Barcika 65

Táv: 65,2 km

Szint: 1670 m

Jó régen nem írtam már beszámolót, pedig minden hétvégén megyek túrázni. De sajna a munkakörülményeim miatt nehezen szánom rá magam, h. még plusz 1-2 órát gépeléssel töltsek… Pedig amúgy remeknél remekebb túrákon jártam, insallah bepótolom majd legalább a legjobbak beszámolóit. Az is rendkívül inspirálóan hat, h. számomra teljesen ismeretlen emberek köszönnek rám túrákon, érdeklődve, h. miért nincsenek mostanában beszámolók… ez nagyon kedves tőletek, ez úton is köszönöm. És tovább inspirál arra, h. ha csak időm engedi, próbáljak írni.

Naszóval, a túra.

Ezen a hétvégén úgy készültem, h. elmegyek a Budai Trappra. 4 éve túrázom, azóta minden évben ott voltam ezen a túrán. Most még elő is neveztem. Estére meg azt terveztem, h. megyek a Kitörésre, kiváltképp, ha találok valakit, aki eljön velem… nem szeretek éjjel egyedül menni, mert szó szerint elalszom menet közben a hajnali órákban. Ám szokásos úti társaim közül egyetlen egy sem hajlott arra, h. eljöjjön velem – sőt, kifejezetten ellenállt, nem tudom, h. nekem vagy a túrának köszönhetően.

No, mindegy, gondoltam, akkor marad a Budai Trapp, este meg majd meglátjuk. Ki is békültem ezzel a megoldással, ám aztán…

Megbízott Szakértőnk még a hét elején rámírt: te, nem megyünk a Barcikára?

Erre a túrára már régen vágytam, 2 dolog tartott vissza:

1. Jó messze van Pesttől, igazából csak úgy megoldható, ha előtte-utána M. Sz. szüleinél alszunk, akik a rajttól mintegy 45 percre laknak (kocsival. Nem gyalog. Gyalog SOKKAL tovább tartana, s gyanítom, utána már nem sok kedvünk lenne a 65-ös távhoz.)
2. Legendásan sáros ez a túra. M. Sz. egy korábbi teljesítése után azt nyilatkozta: „Háromszor cseréltem út közben zoknit, de szerettem volna négyszer…” Én pedig csúszós helyeken még az átlagnál is sokkal bénább vagyok, így a sáros lejtőnél csak a jeges, lefagyott lejtőt kedvelem kevésbé.

Mindegy, ennek ellenére nagyon örültem, h. megyünk, bár kicsit izgultam is, mert idén nehéz túrán még nem jártam. Ennek ellenére próbáltam felszegett fejjel, bizakodva tekinteni a jövőbe.

Péntek este 7 körül el is indultunk, majd az M. Sz. anyukája által főzött zseniális vacsora (és a muffinok) után viszonylag hamar nyugovóra tértünk. Én (szokásommal ellentétben) pocsékul aludtam, talán az enyhe lámpaláz miatt, összeálmodtam mindenféle, még hozzám képest is meredek dolgot, kb. óránként felriadtam, így elég gyűrötten keltem reggel 4-kor. Viszont a korai indulásnak köszönhetően 6-kor már a rajtban voltunk. Neveztünk, közben az egyik rajtoltató hölgy bizalmasan közölte, h. az 50-es és 65-ös táv számára már az őrült kategória. Ekkor épp úgy gondoltam, h. az én számomra is. Ennek ellenére beneveztünk a 65-re, majd mire kivilágosodott, el is indultunk.

Valami brutál hideg volt. Már érkezéskor, míg a kocsitól beértünk a rajt helyszínéül szolgáló sportközpontba (cca. 30 m), majd elsírtam magam. Így igazából örültem, mikor nekivágtunk a távnak, és annak is, mikor végre kicsit felfelé kellett menni.

Az első pontig az itiner szerint egy „lábaserdőben” kellett haladni. Fogalmam sincs, mi az a lábaserdő, én még a rajtban olvasván a szöveget, egy alaposan túlzsúfolt Vasedény-raktárat vizionáltam, de végül is egy tök normális erdő volt. majd ha esetleg TKM olvassa ezt, felvilágosít minket.

Jó hideg volt, aminek örültünk, mert az út le volt fagyva. 

Ha nem lett volna, akkor, hogy egy túratársat idézzek, ez a szakasz bizony „szippancs” lett volna. Így a sár le volt fagyva, könnyedén suhantunk rajta. Illetve hát M. Sz. könnyedén suhant, én pedig igyekeztem vele lépést tartani.

A ponttól egy nagyon szép gerincre kellett rátérni, nagyon tetszett. Menet közben a Kinizsire való nevezés nehézségeit és valószínűségét tárgyaltuk, majd egyszer csak M. Sz. megszólalt, h. milyen rég látott már jelzést. Én is, de milyen szép ez a gerinc, lelkesedtem én. A GPS tüzetesebb vizsgálata kiderítette, h. mintegy 600 méterrel korábban volt a kék + leágazás, amelyet közhasználatú szóval mondva „benéztünk”. Még szerencse, h. eddig lefelé kellett jönni, mert így visszafelé legalább felfelé mehettünk… majd egy idő után bevágtunk az erdőbe, s toronyiránt kerestük meg a jelzést. Meglett, hamarosan kiértünk egy gyönyörű rétre:

Innen már nem volt messze a pont, ahol nagyon szép buszmegálló mögött lapult az ellenőrzőpont:

Pont jól jött az itt kapott Balaton-szelet, mert éppen azon gondolkodtunk, h. elő kellene venni valami ennivalót. Így a Balaton miatt nem kellett, megettük azt. Továbbmenve megcsodáltuk az Árpád-kori műemlék templomot: 

Majd a faluból kiérve akadt egy forrás is, aminek sajna a nevét nem tudom, de lemásztunk, és a vízből ittunk, ami nagyon finom volt. aztán mentünk tovább, mert én már nagyon vártam a Damasa-szakadékot, amit még soha nem láttam korábban.

Nem kellett csalódnom, mert nagyon szép volt a környéke is:

És maga a szakadék is:

Bár kifelé meredek volt:

Az itiner külön felhívta a figyelmünket, h. bele ne csússzunk a szakadékba, hát gondolhatjátok, h. én igencsak ügyeltem erre az apróságra…

Innen hamarosan elértük a következő pontot a Köbölitz-tetőn lévő vadászháznál. Itt már összefüggő hó borított mindent: 

A vadászház után rátértünk a tavalyról ismerős országos kék jelzésre – a kéktúrának ezt a szakaszát akkor teljesítettük. Mondjuk mindkettőnk számára meglepetés volt, h. ennyit kell lefelé menni – itt jöttünk volna fel nagyzsákokkal? Egyikünknek sem rémlett ez a megpróbáltatás.

Amúgy nagyon érdekes volt újra látni a kéktúra helyszíneit, akkor pl. nem voltak ilyen jóképű jégcsapok sem:

Leérve Uppony után elindultunk a Lázbérci-víztároló mellett vezető, rendkívül hosszú és lélekölő betonúton. Az eleje még jó volt, mert gyönyörködhettünk az Upponyi-szoros valóban lélegzetelállító sziklafalaiban:

De aztán a fal eltűnt mögöttünk, maradt a hosszú, lapos betonút, egyre jobban untam, egyre fáradtabb voltam, és mire beértünk a kb. 27 km-nél lévő Dédestapolcsányra, olyan fáradtság uralkodott el rajtam, h. mikor átkeltünk a Bán-patakon átvezető Margít-hídon, és két helybéli megkérdezte: „Bírják még?”, igencsak össze kellett szednem magam, h. azt tudjam válaszolni: „Muszáj, mert még a felénél sem vagyunk…”

Felrémlett előttem a lehetőség, h. nem fogok tudni lépést tartani túratársammal, lemaradok, és majd tavasszal megtalálják a bükki farkasok által meghagyott csontjaimat. Elhessegettem ezt a plasztikus képet, és besorjáztunk a templom melletti imaházba. Itt volt mindenféle kenyér, tea és mosdó. Mindegyiknek örültem. Gyerekkorom óta nem ettem vegetás vajaskenyeret (amúgy sem eszem kenyeret egyáltalán), de most lenyomtam két szeletet is, meg 2 bögre teát, és mentünk tovább.

Ja, tovább, át az egész BRUTÁLIS hosszú Dédestapolcsányon, majd még mindig a betonúton be Mályinkára… Aztán ott végre-valahára bevághattunk az erdőbe. Egyben meg is indultunk felfelé, a Bükk-fennsík széle felé. Ez volt a túra legszintesebb része, de olyan felfelé, amit én szeretek: nem túl meredek, nem technikás, csak kitartóan kell emelkedni. Ebben jó vagyok. Nagyon tetszett az is, h. milyen sok hó van, bár nyilván menni nehéz volt benne, de akkor is, milyen szép a havas erdő:

Itt találkoztunk amúgy egy fiatal kollégával, aki megkérdezte, idézem „Maguk lassan mennek?” Hát, az eddigi kb. 40 km-en tartottuk az 5-ös átlagot, szóval nem tudtam, mint mondjak, hát, így megyünk, feleltem, végigmutatva magunkon. A fiú elmagyarázta, h. a barátai lehagyták, mert nem tudott velük lépést tartani, és egyedül nem tud tájékozódni, így velünk jönne. Sajna a terv nem vált be, mert velünk se tudott lépést tartani, és lemaradt, bár belőlem előtörtek a (nem létező) anyai ösztönök, és folyton hátraforogtam, h. jön-e már, és jaj, most mi lesz szegénnyel.

Amikor másodszor estem át valamin hátraforgás közben, úgy döntöttem, h. inkább a saját problémámra koncentrálok, és koncentráljon ő is az övére. Amúgy jelentem, végül ügyes volt, és végig tudott menni.

A következő pont a Kapu-bérc volt, amit én következetesen Kulcs-tetőnek tituláltam, de most a történelmi hűség kedvéért megnéztem az itinerben a valódi nevét. Egy keskeny kis havas gerincen kellett kimenni, majd igyekszem inkább balra kicsúszni, ha csúszok, mondtam M. Sz-nek, aki élénken helyeselt, lévén, h. jobb oldalt volt vagy 20 méter mélység. Viszont maga a bérc, az nagyon szép volt, remek kilátással, kicsit le is ültünk, ettünk-ittunk.

Itt jegyezném meg, h. új Kövér Testem van, egy Deuter márkájú. Olyan, amilyennek az egyik végét végig, teljesen ki lehet nyitni. (gy. k. a „kövér test”, az az ivózsák, amely onnan kapta nevét, h. a fordítóprogramnak a „ne töltsön bele zsíros italt” jelentésű intelmet sikerült úgy lefordítania, h. „kövér test számára”, majd ezt a dekatlon így rá is nyomtatta a címkére… először komolyan megsértődtem, aztán meg azóta is csak „Kövér Test” néven emlegetek mindenféle ivózsákot) Azért újítottam be, mert a régiben, amelyet kb. 3 éve használok, már kifejlődött egy önálló civilizáció…

Innen viszonylag könnyű út vezetett Szentlélekre, a Turistaparkba, amelyet egy régi laktanya felújításával hoztak létre, és nagyon kellemes szálláslehetőségnek tűnik. Az egyik faházban ropogott a tűz a kandallóban, kaptunk teát, ennivalót, és jó pár perc üldögélés után indultunk tovább a Tardona nevű falu felé, amelynek létezéséről eddig nem is tudtam. Útközben megtekintettük a festői Látó-köveket, jó időben jó lenne visszajönni, felmászni és körülnézni. Majd az erdei akadálypálya leküzdésével folytattuk utunkat:

Mihelyt az erdőből kijutottunk, azonnal megjelent a réten a SÁR. Itt már nem volt lefagyva, lévén, h. napközben gyönyörű idő, 10 fok körüli hőmérséklet, ragyogó napsütés volt. Itt azonban még úgy-ahogy ki lehetett kerülni a nagyon saras részeket, ha nem lesz rosszabb, egy szót sem szólok, mondtam (de lett).

Tardonán (amelyet én rögtön átneveztem Kopasz Hölgyre) a kocsmában volt a pont. Belépve az ott üldögélő fejkendős öreg néni azonnal megjegyezte: „Na VÉGRE, jött má' egy nő is!” A többiek pedig gratuláltak, mondván, én vagyok az első nő. Ennek igencsak megörültem, soha, sehol nem voltam még első semmi, kivéve még iskolában az angol versenyeken, de az nem ugyanaz…

Kaptunk teát, ittam egy kávét, és a pontőr közölte, h. ahol le kell majd menni a műútról, a buszmegálló után, olyan sár van, „amilyent még nem láttunk, és el sem tudunk képzelni”.

Én azért elég vad dolgokat el tudok képzelni, ha akarok, szóval hittük is, meg nem is.

Eddig még mindig sikeresen tartottuk az 5-ös átlagot az első 50 km-en,  maradék 15 is meglesz 3 óra alatt, gondoltunk EKKOR MÉG.

Nekiindultunk a műúton. Jó hosszan mentünk, ki a faluból, majd a halastó után megálltunk a buszmegállóban. Erősen esteledett már:

 

Elérkezettnek láttuk az időt arra, h. elővegyük a lámpákat, így a buszmegállóban fel is szerelkeztünk:

Aztán bevágtunk jobbra a földútra. Hamarosan át kellett kelni a Tardona-patakon, már lámpával mentünk, úgy tűnt, h. a víz nem mély, így hát nem kerestünk átkelőt, simán átgázoltunk. Hát igen, az első 2 lépésig tényleg nem volt mély, a harmadiknál érte csak el a víz a zoknimat a bakancs felett… becsületére legyen mondva, a bakancs nem ázott be a megmerüléstől, csak felülről jött be egy kis víz.

A későbbiekben pedig egy kis sár. Majd sokkal több sár. Majd még több sár…

Az erdei út mellett fakitermelés folyt, és az erdei gépek úgy összevágták az utat, h. ilyet tényleg ritkán látni. Az út szélére kinyomódott földhányásokon próbáltunk menni, havas is volt, a sár meg a víz megfagyott a keréknyomokban, a jég folyton beszakadt alattunk, sötét is volt, alig láttuk, h. hova lépünk, és ez szakasz még világosban is szenvedés lett volna.

Amikor csak tehettük, a fás-bokros szélén mentünk, ha volt egy talpalatnyi hely, amit nem túrtak fel a fakitermelők. Ez azért volt jó, mert az addig a bakancsra ragadt sárba beletapadt egy csomó falevél, aztán, mikor visszakényszerültünk a szétdúlt útra, a falevélrétegre ismét tapadhatott egy új sárréteg. Azt hiszem, az emberiség így találhatta fel a panírozást.

M. Sz. anyázott. Én magam úgy éreztem, h. igencsak ingataggá vált lelki egyensúlyom szempontjából SOKKAL jobb, ha csendben maradok. Némán szenvedtem hát, mint azt én magam is oly gyakran tanácsolom széles ismeretségi körömnek.

A következő pontig volt majdnem 5 km, ezt gyakorlatilag végig sárban mentük, de legalább sok szint nem volt benne. Az utolsó pont, az Ebecki-tető, no, az viszont olyan nehezen jött el, amilyen nehezen ritkán jön bármi is… 8 km, 250 m szinttel, ami lazának hangzik, de a sárban nem volt az. Ráadásul ilyen le-fel út volt, 5 v. 6 emelkedővel, mondjuk ez annyiban volt jó, h. amikor úgy éreztem, h. már nem tudok továbbmenni felfelé, akkor vége lett, és egy kicsit mentünk lefelé is. M. Sz. minden alkalommal felhívta a figyelmemet, h. most felfelé megyünk, így legalább tudtam, h. miért nem tudok lélegezni.

Annyira nehezen ment le ez a 8 km, h. egyszer csak megálltunk út közben, és megettük az útra csomagolt muffint, és megittuk a teát a termoszból. Nekem ez nagyon jólesett, újult erővel mentünk tovább. Végre meglett a pont is, kódos volt ez is, felírtuk, és innen már csak 2,5 km volt hátra. Mondjuk vagy a fele az elég durva lejtő, ami eddigre már szerencsésen le is fagyott, volt, ahol be kellett mennünk az erdőbe, h. a legvészesebben lefagyott helyeket elkerüljük. Aztán egy balkanyarral benn voltunk a városba, és innen már könnyű utunk volt a célig.

A 15 km-rel korábban 3 órásra tippelt utat 4 óra alatt sikerült megtennünk, de én ezzel is teljesen elégedett voltam, mert ez a szakasz nehezebb volt, mint az egész korábbi rész.

Amúgy mindketten úgy éreztük, h. meglepően jól ment nekünk ez a túra. Nem fáradtam el annyira, mint vártam. Mondjuk álmosnak nagyon álmos voltam, és hazafele a kocsiban többször el is aludtam volna, ha M. Sz. nem ráz fel nagyon kedvesen, h. ha ő nem alszik, akkor én se.

A szervezőkről pedig tényleg csak csupa jót tudok elmondani. Nagyon kedvesek voltak, és végig tömtek minket kajával.

Ez abszolút nem volt egy tömegtúra, a hosszú távon 34 nevezővel, de mégis minden ponton – még ha csak a hosszú távosoké volt is – olyan gonddal és odafigyeléssel készültek, és olyan szívesen fogadtak, mintha nem is tudom milyen küldöttséget vártak volna. Nyoma sem volt annak, h. hát most ezért a pár emberért miért csináljunk akkora faxnit… Szóval nagyon köszönjük, ez egy remek, kiemelkedően jó túra volt. Én nagyon jól éreztem magam, és remélem, h. visszatérünk még ide.