KESAPIZ 75

táv: 72,3 km

szint: 2445

Tavaly már bepróbálkoztam ezzel a túrával, de akkor egy sérülés miatt Solymárnál (már 80 km felett) ki kellett szállnom, így is 3 hétig voltam visszajáró vendég a sebészeten, s emiatt többek között a Sárga 70-re se tudtam menni, ami igencsak szíven ütött…

Idén ismét elgondolkodtam a 100-ason, mivel a Kinizsire biztosan nem tudok menni, mert azon a hétvégén pont tanfolyam van.

Ez a túra viszont SOKKAL nehezebb ám, mint a Kinizsi. Úgy vannak vele az emberek, h. ugyanmá, budai hegyek, mindig ott mászkálunk, azok ilyen kis fika-hegyek, mi ebben a nehéz? Hát pedig ez egy nehéz túra.

Sokáig nem tudtam, h. hova megyek hétvégén, mert mentem volna máshova, de oda mind autó kellett volna, s az autós ismerősök nem értek rá ezen a hétvégén. Maradtak a budai hegyek :)

Szerdától, mikor már bizonyossá vált, h. Kesapiz lesz, végig rágtam magam, h. akkor most százas legyen? Vagy ötvenes? Vagy hetvenötös? Jó lett volna a százas, de azzal tisztában voltam, h. nemigen van most, így bennem egy százas. Idén még nem is mentem 50-nél hosszabb távot. Nekem egy 100-asra azért jobban fel kell készülnöm, nem úgy, h. szerda este eldöntöm, h. szombat reggel megyek.

Eredetileg úgy volt, h. a húgom jön velem az első 25-re, de elaludt… egyedül maradtam.

Szombaton reggel 6-kor álltam fel a gép mellől, fél hétre jött a taxi – aztán vagy 10 percet ácsorogtam, mert a rajt 7-kor nyitott, s kezdődhetett meg a nevezés. Én csaknem mindenkit előreengedtem, mert problémás voltam…

- Ha nem vagyok benne biztos, h. megyek 100-at, de lehet, és 75-re nevezek, de lehet, h. esetleg továbbmennék, akkor azt lehet? - igyekeztem érthetően elmagyarázni a rajtoltatónak. Aki rögtön főrendezőért kiáltott, aki arra kért, h. tegyem inkább fordítva. Nevezzek 100-ra, s ha kiszállok 75-nél, akkor is elismerik. Oké, nekem mindegy. Végül 7:25-kor sikerült elindulni. Megkerülve a zugligeti iskolát, s fel a Tündér-hegyre.

Nem voltunk sokan ezen a túrán, lehet, h. később a 25-ös távon igen, de a 75-re pl. 9 ember nevezett összesen. „Hivatalos” ellenőrzőpontok a résztávok céljaiban vannak: 25, 50, 75 és 100. Közben viszont számtalan helyen lehet feltételes pont (volt is 6 db).

Már reggel látszott, h. szép idő lesz, s nagy kedvem is volt menni – nyilván, ez kitart kb. 20 kilométerig. Eddig még szinte biztos voltam benne, h. 100-at fogok menni (annak ellenére, h. indulás előtt, a rajtban reálisan nézve max. 10% esélyt adtam rá, de inkább kevesebbet). Szóval mentem, boldogan, elkerült két fiatal, akikkel aztán később még sokat találkoztam, egyiküket Zsoltinak hívták, a másikukat nem.

Rengeteg lépcső után sikerült első alkalommal elérni az Árpád-kilátóhoz:

Innen tovább kell menni a zöld sávon, s a Felső-kecske hegynél, már majdnem a Hármashatár-hegyen becsatlakozni a kék sávba, azon vissza az Árpád-kilátóig, majd a Hűvösvölgyön és a Remete-szurdokon át ki Nagykovácsiba. Tavaly ezt a kört benéztem, s mentem egyenesen Hűvösvölgy felé, kb. 4 kilométerrel gazdagítva a távot… Most is sokan kavarogtak itt, többeknek mondtam, h. ki ne hagyják a zöld-kék betétkört… szerencsére egy családról kiderült, h. ők inkább hagyják ki, mert nem is ezen a túrán vannak :) Itt zajlott a Pipibaba túra is, de ők nem szerettek volna 100 km-t sétálni.

A zöld-kék elágazásnál megint volt EP, mint tavaly. Az Árpád-kilátóhoz visszaérve már szépen sütött a Nap:

Meg is álltam, levettem a polárt, felvettem a softshell mellényt, s ez így is maradt végig. Remek hangulatban mentem tovább, tömeg nem volt (inkább h. egy lélek sem)

A Remete-szurdok bejáratánál ott várt a Pest MegyeTeljesítménytúrázója mozgalom szervezője, Baranyi Zsolt. Én természetesen nem szóltam előre, h. átvenném a díjazást, de előrelátóan több pluszpéldányt is hozott, így megkaptam az aranyat is. Én nem vagyok egy jelvénymániás, de nézzétek már meg, h. milyen brutál jól néz ki ez a sorozat:

Ott voltak a Kékúton Pest megyében jelvényei, no, azok meg ugyanilyen jól néznek ki. Vettem is igazolófüzetet. Amúgy nagyon jó és ötletes mozgalom ez, csak ajánlani tudom mindenkinek, ez úton is köszönjük.

Kis beszélgetés után mentem tovább, át a szurdokon, fel a Remete-hegyre. Rengeteg virág volt, alig győztem nézegetni, még mindig szilárd bizonyossággal abban, h. fú, de jó is, megyek itt a természetben, és milyen szép ez, és akármeddig tudnék menni, és ebből ma itt százas lesz, no.

Hamarosan el is érkeztem a 25-ös célba, Nagykovácsi csillesor, ezzel letudva a második legkönnyebb szakaszt (26,3 km, 860 m szint). Itt a pont a (szerintem új, legalábbis eddig én nem láttam) Fenyveskert étterem előtt volt, kaptunk egy 200 Ft-os beváltható italbont, de én nem kértem, mert volt szörp, ami teljesen jól esett. Megettem az egyik szendvicsemet, meg pár szem nápolyit a kínálatból. Megindultam vissza a kéken, a sárga elágazásig. Itt kezdődött kedvenc részem, ki a sárgán Budaörsre. Itt ismét találkoztam Zsoltival és Nemzsoltival. Az út szélén ültek, Zsolti zoknit cserélt, elmondták, h. a Kinizsire készülnek, amit tavaly Zsolti 80-nál feladott. Én kissé tamáskodtam: ez egy SOKKAL nehezebb túra, mint a Kinizsi, inkább a Kinizsivel kellene erre készülni… ezzel egyetértettek.

Itt is rengeteg virág volt, csodaszép kankalinok:

És találkoztam kedves, kalapos barátommal, aki azt is megúszta, h. jól leszedjem és KIPREPARÁLJAM, mivel se nem ehető, árusítható, se nem mérgező. De nagyon aranyos volt, jól lefotóztam:

Érdekes módon itt megint elkezdett görcsölni a combom, mint a múlt héten a DBK-n, hogy mitől van ez, nem tudom, de olyan durva volt, h. azt terveztem, ha leérek a műútra, a Solymár határában lévő benzinkúthoz, feladom a túrát. Még megpróbálkoztam egy folyékony magnézium betolásával, és a helyzet sokat javult. Egy időre kicsit lassítanom kellett, 2 túratárs is elhagyott, de aztán vissza tudtam állni egy normál tempóra.

A Rózsika-forrásnál volt egy feltételes EP, jó volt 1-2 szót szólni a pontőrhöz, mert amúgy nem sok emberrel találkoztam.

A sárga a Csúcs-hegy oldalában kanyargott, elég sok a kidőlt fa, de a kilátás szokás szerint gyönyörű. Kb. a Kötők padjánál fogyott el a vizem, amit elfelejtettem utántölteni Nagykovácsiban… sebaj, a Virágos-nyeregben szokott lenni a lakókocsibüfé, ott veszek KÓLÁT, gondoltam, s megszaporáztam a lépteimet.

Lakókocsibüfé nem volt. Volt a szokásos suzukis bácsi, aki a Sarokkő egyesület pontőre szokott lenni – ismét kereszteztük a Pipibaba útvonalát. Semmi kétségem felőle, h. adott volna az ő nevezőiknek járó ásványvízből, ha kérek, de nem volt pofám hozzá. Mentem tovább, fel az Újlaki-hegyre.

Ismét összeakadtam Zsoltiékkal, aztán visszaelőztek, míg én a természetes virágoskertet fotóztam az Újlakiról lefelé:

Aztán a jobbkanyar után, a meredek részen értem utol őket, ültek az egyik falépcsőn. Szerinted mennyinél vagyunk, kérdezték. Nem akarlak elkeseríteni, de nagyon kevésnél, mondtam, elővéve a GPS-t: 41 km. És akkor gondolj bele, nekünk milyen kevés, mert mi a 100-on vagyunk, mondta Nemzsolti. Az időnk jó, mondta túratársa, 6-ra ott vagyunk az 50-es célban. Órámra néztem: 4 óra volt. Azt nagyon, nagyon kellene akarni, igyekeztem kedvesen mondani, aztán mentem tovább, jöttek ők is.

Hűvösvölgybe már nélkülük értem le, rávetettem magam a kékkútra, ittam vagy fél litert, és feltöltöttem Kövér Testet, mert meleg is volt, meg nem tudom, h. mondtam-e már, h. ezen a túrán sokat kell felfele menni.

Innen pl. meg kell indulni felfelé a Nagy-Hárs-hegyre. Itt én már biztos voltam abban, h. nem lesz nekem ebből 100-as, sőt, talán 75-sem. Fáradt voltam, no.

Ettől függetlenül azért az NHH viszonylag könnyen meglett. A barlang előtt lévő padon ült a feltételes pontőr, kérdezte, h. jönnek-e a többiek, kicsit csoffadtak, de jönnek, mondtam. Én meg mentem tovább, egy kókuszrúd majszolása közben.

Innen a sárga hullámzik, sokat megy le, de azért csak fel kell menni pl. a Csacsi-rétig, meg előtte lemenni valami lukba, s onnan kikapaszkodni. Egyre vonzóbbnak tűnt az 50-es táv…

Még az 50-es cél előtt találkoztam egy lánnyal a 75-ös távon, akinek ez volt az első 50 feletti túrája – jól beleválasztott… nem volt jól, mondta, h. valószínűleg kiszáll 50-nél, egyre jobban tetszett ez a megoldás nekem is.

Végül is 7:05-re estem be az 50-es célba, 52,9 km, 1820m szint. Mondtam, h. még nem tudom, továbbmegyek-e. Tényleg nem tudtam. Ittam kólát. Megettem a második szendvicsemet. Ültem, beszélgettem. Elmentem a mosdóba. 75-ös kolléganő közölte, h. kiszáll.

Nekem igazából semmi bajom nem volt. Nem fájt semmim. Fáradt voltam, de nem halálosan. SIMÁN tovább tudtam volna menni. Csak hát… az 50-es cél előtt ott a buszmegálló. Egy óra alatt otthon vagyok… Nagykovácsiban, ha nem érem el a 0:27-es buszt, akkor 02:15 a következő. Jajjajjjaj…

Aztán végül is nekiindultam. Semmi okom nem volt a lustaságon és a kényelmességen kívül maradni, szerintem már a buszon megbántam volna. Újabb kövértest-feltöltés után háromnegyed 8 körül léptem ki a túra legkönnyebb szakaszára, 20 km, 625 m szint. Ahhoz, h. elérjem az első buszt, 5-ös átlagot kellene menni majdnem. Hát nyomtam, ahogy tudtam.

Amíg kiléptem az 50-es célból, Zsolti és Nemzsolti nem értek még be. Később tudtam meg egy pontőrtől, h. kiszálltak. Azt nem tudom, h. még Hűvösvölgyben, vagy azért bementek az 50-es célba. Remélem az utóbbit, és h. legalább az 50-es kitűzőt megkapták. Sajnálom, fiúk, de insallah jövőre sikerülni fog! Ne adjátok fel!

Egyedül mentem a már majdnem töksötét erdőben. Azért még el lehetett menni lámpa nélkül, biztos, ami biztos, hangosan énekeltem, nehogy felfaljanak a gyermekeiket védő vaddisznók. Elsősorban a vadkörtefa fehéret virágzik c. népdalra koncentráltam, de meg-megcsillogtattam repertoárom egyéb darabjait is.

Makkosmárián valami nemzetközi sámántalálkozó lehetett. Fáklyák, tüzek égtek a réten, s egy szó nélkül dobolt egy csomó ember. Szerencsére a feltételes EP a piros sávon volt, egy kocsiban, kínáltak vízzel meg talán szőlőcukorral, de hát még csak 2,4 km-t jöttem a terülj-terülj asztalkás 50-es céltól. Mentem tovább. Fel a János-hegyre. A 75-ről kiszállt kolléganővel beszéltünk arról, h. ebben a szakaszban 2 keményebb menet van: a János-hegy, meg a Fekete-fej. Illetve az, amit elfelejtettem, de hamarosan megtudtam majd.

A János-hegy jól meglett, körüljártam a kilátót, h. nincs-e pont, de nem volt:

Aztán mentem le Szépjuhásznére, innen pedig… no, EZT felejtettem el. A piroson azért itt JÓL fel kell menni a Hárs-hegy oldalába, és nem esett jól, mert nem számítottam rá. Összeszorított foggal anyáztam. Nem tudom, hogy kell azt, de próbálkoztam vele azért. Amúgy meg lefelé meg még rosszabb volt.

A Fekete-fej felfelé nem fogott meg, lefelé sokkal inkább. Nem láttam rendesen, köves volt, meredek, de azért csak leértem. Végig a műúton csak 2 kocsi jött, és egyik sem ütött el elhamdulillah. Meglett a piros balkanyara, mentem tovább.

Itt majdnem bebuktam a túrát amúgy. Ott, ahol a piros derékszögben elfordul balra, de van szemben is egy út, ami egyébként később belemegy a pirosba megint – Budapest-kupázók kedvelt csalóútvonala. Mentem tovább egyenesen, kissé már álmosan, és egyszer csak bokáig merültem a sárba… a következő lépésnél megint. De hát ez itt nem is szokott ilyen durva lenni… ekkor jöttem rá, h. nem is erre kellene jönni. Vissza (a sáron át) a legitim pirosra, és milyen jó is, h. így tettem, mert a távvezetéknél volt egy feltételes EP… Kínáltak csokival meg nápolyival, utóbbiból vettem is egyet. Közölték, h. már csak 2 ember van mögöttem, mindenki más feladta. Tudtam is, h. ez a két ember Marika és U69. Nem vártam meg őket, mert a 0:27-es busz lebegett a szemem előtt.

Mentem kifelé a piroson. Először ott néztem be a jelzést, ahol Enikővel is a Turulon. Sötétben könnyebb benézni az y-elágazót (bár nekem világosban is megy). Mikor feltűnt, h. nem jó helyen járok, előkaptam a GPS-t aki közölte, h. légvonalban 357 méter az elágazás. Azt, h. én mit közöltem, most nem szeretném idézni, mert nem lenne úrinős. Vissza. Ekkor már láttam két túratársam lámpáit a sötétben közeledni.

A következő elágazást nem tudom, hol néztem be, de itt már 150 méter múlva kapcsoltam. Visszamentem a pirosra, elővettem egy zacskó tengeri állatokat ábrázoló gumicukrot, s azt majszolva bevártam a két kollégát. Úgy voltam vele, h. ha még egy elágazást benézek, sírva fakadok.

Hárman mentünk tovább, volt még egy közös elbizonytalanodás, ahol a GPS segített minket a jó irányba, de különösebb esemény nem történt. Leértünk a betonútra, elmeséltem a Piros 85 és Dugóka történetét, a főútnál átváltottunk a zöld sávra, s 0:10-kor a célban voltunk. Elértem VOLNA a buszt… de Marikáért jött kocsival a húga, s behoztak a Mechwart ligetig, ami óriási segítség volt, köszönöm ez úton is.

Hazaérve ettem egy tányér levest, zuhanyoztam, és lefeküdtem. Nem mondanám, h. nem voltam fáradt… inkább, h. sehogy sem tudtam kényelmesen feküdni :) de azért csak elaludtam.

Nagyon jól éreztem magam a túrán – még ha minden egyes pillanatban nem is ezt válaszoltam volna az érdeklődő kérdésekre. Jó volt egyedül menni, s jó volt összeakadni is a túratársakkal, s egy-egy mondatot váltani. Annak is örülök, h. a végén hárman értünk be a célba. Mi voltunk a vége, mögöttünk már nem volt senki.

A százas, az nem lett volna meg, bár lett volna több mint 7 órán, ami elméletben reális a 28,6 km, 1150 m szint legnehezebb legutolsó szakaszra, de nekem NEM 73 km után. Hanem mondjuk egy külön túraként. Nem volt már kedvem menni, kisétáltam magam, no. Azt sem ígérem, h. jövőre meglesz. Ez egy igen nehéz túra.

Kinek ajánlanám a túrát? Igazából nem tudom, h. MIÉRT nehéz ez a túra. A 25-ös táv sem a legkönnyebb 25-ös. Az 50-es egy nehéz ötvenes. A 75-ös nem iszonyat nehéz az 50-eshez képest, ha az ember ráveszi magát, h. hátat fordítson a könnyű hazatérést kínáló buszmegállónak.