik szervező első kérdése az volt, mihelyt meglátott: Tiéd a blog? Milyen blog, kérdeztem vissza, aztán beugrott: ja, a muszlimtúraklub? Az az enyém. Hoppá, híresek lettünk, út közben még ketten leszólítottak: te írod a blogot? Te írtad a túraszótárat? Igen, én, sőt, a túraszótárnak már javított, bővített, 2.0 kiadása is lenne, ha összeraknám és feltölteném. Amúgy 11:45-re megvoltam a nevezéssel, de azt mondták, h. csak délben lehet indulni, 12-es rajtidőt írtak a lapomra is. Én ezt ki is vártam, sőt, még kicsit többet is, mert először keresnem kellett egy mosdót, aztán tökörésznem azzal, h. milyen ruhadarabokat vegyek fel és le, ugyanis reggel, mikor elindultam, kellemes idő volt, de mire felértem idáig, lényegesen hűvösebb lett. Rövid gondolkodás után teljesen magamtól rájöttem, h. nem MOSTANRA lett hideg, hanem azért, mert itt 700 m magasan vagyunk, otthon meg hát kb. 100. És nem, hiába gondolnád, h. ha közelebb vagyunk a Naphoz, akkor ott melegebb van, az nem így működik itt a Földön, de ezt inkább majd személyesen mondanám el az érdeklődőknek, itt most hagyjuk. Tehát hosszasan öltözködtem, majd a GPS-t állítgattam. Azért egy idő után elindultam, és igyekeztem kilépni, míg az elején lefelé kellett menni. Az erdő nagyon szép volt, sok színes levéllel, nosztalgiázva néztem a helyet, ahol tavaly a 20-as távon rossz felé fordultam:


Amúgy ennek a túrának az irányvezetése nem túl komplikált, menni kell a piros jelzésen. Persze ez IRL nem mindig van meg, ezért ilyen kis ciklámenszínű jelzéseket festettek fel:


És voltak szalagok is, amelyek később a sötétben fényvisszaverőnek bizonyultak, és remekül világítottak:


Rögtön az első ellenőrzőhelyen feltűnt, h. micsoda terülj-terülj asztalkámmal várják a túrázókat, itt is kínáltak mindennel, még csak most indultam, mondtam, de azért egy nápolyit elvettem, sajna kedvenc édességem, pedig az egyszerű szénhidrátok mellett a telített zsírok nagy választékát is felvonultatja, ami így elég katasztrofális összeállítás. Az első pont előtt találtam egy elhagyott kesztyűt, ezek után mindenkitől, akit utolértem, megkérdeztem, h. nem az övé-e. Ez remek motivációnak bizonyult: hopp, ott megy valaki, előzzük meg, kérdezzünk. Aztán utolért Tamás, aki a 85-ön futott, őt nem kérdeztem meg, de egy kicsit beszélgettünk, mert pont felfelé kellett menni, ahol ő nem futott. Aztán persze elszaladt mellőlem, a Kopár-csárdánál még beértem, de már nem szóltam neki, mert láttam, h. pont indul, hadd menjen. Nagyon ügyes volt egyébként.
Mentem a réten át, távolban magasodtak a hegyek, vajon melyikre kell felmenni, tűnődtem:


Az őszi levelek nagyon szépek voltak:


A Kopár-csárdánál ittam a kínált bodzaszörpből, és megettem a húgom által a túrára csomagolt muffinokat, amik nagyon jól estek. El kell amúgy mondanom, h. ha teljesen üres kézzel jövök a túrára, akkor sem lett volna gond, mert minden ponton annyi étel-ital volt, h. ha nem akarom nem kellett volna a sajátomhoz nyúlni. Inkább cipelni nem akartam.
Itt következett a legszebb szakasz, mondjuk végig felfelé kellett menni, gondoltam is, h. ha veletek jönnénk, fordítva kéne megcsinálni, mert azt előre látom, h. egyesek itt eléggé kiakadnának. De ilyen szép az őszi táj, háttérben a hegyekkel:


A mély vízmosás felett haladó utat a szervezők őrei vigyázták:


Mikor felértem a pontra, beszédbe elegyedtem egy portugál futófiúval, aki kifejtette, h. nem tudja, mit gondolt, amikor erre benevezett, szerinte megőrült. Mondtam, h. már olyan sok nincs hátra, és egész életében emlékezni fog, h. megcsinálta. Az biztos, felelte nem túl sok lelkesedéssel.
Innen nem volt messze Nagykovácsi, 5:15-re ott voltam, ittam kólát a ponton, és indultam, mert már kezdett sötétedni. Kijutottam a faluból, be az erdőbe, egy darabig lámpa nélkül mentem az erős fél-, majd egész homályban, és nagyon élveztem. Talán ez volt a legjobb rész. Ekkor már nagyon szétszóródott a mezőny, nemigen láttam senkit jó darabig, csak mentem a sűrűsödő sötétben, egyszer malacok mentek át előttem, és sok motozás hallatszott a bozótból végig. A kövek fehéren világítottak az úton, a fák sejtelmesen susogtak, remek volt.
A GPS-t eddig nem sokat vettem elő, néha megnéztem, h. milyen átlaggal megyek, meg mennyi szintet jöttem, mert ilyeneket is tud. Most arra gondoltam, h. meg kellene nézni, milyen szépen megyek a piroson. A GPS informatívan közölte, h. egy ideje MÁR nem a piroson megyek, no, ennyit a romantikus félhomályról. Erősen reméltem, h. közben nem volt meglepetésszerű ellenőrzőpont… GPS szerint ha ezen az úton megyek tovább, elég hamarosan (értsd: kb. 200 m) kiérek a pirosra. Így is lett, itt megálltam és előszedtem a fejlámpát, a hátizsákra a piros hátsó lámpát, és zsebre vágtam egy kézilámpát, ezzel felvonultatva teljes lámpaállományomat. Bekapcsoltam a fejlámpát, nagyjából egy döglött szentjánosbogarat némileg alulmúló fényt szolgáltatott. Hmmm, tavalyról úgy emlékeztem, h. ez azért jobban világított, gondoltam, de hősiesen mentem tovább, ha tavaly jó volt, jó lesz most is. Pár száz méter botladozás és sötétben tapogatózás után eszembe jutott, h. a tavalyi lámpa biztos jó lesz idén is, de az elemek már kevésbé… Újabb megállás, elemcsere, majd valóságos fényárban mentem tovább.
Amúgy jóval kevésbé volt gáz sötétben menni, mint vártam. Talán azért, mert ezt a szakaszt jól ismerem, vagy mert voltak szalagok meg a nyilakon kívül ciklámenszínű pöttyök lefújva festékkel az úton. Volt, h. megrémültem, h. egy ideje nem látok semmi jelet, de a GPS biztosított róla, h. jó irányba megyek. Most lényegesen könnyebben felértem János-hegyre, mint 2 hete, egy pohár ásványvíz után mentem tovább kellemesen lefelé. Makkosmáriánál az utolsó ponton müzliszelettel tömtek. Ekkor már hideg volt, a lélegzetem gomolygott a lámpa fényében. Mentem Budaörs felé, és egyre többet gondoltam a teámra. Ami biztos kellemes meleg még a termoszban. Amiben méz van. És citrom. Egy idő után nem bírtam tovább, hiába, h. csak pár kilométer van hátra, én megállok teázni. Tényleg kellemesen meleg volt még, egészen megvidámodva mentem tovább.
Közben fény derült (haha, szó szerint) egy elég komoly problémára. Talán tudjátok, h. én rengetegféle állatot tartottam – kígyókat, pókokat, skorpiókat, mindenféle rémisztő dolgot. Nem félek egy állattól sem – kivéve az éjjelilepke. Na, attól sikítozva tudok szaladni. Viszont éjszaka az erdőben a fejlámpa fényére nem a pókok meg a skorpiók keringenek az arcom körül, hanem… ja, ja, eltaláltátok. Hol futottam, hol hadonásztam, hol csak simán anyáztam. De legalább gyorsabban haladtam a cél felé.
Amikor Budaörs felett elértük a sárga kör jelzést, már csukott szemmel is ment volna. Itt kéne jobbra menni az üreghez, gondoltam vissza januári bujkálásomra, de most persze nem mentem. Az utolsó erdei szakasz a vízmosásszerű úton kicsit bokatörő volt, az aszfaltra kibukkanva megkönnyebbülten szaporáztam meg a lépteimet, és 10:25-re benn voltam a célban. Nem fáradtam el olyan hű de vészesen, inkább kellemesen. Kaptam P85 díszítésű zoknit, oklevelet, kitűzőt, és egy Piros Mogyorós csokit. Bevallom, ezt – az egész táblát – még hazafelé befaltam a 6-os villamoson, de ne áruljátok el senkinek. Megkérdeztem a szervezőket, h. mikor megy az utolsó busz, 5-10 perc múlva, mondták, utána már csak az éjszakai. Az egyikőjük nyújtott felém egy doboz sört, kösz, nem iszom alkoholt, mondtam a másik megjegyezte, van virsli is, nem eszem húst sem, mondtam az egyszerűség kedvéért. Te vagy a legjobb befektetés, szögezte le boldog lelkesedéssel a másik szervező, pedig azt még nem is mondtam, h. remekül főzök, tudok tortát sütni, egyedül tudok telepíteni mindent a számcsimra, egész nap csendben vagyok, és felmászok a létra tetejére ablakot pucolni. Mindezeket aztán mégsem fejtettem ki, hanem megköszöntem mindent, és az utolsó busz reményében meglódultam kifelé. Százméteres sprinttel elértem az utolsó buszt. A buszon vettem észre, h. (1) nem kértem pecsétet a Budapest kupás füzetbe, (2) a célban hagytam az itinert, amivel igazolhatnám, h. megcsináltam a túrát, mert az oklevélen csak annyi van, h. „Piros50”, az nincs rajta, h. 50B, tehát semmivel nem tudom igazolni, h. ezt csináltam meg. Nem tudom, lányok, hogy lehetek én ilyen hülye, de szerintem a kor teszi, majd megtudjátok, ha annyi idősek lesztek, mint én…
11:30-ra itthon voltam, 12-re pedig ágyban. Előtte azt vártam, h. ez egy jó túra lesz, de nem így van, mert nagyon jó lett :). Ez volt idén a 29. teljesítménytúrám, de az első 3-ban ez biztos benne volt. Már csak az kellene, h. ti is eljöjjetek egy magán-kirándulás keretében megnézni az útvonal egy részét…

NAHÁT 50, helyett 35

Táv: 34 km
Szint: 940 m

Ez a túra a kedvenc (vulkáni eredetű) hegységemben, a Börzsönyben zajlott, jaj de jó, menjünk a Börzsönybe. 7-től lehetett rajtolni, úgy számoltam, h. ha sietek, insallah be is érek még világosban. A vonat 5:40-kor ment a Nyugatiból, és 20 perccel a rajt előtt ért Nagymarosra, viszont 4-kor kellett kelnem hozzá, ami annyira nem lelkesített, de ez van. Elhamdulillah sikerült felébredni, szenyák, tea, öltözés, és… más a Nyugati előtt vettem észre, h. a Börzsöny-térkép, az bizony otthon maradt. Volt 15 percem a vonatindulásig, és még jegyet kellett vennem, esélytelen visszamenni a térképért… sebaj, van nálam GPS? Majd megoldom valahogy.
A rajtban már egy csomó ember volt, főként a hosszútávosok, a 90-es és 50-es nevezéshez egész hosszú sor kígyózott. A szervezők mondták, h. 7-kor kezdik a nevezést, tehát a maradék negyed órában sorba álltunk, és pont 7-kor valóban kezdődött a nevezés:


Pár perc múlva rajtolhattam is, Törökmezőig nem lesz gond, tavaly a 20-ason voltam, addig az is arra megy. Addig is GPS be, rögtön bekapcsoláskor kétségbeesett csipogással közli, h. battery low. Végül is csak 12 órát volt a töltőn… van nálam pótakksi, de az utóbbi időben, mióta ilyen szeszélyes, úgy vettem észre, h. ilyenkor még simán elmegy órákat a hisztije ellenére. Most is kötelességtudóan hozzáfogott a műholdak keresgéléséhez, helyes.
Az első pontig végig felfelé kell menni, Megbízott Szakértőnk szereti az ilyet, szerinte ez jó bemelegítés. Én jobb szeretek lájtosabban indítani, de azért más választásom nem lévén, felmentem. Többen mentünk egy kupacban, kerülgettük egymást, hamar elértük az első pontot. Innen már közel volt a kilátó:


Utána pedig az ismerős úton, ahol veletek is jártunk, Zebegényig kellett lemenni. Út közben volt egy csomó gesztenyefa, nem vadgesztenye, hanem rendes, megehető gesztenye, de cipelni sem akartam, meg az időt sem azzal húzni, h. gesztenyét szedegessek. Tavaly a 20-ason szedtem. Ahogy mentünk lefelé, csodálatos kilátás nyílt a párával borított Dunára:


Zebegényben az a meglepetés ért, h. az előttem haladó csapat (3 fő) egyszer csak elfordult balra ott, ahol jobbra kellett volna – elővettem a GPS-t, szerinte is jobbra kell menni. Jobbra kell menni, mondta valaki, igen, tudom, de ők miért mentek balra? Ne törődj vele, jött a jó tanács, én meg nem törődtem. Törökmezőig sima út volt, nagyon szeretem ezt a kis tavat:


Itt tavaly is zsíros kenyér volt, most is, én megettem az egyik saját szendvicset, aztán elindultam a tó mellett a szalagozáson. Hamarosan patakátkelések következtek, az egyiknél egy terepfutó lány hatalmasat esett, bele a vízbe, de masaAllah nem adta fel, futott tovább, csak az 50-ről átment a 35-re, pedig jó hideg volt, a fű még délelőtt is deres:


A patak menti bolyongástól teljesen elvesztettem a fonalat, az itiner nekem nagyon nem jött be, nem azért, mert rossz volt, vagy nem elég részletes, személyes okokból. Ilyenek voltak benne, h. „a patak után BAL” ami persze azt jelenti, h. a patak után forduljunk balra, de engem valamiért nagyon zavart ez a stílus, ami persze az én bajom. Próbáltam követni a leírást, GPS kézben… ami egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül kikapcsol. Visszakapcsolom, oké, megy, közben beér egy fiatal pár, ott a piros a túloldalon, mondja a lány, átmegyünk a patakon, és olyan sűrű aljnövényzetbe keveredünk, h. a szó szoros értelmében nem látszunk ki belőle. A GPS újta kikapcsol, még az utolsó pillanatban látom rajta, h. a piros itt kanyarodik valahol, de jelzést, azt nem látunk. A fiú találomra elindul valamerre, mi a lánnyal követjük, de hamarosan nyomát vesztjük, a susnyásban 3 méterre sem lehet látni. Én loholok a lány után, ha lemaradok, a csontjaimat sem fogják megtalálni… a fiú visszakiabál, ne hagyd abba, beszélj, beszélj, kiált neki lelkesen a lány, és megyünk a hang irányába. A fiú a magasba emeli a botjait, így látjuk is, h. merre menjünk, illetve küzdjünk tovább. Mikor utolérjük, egy meredek patakmeder túlpartján áll, a lány aggodalmasan szemléli az agyagos partot, én még aggodalmasabban, biztos, h. hivatalosan is erre kell jönni, kérdezem. Biztos, h. nem, mondja a fiú, de arrafelé van valami műút, és azt írják, h. menjünk a műútig… nem kezdek vitázni azon, h. hány EZER műút van az országban, és akkor a környező országokat még nem is számoltam, bölcsen hallgatok, és a patakátkelést is megoldom, pedig Anna határozottan veszélyesnek minősítené, mint annyi mást… de valóban ez lehet A műút, mert hamarosan megvan a piros, és a következő ellenőrzőpont. Itt megállok, és akkumulátort cserélek a GPS-ben. A másik akksival sem hajlandó bekapcsolni, egy pillanatra sem, elég ideges leszek, a többiek továbbmentek már, kifaggatom a pontőröket, h. merre kell menni, de persze nem találom meg a jelzést, mert az errefelé elég ritkás. Egy idősebb hölggyel együtt elkavarunk, és utolérünk egy srácot, aki szintén elkavart, de legalább van egy MŰKÖDŐ GPS-e, vezetésével nekivágunk a kökényesnek, és némi ruhaszaggató dzsungelharc után visszatalálunk a jelzésre. A következő sáron átkelésnél rossz kőre lépek, és teljes lendülettel térdre zuhanok. Nem esek akkorát, mint a terepfutó lány, de így is elég. Nekem kb. eddigre ment el a kedvem a további tájékozódási próbatételektől, és ez végleg betette a kaput. Megnézem az itinert, és látom, hol válik el az 50-es és 35-ös táv. Hívjatok papírkutyának, de elfordulok balra a 35-ös útvonalon. Három ember is fordul utánam – a következő ponton derül ki, h. ők az 50-esen vannak, vissza is mennek a saját útvonalukra. Én megyek vissza Törökmező felé. Ismét rosszul jelzett szakasz következik, egy négyes útelágazásnál gőzöm sincs, merre kéne menni, az eltévedéstudomány bevált módszerét, a szondázást alkalmazva elindulok egyik úton, még 100 m múlva sincs semmi jelzés, visszafordulok, és más indulnék a másikon, mikor a semmiből feltűnik egy futó srác, nem az az út, kérdezi, hát, ott nincs jelzés, mondom, hacsak ki nem vágták a jelzett fát is, mert elég nagy irtás van erre… Akkor ez az út lesz, mondja, mert a másik kettőn már mentem egy csomót. Ettől függetlenül nagy lendülettel szalad neki, és hamarosan vissza is kiabál, h. megvan a jelzés. Át kell menni egy réten, ahol szintén nincs se jelzés, se szalag, de a kilátás nagyon szép:


Aztán megkerül a jelzés elhamdulillah, és hamarosan ismét Törökmezőn vagyunk, ahonnan már ismerem az utat végig. Illetve én azt gondoltam, de már benn a faluban nem találom meg a célt, elindulok kifelé, rájövök, h. már rég ott kellene lennem, megfordulok, szembe jön az ismerős futó, hol a cél kérdezem. Te is elkavartál, kérdez vissza, majd rémülten hozzáteszi, de hát megy az időd, így megy az időd! Mintha engem ez annyira zavarna… megmondja, hogy menjek be a célba, és öt perccel a pesti vonat indulása után benn is vagyok. Leülök, megeszem a maradék szendvicseket, és napozok egyet a következő vonatig. Még ha nem is így terveztem eredetileg, szép nap volt. 4-re itthon voltam, volt időm egy kicsit még dolgozni is. Jövőre insallah újra megpróbáljuk az 50-est :)

Budai kilátók – és a vissztúra

Táv: 23 (40) km
Szint: 700 (1400) m

Ezen a hétvégén elméletileg a Mátrába mentünk volna, de aztán kiderült, h. rajtam kívül mindenkinek programja van. Sajnáltam a dolgot, mert nagyon vártam ezt a túrát, ugyanakkor kicsit meg is könnyebbültem, mert féltem is tőle. Viszont kellett keresnem valami mást helyette. A környéken, egyedül is megoldható logisztikával a Budai Kilátók elnevezésű túra kínálkozott. Pozitívum, h. közel van, és jó a Budapest Kupához. Negatívum, h. még a hosszabbik táv is csak 29 km. Sebaj, majd kitalálok valamit.
Reggel sokáig nézegettem „B” polárt. Ez egy kissé leharcolt, egyrétegű polárpulcsi, amit mínuszokban nem szívesen vennék fel, akkor a kétrétegű „A” polár kerül elő. De vajon kell-e ma egyáltalán bármelyik polár? Vagy elég lenne egy futófelső? Pénteken esett az eső és hűvös is volt, felvettem hát „B” polárt. Elmondanám, h. gyönyörű idő volt napközben. Sütött a nap, és hideg sem volt. Én az első jelentősebb emelkedőn eléggé leizzadtam, ezért gondolni sem mertem arra, h. „B” polárt levegyem. Inkább lehúztam a cipzárt. Később, amikor lefelé kellett menni, és ráadásul a fák között, árnyékban, ismét felhúztam. Aztán megint le. Ezzel jól elvoltam gyakorlatilag egész nap, mint a majom a ketrecben, beleteszi a banánhéjat a táljába, kiveszi onnan, beleteszi, kiveszi, stb.
A hosszabbik távon volt két pont, amit „egyéni tájolással” kellett megtalálni. Én bíztam a GPS-ben, csak meglesz valahogy, legfeljebb sokat megyek pluszba, de úgyis rövid a táv. Mondanom sem kell, h. amikor a rajtnál bekapcsoltam a GPS-t, azonnal heves csipogásba fogott, és szokott rendíthetetlen jókedvével közölte, h. BATTERY LOW. Pedig egész éjjel rajta volt a töltőn… ki érti ezt? Hát, akkor a kérdés végleg eldőlt, a rövidebb, ám egyéni tájolás nélküli távra megyek, és az a remek ötletem támadt, h. utána úgymond „visszasétálok” a Nagykovácsiban található céltól a Normafánál lévő rajtig. Így meglesz a komolyabb táv is, és a tervem az volt, h. nem a túra eredeti útvonalán jövök, hanem a piros csík jelzésen. 2 hét múlva ezen a jelzésen kell mennem a Piros 50B-n, ami délben rajtol Dobogókőről, tehát jó eséllyel Nagykovácsiig érek el kb. világosban. Így legalább friss élményem lesz arról, h. merre kell menni.
A túra olyan útvonalon ment, amit már nagyon sokszor bejártam. Az itinert elő sem vettem, csak a pecsételéshez. Ebből később még adódtak problémák. Elsőként még Szépjuhásznénál, ahová nagyon hamar leértem, és automatikusan fordultam le a kisvasút állomásánál lévő padokhoz, ahol a pont szokott lenni. Hát, most nem ott volt. Átmentem az állomásépület túloldalára, kerengtem ide-oda, aztán csak elővettem már az itinert, és megállapítottam, h. Szépjuhásznénál nincs is ellenőrzőpont… Végül is logikus, a túra a Budai-hg. kilátóit járja végig, Szépjuhásznétól pedig nem sok kilátás van. Sebaj, neki a Nagy-Hárshegynek, majd a Kis-Hárshegynek, utána Feketefej felé fordulok a zöld körön… rossz irányba. Mint Megbízott Szakértőnk már többször kifejtette, az út, az olyan, h. 2 irányba megy. Elhamdulillah elég hamar feltűnt, h. nem erre szoktam jönni, és korrigáltam. Közben sokat gondoltam az eltévedéstudományra.


A következő pontnál, a Vörös-pocsolyánál teljes döbbenettel láttam, h. a pocsolya gyakorlatilag nem létezik. ez a nyár rendkívül száraz volt, és az ősz sem sokkal jobb. Azt, h. a gombák vették a kalapjukat, és a gombaszezon elmaradt, már tudomásul vettem, de hogy még a pocsolya is... szegény vaddisznók.


Innen már teljesen eseménytelenül és jó tempóban értem el a Nagy-Kopaszig. Ahol is rájöttem, h. egy pontot kihagytam, a Tarnai-pihenőt. Igen, mert magántúráimon és veletek ide nem szoktunk kitérni. Pedig a Budai-hg. talán legszebb kilátása látható innen, szóval legközelebb insallah nem hagyjuk ki.


Most is visszamentem, mert ha nincs meg a pecsét, nincs meg a teljesítés sem, inkább rászántam azt a plusz 3 km-t és 100 m szintet. Boldog azért nem voltam. Aztán már csak le kellett viharzani Nagykovácsiba, a célba.


Lehetett választani, h. kitűzőt szeretnék, vagy a túra emblémájával ellátott bögrét. Én a bögrét választottam, egyelőre több kitűzőm van otthon, mint bögrém, és ez pont jó kávézós méret.
Annak ellenére, h. nem mentem sokat, elég fáradt voltam. Leültem a célban, megettem a kiflimet, meg egy lekváros kenyeret a túra ellátmányából, sajnáltam, h. teát nem adtak, mert az enyém eléggé kihűlt még a termoszban is. Komolyan elgondolkodtam azon, h. szépen felszállok a buszra. Nagyon hamar végigértem a túrán, a visszamenéssel és elkavarással együtt sem kellett 5 óra. 2-re otthon lehetnék… Na nem, nem leszek papírkutya, döntöttem el, és indultam kifelé Nagykovácsiból a piroson.
Hát, elég durva volt. Először is már az elején kétszer sem tudtam eldönteni, h. a hármas elágazásból melyik a piros. A GPS ugye nem ment, jelzés meg nem volt, csak pár tucat méterre az elágazástól, így kénytelen voltam az eltévedéskutatás egyik alapvető módszerét, a „szondázást” alkalmazni. Persze mindkét esetben az utolsónak megszondázott ág bizonyult helyesnek… Aztán, amire mondjuk már út közben számítottam, egy CSOMÓT kellett felfele menni. Ekkor éreztem, h. bármilyen rövid volt is a túra, sokat kivett belőlem, talán azért, mert siettem, vagy egyszerűen csak ennyire készültem lélekben. Egyszer egy szintén rövidebb túra céljában beszélgettem egy túratárs hölggyel, mondtam, h. mentem már sokkal hosszabbat is, de most NAGYON elfáradtam. Ő pedig azt a hihetetlen bölcsességet fogalmazta meg válaszában: „Hát igen, amennyire nevezel, annyin fáradsz el”. Ez így is van.
Amikor a piros becsatlakozott a túra eredeti útvonalába, még találkoztam egy-két csapattal, akik a cél felé igyekeztek. Aztán a Vörös-pocsolya ellenőrzőpontnál már úgy találtam a pontőröket, h. egy kisebb csapatnyi szervező körében éppen pakoltak össze. Nahát, egy vissztúrázó, mondta az egyikük, aki felismert. Ha visszafelé is összegyűjtöm a pecséteket, kapok még egy oklevelet, kérdeztem rá. Ők nevettek, én meg helyesbítettem: a hárshegyi pontot már nem érem el. A János-hegyit még eléred, mondta egyikük. Biztos nem, mondtam, hiszen az még előbb zár, de eléred, mert itt vannak, intett a most már valóban ismerős, háttérben álldogáló pontőrök felé. Majd még elmondták, h. fogok találkozni egy fiatal párral („a fiúnak ilyen rokkeres haja van”), akik még most jönnek, és mondjam nekik, h. ez a pont bezárt, és a következő is be fog 3-kor.
Mentem tovább, és nyitva tartottam a szemem, de a párral nem találkoztam. Insallah még élnek.
Szépjuhászné előtt egy darabig lefelé kellett menni, ez és a tény, h. pont előttem ment el a busz, megerősített abban, h. valóban visszamegyek a célig. Gondoltam arra, h. már nincs kedvem a János-hegyre felkapaszkodni, fáradt vagyok, felszállok a buszra. De a busz pont elment, irány hegynek fel.
Hát, meg kell mondanom, h. itt már eléggé szenvedtem. Tudom, h. vicces, meg a Budai-hg. meg minden, de iszonyat fáradt voltam. Hamarosan lehagyott egy másik vissztúrázó, mintha egy helyben álltam volna, pedig igyekeztem menni. Az utolsó métereken már úgy vonszoltam fel magam, és örültem, h. már csak 2 km a Normafa, és az is lefelé… Egyszer még megálltam, megittam a maradék teát, és megettem a másik kiflit. Aztán felszálltam a buszra, és hamarosan itthon voltam.
Határkő :):


Eltűnődtem a túra kapcsán, h. mi lesz 2 hét múlva a piroson. 2 hete végigmentem az első szakaszát, a Dobogókő-Nagykovácsit, és az is eléggé megviselt, most ez a második szakasz se volt hú de könnyű, és akkor még el kell menni Budaörsig… ráadásul már töksötétben. Hát, pozitívum az, h. több helyen is ki lehet szállni, ha nagyon elegem van, nem olyan, mint egy Börzsöny, h. hiába van eleged, mindenképp el kell menni valameddig. Viszont sötétben meg nagyon nem szeretek menni. Mindegy, azért insallah megpróbálom, majd fohászkodjatok értem :)

Update - fajmeghatározás

Tamás fajmeghatározása az előző bejegyzésben szereplő tölcséres növiről, ez úton is nagyon köszönjük:

"A tölcséres sztem: Cladonia fimbriata. Aztán lehet hogy másik Cladonia mert ha szemcsésen szorédiumos a serlege akkor már Cl. chlorophaea"

Bevallom nektek őszintén, h. én sem tudom, h. mit jelenthet a szemcsésen szorédiumos a serlege kifejezés, de nagyon misztikusan hangzik... Asszem ez egy zuzmó, amúgy.

Less Nándor 48 emléktúra

Táv: 48 km
Szint: 1772 m

Tavaly is voltam már ezen a túrán, igaz, h. csak a 26 km-es távon, mert akkor az ötvenesek még nem tűntek elérhető opciónak. Készültem rá, h. idén is megyünk, de tavalyról úgy emlékeztem, h. nem egy nagy durranás, valami sáros réteken kell átvágni a marhalegelőn, meg valami brutális meredek hegyoldalban felmászni, és utána már hamarosan vége, csak még át a káposztaföldön. Különösebben extra szép részekre nem emlékeztem. Ezért, mikor kiderült, h. Megbízott Szakértőnk ezen a hétvégén külföldön lesz, s így nem vállalhatja a célba történő fuvarozásunkat, annyira nem voltam csalódott. Sebaj, van Gödöllő környékén egy 35-ös túra, majd megyek arra.
Aztán kiderült, h. Tamás jönne a túrára, és mehetünk ketten, mintegy képviselve túracsapatunkat. Én jeleztem, h. benne lennék a dologba, de pénteken még nem volt semmi határozott döntés, én mindenesetre összeraktam a túracuccot, megcsináltam a szenyákat, h. valahova úgyis megyek. Aztán Tamás írt, h. ő megy, mondtam, h. akkor én is. Nem tudtam még, h. melyik távra. A 35 és a 48 volt esélyes, majd meglátjuk, attól függ, mikor tudunk rajtolni, nem akartam túl sokat menni sötétben, és ugye az 50-es távoknál nekem azért esélyes, h. 12 óra kell hozzá. No, ha 7-ig tudunk rajtolni, akkor TALÁN 48, de a 35 esélyesebb.
Reggel 6-kor Tamás itt volt értem, furcsa volt, h. csak ketten vagyunk, de örültem, h. megyünk. A rajt, Cserépfalu, messze van. Majdnem 8 óra volt, mire leértünk. Te hányasra nevezel, kérdezte Tamás. Hát, attól függ, ha te 60-asra, akkor én 35-re, ha te 75 terepfutásra, akkor én 48-ra. Úgy gondoltam, h. így kell legkevesebbet várnunk egymásra (illetve Tamásnak rám, leginkább).
Tamás nem tudott dönteni, úgy érezte, h. a 75 km 12 órás szintideje kevés neki. Érdekes helyzet volt, én szoktam ilyeneken nyavalyogni, nem ő. Szíved szerint melyikre mennél, szegezte nekem a kérdést. Hát, jó kérdés. MINDIG félek a túra előtt, h. túl sok ez nekem, nem fog sikerülni, nem tudom megcsinálni, de ugyanakkor azt is tudom, h. ha a rövidebb távra megyek, akkor marad bennem valami befejezetlenség-érzés, és utána meg azon nyavalygok, h. miért nem mentem a hosszabbra. Valamint stresszben elég gazdag életem során egyszerűen SZÜKSÉGEM van arra, h. hetente egyszer azt érezzem, h. fú basszus, kész vagyok, fel sem bírok már állni…
Dönts te, mondtam Tamásnak, én majd aszerint nevezek. Láttam, h. nagy levegőt vesz, és megkérdezte a rajtoltató hölgytől: a 75 terepfutóra itt tudok nevezni? Én örültem is, meg meg is ijedtem, de kértem a 48-as nevezőlapot. 8-ig lehetett rajtolni, 7:58-as idővel indultam el, egy fiatal párral együtt, akikkel aztán végig kerülgettük egymást.
Tavaly pont az ellenkező irányba indultam a 26-os távon. Most elsőként a Subalyuk-barlangba kellett felmenni. Néztem az itinert meg a GPS-t, és próbáltam jó irányba menni. Ezen a túrán nagyon sok résztáv van, a 12 km-től a 100-ig, és az útvonalak keresztül-kasul szelik egymást. Mindenfelől jönnek az emberek, nem tudod, h. ki melyik résztávon megy – ezért egyfolytában idegeskedtem, h. hátha rossz irányba megyek. Ez tartott kb. délig, amikor már olyan területre értem, ahol nem voltak rövidtávosok. Ráadásul nagyon későn rajtoltunk, ezért nem hagyatkozhattam arra, h. merre mennek a többiek – mert azok már rég előttem jártak.
A barlang felé rengeteg olyan emberrel találkoztam, akikről nem tudtam elképzelni, h. a 48-as távon vannak: szandálos öreg nénik meg sok kisgyerekes családok. Rossz felé megyek, gondoltam. Aztán, mikor már nem bírtam tovább az aggódással, elővettem a térképvázlatot, amin nemcsak az ellenőrzőpontok voltak rajta, hanem az is, h. melyik távnak kell odamenni. Láttam, h. az első pont közös a 16-osokal. Remek, belehúztam egy kicsit. Az egyik fordulónál egyszer csak jön szemből négy 14 év körüli fiú. Csókolom, melyik távon teccik menni, kérdezi az egyik, már meg sem lepődök, a néniket csókolomozzák, ez van. 48, felelem, fú az kemény, mondja az egyik, én megkérdezem, ti miért arról jöttök, van ott valami? Nem, csak a műúton jöttünk, mert arra rövidebb… Ezek szerint helybéliek. Jó utat kívánok nekik, megyek tovább, na, ilyen tempóban kéne menni, mondja az egyik a többieknek. Nem tagadom, ez jól esik, tényleg sietek, igyekszem az elején belehúzni, h. több időm maradjon a végére, amikor elkerülhetetlenül belassulok úgyis. Hamar meg is van az első pont, egy brutál meredek felfelé vezető ösvény alján állnak a pontőrök, akik közlik, h. ha a 48-on vagyok, akkor csak úgy kapok pecsétet, ha fel is megyek a barlanghoz. Amúgy is felmentem volna, ismeritek vonzódásomat a barlangok iránt, elindulok a kaptatón, meredek és csúszik is. Fenn a barlang előtt további két pontőr, itt kell pecsételni, kérdezem, nem, pecsételni lenn fognak, itt csak ilyen kiselőadást szoktunk tartani, mondja a fiú, tényleg van is mellette egy csomó laminált A4 lap, mindenféle kőzetfotóval. A barlang az üledékes kőzetek… kezd is bele, közben utolér 3 terepfutó, nincs itt semmi, pecsételés se, kiabál az első a még felfelé igyekvő többinek. Én lefotózom a barlangot:


És nem várom meg, h. mi lesz a kiselőadásból, 3 km-t jöttem eddig, nem tudok most előadásokat hallgatni, de a srác közben abba is hagyta, megindulok le a terepfutók után. Egyébként nagyon érdekelt volna, h. mit akar mondani, meg a kőzetfotói is, de nem így az elején, amikor ki tudja, mi lesz még.
A Hór-völgyben haladtunk tovább, ami nagyon szép rész volt, érdekes sziklafalakkal:


Hamar elértem a második pontot is, itt adtak kólát, és innen kellett elindulni felfelé Ódorvárba. Emlékeztem tavalyról, h. ez egy brutális emelkedő, akkor nagyon megkínzott, meg is kellett állnom, begörcsölt a lábam, szóval kicsit félve vágtam neki, de elhamdulillah idén nem volt gond, felmentem megállás nélkül, illetve párszor félreálltam a futóknak. A hegy még mindig nagyon meredek, felfelé:


És lefelé is:


Szerencsére nem itt kellett lemenni, hanem arrafelé, amerre a rövidebb távok jöttek fel. Tavaly nekem is erre kellett volna jönnöm, de akkora tömeg ment errefelé, h. inkább elmentem a nagy távosok szalagozásán. Hát, nagyon jól tettem. Amerre a kistávok jönnek fel, nem ANNYIRA meredek, mint a mi hegyoldalunk, de olyan hihetetlen hosszú, és végig felfelé kell menni, h. NAGYON remélem, h. soha, soha nem kell errefelől feljönnöm Ódorvárba. Út közben hárman is megkérdezték: sok van még? Ááá, nem, pár száz méter, feleltem a M. Sz-től tanult fordulattal. Most mondjam, h. ja, másfél km, és végig felfelé?
A hegyoldalból leérve sokáig egyenesen kellett menni, két említésre méltó dolog történt. Egyrészt, fotóztam ezeket az érdekes dolgokat, gőzöm sincs, h. mi, majd a Tamás insallah tudni fogja:


Másrészt, olyan 10-11 km körül járhattam, amikor utolért Tamás, és elfutott mellettem. Hogy megy, kiabáltam utána, nagyon kemény felelte ő. Én még SOHA nem láttam Tamást ennyire megviseltnek, vagy 20 évvel idősebbnek nézett ki a koránál, gondoltam is magamban, h. insallah nem lesz nagyon durva neki. Mint később kiderült, az volt.
Én is fáradtam, mire elértük a Tebe-pusztai pontot 15 km-nél, úgy éreztem magam, mint 35 km-nél szoktam… Nehogy már 15 km-nél elkapjon a 35 km-s fáradtság, gondoltam, de úgy látszik, az Ódorvár oldala jobban megviselt, mint éreztem. Kissé szorongva gondoltam arra, h. a túra végén még egyszer fel kell ide jönni… Insallah nem arra, amerre most lejöttünk, gondoltam, mert akkor én leülök és sírva fakadok. Amúgy itt a bükki táj gyönyörű volt, hiába, az én Bükköm…


Innen nagyon hamar elvált a 48-as és 60-as táv útvonala, nekem egy Csúnya-völgy nevű völgyön kellett felmennem, ami a nevével ellentétben nagyon szép volt, ilyen volt az oldala:


Teljesen egyedül mentem a következő pontig, boldogan üdvözöltem a pontőröket, de jó, hogy látlak titeket, mondtam. Mi is örülünk, h. láthatunk, felelték, majd megkérdezték, h. sokan vannak-e még mögöttem, kettőről tudok, válaszoltam, majd indultam tovább, útközben olvasva az itinert. Így kb. 100 m után vissza is fordultam. Az itiner azt írja, h. át kell menni a patakon, mondtam, a pontőrök értetlenül néztek rám, nem, a sárgán kell menni, mondták. Biztos, kérdeztem én, azon jöttünk ki hajnalban, tehát biztos, felelték. Válaszul felolvastam az itinerből: a víznyelőnél átkelünk a patak bal partjára… A bal parton vagy, mondta tapintatosan a pontőr, és tényleg… de onnan is érkeztem, mitől kerültem volna a jobb partra? Azt nem tudjuk, mondta a pontőr, az a lényeg, h. a sárgán menjél be Répáshutára. Oké. Mentem. Megelőzött a pár, az utolsók a 48-on, no, most én vagyok a vége, gondoltam, és próbáltam belehúzni. Répáshuta központjából jó sokat felfelé kellett menni, de már nem voltam annyira fáradt, visszatért a teljesen mámoros jókedvem, ez szerintem az első negyvenesemen lefektetett tudományos elméletem szerint működik, amit beidéznék azok kedvéért, akik esetleg nem ismerik:
A szervezetem elkezdett durva mennyiségű endorfint termelni. Valami furcsa, atavisztikus képekben, a faji emlékezet alapján a szervezetem valahol tudat alatt emlékezhetett arra, h. EZ AZ a szituáció, amikor azok, akikben nincs elegendő endorfin, elvesztik a humorérzéküket. Ők azok, akiket felfalnak a farkasok, és max. a csontjaikat találják meg tavasszal. Ezt persze szegény szervezetem nem szerette volna, ezért ezerrel termelte az endorfint.
No, hát így. A Bánya-hegyi parkolóba már úgy értem fel, h. hangosan korgott a gyomrom. Ettem egy fél kiflit, és az idős pontőr-néni adott kólát. Ekképpen megvidámodva indultam tovább Imó-kő felé. Itt ismét alkalmam adódott egy tudományos elmélet kidolgozására. Tehát: ha a talajfelszín súrlódási együtthatója rövid időn belül drasztikus mértékben megváltozik, akkor el fogunk esni. Gy. K. ha addig viszonylag száraz talajon mentél, és egyszer csak rálépsz egy nedves fagyökérre, akkor puff. Felkeltem, nagyjából letisztogattam magam, mentem tovább. Hangulatos szakasz következett, kis hegyi ösvény, aztán egyszer csak jobbra, egy meredek lejtő aljában megláttam valamit. Az itineren nem volt rajta, h. oda le kellene menni, de ezt nekem látnom kell! Lemásztam. Ez a luk a voltaképpeni Imó-kő alatt található időszakos forrás. Tavasszal, hóolvadás után, sok esőkor stb. zubog belőle a víz. Most száraz volt, de így is érdemes volt le (majd fel) mászni:


Közben jöttek az úton, a túratárs már elindult lefelé, nem kell lejönni, kiabáltam fel neki, itt nincs pont, én csak megnézem. Ő kihagyja, mondta, és ment tovább, én meg loholtam utána. Hamarosan meglett az ellenőrzőpont, ismét kólát kaptam, annyi kólát ittam ezen a túrán, mint még soha. A pontőrök megkérdezték, h. nagyot estem-e. Hát, sáros volt a nadrágom, ez van. Nem, mondtam, és kifejtettem a Δµ-re vonatkozó új keletű elméletemet. Te fizikus vagy, kérdezte az egyik. Nem, bölcsész vagyok, ezért beszélek hülyeségeket, vallottam be őszintén. Aztán nem is időztem sokáig, mert ekkor már lehetségesnek tartottam, h. beérjek világosban, és a zsákom alján lapuló fejlámpa ott is maradjon szépen. Ennek örültem volna, nem szeretek sötétben menni. A következő szakaszon sokáig tudtam gyönyörködni a Bükk panorámájában:


A következő pontig teljesen feldobódtam azon, h. milyen szép a Bükk, a színesedő erdő, a köves hegyoldalak:


Elhaladtunk a Bujdosó-szikla mellett is, aminek van egy kis külön al-sziklája is, és az egész mindenestül egy mély patakvölgyben áll, és nagyon szép és romantikus:


Szinte észrevétlenül értem el a következő pontot, már nincs sok hátra, ez már a finis, mondta a pontőr lány, miközben én az újabb kólát ittam, a fiú arca azonban elfelhősödött, hát, azért… még fel kell menni Ódorvárba, fejeztem be helyette a mondatot. Igen. Mentem is tovább, hamarosan megkezdődött az emelkedő, majd egy rövidebb egyenes szakasz után megint. Meglepetésemre most egy harmadik irányból érkeztünk Ódorvárba, előbb felmentünk magasabbra, aztán onnan ereszkedtünk le, de nem volt vészes. Könnyebben ment, mint vártam, és MINDENKÉPPEN könnyebb volt, mint ha ott kellett volna felmenni, ahol még reggel lejöttünk. Innen már együtt mentem két túratárssal, akikkel már más túrákon is mentünk együtt, beszélgettünk, jól ment az idő és jól fogyott az út. A nagy beszélgetésben be is néztük a szalagozást, de csak egy kisebb ún. „elkavarás” lett belőle, talán 400 m plusszal. Hamar elértük Nyomó-hegyet, ami szintén könnyebben ment, mint tavaly, és utána már a célig lefelé kellett menni. 10:45-ös idővel értem be, fáradtan, de nagyon boldogan.
Kicsit összeszedtem magam, üzentem Tamásnak, aki elég nagy megdöbbenésemre azt írta vissza, h. még 2 óra. Beszélgettem a túratársakkal, végre megtudtam, h. többszörös útitársam neve Imre. Imre megkért, h. ha a Tebe-puszta pontról beérnek a pontőrök, kérjem el a pulóverét, amit náluk hagyott, és hozzam el Pestre, mert neki most muszáj indulnia. Ez a pulóver életmentőnek bizonyult. Napközben elhamdulillah gyönyörű idő volt, napsütés, és pont túrára való hőmérséklet, reggel a futófelső alá vettem egy rövidujjút, és ez így tökéletes is volt. Ám amikor megálltam, a rajt-célnak helyt adó iskola aulájában, ahol a jövő-menő emberek miatt minden ajtó nyitva volt, rettenetesen fáztam. Száraz cuccom a kocsiban. Kocsikulcs Tamásnál. Hurrá. Előbb a hátamra terítettem Imre pulóverét, majd – utólagos engedelmével – fel is vettem. Életmentő volt. Ez úton is köszönöm, Imre, és ma kimostam.
Hamarosan befutott a 100-as táv első célbaérője, 12:37-es idővel. Hát ezt nem tudom, hogy csinálják. Szerintem ők egy másik fajba tartozhatnak…
Utána már Tamás is megérkezett nemsokára, nagyon le volt strapálva szegény, alig bírt lemenni az alagsori menzára a bablevesért. Én gratuláltam neki, és nagyon büszke voltam rá, mert 75 km-t futni, az igencsak durva szerintem. Főleg ilyen gyilkos terepen, mint az itteni. Üldögéltünk, és amikor kipihente magát, elindultunk hazafelé. Majdnem éjfél volt, mikor kitett a ház előtt. Bebizonyosodott, h. Tamással ketten is remek csapatot alkotunk, ez úton is köszönöm a fuvart, a társaságot és a bátorítást.
Reggel 10-kor alig bírtam felkelni, még nagyon álmos voltam, és bevallom, a combizmaim is tiltakoztak – és még mindig tiltakoznak – a bánásmód ellen. Nem érdekel, oldják meg a problémájukat nélkülem. A túra nagyon-nagyon jó volt, nagyon szép részeken, amiket persze tavaly nem láttam, mert a 26-os nem ment el odáig. Hmmm… jövőre lehet, h. bepróbálkozom a 60-assal insallah :)

Az eltévedés típusai

Elméletem és kiterjedt kutatásaink szerint az eltévedésnek 4 alaptípusa van. Az első kettő nem is sorolható igazán a tulajdonképpeni eltévedések közé, ezért ennek a tudományos alaposság és egzakt adatfeldolgozás érdekében „Pszeudo-eltévedés” néven külön alkategóriát láttunk helyesnek létrehozni.
A pontos megfogalmazás és félre nem érthető kategorizálás végett tanulmányunk keretében először is lényegesnek tartjuk tisztázni, hogy mit is értünk voltaképpen „eltévedés” alatt.
Mérési eredményeink és széles körben végzett felméréseink alapján a következő általános jellemzőket állapíthatjuk meg az „eltévedés” fogalmával kapcsolatban:
1. Az „eltévedés” jelenségében érintettek nem tudják pontosan, hogy hol is tartózkodnak az adott pillanatban, de bizonyos mértékben (százalékos viszonylatban kifejezhető mértéke: egyéntől függően 10-90%-ban) tisztában vannak azzal, hogy hol is kellene lenniük.
2. Az „eltévedés” következtében a vizsgálati alanyok olyan földrajzi helyre kerültek, ahová eredeti szándékaik szerint (a) nem, (b) csak egy későbbi időpontban szerettek volna kerülni. (A (b) esetben a „Basszus, asszem kihagytunk egy pontot” jelenséggel állunk szemben, amelynek ez úton is szeretném javasolni további, tudományos igényű vizsgálatát). Megfigyelhetjük tehát, hogy egy adott földrajzi koordinátán való tartózkodás a vizsgált időponttól függően egyaránt számíthat eltévedésnek és nem eltévedésnek is. Eme jelenség, amely szorosan köthető a relativitás-elmélet bizonyos vonatkozásaihoz, megfelelő anyagi források megvalósulása esetén szintén érdemes a további, kiterjedt mértékű tudományos vizsgálatra.
3. Mérési eredményeink alapján elmondhatjuk, hogy az „eltévedés” jelenség bekövetkeztének gyakorisága fordítottan arányosnak bizonyult (a) az útvonalleírás hosszúságával, (b) a vizsgálati csoport tagjainál megtalálható összes GPS számával (a dokumentációban: Σ GPS), (c) a vizsgálati csoportban megtalálható, nagy helyismerettel rendelkező egyének (a dokumentációban: NHRE, belső szóhasználatban „Megbízott Szakértő”) számával, (d) a vizsgálati csoportban megtalálható egyének összesített intelligencia-hányadosával (a dokumentációban: Σ IQ). Ezen értékek, valamint az „eltévedés” mértéke, az út során megtett összes kilométer valamint szintkülönbség mennyisége közötti relációk mibenléte megfelelő anyagi források megléte esetén további vizsgálatra érdemesnek bizonyult.

Kutatásunk és elemzésünk során alaposan megvizsgáltuk az „eltévedés” jelenségének típusait, fogalmi mibenlétünk, csoportosításuk, jellemzőik, az időveszteség és a felmerülő útvonal-többlet alapján. Mérési eredményeink, tapasztalati tények, valamint élőbeszéd-beli közlések analízise alapján az „eltévedés” jelenségének következő típusait különböztethetjük meg:

1. Pszeudo-eltévedések
1.1. Bizonytalankodás: ebben az esetben az „eltévedés” alanyai tisztában vannak azzal, hogy olyan helyzetben vannak, amelyben várható egy súlyosabb pszeudo-eltévedés (elkavarás, lásd 1.2 pont), vagy egy ún. „valódi eltévedés” bekövetkezte, ezért különös, körültekintő figyelemmel haladnak. A bizonytalankodás ismérvei:
- Kézben tartott GPS-szel történő haladás,
- Gyakori pillantgatás az út menti tereptárgyakra (pl. fatörzs, villanyoszlop, kerítés), ahol a jelzések felbukkanása várható,
- Rövidebb, max. 50 m haladás a helyesnek ítélet útvonalon, majd a GPS ellenőrzése, hogy azt ő is helyesnek véli-e.
Általánosságban véve elmondhatjuk, hogy a „bizonytalankodás” nem jár tényleges útvonaltöbblettel (max. 100 m), azonban az időveszteség egyes esetekben jelentős lehet.
Az alanyok jellemző szóbeli közlései:
- „Itt majd figyelni kéne”
- „Látod valahol a sárga háromszöget?”
- „Itt kell lennie valahol, és kész.”
- „Nem itt kéne lefordulni?”
- „Az a szalag nem nekünk szól?”
- „Nem arra, hát figyejjémá basszus…”
1.2 Elkavarás: Az „eltévedés” alanyai nincsenek tisztában az eltévedés tényével, de viszonylag rövid időn és távolságon belül rájönnek (a pontos értékeket lsd. a dokumetáció 1. Függelékében). Az elkavarás ismérvei:
- a határozott haladás hirtelen megtorpanása, majd ellenkező irányba történő, egyenletesen gyorsuló mozgás,
- a GPS elővétele,
- fejcsóválás,
- súlyosabb esetben esetleg a papírtérkép elővétele.
Az „elkavarás” max. 500 m útvonaltöbblettel jár. Mérési eredmények igazolják, hogy az időveszteség gyakran kisebb, mint a „bizonytalankodás” (lsd. 1.1) esetén, mivel az „elkavarást” az alanyok többnyire gyorsan korrigálják.
Az alanyok jellemző szóbeli közlései:
- „Basszus ez a plusz, nem a sáv.”
- „Milyen piros, a kéken kéne menni!”
- „Na húzzunk vissza.”
- „Benéztem a szalagozást.”
- „Igen, volt ott egy pont, arról beszélek, hogy volt egy pont!”

2. Valódi eltévedések
2.1 Eltévedés: az „eltévedés” esetében az alanyok huzamosabb ideig és/vagy nagyobb sebességgel haladnak a nem kívánt irányba, és T >= „T elfogadható” idő alatt kerülnek ennek tudatába. Ennek eredményeképpen jelentős lesz mind az útvonaltöbblet (>= 500 m), mind az időkiesés. Mindenképpen meg kell említenünk az „eltévedésnek” az alanyok pszichikai állapotára gyakorolt rendkívül negatív hatását is.
Az alanyok jellemző szóbeli közlései:
- „Hát basszus ezt nem hiszem el!”
- „Szerintem menjünk vissza az autóhoz, amíg még visszatalálunk…”
- „Minek jöttünk ide EGYÁLTALÁN?”
- „Ráérnék most felkelni.”
2.2 Végzetes eltévedés: ebben az esetben ismeretlen T intervallumon belül megtalálják az alanyok csontjait. Az útvonaltöbbletről és az időkiesésről nem sikerült elfogadható eredményeket kapnunk, mivel ezek a maradványok többnyire analizálásra alkalmatlan állapotban kerülnek elő, az időtényezőnek és a környezeti tényezőknek (farkasok, időjárás, stb.) köszönhetően, és az esetek túlnyomó többségében még a halál beálltának pontos időpontja sem kerülhet megállapításra.
Az alanyok jellemző szóbeli közlései:
Néma csend. Halottak. Mind.

Kutatásaink rámutattak, hogy az „eltévedés” jelensége olyan téma, amely bár nem vívott ki különösebb figyelmet tudományos körökben, mégis sokakat érintő, lényeges jelenség, amely mindenképpen érdemes további kutatásokra.
Eddig is jelentős eredményeket felmutató, az „eltévedés” témakörében magasan képzett kutatócsapatunk megfelelő anyagi források és támogatás esetén kész arra, hogy további kutatásokat és méréseket végezzen a témában, ezzel is hozzájárulva a terület felméréséhez és tudományos igényű, egzakt leírásához. Mivel a csapat, a kutatási eszközök és a mérőfelszerelés a helyén van, és rendelkezünk a megfelelő tapasztalatokkal is, bármikor várjuk az érdeklődők, és elsősorban a szponzorok megkeresését. Tudományos kutatási tevékenység folytatása mellett bármikor készséggel tartunk előadásokat vagy gyakorlati bemutatókat is ebben a témában.

Eger Csillaga 50

Táv: 49 km
Szint: 1400-1500 körül

Aki olvasta az előző bejegyzést, az tudja, mennyire fontos volt nekem ez a túra. Jubileumi alkalom, ráadásul tavaly ugye még a rövid távon sem sikerült időben végigmenni, nincs mese, idén is megpróbáljuk…
Meg kell mondanom, h. egy 50-es túra nekem nehéz. Még az ún. „könnyű” ötvenesek is kihívást jelentenek. És ez a túra nagyon-nagyon gyanús volt nekem. A kiírásban ugyanis az szerepelt: táv 50 km, szintkülönbség 1050 m. Na ja, persze. A Bükkben. 1050 m. 50 km-n. Hogyne.
Lehetséges, h. elírás volt, és 1500 m akart lenni, az teljesen reális lenne. De persze én elkezdtem agyalni: lehet, h. azért nem írják ki a valódi szintadatot, mert akkor senki nem merne nevezni a túrára? Milyen csapdákat rejthet ez az 1050 m-es kiírás? Szorongtam. Mikor a kocsiban Megbízott Szakértőnk rákérdezett, h. miért szorongok, megosztottam vele. Beszéljünk másról, mondta gyorsan, a szokásos tekintettel. Én inkább csendben maradtam.
¾ nyolckor sikerült nevezni, elvettem az 50-es táv nevezőlapját, közben megcsodáltam a tavalyi 25-ösöket. Felszerelés-igazítás után 7:50 körül rajtoltunk. Tamás elfutott, ő azt tervezte, h. mire mi végigérünk, ő már a fürdőből is visszaér… Mivel nem mentünk együtt, én arra koncentráltam, h. addig lépést tartsak M. Sz-szel, amíg kiérünk a városból. A városi szakaszokon én általában sokkal rosszabbul tájékozódom, mint utána az erdőben (igen, igen, még ANNÁL IS rosszabbul).
Egerből elég hamar kiértünk, meglett a kék + jelzés. Hurrá, nagy baj már nem lehet, gondoltam AKKOR MÉG. Az útleírás megint csak pár sor volt, de úgy tűnt, nem egy bonyolult útvonal: csak jelzésről jelzésre kell menne. Aha, persze.
A városon kívül, a szőlőskertek között vezető dűlőúton viszonylag hamar elvesztettem a nálam lényegesen gyorsabb M. Sz-t. sebaj, úgyis kedvem volt egyedül menni, beszélgetni meg nem volt kedvem. A táj egyre szebb lett. Hamarosan fenyves következett, a jelzések ekkor még többé-kevésbé megvoltak. Egy helyen kissé elkavartam (lsd. a következő bejegyzést az eltévedések típusairól), itt a GPS szerint KÉT kék plusz jelzés futott, mintegy szigetszerűen körbeölelve egy darabot a Bükkből. Én természetesen egy harmadik úton mentem, de viszonylag hamar rájöttem, h. ez nem a kék +. Mióta M. Sz. eltűnt az erdei utak fordulóiban, nem találkoztam senkivel. Mindegy, mentem, és viszonylag hamar beértem Szarvaskőre. Itt fel kellett mászni a várhoz, amire a Szarvaskő 50-es túráról úgy emlékeztem, h. brutális meredek és nehéz. Hát, nem volt az. Egy középkorú és egy nyugdíjas pár mellett mentem el felfelé, biztos, h. erre kell menni a várba, kérdezték. Igen, mondtam én, és valóban, hamarosan fenn voltam a zászlórúdnál, kaptam a pontőröktől a nápolyiszeletet. Nagyon jó. Nápolyi az egyik kedvenc édességem, és eddigre már hihetetlen éhes voltam. Viharzottam lefelé a meredek lépcsőn, az előző párok jöttek felfelé, hát ezt hamar benyalta, mondta a középkorú férfi, nem is tartott pihenőt fenn? Nem, 2 óra 20 perce indultam, és még csak 12,5 km-t jöttem, feleltem, és siettem tovább a Szarvaskő 50-ről ismerős kék sávon. Közben próbáltam egyszerre kapaszkodni felfelé, lélegezni és nápolyit enni. Hamarosan megálltam, és próbáltam kiköhögni a tüdőmből a nápolyimorzsákat.
A Gilitka-kápolnáig ismerős volt az út, az itiner szerint ott kellett átmenni valami forrásjelre, majd figyelek gondoltam, és úgy emlékeztem, h. csak 3-4 km a távolság odáig. Mikor már majd’ egy órája mentem, kezdett gyanússá válni a dolog. Lehet, h. már elhagytam a kápolnát? De hát csak nem nézek be egy akkora dolgot, mint egy kápolna… bár, nálam, ki tudja. Ekképpen szorongva csörtettem tovább teljes sebességgel.
Ezen a túrán az ellenőrzőpontok között nagyon nagy távolságok voltak. Az első pont 12,5 km-nél, a következő 31,5 km-nél… nem szeretem az ilyet. Reménytelenül hosszúnak tűnik ennyi távolság a pontok között, megerősítés nélkül, h. igen, jófele mégy… Elhamdulillah hamarosan meglett a kápolna, és meglett a forduló is. Nemsokára megtaláltam a nagyon kedves Gilitka-forrást, amiből minden józan ész ellenére két pohárral is ittam.
Sajna a túráról képek nincsenek, ez ügyben szíveskedjetek fordulni (1) a Nikon márkaszervizhez, (2) a SE céghez, ugyanis a telefonom kizárólag műtermi körülmények között hajlandó BÁRMIFÉLE fotót produkálni – de még azok is kétes minőségűek, lásd később.
A kápolnától a Homonna-tetőig folyamatosan emelkedett az út. Ezt mondjuk a „tető” kifejezésből mintegy előre gondoltam. A következő jelzést, a zöld o-t nem volt egyszerű megtalálni, a jelzések sűrűsége, hát, hagyjuk… Egy Antónia-vadászlak névre hallgató lepukkant kis hajlék körül bizonytalankodtam (lsd.: Az eltévedés típusai), de a GPS, valamint jobb és bal szemem segítségével hamarosan meglett az útnak aligha nevezhető vadcsapás-szerűség. A Homonna-tetőig sima utam volt (úgy értem, odatalálni. NEM úgy értem, h. vízszintes). Itt kezdődött a probléma. Megálltam megenni egy banánt (mint tudjuk, enni járok a túrákra :)). Hamarosan beért két sporttárs, középkorú férfiak személyében. Hát, tudom, h. ez ritkaság, de kicsit gyorsabb voltam náluk. Mégis utolértek, amikor nem találtam a piros – leágazást… Egyiküknek olyan GPS-e volt, mint Tamásé, ami ügyesebb, mint az enyém (csak az enyém meg ne hallja:)), és ő ügyesen megtalálta a jelzést. Megint eléjük vágtam, a piros bement a susnyásba, rövid dzsungelharc után kibontakoztam valami murvás útnál, amely persze két irányba ment, én mintegy ösztönösen elindultam balra, majd a GPS-re pillantva láttam, h. tényleg erre megy tovább a piros csík. Az azonban hamarosan feltűnt, h. a két ügyesen tájékozódó sporttárs nem jön utánam. Húha, benéztem valamit. Megnézem a GPS-t, tényleg, az út megy a másik irányba is, ott is van vmi piros jelzés, hajrá utánuk. Hamarosan megelőztem őket, teljes sebességgel zúzok tovább a piroson. Ami össze-vissza kanyarog. No, álljunk csak meg. Az itineren lévő térképvázlat idén is TELJESEN használhatatlan, de az azért látszik, h. ilyen brutális kanyargás nincs az útvonalban. Valamint a jelzések IRL és a GPS-en is piros KERÉKPÁRUTAT mutatnak, nem sávot. Hurrá. Megáll. Papírtérkép elő. Hát ja, balra kellett volna menni, amerre elindultam eredetileg. No, EZ már a harmadik típusú, avagy valódi eltévedés esete. Legalább egy km-t jöttem már, de inkább többet. Nézem a térképet, végül is ez az út is bemegy Felsőtárkányba… Ekkor érnek utol a többiek. Rossz felé megyünk, ugye, kérdi az idősebb szorongva. Szerintem igen, mondom, előkerül az ő térképük is, és megállapítjuk, h. ha ezen az úton megyünk tovább, akkor ugyan beérünk Felsőtárkányba, de az 50-es túrából LEGALÁBB 55-ös lesz. Vágjunk át erre, mutat az erdőre a fiatalabb. A Péntek 13 is így kezdődik, idézem a börzsönyi fiatalokat magamban, most már meg kéne néznem, h. MI IS ez a Péntek 13… Hát próbáljuk meg, mondom lemondóan. Bevágunk a meredek lefelé hegyoldalba. Mint tudjátok, ez nem az erősségem, de most nem merek bénázni, mert ha lemaradok, a csontjaimat sem fogják megtalálni… A meredek lefelé hamarosan meredek felfelébe vált, majd kilyukadunk valami jelzetlen útra, amely mindkét GPS szerint ELŐBB-UTÓBB ki fog vezetni a pirosra. Insallah hamarabb, mint a piros kerékpárút, amit elhagytunk. Megyünk a semmi közepén, egy meredek vízmosás alján. A jelzetlen csapás hamarosan elfordul attól az iránytól, amerre mennünk kéne, mit tegyünk. Én nézegetem a GPS-t, és egyszer csak benyögöm: ha itt felvágnánk, 200 m-en belül van a piros. Természetesen NEM gondolom komolyan, a hegyoldal brutális meredek, és áthatolhatatlan bozóttal borított. Ezt hogy gondoltad pontosan, kérdezik. Az NHO módszerrel, mondom, majd értetlen pillantásukra kifejtem: Neki a HegyOldalnak… Az idősebb túratárs közli: hát én ugyan fel nem megyek itt. Király, pont erre számítottam, én megtettem, ami tőlem telik, de hát PERSZE h. itt nem lehet felmenni, most találjanak ki valamit ők is. Sajna azonban a fiatalabb túratárs elgondolkodó tekintettel méregeti a hegyoldalt, majd a saját GPS-ét, van benne valami, mondja. Ja, ja, meg lehet próbálni, kontrázok én, de ha szerintetek túl durva, akkor menjünk erre tovább, majd csak jutunk valahova. Közben buzgón reménykedem, h. szerintük túl durva. A fiatalabb azonban rendkívüli kezdeményezőkészséggel bír, ráveszi harmadik társunkat, aki, mondván, h. na jó, ha ezt akarjátok, menjünk, rááll a dologra. Persze én NEM ezt akarom, de már mindegy, elindulunk.
Nem fogom most leírni, h. milyen volt feljutni, mert azt fogjátok gondolni, h. túlzok. Durva volt, no. De megérte, most is így gondolom, és akkor is így gondoltam, mikor kibukkantunk a pirosra. Igaz, h. párszor megtorpantunk és irányt váltottunk, mert vagy a bozót volt tényleg járhatatlan, vagy a meredek, vagy mindkettő, de végül elhamdulillah feljutottunk. Innen már viszonylag eseménytelen út során bejutottunk Felsőtárkányba. Kb. ekkor kaptam meg Tamástól az SMS-t, h. 6:20 alatt beért a célba. Nagyon szép teljesítmény, büszke voltam rá, gyorsan el is újságoltam a két túratársnak. Az ellenőrzőpont a tónál volt az itiner szerint, hol van már a tó, gondoltam, ha nem lesz itt hamarosan, hát én inkább ások egyet… aztán meglett. Kaptunk inni. Ettem egy szendvicset. Találkoztunk a 40-es távon indulókkal, akikkel egyszerre rajtoltunk. A pontőrök eligazítottak minket, h. ha felmegyünk a tóparti színpad mellett, hamarabb kiérünk a piros+-ra. Az utat négyen együtt sem tudtuk beazonosítani, elhamdulillah, ugyanis M. Sz. később kifejtette, h. ott biza csak négykézláb lehet feljutni. Bár ekkor már az NHO módszerből továbbképzésen estem át, mégis örülök, h. eme 1. típusú pszeudo-eltévedés után mégis inkább visszamentünk a focipálya felé, és normál módon találtuk meg a piros +-t. ez után egy darabig 3 egri túratárssal mentem együtt, akik a 40-esen voltak, de innen már a két táv azonos volt. Ők már tudták, h. kicsúsztak a szintidőből, nem siettek hát, én velük mentem a következő pontig, a kb. 4 km-re lévő várkúti turistaházig, mert itt elég durván felfelé kellett menni, ahol ugye úgyis lassú vagyok, másrészt pedig elméletben a piros +-on kellett volna menni, ám IRL ilyen jelzés nem volt, és a GPS-em sem ismerte. Az első pár 100 méteren még elő-előfordult egy-egy piros +, aztán teljesen eltűnt, és mi a kék tanösvény jelzést követtük, mert (amúgy egri) túratársaim szerint „úgyis ugyanoda megy”. A turistaház után a piros – már tavalyról ismerős volt, elköszöntem tőlük, és siettem a cél felé. A nagy-egedi kilátó könnyen megvolt, tavalyhoz hasonlóan adtak egy csokit, én megettem a másik banánomat, ittam, és tavallyal ellentétben NEM a rövidebb utat választottam lefelé. Itt sikerült két (talán) felismerhető képet készítenem, a kilátás:


Az út hamarosan nagyon durva köves, csúszós meredek lefelébe váltott, mintha nem is az én Bükkömben lettünk volna, hanem a Mátrában vagy valami hasonló helyen. A cserszömörcék viszont gyönyörűek voltak a Nagy-Eged oldalában:


Összeakadtam két túratárssal, az egyikkel együtt mentünk a Bükki Források végén, ő eléggé ki volt akadva a jelzések hiánya és a térképvázlat használhatatlansága miatt, többször is elkavartak, 2. és 3. típusú eltévedésekkel is. Én előttük indultam lefelé az utolsó pontról, de útközben a GPS sipákolni kezdett akku-lemerülésből kifolyólag, miközben cseréltem, benéztem egy fordulót, pár száz méterrel túlmentem a piroson, mire visszaértem, pont jöttek ők is, így a célig már együtt mentünk elhamdulillah, ugyanis a városi szakaszon nem találtam volna el egyedül… Még így együtt is többször bizonytalankodtunk, és végül a végén belassulva szinte percre pontosan 11 óra alatt értem be a célba. Nem mondom, h. nem örültem volna, ha hamarabb beérek, de így is nagyon örültem.
Hazafelé vonattal jöttem, mert M. Sz., a hűséges közlekedési eszközünk szerepét betöltő Ülésfűtés nevű autó gazdája a közelben lakó családjához ment. Engem elvittek először az egri állomásra, majd, mikor kiderült, h. a vonatról át kell szállni, én teljesen pánikba estem. Nem vagyok egy nagy vonatozó, és mindig félek, h. nem jó vonatra szállok – az átszállás meg még ennél is durvább. M. Sz. remekül szórakozott azon, h. én nem merek átszállni, és nagyon kedvesen elvitt az átszállási pontig, aminek a nevére nem emlékszem, de elhamdulillah nem volt messze. A vonat hamar jött, és kevesen voltak rajta. Egyedül ültem egy fülkében, és Pestig megettem az összes maradék kajámat: két kiflit meg egy csomag kesudiót. A túrán nem nagyon tudtam enni, de eddigre már olyan éhes voltam, h. meg sem kísérlem elmondani. Este 10-re elhamdulillah itthon voltam.
Nagyon örülök, h. sikerült ez a túra elhamdulillah, szép volt és izgalmas, de hogy nem 1050 szint volt benne, az biztos…