Bartina Maraton

Táv: 43 km

Szint: 1150

Már nagyon rég szerettem volna erre a túrára menni. Sok jót hallottam róla, TKM is dicsérte, meg mások is, de mindenki hozzátette: hát, igen, csak az a fránya sár…

No, idén ez a veszély nem fenyegetett. Meglepő módon normális tél volt januárban. Hideg. Hó. Fagy. Jég. Ideális alkalom arra, h. az ember ne sárban caplasson végig egy maratont. Most, vagy soha, gondoltam. Rögtön el is kezdtem lobbizni M. Sz-nél, h. ugye ők is NAGYON szeretnének a Bartina maratonra menni… szerettek volna, illetve hát elgondolkodtak a dolgon. Aztán péntek délutánra a sejtésből bizonyosság lett, s megbeszéltük, h. 5 órakor találkozunk Budaörsön, aztán hajrá.

Elmondanám, h. szombaton tömegközlekedéssel nem lehet 5-re Budaörsre érni. Hívtam egy taxit fél 5-re. Felkeltem fél 4-kor. Ebben a pillanatban a Bartina maraton mégsem tűnt oly jó ötletnek. Ezzel a taxisofőr teljes mértékben egyetértett. Miután hajnalban a -12 fokban megérkezett második kedvenc autómmal, egy 2-es Priusszal, egész úton azon sopánkodott, h. milyen BORZALMAS dolog ilyen hidegben egész nap kinn lenni a hóban. Á, dehogy, ellenkeztem, bár meggyőződésem nagy mértékben csökkent, mikor kiszálltam a kocsiból.

A rajt-cél Szekszárdon van, ami nem a szomszéd, de nagyon jól leértünk. A túra kis hiányosságának említeném meg, h. a hosszú távol csak 6-7 között lehet rajtolni. Ezt bizony nehéz elcsípni elég sok helyről, vagy legalábbis fájdalmasan korán kell kelni hozzá. Amikor a -10 fokban kiszálltunk a kocsiból a Penny parkolójában, társaságunk összes tagja kétségbe vonta annak mentális épségét, aki ezt az egész projektet kitalálta… Én legszívesebben visszaszálltam volna a kocsiba, csak azért nem tettem, mert (1) mégiscsak én találtam ki ezt az egészet, (2) a dermesztő hidegben percek múlva a kocsi is -10 fokos lesz, így a visszaszállás igencsak átmeneti megoldás lenne…

Pakolászás, mosdó, öltözködés stb. után kértünk rajtidőt, aztán kiléptünk a még mindig sötét és hideg külvilágba, s megindultunk felfelé valamiféle jeges, lefagyott lépcsőn. Hamarosan az általam csak „Szekszárd Rózsadombjának” elnevezett kertes házas övezetben igyekeztünk nem kitörni a nyakunkat a jeges aszfalton. Itt szép nagy házak voltak, egy csomónak kerítése sem volt. Hamarosan feltűnt jobbról valami kápolna vagy kálvária-szerűség egy dombon, de rájöttünk, h. oda nem kell felmenni.

Aztán kiértünk a szőlődombok közé.

Ez egy borvidék, így nem meglepő módon rengeteg volt a szőlő. Ami inkább meglepett, az az, h. szinte mindenhol MOST metszették a szőlőt. Nálunk mindig az volt a szokás, h. a szőlőt azt Zsuzsanna nap után (febr. 19) kell elkezdeni metszeni. De hát, mint említettem, ez egy borvidék, csak tudják, mit csinálnak... ennek a pozitív folyománya az volt, h. a szőlőkbe vezető úton ilyen traktorra szerelt tolólappal eltolták a havat. Ott azért könnyebb volt haladni.

Még nem értük el az első pontot, amikor a jobb oldali szántók keresztülszáguldott egy hatalmas szarvasbika, és valami hihetetlen ugrással átvetette magát még jóval az élen haladó túrázó előtt az úton, s hatalmas hófelhőt felverve eltűnt a túloldali domboldalon. Kisvártatva újabb három bika követte, de ők már túl közelinek ítélték meg a túrázókat, még az út előtt csináltak egy példás sliding stop-ot, hasonló hópermetet verve fel, majd visszaszáguldottak a föld túlsó szélén lévő bozótosba.

Megosztottam fiúkkal az elméletemet, h. most arról beszélgetnek a bokrok közt, h. basszus, ez a Lajos, ez micsoda mázlista, átért még a túrázók előtt… Én amúgy kicsit aggódtam is, h. mit csinál most Lajos a túloldalon, egyedül. De a fiúk szerint meg fogja oldani az életét. Ettől függetlenül ezt követően ahányszor vadnyomot láttunk a túrán, mindig megjegyeztük: nohát, itt mentek a Lajosék…

Az első EP-n kaptunk almát, amit én eltettem a zsákba, mert nem volt kedvem a -10 fokos gyümölcsbe harapni… a fiúk szerint nem volt olyan hideg, akkor hozhatták ki valami fűtött helyről.

Itt nagy örömünkre rátértünk a DDK jelzésre, ezen a szakaszon még nem jártunk, találgattuk, h. vajon a májusi DDK-n szembejövünk majd, vagy ugyanebbe az irányba. Itt a pontok elég sűrűn voltak, 3 km sem volt a következőig, már messziről láttuk a kilátót:

Illetve láttunk egy gulyáságyút vontató terepjárót is, melynek oldalán a „Katasztrófavédelem” felirat díszelgett, kerekei pedig kétségbeesetten pörögtek a hóban… A túrázók viszont hősiesen kitolták szorult helyzetéből a terepjárót, így biztosítva a tea- és forraltbor utánpótlást a ponton:

Felmentünk a kilátóba, ittunk forró teát, ami igen jó volt, aztán mentünk tovább. Mint említettem, a pontok elég sűrűn voltak, a 3. a Várhegy-kilátó, ahova viszont egy elég combos kaptató vezetett fel, csak néztem, havas is, meg igen meredek is… a kilátónál ettünk, aztán mentünk tovább, át a hegyen, egy MÉG meredekebb kaptatón, aminek betetőzése egy tényleg csak pár méteres szakasz volt, fel az útra, de az viszont majdnem függőleges, meg jól ki is volt már csúszkálva, kézzel-lábban kapaszkodva másztam fel, még jó, h. egy fatörzs pont be volt borulva hosszában, s lehetett kapaszkodni. Aztán a terep megszelídült.

Kakasdig is csak egy alig 3 km-es szakasz vezetett, itt volt újra tea, illetve forralt bor is lett volna, de azt nem kértünk. Még csak 14 kilit jöttünk idáig, de a sok pont s kilátózás, ácsorgás miatt sokkal többnek tűnt. Idővel sem álltunk jól. Meleg se volt. Mindezek folyományaként nagyobb sebességre kapcsoltunk… egy darabig. Ugyanis az erdőben senki nem tolta el a havat, mint az erdőben. Az ellenőrző pontig, ahol a 30-as és 40-es táv elvált egymástól, egy jó hosszú emelkedő vezetett fel, bokáig a hóban, csúszkáltunk ide-oda, azt hittem sose érek fel… itt többen át is neveztek a 30-as távra, gondolván, h. a telet már megnézték úgyis. Szerencsére kaptunk egy Balaton szeletet, amit villámgyorsan meg is ettem, így képes voltam továbbvánszorogni.

Grábócon már jártunk, talán a 2 évvel ezelőtti Tolna 50 keretében. Csak akkor nem mentünk fel a kilátóhoz, mert emlékeim szerint akkor az még nem volt, de javítsatok ki, ha tévedek. Most sem örültem a felmenésnek, mert a kék 3szög azon szakasza, ami betonon ment, jeges volt, utána meg meredek. De hát a kilátó, az többnyire ilyen, valami nyugtalanító ok miatt igyekeznek őket magas helyekre tenni… Nyilván azért felértünk, itt is lyukasztani kellett, én nem mentem fel, mert éppen súlyos mélyponton voltam, ezerszer feltéve magamnak a kérdést, h. ez az egész hogy jutott eszembe, s ugyan mire volt jó. A fiúk felmentek, közölték, h. jobb is, ha nem megyek, mert életveszélyesen jegesek a lépcsők. Lejöttek, ittunk, teáztunk, ettünk, ilyenek, s indulás tovább Szálkára.

Itt egy udvarban (talán a közösségi házéban) volt a pont, megint volt alma, és forró tea, ettől kicsit jó kedvre kaptam. Leültünk egy percre a tornác lépcsőjére. Sütött a nap, ez egész nap jellemző volt, gyönyörű idő volt, bár hideg, a célba éréskor is csak -5 fok. A következő pont felé is ragyogó, verőfényes szakasz vezetett:

Kicsit hógolyózgatva mentünk tovább, örülve a rengeteg hónak (főleg én). Ez a szakasz elég könnyű volt, nem sok szint volt benne, az is inkább a pont előtt, ráadásul nagyon szép erdőben s ilyen romantikus völgyekben haladtunk, bár egyszer majdnem benéztük az útvonalat, de az is a track és a térkép eltérése miatt volt. Kellett nekem letölteni a tracket. Mentünk a térkép és az itinerben szereplő leírás szerint, és jó is volt úgy. A ponton kaptunk megint Balaton szeletet, én udvariasan kértem még egyet, és adtak is. Szerintem végig nagyon kedves volt velük mindenki, kínálgattak mindenfélével, vigyek több almát, igyak még teát, ilyenek.

A pontról továbbindulva már teljesen jó erőben voltam, főleg, mikor jó szakaszon egy szép fenyves (TKM kedvéért: kéttűs fenyves) mellett haladtunk, és én elképzeltem, h. milyen jó is, ahogy a rizike-micéliumok pihennek mélyen a hó s a föld alatt. Így álmodozva nyomultam előre az immár becsatlakozott rövidebb távosok között, Tamás már rég eltűnt elöl a cél irányába, mert az volt a fixa ideája, h. ha olyan szerencsétlen csigatempóban vánszorgunk, mint M. Sz. és én, akkor „a végén 2 órát sötétben kell menni”. Mármost 7-kor indultunk, a szintidő 10 óra, ha nagyon, nagyon akarjuk, akkor sem tudtunk volna szintidőn belül 2 órát sötétben menni, de sebaj. Mentünk, ki hogy tudott.

Rövidesen beértünk valami durván lefelé lejtő, köves, havas FOSvályúba, ami nem esett jól, de sikerült lekérni két lábon (már körülöttünk nem mindenkinek). Kis hullámzással értünk be ismét a művelt területek közé, s megállapítottuk, h. ma már többet nem kell felfele menni… Dehogynem. Még átmásztunk egy kisebb dombon, de aztán már hamarosan TÉNYLEG a reggelről megismert, kerítés nélküli házak között vezetett az utunk.

Leereszkedtünk a reggeli lépcsőn, a világosban tüzetesebben tanulmányozva a reggel megfigyelt fura földhalmokat, melyekről egy kedves helybéli hölgy elmondta, h. mountain bike pálya. De ekkor már szinte benn voltunk a célban, egy óránk maradt még a szintidőből, s nyilván nem volt még sötét.

A célban ittunk egy kávét, ettünk vajas kenyeret, aztán indultunk is haza, mert Szekszárd, mint említettem, messze van.

Nagyon örülök, h. eljutottunk erre a túrára ebben a tökéletes, gyönyörű téli időben. Ki tudja, mikor lesz még egy ilyen Bartina, írta Zoli később, s igaza is van. A szervezés, szalagozás, ellátás rajt-cél stb. szerintem kifogástalan volt, a szervezők kedvessége és vendégszeretete is. Azt nem állítom, h. ha előtte 2 hétig zuhog az eső és +5 fok van, akkor itt leszünk jövőre, de ehhez hasonló időben mindenképp jó lenne.