Vulkán

Táv: 43,6 km

Szint: 2216 m

Az egyik kedvenc túrám. Mindig megosztott első helyen végez nálam az év teljesítménytúrái között. Mikor elkezdtem túrázni, ez volt az egyik vágyam, h. hú, erre én menni akarok. Egyszer sem csalódtam benne, mindig más, de mindig remek élmény.

Idén kétséges volt a túra sorsa: az ónos eső okozta károk miatt nem tudtuk biztosan, h. lesz-e vagy sem. M. Sz-szel naponta nézegettük a híreket, nem nyugodva meg, amíg meg nem jelent a kiírás, h. „biztosan megrendezik!”

Ez úton is köszönet a szervezők munkájáért, amellyel az útvonalat megtisztították, illetve a megtisztíthatatlan részekről elterelték. Nélkülük nem éreztük volna ilyen jól magunkat, túra híján…

Háromszor voltam már ezen a túrán, most, a negyedik alkalommal először nem a rajtidő elejére mentünk Királyrétre. Mindenki fáradt volt az év végi hajtásban, nem volt kedvünk korán kelni, illetve még ennél is sokkal korábban. Én reggel még dolgoztam, így jól jött, h. 1 órával tovább alhatok.

A különbség annyi volt, h. eddig úgy mentünk, h. sötétben > világosban > sötétben, most meg úgy, h. világosban > sötétben.

A rajt idén pont szemben volt a tavalyival, nekem ez sokkal jobban tetszik, mert több a hely. Négyen érkeztünk a rajtba, mert Zoli is becsatlakozott hozzánk, plusz ugye M. Sz. Tamás és én. Egyszerre indultunk el, ennek ellenére Zoli mázlista módon 7:10-es rajtidőt kapott, mi többiek meg 7:00-sat. A Zolié volt inkább reális, mert 7:05-kor néztem az órámra, akkor még benn álltunk a szállóban, és utána kinn még a GPS-eket is be kellett izzítani.

Nekiindultunk az első pont, a Nagy-Hideg-hegy felé. Nem volt túl hideg, látszott, h. napsütés is lesz. Az eleje eseménytelenül telt, felfelé mentünk, de nem túlzottan, Tamásnak elege lett a tempónkból, elfutott, nem is láttuk többet, mintegy 3 órával előttünk ért be.

Az első döbbenet ott ért, ahol régen az első pont volt, és van egy ki patakmederféle. Ami most nem mederféle volt, hanem konkrétan egy száguldó patak. Rajta egy féloldalas, lefagyott, foghíjas híd. Mivel Zoli nekiindult, én is. Ő a közepén közölte, h. „le van fagyva és baromira csúszik”, majd a hátralévő távot négykézláb tette meg. én is éreztem, h. a fatörzseket jégréteg borítja, plusz még mozog is alattam, én is négykézlábra vágtam magam, és visszaiszkoltam – a kiindulási oldalra… inkább a híd alatt keltem át a köveken, bár pont előttem egy futólány lecsúszott az egyikről, s féllábszárig megmártózhatott a ránézésre pár fokos vízben. Legalább én már tudtam, h. oda ne lépjek.

Mivel a piros sáv járhatatlan volt, le kellett menni (majd fel) a kék pluszon, még 2 patakátkelést és némi plusz szintet beletéve a távba. Én nem örültem, főleg a patakátkeléseknek, lévén, h. mind lépésbiztonságom, mind egyensúlyérzékem vetekszik egy háromlábú, alaposan bedrogozott tevéével. Ennek ellenére megúsztam épségben.

Itt már látszott, h. a fák bizony megsínylették az ónos esőt:

És hamarosan az is látszott, ami engem teljesen megdöbbentett, mégpedig, h. van hó, és nem is kevés. Ez főként majd a NHH és Csóványos közötti szakaszon volt hangsúlyos.

A NHH-i ponton ittunk teát, aztán mentünk tovább. A nap gyönyörűen sütött, én le voltam nyűgözve attól, h. van hó, nahát, van hó, de jó, van hó:

A fiúk egy idő után lehagytak, a Csóványosra előttem értek, felmentek az új kilátóba. Én is megindultam utánuk, de a nagy felszaladásban úgy elszédültem, h. meg kellett állnom. Kimentem az oldalerkélyre, és elgyönyörködtem az ötletesen megoldott hernyóbemutató tábla betűiben:

Mire összeszedtem magam, lejöttek a fiúk, mentünk is tovább, továbbra is hóban:

A magosfai pont után láttuk lenn a völgyben, h. mennyi fa kidőlt:

A természetvédelmi őr szerint azokat a részeket érintette súlyosan a jég, ahol az erdőt kivágták, és utána csupa azonos méretű/korú fa nőtt. Ott, ahol sok évtizede (évszázada?) nem bolygatott erdő volt, ott csak a koronák tetejéből tört le, az erdő nem igazán károsodott.

Hamarosan elérkezett kedvenc szakaszom, ahol brutál meredeken le kellett ereszkedni a zöld négyzeten a Vilatihoz: 

Annak ellenére, h. sár is volt, meg víz is, a szokásosnál könnyebben lejutottam. Ekkor jött a feketeleves. A mittudoménmilyen patak a Vilatinál alaposan meg volt duzzadva. Itt volt régebben egy híd, mondta csodálkozva M. Sz. Valóban volt, de a Naháton már nem volt meg, csak akkor a patakban alig volt víz, s. könnyedén át lehetett kelni rajta. Most azonban a víz rohant, magas volt, a villanyoszlop, amin át lehetett volna menni, még magasabb. Tipródtam is, h. melyiket válasszam:

 Végül maradtam a villanyoszlopnál, de egyedi megoldásként ülve jutottam át rajta (ülj előrébb a lovon, kislányom, mondták oly sokszor nekem, hát most előrébb ültem, folyamatosan J). Erről amúgy a mindig oly figyelmes M. Sz. videót is készített, külön kérés (és megfelelő juttatások) esetén ez nálam megtekinthető.

A Vilatiban a szokottnál tovább elidőztünk, meleg volt, tea volt, ettünk, nem akaródzott nekivágni a piros sáv emelkedőjének… aztán csak nekiindultunk, az elején eléggé besűrűsödtünk, aztán kicsit szétoszlott a mezőny. Már alig vártam, h. elérjük a szép kilátásos részeket, és nem is kellett csalódnom. Holló-kőn kicsit leültünk, gyönyörködni a kilátásban:

A kis zöld mohás kövek nagyon szépek voltak errefelé szokás szerint, bár az út nem volt könnyen járható, csúszott is. M. Sz. ügyesen lekapta azt a pillanatot, amikor még éppen nem estem hasra:

A Salgó-vár aljában taktikai megbeszélést tartottunk. Ez abból állt, h. mondtam a fiúknak, h. várjanak meg a tetején. Meg is vártak a ponton, megállapítottuk, h. rosszul állunk idővel, és kissé nagyobb sebességre kapcsolva megindultunk a Magyar-völgy felé. Nagyrészt lefele mentünk, nyilván a Magyar-hegy oldalába fel kellett mászni, de az eddigiekhez (és eztán következőkhöz) viszonyítva nem volt ez durva. A ponton ittunk teát, aztán indultunk.

Én ekkor már elfáradtam. A fiúk az emelkedőkön mindig megelőztek, aztán a vízszintesen meg a lefelén loholtam utánuk. A második NHH felmenés előtt megálltunk egy farakásnál. Kiosztottam a nálam lévő Lindt csokigolyókat – Tamás részét annak a túratársnak, akit utolértünk, s ő elmesélte, h. egy rossz fordulónak köszönhetően másodszor is visszament Salgó-várra, és ezért szerinte már nem fog szintidőben beérni. Bíztattuk, h. nem lehetetlen az, csak nagyon, nagyon kell akarni. Annyira már nem akarta.

Innen felfelé a piros+ valami iszonyat sáros volt, nem is értem, h. egy ilyen meredek rész hogy lehet ilyen sáros. Az útról letérve balra ráléptem egy alaposan kijárt részre, ügyesen el is estem, hurrá. Ekkor már eléggé a tartalékaimat merítettem ki, de azért csak felértünk. Másodszor is betértünk a turistaházba, és elég sokáig elüldögéltünk odabenn. Megállapítottuk, h. sietnünk kell. Már a lámpa is kellett, csuma sötét lett időközben. Mentünk lefelé, nekem elemet kellett cserélnem a lámpámban, a kék + helyett elmentünk a dózerúton, aztán csak visszataláltunk a pirosra, ahol reggel jöttünk felfelé. Nagyon kiléptünk, mert láttuk, h. nem sok van már a szintidőből. Fussak, vagy beérünk, fordultam hátra M. Sz-hez. Mondjuk nem annyira hiszem, h. oly komoly sebességgel tudtam volna futni, így reménykedtem a nemleges válaszban. Beérünk, mondta M. Sz.

És így is lett, sőt, még maradt is a szintidőből, no, mondjuk nem sok, kb. fél óra, nem néztem az órámat, de majd az illetékes time keeper kijavít. A célban rengetegen álltak sorba, de azért megkaptuk egy idő után az oklevelet meg a kitűzőt, aztán irány az étterem. Én ittam egy kólát, aztán elindultunk hazafelé.

Annak ellenére, h. még soha nem mente ilyen sokáig ezen a túrán, azt hiszem, az eddigi 4 Vulkánból ezen éreztem magam a legjobban. Az idő gyönyörű volt, a kilátások nagyon szépek, hó is volt, a társaság is remek volt. insallah jövőre is itt leszünk.