Téli Margita

A Túra, Ahol Életemben Először Mobilparkoltam

Táv: 40 km

Szint: 650 m

Voltam ezen a túrán már kétszer is, egyszer ráadásul TKM-mel, és akkor vagy 20 cm hó alól kaparhattam ki a geoládákat… ez volt (szerencsére rövid) geoládás időszakom csúcspontja, azt hiszem.

Most már jó előre kinéztem ezt a túrát, nem sok más opció volt, a Mátrába nem volt kedvem menni patakokat ugrálni. Ide meg egyedül is tudok menni, nem kell autó, van HÉV. Aztán pár nappal korábban Zoli bejelentette, h. ő sem megy a Mátrába. Remek. Nem kell HÉV, van autó.

Reggel 8 órás rajtot beszéltünk meg, pont a 7-9 órai rajtidő közepét. Így nem kellett hajnalban kelni, 7-kor indultunk a Nyugatitól, s még ¾ 8 előtt le is parkoltunk a gödöllői rajthelyszín általános iskola előtt. Illetve, parkoltunk volna, ha nem lett volna fizetős. Kérdésünkre egy helybéli, akit megkérdeztünk, h. pontosan MEDDIG IS fizetős a parkoló, bizonytalan mozdulatot tett, jobb karja nagyívű mozdulatával felölelve az ismert univerzum mintegy 60%-át: „Hát erre itt az egész mindenség mind!”

Oké, akkor nézzük, hol és hogyan lehetne fizetni. Automata volt, aprónk nem. Bankkártyát és papírpénzt TERMÉSZETESEN nem fogadott el. Viszont ekkor felfedeztük, h. a húgom és a barátja is éppen megérkeztek a rajtba (pedig össze se beszéltünk), s húgom, autótulajdonos lévén, tapasztalt mobilparkoló. Ő és néhány jóindulatú túratárs lelkesen magyarázták nekem a dolog mikéntjét. Zoli nem tudta járműve rendszámát. Én is csak annyit, h. m-mel kezdődik – no de annyit meg ő is, de ez kevés a mobilparkoláshoz… Forgalmi előkerestetett. SMS elküldetett. Teljesen feldobódva mentem a rajtba, nohát, mobilparkoltam, még sohasem mobilparkoltam…

Jól indult a nap, mint érzékelhetitek…

Nevezés után társaságunk egyes tagjai még hosszasan beszélgettek a rajtoltatókkal, majd a húgommal és Gáborral négyen vágtunk neki a máriabesnyői templomig vezető hosszan unalmas városi szakasznak.

Hideg volt, hidegebb (sokkal), mint vártam. Így, miután a templom mögött aszfalt helyett földúton mentünk tovább, egyben megkezdődött a túra elejét jellemző csúszkálás is. Jól le volt fagyva, no, ez a jég még áprilisban is itt lesz, filozofált Zolis, és ez simán lehetséges, hisz mentünk már hóban a Mátrabércen is. De most legalább már látszott, h. ma napsütés is lesz (lett is).

Az első ellenőrzőponthoz elegáns műkorcsolya-mozdulatokkal érkeztünk. Amúgy nekem a hátizsákban ott volt ám a csúszásgátló, de bölcsen hallgattam erről. Csúszkáltam tovább. Itt van egy forrás, amit én még konkrétan sosem láttam, így Zolival lecsúszkáltunk megnézni:

Ment is a forrás, de olyan hidegnek nézett ki, h. eszembe se jutott inni belőle, Inkább mentünk tovább, s hamarosan be is értük az aszfalton a húgomékat. A 20-as én 40-es táv a második pontig,a babati templomromig ment együtt. Itt ők érzékeny búcsút követően megindultak a templomrom irányába. Zoli kicsit gondolkodott az opción, aztán szerencsére úgy döntött, h. hagyjuk. Megindultunk tovább utunk (és a Gödöllői-dombság) legmagasabb pontja, a Margita felé. Jött utánunk egy túrázó a csaknem fehér, enyhén vajszínű kutyájával. A jószág ide-oda szaladgált, s egyszer csak nekirohant az utat szegélyező, drótszálakból álló kerítésnek. No, rögtön megtudta ő is meg mi is, h. van benne áram :) szegény kutya utána biztonságos távolságot tartott az aljas drótszálaktól.

Fenn a hegytetőn egész sok hó volt, ellenőrzőpont viszont nem. Az itiner rövid vizsgálata felfedte, h. az majd lejjebb lesz. Megcsodáltuk a geodéziai tornyot, s mentünk tovább.

A ponton kaptunk müzliszeletet, aztán mentünk tovább, hullámzó útvonalon, kicsit le, kicsit fel. Az erdőben haladva megszemléltük a turistaút mellé telepített egy sornyi tüskefát - nehogy már a kis szemét turisták bekolbászoljanak az erdőbe… 

üzenetben kérdeztem TKM-et Zoli kérdéséről, mely szerint ez keményfa-e, ő meg felhívott motorosfűrészelés közben, h. igen, keményfa, neki is van három, de meghagyja nekem, vágjam ki én… A meghatottságtól elmorzsoltam egy könnycseppet, de aztán sajna mégis passzoltam a lehetőséget, azon praktikus oknál fogva, h. még soha, semmilyen fát nem vágtam ki életemben, s azt hiszem, ez jobb is így...

A terepviszonyok igencsak változatosak voltak – hó, jég, sár, száraz út, száraz homok… volt itt minden,nem unatkoztunk. Én különösen igyekeztem szórakoztatni a túratársakat, a sáros szekérúton megcsúsztam, majd valami furcsa tántorgós, csúszkálós technikával próbáltam visszanyerni egyensúlyomat. Az utolsó pillanatig azt hittem, sikerülni fog, de végül egy támadó leopárdot is megszégyenítő kecses mozdulattal vágódtam az út menti mező füvei és alacsonyabb – s bizton állíthatom, tüskés – bokrai közé. Zoli érdeklődve figyelte ekkor már a bemutatómat, ahogy a mögöttünk haladó kolléga is, aki meleg szavakkal gratulált teljesítményemhez, majd felmutatott egy 10-es táblát. Amúgy ő némileg jobban aggódott, mint Zoli, aki megszokta már mutatványaimat. Ezzel viszont összeismerkedtünk a Kollégával, Judittal, akivel ezt követően már többé-kevésbé együtt haladtunk a célig.

Domonyvölgy s a lovasbirtok (valamint az azt övező, erdőszélre kipaterolt trágyadombok) érintésével hamarosan elértük a 4. pontot, ahol volt forró tea, ami nagyon jól esett, és nápolyi, ami szintén. Ezt követően sikerült csaknem elirányítanom csapatunkat a 30-as távra, de aztán korrigáltunk. Az autópálya hídja alatt egy brutál jeges lépcsőn lementünk a 3-as útra, egy kicsit haladtunk rajta, aztán szerencsére balra betértünk az erdőbe, át a vasúton. Emlékeim szerint, mikor legutóbb itt jártam, nem egészen erre jöttünk. Így nem is láthattuk az Ország Legnagyobb Sárga Jelzését, ami, bevallom, fájdalmas űrt hagyott bennem. No sebaj, mentünk tovább valaki enyhén emelkedő, de erősen jeges mélyúton. Aztán kiértünk a kék sávra, amire én EGYÁLTALÁN nem emlékeztem, Zoli meg úgy emlékezett, h. sokkal kevesebbet kellett ezen menni. Hát mindegy, mentünk, végül is nem volt rossz, nagyon jeges nem volt, lehetett haladni. Haladtunk, egészen a pontig, ahol megint volt tea és nápolyi, én már megint szomjas voltam, megálltunk inni, aztán ettünk nápolyit is, és megindultunk a túra legszebb részén, a Juharoson át, először fel, aztán vízszintesen, majd lefelé. Útközben felhívtam túratársaim figyelmét néhány érdekes réteggombára s egyrétűtaplóra, amit ők természetesen kitörő örömmel fogadtak.

A szép rész után lementünk a kellemetlenül meredek lejtőn, de legalább nem volt (nagyon) jeges. Átmásztunk a nap harmadik vagy negyedik létráján is, kiderült, h. ezeket Judit még nálam is kevésbé szereti, ami pedig már-már művészet. Utána valami gazos susnyásban kanyarogtunk hosszasan, melyben találtam… no mit? Igen, igen, gombát, méghozzá valami érdekes lemezestaplót. Más választásuk nem lévén, mindenki megcsodálta. Elérvén a vasútállomáshoz bevezető betonutat, egy autót találtunk rajta, ahova éppen pakolt befelé egy szervező, aki közölte velünk, h. a piros sávon lesz majd a pont, innen úgy 800 m-re. Hát, szerintem lényegesen messzebb volt az, de mikor az itinert megnézve láttuk, h. ez az Egyetemi erdő pont, már nem aggódtam, mert az azon ritka dolgok közé tartozik, amelyekről pontosan tudom, h. hol vannak. Mentünk hát tovább, hamarosan megmásztuk a túra utolsó komolyabb emelkedőjét, majd már a pont felé vezető célegyenesben voltunk. Innen 3 km a cél, előtte még át kell menni a borostyánnal benőtt erdőn, amit nagyon szeretek. A jégfoltok és a borostyános fák között megosztva figyelmünket haladtunk, még egy ideig az erdőben, majd kiérve belőle már a házak között.

A parkon átérve már csak a pirosra váltó lámpa tarthatott minket távol a céltól. Kivártuk, h. megzöldüljön, majd pedig hamarosan a célban is voltunk. Kicsit időztünk, teáztunk, ettünk. Valami hihetetlen finom olajos fokhagyma (is) volt a célban, aminek a receptjét meg kellene tudnom.

Kimentünk az autóhoz, melyen semmiféle csomagocska nem fogadott minket, így VÉLHETŐLEG a mobilparkolás sikerrel járt :)

Aztán indultunk is haza, elég komoly dugót leküzdve érkezésig. Igazából még így is majdnem szintidőben itthon voltam…

Remekül éreztem magam, nagyon jó túra volt, szép idővel, kellemes társasággal. A rendezés a szokásos jó színvonal, mindenki kedves volt, és látszott, h. örömmel csinálják, amit csinálnak. Insallah jövünk máskor is :)