Táv:
50,4 km
Szint:
1620 m
Ez
a BEAC Maxi résztávja, amin mentem már a 110-esen és a 60-ason
is, ám idén reálisan felmérve lehetőségeimet úgy döntöttem,
h. az 50 lesz az én távom (s milyen igazam is lett).
Rögtön
neki is álltam túratársakat toborozni, a kiszemeltek azonban
ilyen-olyan okok miatt nem hajlottak erre a fantasztikus lehetőségre,
így végül egyedül indultam a rajt felé, s mint később
kiderült, jobb is volt így.
A
rajt Magyarkúton van, ahova váci átszállással, kis kétkocsis,
piros vonattal kell eljutni, amin amúgy lényegesen kevesebb túrázó
volt, mint mikor legutóbb jöttem a túrára. A rajtban, szokás
szerint, vártunk, majd az 50-es távot előbb engedték nevezni s
indulni, mint a hosszút:
Illetve
velünk együtt elindultak az 50-es biciklisek. A hosszút táv
gyalogosai és biciklisei meg a mi rajtidőnk után negyed órával.
Így csak a biciklis mezőny egy része elől kellett félreugrálni…
Szerintem én inkább elengedném az összes biciklist az elején,
aztán játsszák le a továbbiakat egymás között.
Még a nyaralók közt szaladt elém a helyi macska, akivel már többször találkoztam itt:
Rögtön
az elején, a patakátkelés után meg kellett indulni felfelé a
Kő-hegyre, de nem panaszkodtam, jól ment (EKKOR MÉG). Szép volt
az idő, nem volt túl meleg (EKKOR MÉG), volt egy csomó gombicsek:
Felérve
a gerincre lefotóztam pár helyen a kilátást:
Aztán
örömmel üdvözöltem az esőházat, ahol a kéktúrán megálltunk
kajálni, és Tamás tarkójára rászállt egy poszméh:
Most
nyilván szó sem volt megállásról, menet közben ettem egy
szendvicset, aztán kicsit jobban megindultam, időtartalék gyűjtése
címén. Úgy emlékeztem, h. a nógrádi pontig, már végig lefelé
kell menni, hát nem, véssétek az eszetekbe, a vége felé lesz pár
felfelé is. Amúgy megcsodáltam, h. az az út amely olyan
rettentően sáros volt év elején, a Börzsöny kapuja túrán,
most mennyire nem sáros:
Nógrád
előtt benéztünk (az előttem és a mögöttem haladó, illetve én)
egy elágazást, és eléggé máshova kerültünk, mint kellett
volna, de végül is a réten átvágva pár száz méteres kitérővel
visszakerültünk a kékre. A falun átvágva értünk a ponthoz, 10
km, és még bőven a 2 órán belül voltam, remek,
gondoltam magamban (nem írom már, h. AKKOR MÉG, mert úgyis
tudjátok…)
Én
azért igénybe veszem az ellátást, jó? - kérdeztem pecsételés
után a pontőröktől, akik kerekre tágult szemekkel kérdeztek
vissza: MILYEN ellátást? Iszom a forrásból, mondtam, s így is
tettem, valamint, biztos ami biztos, megettem a banánt is, ami
egyébként már a múlt heti túrát is megjárta velem, csak nem
fogyott el… Aztán indultam tovább, át a réten, a sárkányfánál,
meg a nem annyira távolban látszó hegyek látképével:
Itt
ért utol Éva és csapata, a hosszú távon, akikhez egy ideig
csatlakoztam, s amíg nem kellett megindulni felfelé, nem is volt
gond, de felfelé nekem ők túl gyorsak, így mikor elkezdődött a
kaptató, úgy tettem, mint aki megáll inni, és el is maradtam
tőlük. Remélem, jól beértek végül.
Egy
ideig emberibb tempót diktáló túratárssal mentünk együtt,
mindenféléről beszélgetve, de amikor a Foltán-kereszthez vezető
brutál emelkedőhöz értünk, én visszább vettem a tempóból.
Ez
az emelkedő amúgy jó meredek, de legalább nagyon hosszú is. Azt
hittem, sosem lesz vége. Ahányszor megláttam egy kis zöldebb
platót, mindig azt hittem, h. ez már a Foltán-keresztnél lévő
rét. Hát nem az volt, háromszor sem. Negyedszerre volt az:
Itt,
nagy megdöbbenésemre, megláttam egy EP-t, ezen a túrán sosem
volt itt pont, gondoltam, s ráadásul a pont asztalán volt Balaton
szelet, meg szénsavas ásványvíz, ezen a túrán SOSEM volt
útközben ilyesmi, gondoltam, eztán hamarosan rájöttem, h. most
sincs… egy másik túra pontja volt, s nem is hajlottak arra, h.
megkínáljanak a szénsavas ásványvízzel, pedig tényleg nagyon
megkívántam. No mindegy, leültem egy BEAC-os túratárs mellé,
elővettem egy fehérjeszeletet, és mintegy magamat vigasztalva azt
mondtam: no, nem baj, a Csóványoson már meglesz a fele táv, meg
jóval több, mint a fele szint… Hát nem, mondta vidoran a
túratárs, még a Nagy-Hideg hegyen sem lesz meg a fele táv, de ott
a fele szint már nagyjából igen…
No,
ekkor nekem beborult az ég, elsötétedett a fényes nap, és
mintegy örök éjszaka borult reményeimre. Ez a túra nekem ma nem
lesz meg, biztos voltam benne. El is engedtem a teljesítést
gondolatban. Azért még felmegyek a Csóványosra, ha már itt
vagyok, s közlöm a pontőrökkel, h. kiszállok, gombászok egyet,
és megyek haza, gondoltam. Így is indultam neki a Csóványosnak,
az oldalában szépen össze is szedegettem a nagy- és karcsú
őzlábakat:
Az
erdő amúgy nagyon szép volt, ez a bükkös felfelé a kéken amúgy
is lenyűgöző:
Aztán
végül is elég jól felértem a Csóványosra, ahol kaptunk egy
plusz kitűzőt, el is döntöttem, h. mégsem szállok ki, megy ez,
gondoltam magamban, s indultam át a Nagy-Hideg-hegyre.
Ami szintén
jól ment, egészen addig, amíg az utolsó nagy emelkedő alját el
nem értem, itt felfele enyhe hányinger töltött el, de hát mint
tudjuk, a Nagy-Hideg-hegy, az minden oldalról egy FOS-fal… azért
csak felértem, ittam egy kávét, meg egy kólát, de enni, azt nem
tudtam.
A
kávéért meg kóláért annyit kellett sorbaállni, h. másra már
nemigen maradt időm, indultam is le, a kisinóci turistaháznál
lévő ponthoz.
Tudni
kell, h. a Nagy-Hideg-hegy előkelő helyet foglal el „A Világ
Felháborító Helyei, Ahonnan Felfelé Kell Lemenni” nevű listán.
Ilyen még az Ódor-vár, vagy a Határ-nyereg – Hűvösvölgy
viszonylat, ami most hirtelen eszembe jut, de van még jó pár.
Felfele menésnél rámtört a hányinger, nagyon vártam már, h.
kiérjek az Inóci-vágás végig lefelé vezető útjára, ahol meg
ugye az ember elkezdhet panaszkodni, h. milyen pocsék minőségű
egy út ez, és évről-évre rosszabb lesz:
Szóval,
már igazából semmi sem volt jó. Itt döntöttem el másodszor, h.
nekem ezzel vége is, igazából 30 kilométeren is ki tudom magam
sétálni, Kóspallagról meg van busz. Ennek megfelelően szépen
szedtem is egy bő kilónyi gombát, sárga és sötét érdestinórut,
meg nyári laskát. Sehogy nem jutott eszembe az érdestinóru
nemzetség latinul, így ezen gondolkodtam végig. Így értem le a
ponthoz, ahol már ismét fickósabban éreztem magam… kicsit
pakolásztam a gombicsekeket, de igazából csak azért, h.
gondolkodjam. Tudtam, h. ha most továbbmegyek, akkor nincs más
választásom, mint végigmenni, mert a következő pontról,
Törökmezőről maximum a pontőrökkel mehetek le a célba, ami meg
nem biztos, mert vagy van helyük, vagy nincs.
Végül
is továbbindultam, úgy voltam vele, h. talán a szintidő nem lesz
meg, de csak végigérek valahogy… vagy berendezkedem az erdei
életre, végül is gomba van, kár, h. az érdestinóruk nem ehetők
20 perces hőkezelés nélkül, gyufám viszont nincs… no
mindegy,mentem tovább, még mindig a nemzetségnéven gondolkodva.
Kóspallag
központjában, a főúton találtam ezt a jószágot, és ki is
transzportáltam egészen az erdőig, ámbátor közben össze-vissza
rohangált rajtam, s csak érdekes tornamutatványok árán tudtam
némileg kordában tartani:
Nem
is volt amúgy a menéssel semmi baj, amíg meg nem kellett indulni
felfelé. A kicsit is komolyabb emelkedőkön elkapott a hányinger,
de annyira, h. időnként meg kellett állnom. A Törökmező előtti
erős emelkedő annyira megviselt, h. a pontőr nénik aggódva
figyelték állapotomat, s egymás szavába vágva tették a
javaslatokat: üljek le, igyak vizet, ha van csokim, egyek csokit…
Én vettem egy mangólét meg egy szénsavas ásványvizet, s ezek
elfogyasztása után alkalmasnak éreztem magam a továbbindulásra –
nem, mintha sokkal több lehetőségem lett volna.
Út
közben örömmel üdvözöltem a helyet, ahol a 110-es távon a
pihenő Zolira bukkantam:
Amúgy
jó tempót tudtam menni, amíg nem kellett felfele menni. Mentem a
kanyargó úton a fák között, s hirtelen eszembe jutott, h.
Leccinum. Ezek az érdestinóruk. Nagyon boldog lettem, s ez a
boldogságom egészen addig ki is tartott, amíg meg nem kellett
indulni felfelé Köves-mezőre. Itt már elég intenzíven
gondolkodtam azon, h. ki volt az a barom, aki kitalálta, h. nem
száll fel a buszra Kóspallagon. Ez az állapot pedig jelentősen
rosszabbodott, mikor még a Hegyes-tetőre is meg kellett indulni
felfelé, ahol már kb. 100 méterenként megálltam, hősies harcot
vívva a hányingerrel. Ne áruljátok el senkinek, de 24 (!!!) perc
alatt értem fel… Igen, ezt korábban én is hihetetlennek
tartottam volna, de hát ez van. Felértem még a pont nyitvatartási
idejében, de a pontőrök már lementek, a dinnyét és 3 üveg
vizet viszont kedvesen ott hagyták. Nagyon jól jött, bár nem
tudtam enni már kb. a túra fele óta, a dinnye az lement, finom is
volt, meg ittam szénsavas vizet is, kicsit leültem, a kilátásban
gyönyörködve:
Majd
az órámra pillantva megállapítottam, h. 45 percem van leérni,
tehát futás. Már kezdett sötétedni is, egy darabig még a
hegyoldalban vezető ösvényen elmentem lámpa nélkül, de amikor
az árok mellé leértem, már nem láttam, hová lépek, muszáj
volt a fény, mielőtt az árok mélyén találom magam… Tehát
világítva, s népdal-repertoárom jelentős részét felvonultatva
értem be a házak közé. Igen, tudom, TKM (aki amúgy még SOHA nem
hallott engem énekelni) kijelentette, h. ő inkább meghal, de vad-
és vadász-távoltartó szempontból hasznos.
Már
lent a házak között, amikor, civilizált területre érvén,
civilizált ember módjára abbahagytam az éneklést, történt meg
a támadás. A sötétből egy hatalmas, a lámpa fényében zölden
világító szemű DOLOG bontakozott ki, s hatalmas ugrásokkal
vetette rám magát. Dönci, ide gyere! - hangzott fel a kiáltás
kissé távolabbról, miközben én egy bernáthegyi kutyát
próbáltam lehámozni magamról. Becsületére legyen mondva,
fajtájához méltóan egyáltalán nem akart bántani, csak hát
nyálas is volt, meg szőrös is, meg alsó hangon 70 kiló… Lehet,
h. állapotomat látva úgy érezte, mentésre szorulok. A gazdája
elnézést kért, nem bánt, csak nem fogad szót, mondta, mire én
közöltem, h. semmi baj, de utánam jön még egy csapat túrázó,
akikkel van egy kutya… Ezt alighanem Dönci is realizálta, s
rájött, h. sokkal jobb móka lesz, mint én, mert idétlen
szökkenésekkel megindult visszafele a sötétben, s hamarosan
kutyaugatás, és a gazda Dönci, Dönci kiáltásai adták tudtomra,
h. Dönci valóban nem fogad szót. Aztán meg néhány csattanás
azt, h. Dönci alighanem kapott a póráz csatos végével…
Az
engem utolérő túratárs még a 8-as komppal át akart menni (ez az
utolsó), így elkocogott mellettem, én meg utána, gondolván, ő
legalább tudja, hol a cél… Sajna számításom csak félig jött
be, mivel ő a pecsételést kihagyva, egy hősies rohammal az utolsó
pillanatban elérte a kompot, én meg még mentem két kört a
Duna-parton, mire a célt megtaláltam… A szintidő lejárta előtt
2 perccel, kb. De azt kell mondjam, h ezért most tényleg
megküzdöttem:
Az
utánam lévőket már a pontőrök vitték be a célba, szóval én
voltam az utolsó beérkező. Meg is kezdték bontani a célt, én
meg sarkon fordulva kocogásban indultam az állomás felé, mert
volt 7 percem a vonatig, s még jegyet kellett vennem… ez utóbbi
végül nem volt szükséges, mert be volt zárva a pénztár, így
végül díjmentesen utaztam a Nyugatiig. Hazaérve pedig zuhany után
azzal a tudattal fekhettem le, h. hurrá, holnap megyünk jelzést
festeni :D
Szóval,
ezt volt a Börzsöny 50 története. Ne kérdezzétek, hogy lesz
ebből Írottkő 70, meg Piros 85, jelenleg én sem tudom, de
igyekszem megtenni, ami tőlem telik, aztán majd meglátjuk…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése