Pilisi Trapp

Táv: 42 km

Szint: 1250 m

Zolival gondolkodtunk, h. hova is menjünk ezen a szombaton, s végül úgy döntöttünk, legyen (ismét) a Pilisi Trapp, én szeretem ezt a túrát, s mikor legutóbb mentem, fordítva volt az útirány, vagyis a sárga pluszon indultunk felfelé a forráshoz. No, most próbáljuk meg fordítva, gondoltam magamban.

Zoli ugyan kicsit parázott a lódarazsaktól, főként, mikor boldogan küldözgettem neki a képeket a hét során, h. a Pomáz környéki gombászás alatt (mely nagyjából 0 eredménnyel járt, amúgy) 5 lódarázsfészket is találtam. A későbbiek fényében azonban azt kell mondjam, jogosak voltak aggodalmai…

Ennek ellenére úgy döntöttünk, h. legyen a Trapp. Induljunk az elején. Mire rajtoltunk, a rajtban megjelent M. Sz. és Tamás is, így a csapat kiegészülve vághatott neki a kb. maratoni távnak.

Gyorsan elhagytuk Pilisszentkereszt területét, s most a Szurdokban kezdtük a túrát, ahelyett, hogy itt fejeztük volna be. Ez amúgy igazán zseniális ötlet volt, mert így nem volt tömeg a Szurdokban. Sőt, mondhatni néhány túrázón kívül nem volt senki:

Amúgy az idő is kellemes volt, nem túl meleg, felhős, a nap sem tűzött, de nem is hiányzott egyikünknek sem. Én magamban így is azt gondoltam, h. ennél azért lassabban is bírnék ám menni, de bölcsen hallgattam, nem szóltam egy szót sem. Mentem a többiek után.

A csobánkai szentkútnál a fiúk lementek a forráshoz, én megettem egy banánt, és lassan elindultam, mert emlékeztem, h. itt brutálisan felfelé kell menni… Így is lett, és sajnos a fiúk nem sokáig gyönyörködtek a forrásban, hamarosan utolértek, szerencsére már az emelkedő tetején.

Nagyon szép tölgyesekben vezetett tovább az utunk, mondjuk jó száraz volt minden, tehát gomba, az nemigen volt, sajna. Én kínosan emlékeztem arra, h. a zöldön lesz még egy nagyon brutális emelkedő, és sajnos nem is tűnt el időközben, de azért csak felértünk rá valahogyan.

Amúgy a Hosszú-hegyen többször is kimentünk a kilátópontra, sőt, az egyiken rövid pihenőt is tartottunk, de a levegő nagyon párás, borult volt, s így a kilátás nem volt az igazi:

Közben beszélgettünk, én is bele-beleszóltam, mikor éppen kaptam levegőt, nosztalgiáztunk, h. itt megy a Kinizsi, nohát, itt kellett folyton nézegetnem a GPS-t, mert Zoli tudni akarta, h. a Hosszú-hegy oldalában vezető út megy-e 700méter fölé (egyébként igen), ilyesmik, régen voltunk már így négyen bárhol is, volt hát téma. Egészen addig, amíg meg nem kezdtük az emelkedést a László-kúpja felé, amikor mindenki hirtelen kicsit szűkszavúbbá vált.

Felfele ide vagy oda, ez az egyik kedvenc utam, az utóbbi időben amúgy is nagyon megszerettem a Pilist, pedig régen nem voltam oda érte. De a zöld szerpentin kilátásai még mindig gyönyörűek:

Fenn a Pilis-tetőn pecsételés után páran felmentek a kilátóba. Én, a történelmi hűség kedvéért, ettem. Aztán indultunk a Pilis-nyereg felé, ahol legutóbb inkább sötétben jártunk még, a Sárga 70-en. Én mát útközben azon gondolkodtam, h. megyünk a Sasfészek turistaházhoz, és h. Leventével festettük arra a nem emlékszem, milyen színű plusz jelzést, és az milyen meredeken megy fel oda, és én azt nem fogom szeretni… Szerencsére hamarosan sikerült magam betájolni, s rájöttem, h. most arra LEFELÉ fogunk menni, Pilisszentlélekre, s ez némiképpen felvidított.

A pont előtt még inkább felvidultam, mert megtaláltam őket:

Óriás bocskorosgomba, ami egyébként védett is, de ettől függetlenül nagyon aranyos, szőrös, pihepuha gomba, biztattam is a fiúkat, h. simogassák meg, többen meg is tették.

A ponton kaptunk tejkaramellát, amit időtlen idők óta nem ettem, de most nagyon jólesett, aztán elindultunk lefelé Szentlélekre. A kocsmában volt a pont, így megígértem, h. mindenkit meghívok arra, amit akar. Kiderült, h. jól jártam, mert kaptunk fejenként 250 forintos bont, így igen olcsón megúsztam a meghívást… illetve benéztem a mosdóba is. Arra jöttem elő, h. a pontőrök ránk bíztak egy fiatalokból álló 3 fős csoportot, akik nem találták a jelzést, amin tovább kellene menni. Betagozódtak hát utánunk, s emiatt abban a hihetetlen élményben lehetett részük, h. találtunk egy óriás bokrosgombát is:

Annyira nem lelkesedtek rövid mikológiai bemutatómért, így hát elengedtem a dolgot, és próbáltam magamban örvendezni. Amúgy itt elég sokat felfele kellett menni, s mindenki igyekezett kellően keménynek mutatkozni, így fogcsikorgatva lihegvén (bármily lehetetlennek tűnik is ez, igenis LEHETSÉGES megvalósítani) tartottunk a Szakó-nyereg felé. Én néha kihasználtam a fel-felbukkanó nyári laskák nyújtotta lehetőséget, hogy utána lemaradva próbáljam utolérni a többieket, ami először az Ilona-pihenői pontos sikerült. Innen Dobogókőig nem volt már túl nehéz menet, de hát egy jókora fatörzsön MÉG TÖBB nyári laskát pillantottam meg, s vacsorám biztosítása érdekében meg is torpantam. Így a lélegzetből teljesen kifogyva csak a Rezső-kilátónál értem utol a csapatot:

Dobogókőn a pecsételés után az újra nyitva lévő Matyi büfében kólát, almás pitét és pogácsát vételeztünk, az eddigre kissé elpilledt fiatalok sem bánták a pihenőt. Aztán megindultunk a kék pluszon a szentkereszti szentkút felé, ügyelve arra, h. még a sárga plusz előtt lesz egy elterelés, darázsfészek miatt.

Valóban megvolt az elterelés, itt már nem siettünk annyira, mert az egyik fiatalnak fájt a lába, a szintidő meg bőséges, és nagyon jól is álltunk. A krach már a szentkút előtt, a sárga pluszon ütött be. Én láttam a zúgva közeledő mini-helikoptert, és valami nagyon érdekes mozdulattal, egyik lábammal majdnem átesve a másikon, elugrottam előle. M. Sz. látta, h. én fura mozdulatokat teszek, s ő is kitért. Az apró légi jármű azonban egyenesen nekirepült a gyanútlan Zoli lábának, s ha már arra járt, bele is csípett. Szerencsére nem teljes erőbedobással, hanem csak úgy félgőzzel… Így is elég fájdalmas volt, és fel is dagadt, de szerencsére nem volt az a teljes adagos lódarázscsípés. A légi jármű sértetlenül távozott. Zoli kissé sértve.

A ponton ittunk a forrásból, s elégedetten nyugtáztuk, h. már alig 2 kilométer van hátra. Elindultunk lefele a sárga pluszon, amikor én találtam valamit:

Hát, eléggé meg voltam lőve. Gyanítottam, h. hernyó, de 100%-ban nem voltam biztos, és a többiek is eléggé kételkedtek. Mindenesetre lemaradtam fotózni, ami nem ment tökéletesen, mert a LÉNY nem volt képes magáévá tenni a koncepciót, hogy maradjon nyugton a hátán fekve, miközben a hasi oldalát fotózom…

Amúgy, ha bárkit is érdekel, VALÓBAN hernyó, insallah tavasszal, a báb áttelelése után egy csigalepke lesz belőle. Ezek a fák (főként tölgy) koronájában élnek, de ilyenkor, ősz eleje felé leejtik magukat a földre, beszövik magukat az avarban, s majd tavasszal kel ki a bábból a lepke. Soha életemben nem láttam még ilyet, de nagyon tetszik. Viszont úgy lemaradtam miatta a többiektől, h. csak egy pár száz méteres kocogással értem őket utol, már a műúton.

Innen már sima utunk volt, a rajtban megkaptuk a kitűzőt, oklevelet, Zoli egy külön kitűzőt az 5. teljesítésért, és mindenki egy újabb 250 forintos bont, amit Zoli kólára váltott nekem.

Ettünk a célkajából, amiben volt kiemelkedően finom savanyú uborka és nyers sárgarépa (!) is, ami nagyon jólesett. Aztán meg indultunk haza, (én) gombástojást enni…

Említettem, h. szeretem ezt a túrát, most sem csalódtam, sem a tájban, sem a szervezésben, sem a túratársakban. Szerintem jövőre már nekem is az ötödik lesz...