2020. június 27., szombat

Kaptárkövek


Táv: 52,3 km
Szint: 1360 m

Már évek óta mondogattuk Zolival, h. elmegyünk erre a túrára. Én még sosem voltam, Zoli is 10 éve, így lassan érett a dolog, h. egyszer majd csak eljutunk ide is.
Most a korlátozások miatt elég hosszú időt kihagytunk, főleg a hosszabb teljesítménytúrák terén, itt volt hát az ideje, hogy nekivágjunk egynek.
Tájékozódni kell, így a térkép lesz az úton a legjobb barátod.” – állt a kiírásban. Remek, Zoli egész térképgyűjteménnyel rendelkezik, remélem hoz, gondoltam.
„néhány helyen jelzetlen utakon is vezet, így szükséges a tájékozódási- és térképolvasási ismeret” – állt vastag betűkkel kiemelve a kiírásban… sebaj, gondoltam, már navigáltunk azért egyszer-kétszer…
Az útvonalakat a szervezők külön nem jelölik, de saját készítésű térképet és gps tracket biztosítanak a résztvevőknek. Javasolt az útvonalak gps track-jének letöltése mobiltelefonra!” – hívta fel figyelmünket a kiírás. A fenébe, kikapcsoltam a gépet, és nem töltöttem fel a tracket a GPS-re, gondoltam dühösen péntek este, mielőtt aludni mentem volna, s már majdnem hagytam is az egészet, mert van térkép, meg tudunk navigálni, lásd mint fentebb, de aztán nagy morogva visszakapcsoltam a gépet, ÉS MILYEN JÓL IS TETTEM, lásd lentebb.
Szombaton sajna fájdalmasan korán indultunk, pedig én bőven tudtam volna még aludni… és még így is elég későn értünk a rajtba, egy Eger melletti lovastanyára, a hosszú távon az utolsók között indultunk, de hát van bőven szintidő, és még a nézelődéssel együtt is beérünk 12 órán belül, gondoltuk AKKOR MÉG.
Mihelyt kiszálltunk a kocsiból az egri rajtban, elkezdett esni az eső… számítottunk rá, h. esni fog, mert láttuk az előrejelzést, na de hogy rögtön a rajtban… mély felháborodásomnak adtam hangot. Amit az eső láthatólag komolyan is vett, mert elállt. AKKOR MÉG.
Nevezés után rögtön neki is vágtunk a távnak, illetve először némi építő, gyümölcsöző véleménycserét folytattunk arról, h. merre kellene elindulni. Végül, mint két hipernavigátor, a a GPS-track segítségével eltaláltuk a helyes irányt, s megindultunk az istállók között, szép pej herélt nézegetett minket a boxból, mi viszont annyira nem nézegettük, mert az út, hát, sáros volt… mintha a közelmúltban esett volna erre némi eső. Illetve EKKOR MÉG azt gondoltuk, hogy ez sár. Később visszavágytunk a kellemesen száraz, jól járható útra, lásd lentebb.
A túra, nevéhez hűen, a Bükkalja különleges képződményeire, a kaptárkövekre van felfűzve. Ezek ilyen nagy, süvegcukor alakú kövek, melyek oldalába ismeretlen kezek, ismeretlen időben, ismeretlen rendeltetésű kőfülkéket véstek. Ezekkel kapcsolatban több elmélet is létezik, az érdeklődők legyenek szívesek rákeresni a Google segítségével.
Az első ep természetesen kaptárkő volt, ami nagyon tetszett:



Kimentünk a szikla szélére, a kilátás nagyon szép lehetett volna, ha pl. van egy kis napsütés, és nem csüggnek az ég alján a nem sok jót ígérő felhők:



Azért így sem volt rossz. Rövid gyönyörködés után megállapítottuk, h. a felhők nem hazudnak, csepeg az eső. De hát nem fog ez sokáig esni, mindjárt eláll, bíztattuk egymást, s mentünk tovább az egyre sűrűbben csepegő esőben. Ami egy idő után ANNYIRA sűrű lett, h. megálltunk felvenni esőkabátjainkat, melyek a következő néhány órára elválaszthatatlan jó barátainkká váltak.
A következő két ep 2 újabb kaptárkő volt, a jelzett útról kellett felmenni mindkét oldalra pár száz métert, az ekkorra már igencsak sáros úton és zuhogó esőben. Az egyik kőnél sziklába vájt barlanglakás is volt, kihasználtuk a lehetőséget, h. kicsit behúzódjunk. Én TERMÉSZETESEN bevertem a fejem, az egykori lakók alighanem alacsonyabbak voltak nálam, vagy lehajtották a fejüket belépéskor, vagy mindkettő. Nem pihenni húzódtunk be, hanem azért, h. eltegyük a telefonokat vízhatlan tokba, mert alulról olyan értékben áztunk fel a vízben-sárban, h. már a zsebünk sem volt száraz, esőkabát ide vagy oda.
A telefonok biztonságos helyre kerültek, mentünk tovább, miközben az utak ilyen állagot öltöttek:



A következő ep egyben frissítőpont is volt, mindenféle jóval kínáltak minket. Az ellátás amúgy a későbbiekben is kifogástalan volt a túrán, egyesével csomagolt szendvicsek, melyek közt volt VEGETÁRIÁNUS is, folyadék, sokféle édesség, gyümölcs stb. Tényleg ritkán vagyunk ennyire jól ellátott túrán.
Itt vált egy egymástól az 50-es és 30-as táv, s mi igencsak gondolkodóba estünk, h. átmenjünk-e a 30-ra. Ebből az ázásból bőven elég 30 km is. Én végül semleges álláspontra helyezkedtem, nekem mindegy, ha átnevezünk, akkor se sírok, meg ha végig kell menni, akkor se. Végül Zoli az 50 mellett döntött. Mentünk tovább a szakadó esőben, amit kellemesen kiegészített a néhol combig érő vizes fű, ezzel hozva a tökéletes vizessusnya-élményt. S mint tudjuk, a vizessusnya, az a lelkek elpusztítója…
Haladtunk a sárban-vízben a Via ad Szomolya nevű úton (mily meglepő) Szomolya felé. A szomolyai kaptárköveknél szépen kiépített bemutató ösvény, pihenő stb várt minket, ekkor már nem esett, a két pontőr lány elmondta nekünk (az esőbeálló alatt), h. eddig nagyon esett az eső, nem mondjátok, csodálkoztam rá erre a teljes újdonságként ható hírre…
Mentünk tovább, én már ekkor éhes voltam, és Zoli is, szóval a bogácsi kilátóhoz érve leültünk egy padra, és elővettük a szendvicseket. A kilátóban gyerekek játszottak, s milyen jól tették, hogy ott, ugyanis mihelyt mi leültünk kint, AZONNAL esni kezdett a változatosság kedvéért… megkérdeztük a fiúkat, h. bemehetünk-e mi is, aztán kicsit elbeszélgettünk velük, majd a szendvicsek elfogytával el is indultunk. Az eső ezúttal nem tett akkora jellemszilárdságról tanúbizonyságot, mint a reggeli, nem is esett annyira, meg olyan sokáig sem.



A bogácsi templomnál ismét emberes pont volt, ellátással, NAGYON finom sajtos szendviccsel, a pontőrök kicsi lánya cseresznyével kínált, kaptunk inni is. A továbbhaladás bizonyult kicsit problémásnak, mert a templomnál a forduló nemigen volt kijelölve, meg aztán később a következő sem, bóklásztunk mindkét helyen egy kicsit, később szerencsére a vizes fűben valami réten, de végül a track mindkét helyen segített. De hogy itt track nélkül hogy lehetett eltévedés nélkül megúszni, azt tényleg nem tudom…
A következő ep-n, Cserépváralján, sokáig kerestük az ellenőrző kódot, mert a kapuoszlop elé jól odanőttek az ágak, felmentünk a domboldalba, a barlanglakás fölé, ott láttam a tracken, hogy jóval lejjebb kell keresni, végül aztán meglett a kód.



Egy közkúthoz leérve Zoli érdekes magánszámot mutatott be. Ott a pad, pakolj arra, mondta a kúthoz érve, majd ő gondosan elhelyezte saját hátizsákját a földön, egy jókora méretű hangyaboly közepében… Ezt követően, indulás után hosszú, boldog perceket töltött a hangyák levadászásával különböző testrészeiről… előtte azonban még levette zokniját, s kimosta a kút vizénél, mivel a hálós futócipője, s ezáltal zoknija is telement sárral… rövid piperészés után indultunk tovább.
Innen felmentünk a Mangó-tetőre, az úton ismét kisebb kavarásokkal, ki kellett menni a pontra, majd visszajönni, de első pillantásra nem volt egyértelmű, hogy hová, és milyen sorrendben, de aztán a track rövid tanulmányozása egyértelművé tette, hogy a valóban RENDKÍVÜL sáros úton ki kellett menni a pontig, ahol egy különösen nagy kaptárkő van, még be is küzdöttem magam a vizes füvön át, h. legyen közös képünk:



Innen nekivágtunk egy különösen reménytelen szakasznak. Ekkor már 7 ágra sütött a nap, igen meleg volt, s a napsütés ráadásul felrántotta a párát is, ami egyrészt gőzfürdő-szerű érzetet keltett, másrészt azt ígérte, h. lesz itt még ebből csapadék…
Ráadásul Zoli, akinek (viszonylag) vízhatlan térképtartójában mindkettőnk itinere lapult, rövid tanulmányozás után közölte, h. 4 km a következő pont. No, mikor már MÁSFÉL órája mentünk, s közben sehol a pont, kezdtem elkeseredni. Ennek egy idő után hangot is adtam: hát én nem hiszem el, h. nem jöttünk eddig 4 km-t! de annyit biztos, többet is, mondta Zoli. Akkor hol a pont, követeltem én. Hát az HÉT km, mondta Zoli, mintegy diszkréten felhívva figyelmemet a rendszeres időskori hallásvizsgálat fontosságára. Ráadásul kiderült, h. inkább 8 lesz az, mint 7. de legalább tudtam, h. nem vagyunk extra lassúak. Viszont közben sikerült még kisebb-nagyobb elkavarásokat abszolválnunk, egyenesen továbbmenve, mikor fordulni kellett volna, meg ilyenek. Azért egy idő után csak beértünk a Mész-patak szurdokába, ami tényleg nagyon érdekes és szép hely volt:



A szurdokból kimászva pedig meglett a pont, ismét kaptunk enni, és fel tudtam tölteni a vízkészleteket is, mert, mint említettem már, ekkor éppen nagyon meleg volt.
Innen még jó 5 km-t kellett haladni egy meglehetősen eseménytelen szakaszon, jórészt erdei műúton, aminek nagyon örültünk, mert nem volt sár, viszont volt árnyék. Mondjuk a forgalom az kb. olyan volt, mint az Andrássy úton, mert a falu határában lévő réten napforduló-rendezvényre készültek. Felületes szemlélődés alapján a rendezvény lényege az volt, h. a faluból/környező falvakból autóval/motorral kiutazzanak a rétre, ahol leparkoljanak, majd letelepedve egyenek és különböző italokat (kiemelt helyet biztosítva a házipálinkának) fogyasszanak.
E vidám rendezvényt s az oda igyekvőket magunk mögött hagyva, a pincesoron rábukkantunk a következő pontra, ahol megint csak volt mindenféle, a sajtos tallértól a fröccsig, mi szódát ittunk, ami nagyon jólesett. Nem is időztünk soká, mert előttünk állt a Kövesdy-kilátó, valamint a Nagy-Eged meghódítása…
Ez a túra legszintesebb szakasza, a kb. 6 km-ben van kb. 400 szint. Ráadásul, mint említettem, meleg volt, meg pára is. 


Azért csak leküzdöttük, Zoli ment elöl, és pár tucat méterre lemaradva mögötte, de legalább találtam piros madársisakot, megálltam fotózni, ez azért volt jó, mert közben lélegezni is tudtam:



Furcsa volt világosban erre járni, én itt eddig nagyrészt a Tortúrák és Bükki Kilátások során jártam erre, tehát általában sötétben… most pedig világosban láthattuk ugyanazt a tájat, aminek nagy előnye volt pl. ennek a remek gérbicsnek a megtalálása is:



A Kövesdy-kilátótól remek kilátás nyílt a környező tájra és Bükkzsércre, nahát ott voltunk az előbb, mondtam boldogan: 


Aztán indultunk tovább a Nagy-Eged felé, nagy szerencsénkre alig egy km múlva észrevéve egy kis letérőnél a kirakott táblát, h. ott van még egy ep… érdemes volt lemenni a vadászházig, mert adtak mindenféle finomságot meg volt innivaló is.
Innen majd 6 km volt a Nagy-Eged, ahol a keresztről kellett valami infót leírni. Először alaposan, többször körbejártuk a kilátónál lévő kis keresztet, megállapítottuk, h. nincs rajta semmi, s vaslogikával azt is, h. akkor alighanem a kijjebb lévő, nagyobb keresztet kell keresni, és valóban… 


Az alattunk elterülő táj ekkor már igencsak alkonyi fényben fürdött:



Egy fotós éppen ezeket a fényeket várta a tetőn, s mikor elindultunk lefele (a lassan esni kezdő esőben, mert miért is ne) a háromszögön, utánunk szólt: vigyázzatok, mert nagyon csúszik!
Na, nem mondod, gondoltam magamban…
Innen eléggé kínkeserves ereszkedés következett a köves, meredek, s valóban csúszós háromszögön, majd leérve hamarosan becsatlakoztunk a piros jelzésbe, ahol egykor a Tortúrán mentünk le Egerbe.
Ez az emlék lett a vesztünk… megindultunk felfele a kellemetlen emelkedőn, ami a Tortúra utolsó emelkedője, s úgy gondoltuk, ezé a túráé is… a trackra pillantva láttam, h. majd balra kell fordulni, így hát a következő lehetőségnél fordultam… de egy idő múlva nekem gyanús lett, h. nem látom magam előtt Zolit… oké, h. felfelé gyorsabb nálam, de ennyivel? Ismét a trackra nézve láttam, h. rossz helyen vagyok – előbb kellett volna balra menni… Zoli meg kitudja hol jár már. Mindegy, kiléptem kicsit, majd messze magam előtt megpillantva fejhangon visítani kezdtem: „Zoliiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii nem arra kell menniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii”… szerencsére meghallotta (mint mindenki, köztük a holtak is kb. másfél kilométeres körzetben), és visszajött… elindultunk visszafelé a track szerint, s kiderült, h. EGYÁLTALÁN el sem kellett volna indulni a tortúrás emelkedőn…
Ha idén is megyünk a Tortúrára, követelem, h. nekünk ne kelljen itt felmenni. Végül is darabra megvolt…
Visszaérve az emelkedő aljára megállapítottuk, h. mintegy 700 méter a cél légvonalban… és nem is sokat kellett kanyarogni, kiértünk a műútra, s itt átkelve már láttuk is a rajt/cél épületet.
A célban örömmel és ismét rengeteg kajával fogadtak minket. Kicsit üldögéltünk, ettünk-ittunk, aztán indultunk hazafelé, már teljes sötétségben. 11 után tett ki Zoli a ház előtt.
Nekem nagyon tetszett a túra, a zuhogó esőtől és a sártól eltekintve, mert szívesen nézelődtem volna, így meg a túra jelentős részén a nézelődés a kapucni két oldalára korlátozódott… de legalább van rá okunk, hogy visszajöjjünk még, remélhetőleg kedvezőbb időben, mert az útvonal nagyon jó, a szervezés és ellátás pedig kifogástalan volt, ez úton is köszönjük.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése