Mit láttunk a kéktúrán? - Ízeltlábúak

Június utolsó két hetében az Országos Kéktúra Hűvösvölgy és Aggtelek közé eső kb. 400 km-es szakaszát jártuk be. (Igen, a szabadságunkat ezzel töltjük.) Mint tudjátok, nagyon szeretem az állatokat, azok közül is különösen a hüllők/kétéltűek és az ízeltlábúak állnak közel a szívemhez. A kéktúra 2 hete alatt sok mindenféle jószágot láttunk, egyeseket le is fotóztunk, ezekből osztanék meg veletek néhányat. A képek egy részét nem én készítettem, hanem Tamás, pl. ha én rajta vagyok egy fotón, és egy brutál nagy kígyót szorongatok vérző kezemben, azt logikusan Tamás fotózta...

Rögtön az elején, még a Hármashatár-hegy előtt találtam egy szarvasbogarat, ráadásul kislányt:

Ezekből később is rengeteg volt elhamdulillah, nemcsak ilyen kis sima nőstény, hanem jó nagy hímek is, amelyekről első pillantásra látszik, h. miért is hívják őket szarvasbogárnak:

illetve találtam egy rokont is, a kis szarvasbogarat, ennél a fajnál még a hímnek sincs olyan látványos agancsa, ettől függetlenül ez megítélésem szerint egy nőstény. Tényleg kicsi, itt a túrabot markolatának tetejéhez tudtok viszonyítani:

Éppen a 37 fokban teljesen elcsigázva haladtunk Pilisszentkereszt felé, én pár tucat méterrel a fiúk előtt járva megpillantottam VALAMIT, ami azonnal hangos kiabálásra ösztönzött:

- Fiúk, gyertek gyorsan, fussatok, szaladjatok!

- Na persze... - jött a válasz, de aztán odaértek, és megtekintették őket:

Ezek gyászcincérek, és még soha nem láttam egyszerre ilyen közel hármat. Szerintem az egyik nőstény, a két másik pedig udvarolni érkezett...

Dobogókőről lefelé haladva a műútra kiérve az út közepén találtam őt:

Felszedtem, nehogy elüssék (meg amúgy is furcsa vágy él bennem, h. minél nagyobb termetű bogarakat megfogdozzak), majd fotózás után felmentem a hegyoldalba pár métert, h. biztonságos helyen engedjem el. 

Rá kellett döbbennem, h. itt jól szervezett bogárkönyvtár üzemel. Letettem a szarvasbogarat, és tőle mintegy 10 cm-re megpillantottam őt:

Fotózás után kötelességtudóan visszavittem, de meg kellett állapítanom, h. a kölcsönzési időnek vége... másik már nem volt.

Guriga:

a 2 hét alatt nagyon sok ilyet láttunk. Mármint hogy az átlaghoz képest sokat, kb. 8-10 párt, máskor meg egész évben látok ennyit, pedig minden hétvégén túrázom. 

Nagyon tetszenek nekem, egyik húzza, másik tolja, kivéve, mikor nagyjából egyenlő arányú erőfeszítéssel épp ellentétes irányba próbálják gurítani...

Ilyenkor sajna családi tragédiák is bekövetkeznek. 

Közösen toljuk, drágám:

Na, nekem ebből elég, gurítsad egyedül...

és így jönnek létre az egyszülős családok...

Sirok után az erdőben találtam egy nagydarab, nekem ismeretlen bogarat, amit valami cincérfélének tipplenék:

Mindenkinek nagyon tetszett, mert ilyet még nem láttunk korábban. A bogaras fórumon, ahol nálam sokkal szakértőbb emberek fordulnak meg, megkérdeztem, h. ez mi, ha esetleg tudják, veletek is tudatom majd.

UPDATE! És valóban tudta valaki, ez a hegedülő csercincér. Szép neve van, jegyezte meg M. Sz. Insallah, találunk még ilyet, nekem nagyon tetszett, nem az a szokványos bogár, amiből minden nap fogsz kettőt. 

Nem vagyok egy nagy lepkerajongó, de sok szépet láttunk:

Fajneveket ne kérdezzetek, a lepkékben engem leginkább az érdekel, h. ha egy mód van rá, ne rám szálljon...

Az azonban kiderült, h. a lepkék két dolgot is nagyon szeretnek: a tehéntrágyát

És Tamás hátizsákját:

13 db lepkét számoltam meg rajta egyszerre. Az én hátizsákomra pl. egyetlen darab sem szállt le belőlük...

És amiből a lepkék lesznek...

Halima miért nem fotózol inkább cuki, szőrös állatokat, kérdezték többen is. Hát tessék:

És hasonlóképpen cuki, ám nem szőrös, viszont antennás rokonai:

Ez utóbbi zöld még a fiúk nemtetszését is kivívta, mekkora ez már, fel ne vedd, fel ne vedd... TUDTAM, h. fel fogod venni, visszhangozták az Upponyi-szoros falai.

Voltak aztán a fonálon lógó nindzsa-hernyók, amelyeket nem győztünk szedegetni magunkról:

És végül egy kis apróság, amilyet még sosem láttam:

Most pedig jöjjön egy újabb rend. Megtalálod a jószágot a képen?

NEEEEM? pedig ekkora:

Rokon:

Fogd már meg egy kicsit, mert mozog, nem tudom lefotózni, kértem, Tamás pedig nem habozott, bár bevallom, kicsit természetközelibb képet szerettem volna, de az alany nem szenvedett semmi károsodást elhamdulillah:

És itt vannak ezek a hatalmas DOLGOK, valami szöcskefajnak a lárvái, de h. mi, azt nem tudom. 

Amit a Tarkőn találtunk, az olyan óriási volt, h. még én is alig mertem felvenni, attól féltem, h. leejtem, és a valószínűtlenül kövér jószág szétploccsan a földön, ami számomra igencsak megrázó lett volna:

UPDATE! Közben (mi mindenre jó egy rovaros fórum...) felvilágosítottak, h. ez nem lárva, hiába nincs szárnya, hanem magyar tarsza, ami ennyit tud, és később sem lesz soha olyan szárnya, mint pl. egy zöld lombszöcskének. Ez egy endemikus faj, védett, és SZÁZEZER forint az eszmei értéke... még jó, h. nem ejtettem el, és nem ploccsant szét...

Találkoztunk intim pillanatokkal is:

Láttunk rengeteg zúgókát:

Tamás tarkóján is:

És a virágok között:

Ezt pedig a hollókői szálláson találtam a szobámban, 

nagyon örültem neki, szeretem a pókszázlábúakat. Az én szobámban 3 is volt, a fiúknál csak egy... de ők nem lelkesedtek annyira, sőt, felszólítottak, h. AZONNAL távolítsam el, különben agyon fogják csapni (valami NAGYON hosszú dologgal, h. ne kelljen a közelébe menni.). Eltávolítottam. Mindet. 

Nem ízeltlábú, de szép:

Jó nagy a csigabiga:

És végül ezt nem tudom kihagyni, bár rendszertanilag igencsak távol áll az eddigiektől.

Pannika szeret engem :)

Mátra 40

Táv: 39,7 km

Szint: 2070 m

Legelőször a hatvanas távban gondolkodtam. Arra azonban elő kellett volna nevezni… ez pedig persze kimaradt, lévén, h. éppen kéktúráztunk. Maradt hát a negyvenes, M. Sz. és Tamás közreműködésével, akik már reggel hat előtt megjelentek, h. felvegyenek és kocsival a rajtba szállítsanak.

A túra remek alkalom volt arra is, h. kipróbáljam az új cipőmet, ami egy Salomon XA Pro 3 Mid 2 GTX (iszonyat hosszú) névre hallgató dolog, ami két szempontból is újdonság volt nekem, (1) soha nem volt még gyorsfűzős cipőm (ámbár még általános iskolás koromban irigykedve bámultam a kiválasztott kevesek lábán a Puma Disk cipőket, ha ez bárkinek is mond még valamit…), és (2) soha nem volt még goretexes cipőm. Bár többen is féltő gondoskodással jelezték, h. talán nem egy negyvenes túrán kellene kipróbálni a cipőt, én bíztam abban, h. a szobában nagyon kényelmes volt, illetve péntek este kimentem benne a Népligetig metróval, és akkor is nagyon kényelmes volt. Hajrá.

Reggel már 7 körül a rajtban voltunk, és nem sokkal később el is indultunk egy rendkívül profi itiner társaságában, amit én nem nézegettem túl sokat, lévén, h. ott volt M. Sz., az ultra-sztárnavigátor, én meg majd csak igyekszem lépést tartani vele. A taktikám be is vált amúgy.

Pásztóról indultunk, és az első 4-5 km, nos, az rendkívül unalmas volt. Mentünk a műúton, félreálltunk a kocsik elől, és Tamással arról beszélgettünk, h. a héjakút mácsonya, amit a kéktúrán láttunk, valójában két faj volt, egyik a héjakút mácsonya, a másik meg valami más mácsonya. Ezt a kérdést hosszasan boncolgattunk, amiből lehet következtetni a szakasz élvezeti értékére.

Aztán egyszer csak kiértünk a civilizációból, és hamarosan olyan kevéssé civilizáltan haladtunk, h. csak néztem. Én még soha nem mentem fel a Muzslára ebből az irányból, és azt hiszem, rendben is volt úgy… mert ez a piros háromszög, hát, ez kegyetlen. Na ne már, nyögtünk fel M. Sz-kel kórusban, amikor megláttuk a még előttünk lévő szakaszt… el is engedtünk néhány gyorsabb lábú túratársat, kik, miként gyorslábú Akhilleusz a teknősbékát, állva hagytak minket. 

Mi ugyanis időnként meg-megálltunk, lélegezni.

Aztán csak felértünk valahogy, nem a Muzsla csúcsára, hanem kb. 50 méterrel lejjebb, de abban a pillanatban nem is kívántam feljebb menni… inkább elindultunk Mátrakeresztes felé, szemben a Mátrabérc útvonalával. Nohát, milyen szép fák vannak itt, nézelődtem, ez a Mátrabércen még nem tűnt fel (majd pont a fákat látom a Muzslára felmenés utolsó szakaszában… ilyenkor én már hallucinálok…)

Mátrakeresztesig megállapítottam, h. az új cipő SOKKAL kevésbé csúszik, mint bármely, eddig általam ismert cipő. Tamás, mint tapasztalt futó, megmutatta, h. hogyan kell a gyorsfűző végét elrejteni, így az sem zavart. A cipő kényelmes volt, jól tartotta a lábam, és annyira nem csúszott, h. már most éreztem, h. én ebben baromi nagyon fogok esni: annyira megbízom abban, h. nem csúszik, h. elbízom magam.

Mátrakeresztesen tetszés szerinti kenyeret kentek nekünk a ponton, ettem egy vajasat, majd egy kis szőlőlekvárosat, és ittam kólát, így megvidámodva vágtunk neki a további távnak. A vidámság némileg fogyatkozni kezdett, egyenes arányban a meleg növekedésével. Itt fogalmazódott meg bennem, h. milyen jó, h. pont túráztunk az előnevezés alatt… hát, a 60-as, az nagyon durva lenne, értettünk egyet mindhárman, miközben kepesztettük felfelé a tűző napon az emelkedőn. A táj jelentős része a környezettudatos erdőgazdálkodás eredményeként így nézett ki:

Fallóskúton a ponton a kútnál kicsit mosakodtunk, ittunk, mentünk tovább a forrás felé, én megálltam tölteni Kövér Testbe, de több vért hagytam ott, mint amennyi vizet elhoztam: a forrást FELHŐKBEN lepték el a szúnyogok, nagyon durva volt. csak úgy szaladtunk a helyszínről. 

Ágasvárra egy általam eddig ismeretlen, alternatív útvonalon jutottunk fel, pontosabban csak a turistaházig, onnan a szokásos háromszögön. Meg kell jegyeznek, h. bár 2 hete jártam fenn, azóta semmivel sem lett sem alacsonyabb, sem pedig kevésbé meredek. Fenn a ponton a táblán kiírás: Mátra 60 ellenőrzőpont.

A 40-es távnak nincs is itt pont, fordult hozzám M. Sz., én meg nem találtam ezt viccesnek, de elhamdulillah időben szólt a pontőr: de van, csak ilyen táblát adtak… pecsételtünk, aztán elindultunk lefelé, a cipő még mindig nem csúszott, elégedett voltam.

Egy nem túl nehéz szakaszon értük el a Zoltán-forrást, ami inkább egy kis posvány volt, leírtuk a kódot a tábláról, majd egy nehéz lejtős szakaszon mentünk tovább, hamarosan visszaértünk Mátrakeresztesre, ahol most nem kellett pecsételni, viszont az út mellett találtunk egy frissítőpontot, ahol az innivalón kívül brutál finom házi sütiket kaptunk, főleg a csokis, az valami hihetetlen volt. Majd betértünk az erdőbe a fák közé, innen már a túra fehér M jelzéseit követtük, és megint csak jó sokat mentünk felfelé. Eléggé elkészülve végül elértük a Jójárt-kutat, ahol én még soha nem jártam, de a vize nagyon finom volt, a pontőr bácsi pedig nagyon kedves. 

Én ismét felvetettem, h. bár a rendezés eddig kiváló, hiányolom a Jójárt-kút – Oktogon közvetlen helikopterjáratot, amit azonnal igénybe is vennék… Vízvétel után nekivágtunk a következő szakasznak, ami a Nyikom csúcsáig 1,6 km-re 335 m szintet ígért, és ez így is lett. Útközben párszor megálltunk, illetve kissé kidőlt túratársakat hagytunk magunk mögött. Ha majd mögöttem jössz, kérlek, vigyázz, h. rá ne lépj a beleimre, mert az a tervem, h. később majd valahogy visszatömködöm őket, mondtam egy elég megviselt külsejű lánynak, aki csak nézett üres tekintettel, majd egy perc múlva utánunk kiabált: jaaaa, leesett! 

Azért persze csak felértünk a tetejére, gyorsan le is rogytunk az első alkalmatos kőre, és ettünk egy szendvicset. Én egy banánt is. Még volt hátra majdnem 8 km, gyakorlatilag szint nélkül. Nem lett volna nehéz dolog, de ekkor már dörgött…

Az ég a cél előtt mintegy 5 km-rel szakadt a nyakunkba. Dörgött, villámlott, zuhogott, az esőkabátok mit sem értek. A cipőm hősiesen kitartott egy darabig, aztán a nadrágomon és a lábszáramon lefolyó víz szépen feltöltötte.

Most már tudom, miért jó a goretexes cipő: ha egyszer belemegy a víz, baromi nehezen jön ki belőle… most, hétfő este a cipő még jó szottyos…

Mentünk a zuhogó esőben, a száraz, poros utak felső porrétege átázott, és korcsolyapályává változott. M. Sz. csúszkált előttem. Én viszonylag stabilan mentem, aztán átvettem egy kézbe a botokat, h. a kapucnimat megigazítsam, elegáns mozdulatom hatására és botok híján kibillentem az egyensúlyból, és óriásit estem a sárba… mondjuk sokkal sárosabb már úgysem lehettem, sebaj.

Mire kiértünk a műútra, az eső elállt. A pocsolyákba gázolva próbáltuk a sár nagyját eltávolítani a cipőinkről, remekül szórakoztam, míg beértünk a célba. Elhamdulillah volt csereruhám, mert az adott állapotban maximum a kocsi után futhattam volna…

A célban külön főztek krumplilevest a vegetáriánusoknak, ami nagyon kedves és figyelmes dolog. A leves remek volt. sütit is adtak, ami szintén.

Ettől függetlenül átöltözés után mi még beugrottunk a kéktúráról megismert Bableves Csárdába, és ettünk bablevest meg gesztenyepürét.

Én nem is emlékszem, mikor fáradtam el ennyire túrán. Mikor hazaértem, az éppen nálunk lakó vendégem (nem túrázik) némi felháborodással kérdezte meg: de miért vagy te ilyen fáradt, mikor csak 40 kilométert mentél? 

Szóval, nem bánom, h. nem a hatvanasra neveztünk. Majd jövőre megbeszéljük…

Most egy darabig nem lesznek túrák és nem lesznek beszámolók. Holnap már Ramadán van, ebben a hónapban pedig nem túrázom. Insallah Ramadán után újra nekivágunk, nézzetek majd ti is vissza a beszámolókért.

Addig is szép nyarat, jó túrákat kívánok mindenkinek!

Putnok – Aggtelek

Ez volt az utolsó napunk, amit részben szomorúan, részben érdeklődve vártam – még soha nem jártam ezeken a tájakon.

Reggeli és összepakolás után nekivágtunk. Kelemérig nagyon szép utunk volt, a Mohos-tavak az útra kicsapó víztől és sártól eltekintve igazán érdekesek voltak – még soha nem láttam igazi tőzeglápot. Keleméren a bolt annak ellenére, h. vasárnap volt, nyitva volt még, vettünk üdítőt és jégkrémet – már megint durván meleg volt a hűvösebb napok után. A túra végére visszakaptuk az igazi nyári időjárást.

A gömörszőlősi pecsételőhely nagyon közel volt, a falu szép, rendezett, bár nem találtunk sehol egy helyet, ahol egy hideg üdítőt lehetett volna inni. A falu határában esni kezdett, aztán el is állt.

Innen elég szenvedős szakasz következett Zádorfalváig. Az út nyílegyenesen vágott át a réten, illetve hát azt hiszem, h. nyílegyenesen, mert konkrétan nemigen volt út. Mentünk a fűben, ami olyan magas volt, h. az arcunkba csapott. Végre kiértünk a dombokra, ez nagyon szép volt, a táj is:

Később ismét járhatatlan fű, kiöntött patak, volt, ahol gázolni kellett a vízben… örömmel üdvözöltük az amúgy nem túl festői Zádorfalvát. Itt találkoztunk további kéktúrásokkal, rémisztgettük őket az út és a tájékozódás nehézségeivel, aztán mentünk tovább.

Elég kemény szakasz következett, tűző napon felfelé, aztán be megint az erdőbe, ahol meg brutál sár volt és több millió szúnyog…

Hamarosan feltűntek az Aggtelekig hátra lévő távolságot jelző táblák, már csak 7 km van a túránkból, már csak 3… aztán kiértünk az Aggtelekre bevezető végtelen hosszú műútra:

Aztán elhajtott mellettünk M. Sz. öccse, aki értünk jött kocsival. A Turinform irodában begyűjtöttük az utolsó pecsétet, és vége lett. Letelt ez a két hét, életem leghosszabb túrája.

Szomorúan ballagtam a kocsihoz, én szomorú vagyok, fejtettem ki M. Sz-nek. Miért kérdezte ő. Azért, mert most hazamegyünk, és minden ugyanolyan lesz, mint régen.

Nem, mondta ő, semmi nem lesz már ugyanolyan. Mert megcsináltad. Elgyalogoltál Aggtelekig. És ez már örökké így fog maradni. Igen, megcsináltuk elhamdulillah. Azonban a Hűvösvölgy – Aggtelek szakasz előtt és után is vannak ám még részek a kéktúrából… olyan utak és tájak, amelyek még várnak ránk, hogy ne csak egy napra, hanem hosszabb időre kiszakadjunk a városi mindennapokból, és insallah végigjárjuk őket. Már az őszi etapot tervezzük…

Bánkút – Putnok

Ez nem lesz egy nehéz nap, mondtuk előre. Nagyrészt lefelé kell menni, és elég kulturáltan, nem úgy, mint pl. a Kékesről.

A reggelt brutális mennyiségű és méretű bundáskenyerekkel indítottuk, teával, kávéval kísérve. Aztán vártuk, h. elálljon az eső. Aztán elindultunk.

A túra immáron két hete során megértettem, h. a száraz cipő illúzió, a száraz nadrág pedig duplán illúzió. Hamarosan combközépig vizesek voltunk…

Egyén tragikus esemény is történt az út során. Ráléptem egy csigára… én még SOHA életemben nem léptem rá csigára, sőt, mindig félreteszem őket (és a bogarakat, lábatlangyíkokat stb.) az útról. Most azonban későn vettem észre. Éppen M. Sz. ment elöl, és még figyelmeztetni is igyekezett. Az esemény a következőképpen játszódott le:

M. Sz.: - Vigyázz, átmenő forgalom!

Én: - Hol?

Csiga: Reccs…

Komolyan, nagyon rossz érzés volt, kirázott a hideg, nagyon sajnáltam szegény csigát.

Magunkat is sajnáltam, kiváltképpen, amikor a Somfa-patak völgyében haladtunk… itt először derékmagasságig érő, a zápor nyomán csuromvizes susnyásban haladtunk, amely egyenlő arányban tartalmazott szedret, csalánt és kullancsot. Majd pedig a Somfa-patak (eredetileg NEM ez a neve) mellett, ahol az állítólagos „út” így nézett ki:

viszont a patakvögylben az egy kidőlt fán egy nagyon különleges állat üldögélt egy kidőlt fán, közeledtünkre elég ráérősen távozott, és kissé távolabbról szemlélt minket (megtalálod a képen?):

A beígért meglepetés az Upponyi-szoros volt, ami nagyon tetszett, főleg, h. nem kellett felmászni a sziklák tetejére…

Kevés szint ide vagy oda, nagyon fáradtan érkeztünk meg, beszállásolódtunk, majd elmentünk enni a Havanna panzió és étterembe, ahol akkora adag rántott sajtot adtak hasábburgonyával, h. én (!!!) nem tudtam megenni…