Táv: 55 km
Szint: 1900 m
Voltam már ezen a túrán párszor. Nem emlékszem, hányszor,
olyannyira, h. a rajtban, a nevezési lap azon rovatába, h. hányadszor
teljesítem, azt írtam: 4 v. 5. Ennél pontosabban nem emlékszem. 3x BIZTOS
voltam már, de lehet, h. 4x is. De előre kell bocsátanom: olyan nehéz, mint
idén, nem volt még soha. (Meg is állapítottuk Zolival, h. öregszünk…)
Mint az előző mondatból szinte azonnal kitalálhattátok,
Zolival beszéltük meg ezt a túrát. Én idén még nem is jártam a Börzsönyben, s
szerintem ő sem. Emellett nagyon szeretem ezt a túrát, a klasszikus teljesítménytúra-hangulatot,
ahol ugyan nincs Snickers csoki meg track a honlapon, de nagyon kedves idős
szervezők vannak, és alacsony nevezési díj. Menjünk hát, mondtuk, s meg is
beszéltük a találkozót 6-kor a Nyugatinál.
A túra Nagymaros-Visegrádról rajtol, itt hagytuk az autót,
h. majd este Szobról vonattal visszajöjjünk érte. 7 után pár perccel értünk a
rajtba, ahol már sokan álltak sorba a nevezéshez, elégedetlenkedtek is, h.
sorba kell állni, de végül is kb. 10 percet kellett várni, ami szerintem teljesen
elfogadható (a kutya volt a legtürelmetlenebb, de neki meg simogattuk addig a
fülét).
Amúgy a rajtban összeakadtunk M. Sz-szel és Tamással, s
együtt is vágtunk neki a távnak, de aztán ez a formáció viszonylag hamar
felbomlott, s nem is találkoztunk még a célban sem.
Nekem – mint általában – hiába voltam n alkalommal már a
túrán, elég halvány emlékeim voltak róla. Arra emlékeztem, h. van benne két
nagy nekirugaszkodás: fel kell menni a Hegyes-tetőre, meg majd a
Koppány-nyeregbe. Illetve, mióta a kék sávot áttették a végén meg kell mászni
még +2 hegyet is. Olyan apróságok, h. pl. a Koppány-nyeregbe KÉTSZER kell felmenni,
meg még ott van a Gömbölyű-kő, meg még ez meg az, ezek a feledés jótékony
homályába merültek már, s nagy bölcsen az itiner sem tartalmaz szintadatokat,
csak távot, így boldog tudatlanságban indultam neki a túrának.
Ha a jövőben bármikor ismét szót ejtenék arról, h. nevezek a
Julianusra, kérlek, emlékeztessetek, h. ezen a túrán VÉGIG felfele kell menni,
s a kék sáv áthelyezése óta meg még inkább.
Arra tisztán emlékeztem, h. az eleje jó szintes. S valóban,
az első 4 km-ben van rögtön vagy 400 szint. Itt még viszonylag simán
felsuhantunk (na jó, a fiúk suhantak, én meg kétségbeesetten kepesztettem
utánuk), még arra is maradt erő, h. pecsételés után a kilátóba felmászva
megörökítsük a kilátást:
Innen egy igen erős lemenet után viszonylag pihentető
szakasz következett. Én nagyon-nagyon figyeltem, mert április 5-7-én a Természettudományi
Múzeumban kucsmagomba-napok lesznek, s igen szerettem volna a kiállításhoz
valamivel – főként papsapkagombával – hozzájárulni, még gyűjtődobozt is hoztam
(nem akarlak csigázni benneteket, a gyűjtődoboz üresen jutott haza, egy darab
gomba sem volt egész úton). De volt hunyor. Sok.
Hullámzó úton jutottunk el Törökmezőre, ahol a 3. ponton a
pecsételés után leültünk egy kicsit táplálkozni. Ekkor még együtt volt a csapat,
de ez volt az utolsó ilyen alkalom. Én kicsit macskáztam is, aztán mentünk
tovább, mert a szintidő erre a túrára nem olyan bőséges.
A változatlanul a kék jelzésen vezető úton Zolit magunk
mögött hagytuk M. Sz-szel, de sejtettem, h. ez nem lesz így sokáig, mert ez a
tempó nekem kicsit erős volt, nem is reménykedtem benne, h. sokáig tartani
tudom. Egyelőre mentünk, beszélgettünk, gyorsan ment az idő, nahát, régen itt
ment le a kék a műútra, mondtuk, de most már nem itt megy le, hanem – minő meglepetés
– még felfele kell menni valami huplin, s UTÁNA megy le. Így kevesebbet kell a
műúton menni, gyakorlatilag közvetlenül a pontra bukkanunk ki. Régen itt a
pontőrök diót pucoltak, s azzal kínálták a túrázókat, de ez már elmúlt, nem is
ugyanazok a pontőrök voltak, meg dió sem, ami nem annyira táplálkozási
szempontból volt veszteség (1-2 gerezdet vettem el max.), hanem nekem a túra
része volt a „diós pont”. Így diótlanul mentünk tovább. Tamás ekkor már
Nosztrán járt.
Itt kellett a kék sávról átmenni a piros sávra. Én ismét
kifejtettem, h. nekem kicsit erős a tempó, Zoli helyeselt, így hamarosan
elszakadtunk M. Sz-től, s nem is találkoztunk többé a túra során.
A szétválásnak hamarosan meg is lett az eredménye… A piros
sávot itt a közelmúltban ide-oda áttették, néha csak 1-2 méterre az erdészeti
úttól, azzal párhuzamosan, néha jelentősebben is. Mindketten rosszul
értelmeztük Zolival az áthúzott, nem áthúzott, lefestett, régi, új stb. piros
sávokat, s így egy helyen, ahol a hivatalos piros ment tovább egyenesen, kissé
balra, ott mi mentünk tovább, kissé jobbra, fel a hegyoldalba (naná, az ember
MINDIG úgy kavar el, h. legyen benne egy kis plusz szint a táv mellé, nyilván…).
Egy idő után azért csak feltűnt, h. nagyon nincs már jelzés, s el is kezdtünk
tanácskozni, mi legyen. Az út, amin mentünk, sajna egyre inkább elhajlott
attól, amin menni kellene, s a GPS szerint max. egy másik dimenzióban fog
találkozni azzal. Bal oldalunkon a brutál meredek hegyoldal, alatta pár tucat
méter mélységben a patak (asszem, a Medres-patak), aminek pont a MÁSIK oldalán
kellene haladnunk… Hát, mit lehet tenni, elindultunk visszafelé, majd egy olyan
ponton, ahol a hegyoldal kicsit megszelídült, leszerencsétlenkedtünk rajta, átkeltünk
a patakon, s felküzdöttük magunkat a meredeket a valódi piros sávra. Nem
mondom, h. jólesett. Zoli szerint pont az ilyenekre jó visszaemlékezni. Hát nekem
még most sem jó.
E kis kaland után már szinte semmiségnek tűnt beérni
Márianosztrára, ahol a ponton volt mindenféle kaja, amiből én nem ettem,
viszont volt víz, s egy üveg citromlé. Ez egy nagyon jó ötlet, jó lenne minden
túrán bevezetni, mert jelentős költséget nem jelent, de a melegben nagyon jól
esik a vízbe egy kis citromlevet loccsantani.
Sajna azonban nem időzhettünk sokáig, mert meg kellett
indulni a Koppány-nyereg felé. Engem kisebbfajta lelki megrázkódtatásként ért,
mikor az itinerről leolvastam, h. KÉTSZER is felmegyünk a Koppány-nyeregbe, bár
ekkor már felderengett, h. ja igen, tényleg. De a térképvázlat szerint az
útvonal legalább a Gömbölyű-követ kikerüli, amely az egyetlen pont lett volna a
nap során, ahol 500 méter tengerszint feletti magasság fölé kerülünk.
Hát, nem lett meg könnyen ez a Koppány-nyereg a piroson. Amúgy
451 m tengerszint feletti magasságával legfeljebb a „kis fika-hegy” minősítést
érdemelné ki TKM-től, sőt, még azt sem, mivel nem hegy, hanem ugye nyereg. De
akkor is megszenvedtünk vele, annyira, h. felérve elérkezettnek láttam az időt,
h. elfogyasszuk a magammal hozott vaníliás zéró kólát. Sajna csak egy 0,33-as
volt, pedig egy litert is meg tudtam volna inni. Főleg, mikor a pontőrök
közölték, h. ja, de mégis fel kell menni a Gömbölyű-kőre, mert a piros sáv
felmegy, a térképen, amit kaptunk, tévesen van ez a rész ábrázolva. Na, hurrá.
Egészségesen meredek lejtő vezet fel erre a kőre, de azért csak felszenvedtük
magunkat, s a kilátás, az tényleg szép volt.
Innen már csak le kell csorogni Nagybörzsönybe, gondoltam.
Tévesen. Fel kell vennem a Gömbölyű-követ Azon Helyek Listájára, Ahonnan
Felfele Kell Lemenni. Kicsit valóban elindultunk lefele, de aztán még mentünk
felfele is, mert miért ne. Majd miután minden lehetséges oldalról
megtekintettük a nagybörzsönyi horgásztavat, ISMÉT egy egészséges emelkedővel
beértünk Nagybörzsönybe.
A ponton kicsit megálltunk enni. Zoli megivott egy pohár
tömény, hígítatlan szörpöt, mert nem tűnt fel neki, h. az még nincs hígítva. Ebből
is látszik, h. nem voltunk már 100%-os állapotban. Nehéz is volt felkerekedni s
továbbindulni, de azért megtettük, mert igen, jól gondoltátok, az a pompás
élmény várt ránk, h. ISMÉT felmászhassunk a(bba a kretén) Koppány-nyeregbe.
Ami ezúttal sokkal nehezebbnek bizonyult. Először is, brutál
sokat kellett menni a műúton. Amúgy rémlett, h. MINDEN EGYES ALKALOMMAL többet
kell menni a műúton, mint amire emlékezek, pont mint a Tamás-kúti kulcsosház
előtt. Ráadásul sunyi módon felfelé kellett menni, de mondjuk jobb is, mert
kevesebb szint maradt addigra, amikor egy éles jobbkanyarral neki kellett menni
a hegyoldalnak.
Na, azért maradt addigra is. Mindegy, mondtam Zolinak, h.
nagy sebességet már ne várjon tőlem ezen az emelkedőn, mentem, ahogy tudtam, s
közben ügyeltem, h. ne nagyon lépjek rá magam után vonszolt beleimre. Így értem
fel, kevéssé dicsőségesen, a pontra, ahol, bár éreztem, h. a gyomrom nagyon nem
jó, ettem egy kis sós mandulát. Itt kezdett megfogalmazódni a fejemben, h.
MENNYIRE jó lenne, ha a rajtszámom, mely 40-es volt az 50-es távon, inkább
50-es lenne a 40-es távon…
Elindultunk lefelé, de kínzóan tudatában voltunk (legalábbis
és), h. még azért kell felfele menni, mert ugye mióta átrakták a kék sávot, ott
van még az a két szerencsétlen hupli, illetve a hegyoldalban féloldalazva haladó
új útvonal, meg azért még a Nagy-Galla aljába (elhamdulillah NEM a csúcsra) is
fel kell kapaszkodni.
Nekem ez már nem nagyon esett jól, folyamatos hányinger
kínzott, enni nem tudtam, igyekeztem némán szenvedni, s tartani a lépést Zolival,
ami úgy nézett ki, h. lefele meg vízszintesen simán tudtam elöl menni, de
felfele mintha valaki behúzta volna a kéziféket, olyannyira, h. mire utolértem
Zolit a kitudjamilyen hegy csúcsán, ő már megvacsorázott, átöltözött, és aludt is
egyet:
A kék továbbra is át volt rakva, a Zuvár alatt mentünk egy
ritka gusztustalan, diónyitól öklömnyiig terjedő kövekkel borított úton, h.
akinek eddig nem fájt a talpa, az sem érezze megfosztva magát a továbbiakban.
Ismét úgy éreztem, soha nem jön el az utolsó EP.
Azért nyilván csak eljött, ittam egy pohár vizet, s mivel
hűvösödött, Zoli felvette a polárját, én addig is leültem a fűbe, aztán mentünk
tovább. Egészen a műútig, ahol is Zoli (még idejében) felfedezte, h. hiába adta
át az itinerjét, nem pecsételtek bele… Visszament pecsételni, egy olyan szó
kíséretében, amelyet én nagyon-nagyon ritkán hallok tőle, én pedig
önfeláldozóan megvártam az út szélén. Gondoltam, h. addig is leülök, de
reálisan felmérve a helyzetet, úgy gondoltam, h. inkább ne, mert lehet, h. nem
bírok felállni soha többet.
Innen igazából tényleg nem volt már sok szint. Mentünk az
erdőben, a szokásosnál sokkal kevesebb vizet tartalmazó patakot kerülgetve-átkelve,
majd egy utolsó nekirugaszkodással kikapaszkodtunk a mező szélére, s az egyre
hangsúlyosabb naplementében igyekeztünk a Sukola-kereszt s a régi nosztrai út
felé.
A régi nosztrai út egy elég szerencsétlen, vízmosta, köves
utacska volt, mostanra csináltak belőle egy sima, de kőszórt utacskát, amin
szintén nem túl kellemes haladni, de biztatott minket a tudat, h. már csak 3 km
van a célig. Mondjuk az elég unalmas 3 km volt, de hát valahogy csak be kell
jutni Szob vasútállomásra.
Szobra már sűrűsödő sötétben értünk be, a vasútállomás előtt
hallottuk, h. pont most indul a pesti vonat, amivel a kocsiig vissza kell
mennünk, de ott egye fene, úgyis hideg kólát akartunk inni, s nyugodtan átvenni
a jelvényt-oklevelet, amiért én most jobban megszenvedtem, mint a korábbi 3
(vagy 4) teljesítés alkalmával összesen:
Kicsit leültünk, kóláztunk, beszélgettünk a szervezőkkel meg
a túratársakkal, rövid, építő vitát folytattunk arról, h. van-e 19:32-es vonat,
vagy nincs (volt, csak nem a Nyugatiba, de mivel mi Nagymaros-Visegrádig
mentünk, nekünk végül is mindegy volt, de annak a túratársnak, akit a
Nyugatiban várt a kerékpárja, nem annyira…)
Megvettük a jegyet, s a kb. negyedórás késéssel Hamburgból
érkező nemzetközi vonattal mentünk egy megállót a kocsiig. Én már nagyon
fáztam, a kocsiban is felvettem a dzsekimet, majd már teljes sötétségben
jöttünk Pestig, ahol Zoli a ház előtt tett ki, ami remek volt, és még a lift is
működött, ami meg ugyanilyen remek.
Mindezek ellenére, még ha nem is jön le, én remekül éreztem
magam a túrán (eltekintve a hányingertől). Nagyon szép volt a Börzsöny, s bár
kemény menet volt, nem ígérhetem, h. nem jövünk többet…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése