Gyertek ki a Vadasparkba!

Táv: 15,9 km

Szint: 530 m

A Mátrabércen hirtelen megivott hideg szódának – bármily jól esett is akkor – egész héten éreztem a hatását. Először torokfájás, aztán elég durva takonykór, főleg nekem, aki kb. 3 éve nem voltam még megfázva sem…

Most nagyon gyengének éreztem magam, csak feküdni vágytam, és pont a legkellemetlenebb tartományba eső (37,5 és 38 közötti) hőemelkedésem volt. péntek estig reménykedtem, h. egy csapásra jobban leszek, de nem lettem. Kénytelen voltam a szombatra Tonnakilométerékkel tervezett Bazilika túrát lemondani…

Szomorúan, de otthon maradtam, és majdnem az egész szombatot átaludtam. Meg is lett az eredménye, vasárnap már jó kedvvel, tettre készen ébredtem. Szükség is volt rá, mert a húgomék teljes létszámban érkeztek, h. elmenjünk a Vadasparkos túrára.

Erről a túráról 2 fontos dolgot is tudni kell:

1. 2 éve Adriennel voltunk rajta, ezzel mintegy pontot is téve rövid túrázó-karrierje végére, de remekül éreztük magunkat, és insallah fogunk mi még együtt túrázni :)
2. Tavaly a húgom fűzött, h. menjek vele, de pont előtte szombaton volt a Kinizsi 100, és a hajnali beérkezés után valahogy nem volt már kedvem vadasparkozni… azóta is hallgatom a húgomtól: „Persze, mert a vadasparkos túrára sem vittél el!”

No, idén mentünk. Az útvonal jól ismert, de az idő remek volt, szép tavaszi nap, rengeteg virággal, a szőnyeg már a Széchenyi-hegyen elkezdődött:

Később pedig egész odvaskeltike-szőnyegek voltak:

A pontokon végig nagyon kedves pontőrök pecsételtek:

Megtaláltuk azt a fatörzset is, amelyen 2 éve Adriennel pózoltunk, most csak egyedül álltam fel rá egy fotózás erejéig:

Hamar végigértünk, én már brutál éhes voltam, ettem vajaskenyeret a célban, aztán a becsatlakozó Etával közösen megtekintettük a vadasparkot (500 HUF kedvezményt adtak az initerre, remek), és fotóztam Adriennek pár cuki, szőrös állatot:

Macskafélék:

Nagyon kellemes nap volt, kellemes, igazi kikapcsolódást nyújtó túrával. Utána még felugrottunk hozzám gesztenyés tiramisut enni :)

Gyermekvasút 20

Táv: 19,5 km

Szint: 525 m

Hát, bevallom őszintén, nem a legszélesebb mosollyal keltem fel a Mátrabérc után, h. vasárnap reggel elmenjek erre a 20-as túrára a húgommal…

De mindig örülök, ha túrázni akar(nak) jönni velem, ezért természetesen szóba sem jöhetett, h. lemondjam. Így is kicsit később rajtoltunk, mint szerettem volna, és nekivágtunk a jól ismert útvonalnak.

Meg kell mondjam, h. a „jól ismert” kitétel ellenére csak sikerült elnavigálnom… a zöld háromszög a műúton ment volna tovább, de a jelzés (szerintem) nagyon rossz helyre volt festve, így mi felvágtunk a hegyoldalnak egy brutál meredek ösvényen. Hamarosan kiderült, h. ez egy jelzetlen út, de akkor már nem akartunk visszamászni. A GPS rövid tanulmányozásából kiderült, h. az ösvény felvisz a Libegő felső állomásához, ott meg tudom, h. hol megy a zöld háromszög, menjnk fel, és majd lejövünk, fejtettem ki a VALÓBAN teljesen logikátlan elképzelésemet, és így is tettünk.

Közben beértünk egy túratársat, aki szintén bedőlt a rossz helyen lévő jelzésnek, s helyismerete nem lévén (középiskolás korában túrázott utoljára), csatlakozott hozzánk.

Amúgy a navigációs tervem bejött, mert még így is előbb értünk a Szépjuhásznén lévő pontra, mint túratársunk eredeti társai, akik normálisan mentek az amúgy teljesen unalmas, lapos, műutas zöld háromszögön. Mi jól beletettünk egy csomó plusz szintet…

Egy darabig együtt mentünk hármasban, aztán mi Normafánál megálltunk, mert (1) a húgomnak melege volt, (2) kerestünk egy mosdót, (3) vettünk ásványvizet. Továbbindulva a kék kör jelzésen ismét szembejött velünk korábbi társunk, újabb elkavarás után, így a célba már együtt mentünk be.

Kellemesen éreztük magunkat, bár én végig elég fáradt voltam (hogy, hogy nem…), mégis úgy éreztem, h. jót tett egy kis levezető séta.

A szervezés 100%-ban megfelelt nekem, kedvelem ennek a csapatnak a túráit. Voltak, akik panaszkodtak, h. nem adtak minden ponton rácpontyot tejföllel vagy sacher-tortát sok tejszínhabbal, de minket ez nem zavart, jól éreztük magunkat, insallah legközelebb is jövünk, kiváltképp, ha virágzik az odvas keltike…

MÁTRABÉRC

Táv: 55,6 km

Szint: 2742 m

Tavaly ez a túra volt „A” projekt, emlékeztek? Nagyon rá voltam pörögve, h. hú, ez nekem kell.

Idén már nem annyira. Olyan elegem lett már idén a sárból, hóból, latyakból, h. úgy voltam vele, ha meglesz, meglesz, ha nem, hát nem. Főként, h. Szamóca rendkívül kedvesen átküldte ezt az előrejelzést a túra idejére, csak h. tudjam, h. szippancs lesz.

Azért persze elmentem buszjegyet venni meg nevezni a Tengerszem túraboltba, ahol a következő párbeszéd zajlott le köztem és az eladó között:

-          A Mátrabércre szeretnék buszjegyet venni, meg akkor már neveznék is.

-          A Mátrabércre?

-          Igen.

-          Biztos? Az a hosszabb táv…

-          Igen, biztos.

-          De hát… 56 km…

-          Igen, tudom, de arra…

Basszus gondoltam magamban, ilyen zselének nézek ki? Azért persze neveztem, vettem jegyet, és szombaton hajnal 3:15-kor fel is keltem, h. elérjem a különbuszt. Valami iszonyat lassan értünk le Sirokra, de komolyan, 2 óra alatt, már azt hittem sosem érünk oda. 6:40-kor sikerült elrajtolni, és mihelyt lekanyarodtunk a műútról, ilyen látvány fogadott:

Ez az első pár km-en ki is tartott, de sebaj, végül is sárra készültem, volt rajtam bakancs, nem balett-topánkában mentem, és volt rajtam lábszárvédő is. Ettől függetlenül a csúszkálás nem volt kellemes, haladni sem úgy lehetett, ahogy szerettem volna.

Amúgy egészében véve a talajviszonyok a túra során jobbak voltak, mint amire számítottam. Átmenet, az nem volt: vagy iszonyat rossz volt az út, vagy tökéletes. A bokán felül érő sarat vagy kásás havat egyszer csak felváltotta a tökéletesen járható, száraz út. A számomra legkritikusabb szakaszok (meredek lefelé, ezek a gyengéim), amelyek a sárga csík lefelé a Kékesről és az Ágasvárról lefelé brutál meredek, azok jól járhatók voltak elhamdulillah.

Az idő gyönyörű volt, verőfény, és kellemes meleg. Hamarosan meg kellett állnom, h. levegyem és a zsákra erősítsem „C” polárt – ott is maradt a túra végéig. A hosszúujjú aláöltözet bőven elegendő volt.

A táj nagyon szép volt, a tiszta levegőben messzire elláttuk, látszott a Magas-Tátra is, idén még nem is voltak ilyen szép kilátások sehol

Nagyon szép túra ez egyébként, pl. ha az ember 2 nap alatt menne végig, lehetne nézelődni, mondjuk így is lehet, ha sikerül feladni a reménytelen kísérletezést, h. az ember a szemgolyóján keresztül is lélegezzen, és a pusztító emelkedőkön végül átállni a teljes bőrfelületen keresztül történő oxigénfelvételre.

Mentem, de azért volt ám sár, meg nem is voltam olyan hú, de fényesen, a gyomromnak nem tetszett valami, kétszer is körül kellet néznem, h. merre van itt a női mosdó… enni nem bírtam pont ezért, azért mikor felértem Oroszlánvárba, ettem egy banánt, mondván, h. az jót tesz ilyenkor, hát, annyira nem tett jót, innentől már azon is gondolkodtam, h. hányjak, vagy ne hányjak. útközben már látszott a távolban a Kékes, oda megyünk, hurrá, gondoltam nem túl sok lelkesedéssel:

De legalább útközben találtam olyan hóvirágmezőket, amiket úgy hiányoltam a Telekin a Csóványosról:

A Sötét-lápa nyeregben kirándulócsoport fényképezkedett, hű, de siet, mondták, mikor kikerültem őket. Siettem is, mert már láttam, h. tavalyhoz képest fél órával rosszabb az időm a Kékesig, vagyis éppen hogy benne vagyok az initeren ajánlott időbeosztásban. Viszont most nem kellett sorban állni a pecséthez, mondjuk én általában úgy éreztem, h. lényegesen kevesebben voltunk, mint tavaly, és arányaiban többen is adták fel vagy csúsztak ki… Tavaly túl jó volt minden, ideális idő, terepviszonyok…

Most a Kékesre hóban mentünk fel, és az összefüggő, kásás, megroskadt hó elég sokáig meg is maradt:

Már a síház előtt, az utolsó felfelé nekirugaszkodásnál fenéztem, és fenn egy teraszon láttam egy csomó 5-10 év közötti kisgyereket, akik lelkesen kiabáltak lefelé: Hajrá, hajrá! Ez rám nagyon lelkesítőleg hatott, aztán feltűnt egy idősebb túratárs, akivel egy ideig kerülgettük egymást, a gyerekek pedig maximális hangerejű kórusba csaptak át: "Hajrá, Papa! Hajrá, Papa!"
Majd, amikor a túratárs felkapaszkodott odáig: "Szép volt, Papa! Szép volt, Papa!" Valami hihetetlen aranyosak voltak...
Az étteremben mintegy 10 percre bezárkóztam a mosdóba, majd úgy éreztem, tovább tudok menni – eddig gondolkodtam rajta, h. talán nem. Most kezdtem belejönni, igazából itt kezdett megjönni a kedvem a túrázáshoz… Az eddigieknél sokkal gyorsabban és könnyebben lejutottam a meredeken, ahol már nem volt hó, és nem felejtettem el lefordulni a sárga négyzeten sem. Itt összecsapódtunk egy túratárssal, kicsit beszélgettünk (lefelé ez nem annyira gond), aztán egyszer csak szembe rohant velem Lord, a vizsla, próbáltam behívni és megfogni, mert láttam, h. gazdájával előttem rajtoltak, gondoltam, utána viszem, de hiába rohant el mellettem még 3-4-szer, eléggé be volt pánikolva, rám se bagózott… később szembe futott velem a gazdi, aki elhamdulillah 2 km múlva rátalált a kutyára.

A Csór-hegyre felvezető gyilkos emelkedőn a túratárs lemaradt, nem is láttam többet, remélem, azért sikerült neki.

 Fenn a ponton közölték, h. húzzak bele, mert ki fogok csúszni az időből. Húztam. Hamarosan ráakadtam a frissítőpontra, ahol nagyon finom szódás szörpöket adtak, le is húztam 2 nagy bögrével – kár volt, egyrészt a bugyborékok nem tettek jót a gyomromnak, másrészt a szóda igencsak hideg volt, azóta is fáj a torkom és köhögök. De akkor NAGYON jól esett.

Galyatető előtt visszatért a hó, illetve az úton a brutál mély, sáros latyak:

Felfelé a kilátóhoz eléggé vonszoltam magam. Hárman is jöttek velem szembe, egyiküket megkérdeztem, azt mondta, ennyi… csak nem csúsztam ki az időből, gondoltam. A túrán van 3 időkorlátos pont is, Kékes, Galyatető, Mátrakeresztes, egy adott időpont után már nem lehet innen továbbmenni. Bántam is volna, meg nem is, fáradt voltam, de nagyon. A pontőrök felvilágosítottak, h. még nem csúsztam ki az időből. A kiszállók „nem akartak megázni”. Tényleg itt egy kicsit befelhősödött, és hideg is volt, de nem annyira, h. felvegyem a polárt. Megettem a másik banánomat, majd mentem tovább. A csillagvizsgáló után megint brutál sár volt, egyszerűen eltűnt az út. Évával csapódtunk össze, nem volt más választásunk, mint belemenni a sárba. Itt kezdtem fontolgatni, h. Keresztesen kiszállok, és bemegyek busszal a célba. Megbízott Szakértőnk mondta, h. végül is Keresztesig is egy szép túra, 42 km 2200 m szinttel kb, egy Vulkántúra. Csak a Vulkán után még nem kell felmenni a Muzslára…

Brutális sárban értünk le Mátraszentistvánra:

ahol adtak meleg teát, ami nagyon jól jött, meg ettem egy zselét, mert eddig a kajám kimerült a 2 db banánban… de a gyomrom még mindig nem volt rendben. Éva megelőzött a kilátóhoz menet, nem is láttam már többet. Mentem a kellemes erdei úton, a kilátónál pecsét, aztán következett az a szakasz, amit legjobban szeretek a túrában: az Ágasvárig vezető rész.

Most az Ágasvár igencsak nehezen akart eljönni. Azt már láttam, h. Keresztesre nem érek le 16:45-ig, el is könyveltem magamban, h. akkor ennyi volt idénre, Márabérc XS, vagy Light, ahogy tetszik, de keresztesig azért lemegyek. Így hát az esélytelenek nyugalmával fotózgattam:

És gondosan félreálltam mindenki elől, elengedve őket, menjetek csak, ti még talán beértek, mondtam. Egy nagyon kedves túratárs győzködött, ne add fel, ha az utolsó percben is, de még beérhetsz, de én már letettem róla. Majd jövőre, mondtam, ő meg eltűnt az előzők között.

Ágasvárról jól körülnéztem, a durva meredeken óvatosan, tyúklépésben mentem le, mindenem fájt már. A turistaháznál a hátamat nekivetettem egy fának, majd lassan lecsúsztam és leültem. Szerintem életemben nem voltam még ilyen fáradt. Fogalmam sem volt, h. hogy fogok beérni egyáltalán Keresztesre, illetve, h. hányszor fogok hányni addig. Előszedtem a zsákomból a húgomtól múlt héten kapott kis csokit, megettem, de hát ezt a kishúgomtól kaptam, hajtogattam magamban, az ilyesmi nekem mindig nagyon sokat jelent, de már rég túl voltam azon, h. ebből a gondolatból erőt meríthettem volna. Nagy nehezen összeszedtem magam, és elindultam lefelé, igencsak ráérős tempóban, keresve minden lépést. Alig 3 km Keresztesig, gondoltam, ott meg már vár a busz, hurrá. Valahogy mentem.

Egyszer csak megszólal valaki mögöttem: „Igyekezzen, kedves Halima, mert lekési a buszt!”

M. Sz. volt az, egy hozzácsapódott lánnyal. Tamás már Kékesre felfelé lehagyott, és azt hittem, h. M. Sz. elkerült, míg én a mosdóban időztem. De nem, most ért csak be. Mint kiderült, pár perccel a hivatalos rajt után tudtak csak indulni, mert a Gyöngyösről szervezett busz késett, így őket, pár perc késéssel is átengedik majd Keresztesen, kapnak pecsétet, amire nekem már reményem sincsen. És végigmégy, kérdeztem, hát persze, mindenképpen felelte ő, gyere te is, nehogy már feladd.

No, akkor én is megyek veled, mondtam megvidámodva. És igyekeztem a nyomában. A Csörgő-patak völgye igazán gyönyörű volt:

16:47 volt, mikor Keresztesen a már éppen összepakoló pontőrök elé tettem a papíromat. M. Sz-nek gond nélkül pecsételtek, engem kétkedve nézett végig a pontőr: továbbmész? Igen, mondtam, mindenképp, de nem baj, ha nem pecsételsz nekem, megértem, h. ez a szabály, nem fogok ezért balhézni. És ha lekésed a buszt, kérdezte gondterhelten a pontőr. Majd ő hazavisz kocsival, mutattam M. Sz-re. Hát jó, sóhajtott fel a kissé nyúzott pontőr, és odanyomta a pecsétet a lapomra. Igazából sok értelmét nem láttam, legyen egy ilyen is, gondoltam, mert teljesen lehetetlennek tartottam, h. menjek így a végén egy ötösnél jobb átlagot, ami kellett volna a szintidőhöz.

Ehhez mérten nem is zavartattuk magunkat, ittunk, ettem egy gyümölcspépet, h. ezt csak nem hányom ki, és megindultunk a sunyi Muzsla és még sunyibb előhegyei felé. Kezdetben beszélgetve, aztán ideiglenes túratársunk elhúzott, én is igyekeztem megnyomni a tempót, M. Sz. kissé lemaradt, néha bevártam és váltottunk pár szót. Egyik ilyen alkalommal közöltem vele, h. úgy érzem, hamarosan angyalok ereszkednek alá az égből, és hoznak nekem egy behűtött lájtkólát. M. Sz. furcsán méregetett. Én gyönyörködtem a még mindig fantasztikus kilátásban, nahát, ott a Kékes a távolban, onnan jöttünk, hurrá:

Aztán jött egy ismeretlen túratárs, aki most volt itt először, elkezdtünk beszélgetni az előttünk álló útról, terepviszonyokról, emelkedőkről, és én csak mentem utána. Mindig így van, ha valaki megy előttem gyorsan, azzal sokkal jobban tudom tartani a tempót, mintha egyedül kellene mennem. Úgy felértünk a Muzslára, h. alig vettem észre. Pecsételtünk, mennyi van még innen, kérdeztem a pontőröket, pont 7 km, felelték, te, fordultam a túratárshoz, 1 óra 20 percem van, ha futok, még beérhetek. Tudsz még futni, kérdezték kétkedve a pontőrök, lefele mindenképp, ha muszáj, mondtam. Vigyázz, mert csúszós, meg meredek, figyelj a térdedre meg a bokádra, annyit nem ér az egész, bocsájtottak útnak a pontőrök, én meg megindultam.

Van még innen három hupli, ami nem olyan komoly, de itt a végén már igen, illetve a patakátkelés, majd a kimászás a patakmederből. Futottunk, lefelé könnyen ment, felfelé bele kellett gyalogolnom, esni kezdett az eső, balra hatalmas, földtől-földig ívelő szivárvány koszorúzta az eget:

Egyetlen pillanatra álltam meg fotózni, a túratárs hamarosan kiállt, de mondta, h. én menjek csak tovább, neki több ideje van, később rajtolt. Előzgettem a kényelmesebben haladókat, sokan elengedtek, látták, h. nem lenne bölcs előttem maradni, ahogy a fújtató elefántcsorda minden bájával közeledtem feléjük… a fiatalabbaknak szerintem azóta is rémálmaik lehetnek :)

A patakhoz lefelé közeledve egyre sárosabb lett a köves, csúszós út, muszáj volt lépésbe visszaváltanom, a pataknál már láttam, h. víz borítja az átkeléses részt, néhány elindultak felfelé és lefelé, engem már nem érdekelt, bele a sárba a parton, aztán átrohantam a vízen, nem volt mély, meg ha úszni kellett volna, az sem érdekel már. Felmásztam kifele a patakmederből, fent aztán igazán rosszul lettem, kétrét görnyedve támaszkodtam a botokra, próbáltam nem hányni, ez a kimászás már NAGYON nem esett jól.

25 percem volt hátra, és pont 2 km. A sáros, csúszós lefele, ahol nem mertem futni, belassított. De most. Fohászkodtam, h. az út ne legyen sáros, és 1-2 helytől eltekintve nem is volt az. Most aztán tényleg rohantam. Utolértem a túratársat, aki még Ágasvár előtt győzködött, h. beérek. 20 percem van, kiáltottam oda neki, na látod, kemény csaj vagy te, simán beérsz, válaszolta fülig érő szájjal. Ezzel a sebességgel 5 perc alatt is beérsz, mondta valaki mellette, de én azért csak nyomtam, és végül 11 perc maradt a szintidőből, amikor befordultam a célnak helyt adó iskolába, és az itinerrel együtt gyakorlatilag odaestem a célasztalra.

Igazi meglepetés volt ez nekem, mert először azzal számoltam le, h. beérek, utána meg azzal, h. szintidőben beérek… Igaz, h. alig voltam magamnál, de persze örültem. Ittam 2 pohár szódát (nem kellett volna, talán nem fájna így a torkom), és mentem átvenni a csomagomat. A tornateremben volt a csomagszállítás raktára, egy ugrószekrényre tettem le a hátizsákomat, és nyújtottam a csomagjegyet. Hogy néz ki a táskád, kérdezte a csomagkiadó srác. Nem tudom, feleltem bután bámulva a hátizsákomat, nekem semmi különös nem látszott rajta, miért, hogy néz ki, koszos, vagy mi, kérdeztem. Amit ideszállítottak csomag, az hogy néz ki, kérdezte türelmesen a kiadó, jaaaaa, hogy az, feleltem, narancssárga… megkaptam, átöltöztem, és visszamentem a bejárathoz, ahol hamarosan megérkezett M. Sz. még bőven szintidőben. Tamás persze már benn volt, bár elég megviselt állapotban.

A gyöngyösi buszra szálltunk fel, M. Sz. hazahozott az Oktogonig, ami nagyon jól jött, mert az utolsó pesti buszra annyian vártak, h. nem is tudom, jutott-e mindenkinek ülőhely. A Mátrabérc után 2 órát állni Pestig, no, az brutális lenne…

A túrát külön megköszönöm két embernek, akik nélkül nem sikerült volna, és voltaképpen nekik köszönhetem. Az egyik M. Sz., akinek ráhatására továbbmentem Mátrakeresztesről, a másik pedig az ismeretlen túratárs, akinek a nevét sem tudom, és aki jó tempójával felhúzott a Muzslára.

Ez az egyik kedvenc túrám, idén, másodszor teljesen más élmény volt, mint tavaly, először, de nagyon remélem, h. insallah jövőre is itt lehetek. 

Budaörsi Kopárok

Táv: 19,2 km

Szint: 723 m

Bár előző nap volt ugye a Teleki, mégis mindenképpen menni akartam erre a túrára, mert a budaörsi hegyek még mindig a kedvenc hegyeim, bármerre is jártam az országban…

Tavaly Tonnakilométert kalauzoltam el különböző titkos helyekre, most a húgommal és a lányával voltunk, szigorúan csak a kijelölt helyeken, egyszer mentünk le egy piktortégla-üreghez, ám ők – TKM-mel ellentétben – nem voltak hajlandók bejönni.

Az idő korántsem volt olyan szép tavaszi, mint tavaly, az első pontig még az eső is szemerkélt, aztán elhamdulillah abbahagyta:

Olyan sok virág sem volt, mint tavaly, törpe nőszirom pl. egyetlen egy sem, de azért egy-két dolog már nyiladozott:

A túra amúgy eseménytelenül telt, jó értelemben. A szervezés, akárcsak tavaly, zökkenőmentes volt, a rajtoltatás gyors, a pontőr iskolások udvariasak és kedvesek (bár némelyikük eléggé fázott). Már a rajtban kaptunk 1-1 üveg ásványvizet, és útközben is háromszor valamit: almát, csokit müzliszeletet.

Remekül éreztük magunkat, és insallah jövőre is itt leszünk. 

Teleki 30

Táv: 28,3 km

Szint: 1446 m

Tavaly hármasban voltunk ezek a túrán: Szamóca, Tonnakilométer és én. Idén azonban a túra napjának közeledtével lassan mindenki lemondta a részvételt – nem egy hagyományos tavasz van, a tavalyi virágos-napsütéses időre semmi kilátás nem volt, mindenkinek elege van már a hóból, fagyból, sárból. Ráadásul a Börzsönyből riasztó hírek érkeztek: hó, sár, megáradt patakok.

Én viszont nagyon szeretem ezt a túrát, főleg az elejét, a Nagy-Mána és a Nagy-Hideg-hegy közötti szakasz annyira szép, h. nincs is talán párja az egész országban. Mindenképpen menni akartam hát, legfeljebb csak 30-at megyek, ha olyan durva lesz, gondoltam.

Ez a határozatlanság azt okozta, h. semmiféle csereruhám nem volt a túra végére. Mert ugye, ha az 50-es célba küldöm előre, akkor mi van, ha csak 30-at megyek, ha meg a 30-as célba, akkor… jajaja, kitaláltátok. Megfordult a fejemben, h. lehet, h. nem leszek boldog, ha nincs meleg, száraz ruhám a végén, főleg, ha durva lesz a menet.

Hát, SOKKAL durvább volt, mint számítottam.

Reggel fél 4-kor keltek, h. a 4:40-es vonattal indulhassak. Ráadásul az út egy szakaszán pótlóbusz járt… Vácon leszálltunk, fel a pótlóbuszra, Diósjenőn le, fel a vonatra, Drégelypalánkon le… külön túra volt odajutni.

A vonattal sokkal kevesebben érkeztünk, mint tavaly, talán 10-15 ember szállt le és nevezett a rajtban:

Elindultunk, az útvonal ismerős, az elején még örültem, nahát, nincs is olyan durva sár, gondoltam, sokkal könnyebb menni, mint számítottam rá, lehet, h. kamásli sem kellett volna? Még jó, h. nem bakancsban jöttem, és a 2 cserezokni is elég feleslegesen van nálam, gondoltam AKKOR MÉG.

A forrásnál már kezdett saras lenni.  

Utána pedig beérkezett kedvencem, a VIZES LATYAK is. De nagyon igazságosan volt elrendezve a dolog, mert ha valaki pl. jobb szereti a sarat, vagy nem tudja eldönteni, h. a sarat vagy a vizes latyakot szereti jobban, annak sem kellett szomorkodnia, mert a sár, az azért ott volt ám a vizes latyak alatt, mintegy 2 in 1 megoldásként:

A várhoz felérve még becsatlakozott a köd is, ami az elkövetkező mintegy 20 km-en keresztül állandó társamul szegődött. A várban pecsételtettem a ponton, és megindultam tovább. Legnagyobb meglepetésemre a Börzsöny új patakot alakított ki, naná, h. az úton:

Lehetett választani, h. a vizes latyakban mégy, vagy a jeges vízben. Sok különbség beázás szempontból nem volt, itt fogalmazódott meg bennem először (de korántsem utoljára) a gondolat, h. oké, oké, h. a túracipő kényelmesebb, mint a bakancs, de ha egy cipő a 42 fokban pl. a Szurdok túrán tök jó volt, akkor nem biztos, h. 1 fokban, a bokáig érő vízben is jó lesz…

Felüdülés volt a műúton menni, ott legalább nem volt se sár, se hó. Köd, az viszont igen. Amikor a kék négyzet jelzés felvág a hegyoldalba, az elöl haladók kissé megdöbbenve állapították meg: de hát itt egyetlen nyom sincsen! Ez a döbbenet később többször is előkerült a túra során.

A Csánki-kertnél lévő ponthoz érve úgy gondoltam, nem ártana felvenni egy száraz zoknit. Mondjuk sok értelme ennek nincs, mert a szuttyogósan vizes cipőben kb. 30 másodperc alatt ázik csatakosra, ez inkább a pszichológiai hadviselés fegyvertárába sorolható. A pontőr elterelt minket a szokásos, sárga csík útvonalról a kék kockára, mondván, h. a patakon teljesen lehetetlen átkelni. Megjegyzem, később is az volt, csak ott már nem tereltek el minket J. A műúton kényelmesen beértünk Királyházára. A ponton kaptunk forró teát és Snickers csokit, mindkettő nagyon jól esett, és kellett is, mert innen kezdődött a GIGAszívás. A Csóványoson 50 centi hó van, ahol összefújta a szél, ott meg sokkal több, mondta vidoran a pontőr. Hittem is, meg nem is.

Elindultunk felfelé, majd hamarosan szembesültünk a „patakátkelés” nevű problémával. Az átkelőnek nyoma sem volt, a patak nemcsak mély volt, hanem igencsak sebes sodrású is. Mászkáltunk a parton a térdig érő hóban, h. akkor most hol, hogyan… Ekkorra összeverődtünk kb. 5-6-an, akik az elején indultunk és elöl mentünk. A többieket, akik mind fiúk voltak, előreengedtem, aztán csak néztem, ahogy a közvetlenül előttem átkelő térdig merül a vízbe, hurrá, gondoltam, elindultam én is, próbáltam a botokat letámasztani a patakmederbe, de vagy túl mély volt a víz, és nem értem el az alját, vagy olyan erős a sodrás, h. attól féltem, h. kitépi a kezemből a botot. A már átjutott szerencsések egyszerre beszéltek, h. merre menjek, nekem már megvolt a koncepcióm, amikor elhallgattak, kissé szégyellősen jegyeztem meg, átmegyek én, nincs gond, csak ne nézzetek, jó? Oké, elfordulunk, mondta egyikük, nagyon rendesek voltak, azért megvárták, h. átérjek egészben, ez úton is köszönöm. Nem sikerült 100% száraz lábbal átkelni, de végül is a cipőm már úgyis csurom víz volt, térdig a nadrágom is, az újabb részleges merülés mintegy fel sem tűnt, de azért elég riasztó volt egy pillanatra megérezni a sodrást. Mindegy, megúsztuk. Mentünk tovább, felfelé.

A hó egyre mélyebb lett. TÉNYLEG 50 cm. Meg néhol 80. Nyom, az nemigen volt előttünk. Még jó, h. az a 3-4 ember előttem ment, mert eddigre stabilan az utolsó előtti helyre álltam be. Igyekeztem az ő nyomukban menni.

A Nagy-Mána a kedvenc helyem a Börzsönyben. Most azonban úgy szidtam magamban, h. eddig én sem tartottam lehetségesnek. Nem igaz, ez a KRETÉN hó, ez a KRETÉN meredek, elegem van már, morogtam magamban.

Fenn a gerincen kicsit kevesebb hó volt, egy ideig jobban lehetett menni, innen lefújta a szél, vagy elolvadt, nem tudom, nem is érdekel, nem volt annyi, ez a lényeg. Legnagyobb csalódásomra azonban a köd jelentősen sűrűsödött, SEMMIT nem lehetett látni, pedig innen gyönyörű a kilátás…

Viszont legalább volt pár hóvirág, bár a tavalyi virágözönhöz képest ez tényleg elég gyengécske volt:

Ahogy lejjebb mentünk, egyre mélyült a hó. A magosfai nyereg felé jobban szétszakadt a mezőny, akik elöl mentek, eltűntek előttem, a mögöttem lévők meg mögöttem. Igyekeztem a nyomokba lépni, itt már némileg több volt. De nem tudom, mint azt a pontőrnek kifejtettem később, alighanem valami zsokéklub túraszakosztálya járhatott erre, csupa 40-42 kilós csávó, mert AKÁRMELYIK nyomba léptem, szinte mind beszakadt alattam… a jeges hó ilyenkor mindig felnyomódott a kamásli alá, lassan befagyott a cipőmbe, valamint a sarkam és a kamásli közé egy kedves kis tömbben, amit eltávolítani lehetetlennek bizonyult.

A Csóványoson ismét csak sűrű köd, a torony már 30 méterről sem látszott:

Nagyon hideg volt, látszott a lehelet, és a fák ágán ráfagyott jég, amit utoljára a Nagy-Szénás szélfútta tetején láttam, tél közepén:

De most TAVASZ közepe van, füstölögtem  magamban. Feltámadt a szél, és esni kezdett valami, először azt hittem, ónos vagy fagyott eső, de rájöttem, h. csak a fákra fagyott jeget sodorja, de a végeredmény szempontjából ez nem sokat számított.

Lefelé a meredeken a mély hóban brutálisan nehéz volt haladni. Végül is csak háromszor estem hasra, de nem volt annyira gond, mert (1) a mély hóban nem ütöttem meg magam, (2) a vizes ruha már nem lehetett vizesebb, és ahol meg akart fagyni, ott már megfagyott eddigre. Mondjuk a lábam még néha küszködött, h. a cipőmbe és a kamásliba fagyott havat legalább némileg felolvassza, így az újabban bekerülő fagyos utánpótlás időnként kis sikkantásokat csalt ajkamra, de mivel a brutál hideg, havas, ködös erdőben tökegyedül voltam, úgysem hallotta senki, szóval mindegy is volt.

Szinte (de tényleg csak szinte) örültem, mikor meg kellett kezdeni az emelkedést a Nagy-Hideg-hegyre, mert reménykedtem benne, h. a kemény emelkedőn sikerül annyi hőt termelnem, h. legalább félholtan bevonszoljam a turistaházba. Ez többé-kevésbé be is jött, nem azt mondom, h. hú de melegem volt, de nem is fáztam. Mondjuk a szó szoros értelmében jégbe fagyott lábamon kívül nem fáztam útközben egyszer sem, még a vízszintesen is akkora energiát követelt a magas térdemeléses haladás a félméteres hóban, h. a hideg eszembe sem jutott. Ennek biztos az is az oka lehetett, h. a számtalan egyéb probléma mellett a szervezetem vezérlése a huszadrangú problémák közé sorolta a „hoppácska, mintha kicsit fázna a bal fülem, vagy mi” jellegű jelzéseket…

Nagyon, nagyon sajnáltam, h. egyedül vagyok most, és nincs itt TKM, sem pedig Szamóca, akik ÚGYSEM fogják elhinni, h. mennyire durva volt a túra. De azt még jobban sajnáltam, h. nincs itt M. Sz. és Tamás – basszus, kiszállok 30-nál, ÉVEKIG fogom hallgatni, h. mekkora papírkutya vagyok, mert ők sincsenek itt, és ha elmondom, milyen volt, úgyis azt fogják hinni, h. túlzok…

A turistaházban a kéktúrás pecséttel kellett pecsételni, kértem egy teát a büfében, leültem, levettem a cipőt, kiöntöttem belőle a vizet, kikapartam a jeget, a kamásliról és a sarkamról lebontottam a jégkérget, levettem a zoknit, és igyekeztem elrejteni a mezítlábamat az asztal alatt, mielőtt kirúgnának az étteremből… megettem egy szendvicset, egy banánt meg egy csokit. Aztán felvettem az utolsó száraz zoknimat. Valami remek érzés volt! Egészen addig, amíg vissza nem vettem a cipőt. Akkor a zokni megszűnt száraznak lenni. Arra is rá kellett jönnöm, h. a pót-pótzokni, az egy nagyon vastag téli zokni, ami remek lett volna, HA bakancs van a lábamon… a nyári cipő azonban ezzel szorította a lábamat. Ekkor dőlt el bennem szinte végelegesen, h. elég lesz nekem a 30 km is mára. Nagy nehezen felkerekedtem, és egy túratárssal nekiindultunk. A kék sajna csak rövid ideig ment a műúton, addig is félreálltunk a vészesen csúszkáló kisbusz elől, ott megy a kék, mutatott a túratárs a fák közé, ahol… hát… nem fogjátok kitalálni – HÓ volt, az a KRETÉN hó, h. olvadna már el az összes mindenestül, úgy, ahogy van…

Én nem akarok ott menni, jelentettem ki NAGYON határozottan. Az egy másik sport, mondta kedvesen mosolyogva a túratárs, és mit lehet mit tenni, mentünk a néhol térd fölé érő kretén hóban. Én kezdtem belassulni, főleg, h. kezdtem biztos lenni abban, h. jó nekem a 30-as táv. A túratárs hamarosan eltűnt a szemem elől.

Egy idő után a hó is kezdett eltűnni, helyét átvette előbb a már régről ismerős vizes latyak:

Aztán pedig a brutális sár, amit nem lehetett kikerülni sehogy sem. Elhagyott egy futó, ő sem próbálta kikerülni, láttam, ahogy bokán felül merül a sárba:

Én sem jártam sokkal jobban:

Az olvadás nemcsak a patakot árasztotta meg, hanem a hegyoldalakon spontán, ideiglenes vízesések alakultak ki, ezekben is tajtékzott a víz, pedig ott nem is kellett volna lenni semminek:

Az utolsó patakátkelés a kisinóci pont előtt már nem érdekelt, legalább kicsit lepucolta a sarat a lábamról, vizesebb már úgysem lehettem, simán belegázoltam a patakba ott, ahol nem ért azért térd fölé. A ponton leültem, és ültem vagy 10-15 percet, nem is ettem, csak tűnődtem, h. menjek tovább, vagy ne. Délután 3 óra volt. Nem tudtam egy 4-es átlagot sem jönni eddig, durva. Szintidőben biztos nem érek be. Nem nézik ám az időt, mondta biztatóan a pontőr. Nem az a gond, mondtam, egyedül jöttem, és nem hoztam lámpát, a sötétben, sárban, megáradt patakon egyedül nem akarok menni. Ha lett volna velem valaki, akivel együtt megyek, és nem összecsapódunk, hanem tényleg együtt vagyunk, megvárjuk egymást stb., akkor nem kellett volna sok biztatás  h. menjek, így azonban közöltem, h. szép volt, jó volt, köszönöm szépen a rendezést, de elég is volt mára. Egy CSEPP hiányérzetem sem volt, amúgy. Elfáradtam, és az engem igazán érdeklő, legszebb részen (bár abban a pillanatban nem ez volt az első, ami eszembe jutott róla) mát végigmentem. Ráadásul fél óra múlva ment a busz Kóspallagról. Jól kiléptem az aszfalton, nehogy lekéssem. A megállóban leültem a padra, levettem kamáslit, pakolásztam.

ÉS! Egyszer csak ki bukkan fel a kanyarban? Hát, csak nem a Tamás! Felcsillant a szemem – ha ők itt vannak, végigmegyek velük. Persze nem ismerik el a teljesítésemet, mert nem voltam fenn a Kálváriánál, akkor nem erre kellett volna jönni, de engem nemigen érdekel a kitűző meg a pontok, anélkül is tök jól tudok túrázni.

Akkor vált gyanússá a dolog, amikor Tamás halálra vált arccal lerogyott mellém a padra, elég volt, nyögte ki. Csak nem a 30-on, kérdeztem széles mosollyal. Akkor már feltűnt a kanyarban M. Sz. is, ő is kifejtette, h. kiszálltak 30-nál, s örül, h. itt vagyok, mert legalább nem fogom őket cikizni, amiért nem mentek végig :):):)

Így hát együtt buszoztunk be Vácra, megettük Tamás almapüréjét, és Vácról meg a fiúk hazavittek kocsival, amiért nagyon hálás vagyok, mert a kocsiban kezdtem el igazán fázni. Itthon még a forró zuhany után is csak 2 takaró alatt tudtam felmelegedni valamennyire.

Ennek ellenére a túra tetszett. A Börzsöny még egyszer megmutatta igazi téli arcát, bár NAGYON örülnék, ha végre a tavaszit mutogatná már…

Azzal is szembesülnöm kellett, h. ha jövő héten a Mátrabércen ilyen vagy hasonló körülmények lesznek, hát, akkor elfelejthetem, h. nekem sikerülni fog. Ettől függetlenül természetesen megyek, insallah megteszek minden telhetőt, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Fohászkodjatok értem insallah :)

Tojás 40

Táv: 38,9 km

Szint: 1350 m

Már kétszer voltam ezen a túrán – Húsvét hétfőn van, mi mást tehetne az ember, mint túrázik… más nem is nagyon van a kínálatban, de ez egy NAGYON jó túra, mondtam a húgoméknak, és nem is kellett rábeszélni őket, h. becsatlakozzanak a 20-as távra. Nekem a rajttól az ő rajtjuk kb. 7 km, majdnem 400 m szinttel, másfél óra, mondtam, majd üzenek, ha elindultam.

Reggel nagyon nyűgösen ébredtem, komolyan elgondolkodtam rajta, h. csak a 20-asra megyek a húgomékkal. Végül mégis összeszedtem magam, és jóval fél 7 után megjelentem a rajtban. Ha a 30A-ra nevezek, és mégis lesz kedvem, és nincs sár, továbbmehetek a 40-en, kérdeztem a főszervezőt, aki mondta, h. persze, és h. nincs sár szinte egyáltalán. Valamint, h. menjek a 40-re, és legfeljebb kiszállok Solymáron. Ez azért is volt nagyon vonzó, mert onnan BKV busz jön, és gyakrabban, mint Telkiből…

Megkaptam az itinert, és a 40-es rajtszámot… nohát, 40-es vagyok a 40-esen, örömködtem rajta, és ekkor már sejtettem, h. nem fogok kiszállni, mert nem akartam tönkretenni ezt a szép koincindenciát. Mert hogy hangzik már az, h. a 40-es a 40-esen kiszállt 30-nál? Meg amúgy is, a 30A táv, az csak 26 km…

Mindegy, elindultam, kezdetben a végtelenbe nyúló lépcsőkön:

Aztán erdős részre értünk, és tényleg SOKKAL kevésbé volt sár, mint amire számítottam. Brutál hideg volt, a pocsolyák lefagyva az aszfalton, az itinerbe mélyedve haladtam, éreztem, h. a két lában egyszerre csúszik ki alólam, én meg hátrazuhantam, a fejem az aszfaltnak koppant, éreztem, ahogy az agyvelőm ide-oda csapódik... Kissé szédülve álltam fel, megállapítottam, h. egyéb testrészemet is sikerült beütnöm, óvatosabban mentem tovább.

Nagyon jól lehetett haladni. Ennek eredményeképpen már 1:15 alatt a Normafánál voltam, majd megkaptam húgomék üzenetét, h. késni fognak… ezek után fél órát álltam a 20-as rajtban, csatakosra leizzadva, térdig érő hóban, süvöltő szélben… az egyetlen előny az volt, h. a nagyon kedves pontőrök házisütivel kínálgattak. 

A hátrány, az, h. mint új kifejezéssel Tonnakilométertől tanultam, bizony másnapra meglevesedett az orrom, ami még most is tart, elhamdulillah. Mikor végre a húgomék megérkeztek, piperészkedtek, öltözködtek, neveztek, stb. úgy lódultam neki az útnak, h. unokahúgom kissé felháborodva kérdezte: végig így fogunk menni? Nem, mondtam, csak amíg kiolvadok…

Normafa környékén nagy hó volt, az út jeges, csúszós, húgomék apró sikkantásokkal követtek (a túrabotot rendre visszautasítják, ennek ellenére…). Elhamdulillah csonttörés nélkül leértünk.

Kb. 2 hónapja a húgom ugyanezen az útvonalon csatlakozott hozzám a Zöld 20-on. Nem is baj, mondtam akkor, legalább majd érdekes lesz nézned, h. mennyit nőttek a virágok, mit változott a természet.

Hát, elárulom, semmit. Most kicsit talán nagyobb a hó, állapította meg a húgom.

Az Árpád-kilátónál unokahúgom kissé megviselten nézett rám, de eddig nagyon jól jöttünk, soha nem voltunk még ilyen gyorsak, és eddig a szint jelentős része megvolt már, beleértve a temérdek FOSlépcsőt is. Továbbindultunk, és hamarosan megtaláltuk az etetőpontot, ahol a rendezők szokása szerint minden volt, a kólától az aszalt mangóig (ami szerintem úgy nézett ki, mint a tyúkszemtapasz, viszont ízre brutál finom volt).

Hamarosan elkezdődött a sár. Nem a tapadós, hanem a vizes-csúszós fajta. Unokahúgom balett-topánkára hajazó, divatos cipellője hamarosan felismerhetetlenné vált. Csúszkáltunk a sárban. Cuppogtunk a vízben. 

Aztán kiértünk a szántóra Solymár mellett, ami sokkal kevésbé volt saras, mint vártam. Kicsit csalódtam is, meg akartam mutatni az unokahúgomnak, h. nem szórakozni járok én ide…

Elhamdulillah hamarosan ez is sikerült, a Szarka-vár mellett brutál, tapadós, ragadós, marasztaló sár várt minket. Nem győztük utána kapargatni a cipőkről. 

Ott a cél, mutattam a templomtornyot az unokahúgomnak, aztán már csak besétáltunk az utolsó emelkedőn. Én a pecsét után mentem tovább, mert nem álltam valami fényesen idővel.

A végén igyekeztem kicsit belehúzni, bár ugye a Zsíros-hegyre felfelé ez nem egyszerű, sár is lett még aztán, de a legvégén nem volt olyan gáz, mint vártam. Telkibe beérve próbáltam az engem nem sokkal korábban megelőző fiatalok után kiabálni, h. nem egyenesen kellene menni, hanem balra, de nem hallották (vagy nem akarták hallani). Az utolsó dombra felmászva beestem a célba, majd rohantam is a buszhoz, amely elméletileg 53-kor ment – gyakorlatilag kb. 25-30 perces késéssel, mert ennyi idő telt a rengeteg összegyűlt túrázónak felszállni. Mint a heringek, préselődtünk a buszban, elég horror volt a hazaút… a sofőr szerint lehetett volna szólni, h. csuklós buszt küldjenek, ezt lehet, h. legközelebb meg lehetne fontolni.

Ettől eltekintve a túra hozta a szokásos színvonalat, egyszóval remek volt, mindhárman nagyon jól éreztük magunkat, bár az unokahúgom ma (pénteken) mondta, h. még tegnap is izomláza volt egyes testrészeiben a sárban csúszkálástól… ennek ellenére jövőre is jönne, természetesen.

Óbudai határtúra

Táv: 16 km

Szint: 560 m

Hajnalban ¾ 4-kor felébredtem arra, h. brutális éhes vagyok… miután megettem egy rozskiflit szalámival és fél üveg mustárral (ezt ne kérdezzétek, h. honnan jött, de ANNYIRA kívántam a mustárt, h. az nem normális), úgy éreztem, most már kibírom reggelig…

Reggel nagy kedvem nem volt felkelni. Fáradt voltam a szombati túrától, meg álmos is. De a húgom és a lánya is ígérkezett a túrára, nincs mese, kelni kellett.

Tavaly is voltunk már ezen a túrán, és most még a fényképezőgépemet is otthon felejtettem, ezért nem sok mindent tudok írni, csak két dolgot emelnék ki.

Az egyik, h. valami BRUTÁLIS hideg volt végig. Ez nekünk sajna eléggé rányomta bélyegét a napra, mert a húgom és a gyermek nem öltöztek fel kellőképpen, így végig menet közben is fáztak. Én már ugye elővettem a télire nyugdíjazott Kövér Testet, a szombati túrán nem is volt gond, itt azonban befagyott… szóval hideg volt, na, igazi téli túra március végén… én nagyon szeretem a telet, meg a havat, de most már azért lassan elég lenne ám belőle.

A másik, h. nekem sokkal jobban tetszett a túra, mint tavaly. Pedig az útvonal, pontok stb. ugyanaz volt gyakorlatilag. De idén a pontőrök sokkal, de sokkal kedvesebbek és lelkesebbek voltak, nem úgy néztek ki, mint akiket odaparancsoltak pontőrködni, és már alig várják, h. mehessenek haza. És még arról is volt elképzelésük, h. hol vagyunk, és merre kell menni.

Engem a túrán annyira nem érdekel az ellátás, h. mit adnak útközben, meg h. mennyi a nevezés. Néha szívom a fogam, h. ez bizony drága volt. De a kiírásban benne van a nevezési díj, ha sokallom, nem megyek, és kész. De az, h. jó hangulat legyen, szívesen fogadjanak, kedvesek legyenek, az nagyon fontos. Idén sokkal jobban megvolt ez a túrán. Az már csak kis plusz, h. a célban a zsíros mellett idén vajas kenyér is volt. Útközben valóban nem adtak semmit, de ez úgy vélem, 16 km-en kibírható. Nekem nem hiányzott. A tavalyi túra után nagyon haboztam, h. eljöjjek-e idén, de mivel az unokahúgomnak kedve volt sétálni, mondtam, oké, menjünk. És elhamdulillah én a tavalyihoz képest úgy érzem, a túra határozottan fejlődött. A szombati után még kellemes is volt, a célban sokkal kevésbé éreztem szétrángatva az ízületeimet meg az izmaimat, mint a rajtban. Egyszóval, ha jövőre belefér az időbeosztásba, újra megpróbáljuk insallah.