Piros 85

Táv: 87,86 km

Szint: 3205 m

Igen bonyolult már erre a túrára nevezni. Hónapokkal korábban próbáltam, de már beteltek a helyek… neveztem 65-re, gondolván, majd legfeljebb majd még megyek tovább Nagykovácsitól. Bár, megjegyzem, nálam ez nem nagyon szokott működni, általában, ha nevezek egy távra, rögtön életbe lét nálam valami önvédelmi mechanizmus, ami megakadályozza, hogy akár 10 métert is menjek ezen felül pluszban, tehát igazából a szívem mélyén tudtam, h. ez a projekt nem fog működni…

Nem sokkal később éppen terepgyakorlaton voltam, amikor csörgött a telefonom, M. Sz. volt az, aki izgatottan értesített, h. látta a Facebookon, h. van 2 megüresedett hely, nevezzünk-e. Naná. Megvolt a helyünk, nincs mese, menni kell.

A túrára szakdolgozat-írással készültem. Illetve terepi bejárásokkal az adatfelvételezés során, melyek alkalmával akár 2-3 kilométert is megtettem másfél óra alatt. Viszont a túra előtti csütörtökön sikerült kirakni az utolsó pontot a dolgozat végére (Telepített erdők gombavilága), így jogosnak éreztem, h. pénteken meg rápihenjek a Nagy Szombati Megpróbáltatásra.

Délután azért összepakoltam rendesen, csináltam szendvicset, bekészítettem a csokikat, ilyenek. Igyekeztem időben lefeküdni. Majd időben felkelni.

Sikerült időben a rajtba érni, ahol megállapítottam, h. nagyon hideg van. Körülnéztem, h. látom-e M. Sz-t, nem láttam, ami azért volt jó, mert ha együtt indulunk, akkor ő biztos lehagy kb. az első kilométeren. Így meg, ha pl. a Kevélyről lefele érne utol, akár Dömösig is együtt mehetnénk.

A rajtban felvettem az elektronikus időmérést lehetővé tévő dugókát, amitől egyből nagyon komoly, időmért túrázónak éreztem magam, letétbe helyeztem az elvesztés esetén levonandó letétet, elmentem a mosdóba. Sorba álltunk a rajtkapunál a hajnali sötétben, pontosan 6:00-kor kiadták a vezényszót: lehet indulni. Én ekkor felfedeztem, h. sikerült benn hagynom a botokat, visszamentem értük, mire kiértem, a mezőny már elindult, én is csippantottam a dugókával (melyet gondosan középső ujjamra rögzítettem, h. mindig szem előtt legyen, s el ne hagyjam valahogy, mint 2 éve…), és elindultam a félhomályos utcákon.

Igen hamar eljött a felfelé menés ideje, melyet igyekeztem saját tempómban abszolválni, emlékezvén a jó tanácsra, h. ne rohanjam el az elejét. Így hol én előztem, hol engem előztek, pár szót váltottam másokkal, de alapvetően egyedül mentem. Nem is nagyon nézegettem az órát, majd megnézem a Kevélyen, a ponton.

Amúgy talán 3 héttel korábban, egy ledolgozós szombaton, amikor nemigen volt nagy túraválaszték, és még nem voltam a dolgozat hajrájában sem, eljöttem egyedül egy P35-re, h. legalább VALAMI szintesebb túrám legyen a P85 előtt, így nagyjából eszemben volt ez a szakasz (hiába volt már korábban 3 P85-öm, azt is hajlamos vagyok elfelejteni, ami tegnap történt, nem azt, ami évekkel ezelőtt…). Bölcs döntés volt amúgy, mert én pl. úgy emlékeztem, h. a Kevély és a Tölgyikrek EP között nincs szint egyáltalán. Ja, csak olyan 300 méter… még jó, h. ez a privát túra során megerősítést nyert bennem, s nem élesben szembesültem a meglepetéssel.

A Kevélyről sok kilátás nem volt, párás volt a levegő, de legalább nem időztem soká. A pontot elérve a pontőrök megkérdezték, melyik távon vagyok, én válaszként csak felmutattam az ujjamat Dugókával (csak a leghosszabb távon van elektronikus időmérés), pár másodperccel később jutott eszembe, h. Dugóka a középső ujjamon van… no mindegy, csippantottam, mentem tovább, sok volt még hátra. A nyeregbe érve pár métert továbbmentem, h. lefotózzam a helyet, ahol olyan döbbenten üldögéltünk első OKT-szakaszunk során, megdöbbenvén azon, h. 36 fokban, 15 kilós hátizsákkal nehezebb felmenni a Kevély-nyeregbe, mint egyébként… 

Hála az előzetes bejárásnak, fel voltam készülve arra, h. a Tölgyikrekig nem 0 szint lesz. Közben megvolt a szokásos etetőpont is, ahol ettem aszalt mangót, amik úgy néznek ki, mint valakinek a levágott és enyhén kiszáradt nyelve, viszont finomak, és volt tejkaramella, melyből egyet zsebre vágtam későbbi tanulmányozás céljából, aztán indultam is tovább.

Nosztalgikusan gondoltam vissza arra, h. 3 hete itt bizony hogy sütött a nap… és jobbra fordulva már ismerősként köszöntöttem azt a szép labirintustapló-telepet, amelyet most ugyan nem, de 3 hete az említett napsütésben lefotóztam:

A nyelvek és az útközben megtanulmányozott tejkaramella ellenére éhesen értem a 17 km körül lévő Tölgyikrekhez, így pecsételés után feltelepedtem egy kivágott bükk hatalmas törzsére, h. egy szendvicset elfogyasszak. Itt ért utol M. Sz., aki, mint kiderült, 6 perccel utánam rajtolt el, nem is értem, hogy nem láttuk egymást a rajtban. Mindenesetre együtt indultunk meg a Dömös felé vezető kb. 11 km-nek, ahol már 28 km és 1000 m szint körül jártunk.

Ez a szakasz kellemesen telt, bár az egyik patakátkelésnél NYILVÁN sikerült belecsúsznom a vízbe egy kőről, de hát aki ismer, az nem lepődik meg ezen, valamint az elmúlt időszak száraz időjárásának köszönhetően sok víz, az nem volt a patakban. Ezért sajna sok gombicsek sem volt ezen a szakaszon, de így legalább nem kellett sajnálkoznom, h. nem állhatok meg fényképezgetni meg nézegetni:

Közben sorban elhagytak minket a terepfutók, mivel a később rajtoló futó mezőny utolért minket. Ahol csak lehetett, félreálltunk nekik, hadd menjenek. Később, még Dobogókőn is találkoztunk egy-egy lemaradt futóval, akik már elég megviselt állapotban, inkább csak gyalogoltak felfele, vajon ők még azért végigmennek-e, illetve, ha kifutnak a futó szintidőből, elismerik-e nekik azért a gyalogos teljesítést, gondolkodtam magamban.

Dömösön a szokásos terülj-terülj asztalka várt minket, az egyetlen érzékeny pont számomra az volt, h. az egyik pontőr közölte: nem tud kólát adni, mert az elsősorban a futóknak van, és még nem tudja, mennyien jönnek, és kevés kóla van. Mármost én a Tölgyikrektől kezdve a kóláról álmodoztam, és itt azért elgondolkodtam a nevezési díj összege és a pohár kóla közötti összefüggés filozofikus mélységein, s komolyan elgondolkodtam azon, h. jövőre majd megfejelem a nevezési díjat 3%-kal (ami egy nagy üveg kóla ára), s akkor nem lesz majd ilyen gond, meglesz a kólám egész útra. Le kell azonban szögeznem, h. (bár Dobogókőn meg sem kíséreltem kólát kérni, hanem vettem a büfében, nem is az ára (khm… 450 egy fél literes kóla, ami azért elég durva szerintem) a gond, hanem h. a „kirándulás” fogalmat a „felmegyünk kocsival Dobogókőre, a büfében hosszasan vitatkozunk, h. hagymával vagy anélkül rendeljük-e az ún. ’kézműves hamburgert’, majd táplálkozás és a kilátás megtekintése után hazamegyünk tévézni’ körben értelmező tömeg miatt több mint 10 percet álltam sorba egy kóláért, ami gyakorlatilag kitöltötte a pontra szánt pihenőidőmet), a további pontokon annyi kólát adtak, amennyit csak kértem, sőt, többet is, mert akkor is adni akartak, mikor nem is kértem, tehát csak a dömösi pont kóla-ellátottságát kellene növelni, h. az amúgy tényleg 100%-ban tökéletes ellátás ne sérüljön. No, azt hiszem, ezzel a 13 soros mondattal rekordot döntöttem, remélem, azért értitek.

Dömösön M. Sz. kijelentette, h. ő inna kávét. Én pont nem ittam volna, így mikor ő bement a kocsmába meginni egyet, és kihasználtam a lehetőséget a behozhatatlan előny beszerzésére, h. kb. egyszerre érjünk fel Dobogókőre. 

Ez kb. sikerült is, a Szakó-nyeregben lévő pont előtt ért utol, vagyis éppen a legmeredekebb szakasz közepén, de innen már együtt mentünk tovább Dobogókőre, ahol a ponton kapott banán és aszalt ananász kifejezetten trópusi hangulatot varázsolt, aztán jött a sorbaállás a kóláért, amit M. Sz. is türelmesen (bár ő ülve és szendvicset éve, ami azért egy fokkal jobb) kivárt, majd megindultunk lefelé ezen a viszonylag könnyű, pihentető szakaszon. 

Még a Csévi-nyereg előtt, nem sokkal Pilisszentkereszt után elkapott egy kis rosszullét, kénytelen voltam a bokrok közé venni az irányt, majd a ponton értem utol M. Sz-t. Ittam kólát, az kifejezetten jót tett, s bár egyikünk sem érezte magát olyan fickósan, mentünk tovább. Már sejtettük, h. nem fogjuk világosban elérni a Kopár-csárdát. Ráadásul előtte még meg kell mászni a Vörös-hegyet, vagy Fehér-hegyet, sosem tudom, melyiké az a durva emelkedő, ahol többnyire elő kell vennem a lámpát.

Még az emelkedő előtt M. Sz. lemaradt rövid technikai szünetre. Na, ekkor csípett meg a MÉH. Hogy honnan került elő a kifejezetten hűvös időben ez a szerencsétlen jószág, ne kérdezzétek. Ki tudja, mióta utazott a ruhámba kapaszkodva, de most, h. a zsebembe nyúltam egy zsebkendőért, jól megszúrta a kisujjam alatt a tenyerem szélét. Fel is sikkantottam, a pár méterrel előttem haladó kolléga meg is kérdezte, mi történt. Megcsípett egy méh, foglaltam össze röviden a helyzetet, amit ő elég hitetlenkedve fogadott, mire én demonstráltam a kezemből kilógó fullánkkal, amit azért röviddel ez után el is távolítottam. Az írottkői lódarázscsípések után már csak ez hiányzott, komolyan.

Az akármilyen színű hegy könnyebben meglett, mint gondoltam, innen lecsorogtunk (na jó, kicsit fel is) a Kopár-csárdához. Már erősen sötétedett, lámpával mentünk. Ezért nem is ismerném meg pl. az utcán Biciklis Kollégát, aki ezen a szakaszon csatlakozott hozzánk. Azt fontolgatta, h. a csárdánál feladja a túrát, különösebb oka nem volt, rá, csak már megunta a sétálást. Ezzel én is így voltam, s korábban gondolkodtam is rajta, h. nem lesz-e elég a Kopár-csárdáig most nekem, de végül is a továbbhaladás mellett döntöttem, 3 okból:

• ·     Egy csomó embernek nem jutott hely a 85-ös távon, akik pedig neveztek volna, csak már betelt a keret, sőt, a várólista, pót-várólista, pót-várólista üresedésre figyelmeztető hírlevél-lista stb. is. Ezek után szerintem akinek jutott hely, az tegyen meg mindent, h. végig is menjen. Csak úgy másoktól elvenni a helyet, h. úgy áll hozzá az ember, h. na jó, ha elfáradok, majd kiszállok, hát, nem szép dolog. Márpedig nekem bajom nem volt, csak elfáradtam.
• ·  M. Sz. is továbbment 😊
• ·  Látni akartam a leszállópályás pontot. Ahol a pontőrök a bevezető út két oldalát végig gyertyákkal rakják ki, s az nagyon szép a sötétben. Onnan meg már Nagykovácsiba bevonszolom magam, onnan meg majd meglátjuk, lásd, mint fentebb.

Szóval, táplálkozás és (korlátlan mennyiségű 😊) kóla után mentünk tovább. Biciklis Kolléga végül is szintén jött, hol velünk, hol előttünk, hol mögöttünk, de sokat találkoztunk a hátralévő szakaszon.

Átkeltünk a halálosan veszélyes műúton, s mentünk az erdőben, ahol brutál hideg volt, de tényleg, majd megfagytam. Egészen addig, amíg neki nem mentünk a Kakukk-hegy emelkedőjének, ahol sikerült némi hőt termelnem. Amúgy ez a Kakukk-hegy mindig meglep, mert sokkal messzebb van a műúttól, mint emlékeztem. Mindig úgy él bennem, h. a műúttól egyet kanyarodunk, s ott is van, pedig majd’ egy km, ami ráadásul SOKKAL hosszabbnak tűnik a sötétben. Mindegy, meglett ez is, majd beértünk Pilisszentivánra, amin végigmenni igen hosszúnak tűnt, de utána ismét az erdőbe érve különböző félelmetes erdei lények után:

már hamarosan feltűnt a leszállópályás pont:

Itt szokás szerint a lehető legkedvesebben fogadtak, kaptunk kólát, csokit, amit bár megenni nem tudtam, de rábeszéltek, h. vigyem el az útra (később valóban meg is ettem), és jó pár jókívánságot és biztatást a későbbi emelkedőkre.

A Hosszú-árkot, azt nem szeretem, sem felfele, sem lefele. Sötétben legalább nem látom, h. VALÓBAN van mellettünk egy árok, ami nemcsak hosszú, hanem mély is, de a meredekség, az ugye sötétben is megmarad… ennek ellenére könnyebben ment, mint vártam, csak az utolsó, valóban erősen meredekké váló szakasz fogott meg, de a pontra végül is sokkal könnyebben felértem, mint eddig bármikor. Pecsételés után a Nagy-Szénáson keresztül értünk le a nagykovácsi utcákra, nyaktörő, köves szakaszok után, még egy falu, amin szinte teljes egészében végig kell menni, közben arról beszélgettünk, h. milyen vicces volt, mikor 2 éve elhagytam Dugókát. AKKOR nem volt annyira vicces, de így visszaemlékezve már igen.

Bennem eddigre megfogalmazódott, h. mégiscsak van kedvem sétálni még egy kicsit, főleg, ha kapunk kávét a ponton. Így hát nagy reményekkel állítottunk be a nagykovácsi plébániára, ahol zárt kapuk, tejes sötétség és 0 fő fogadott. Az itinert előhámozva (eddig nem kellett) megállapítottuk, h. idén máshol van a pont. Hátra arc. A pont lent, a lépcső aljában meg is lett, és kávé is volt. Meg hát kóla is, nyilván. Ettünk is valamit, megkövesedett polipokra emlékeztető, kandírozott hibiszkuszt, vagy valami hasonló lehetetlenséget, felkerestük a mosdót, aztán nem túl lelkesen, de kiléptünk a hideg és eddigre már csuma sötét éjszakába. Irány a Budai-hegység válogatott emelkedői.

Az első rögtön a falu határában, a kínosan meredek műúton megvolt, igen, innen kellett visszamenni 2 éve Dugókáért, köszi az emlékeztetést. Most nem kellett. A Vörös-pocsolyás-háton haladva figyeltünk, meg akartuk nézni a névadó Vörös-pocsolyát, de a sötétben simán elmentünk mellette, nem vettük észre. Mondjuk láttuk már elégszer, szóval olyan iszonyú veszteség azért nem volt.

Hamarosan eljött az idő, h. a Fekete-fejt megmásszuk. Mondjuk ezt én még mindig jobb szeretem felfelé, mint lefelé, illetve nekem könnyebb, mint a Nagy-Hárs hegy, aminek ráadásul nem is kell a csúcsára felmenni. Szóval viszonylag könnyen meglett a Fekete-fej, ahova Biciklis Kollégával nagyjából együtt értünk fel, itt azonban a sötétből ránk köszönt valaki a pontőr mellett, aki Zolinak bizonyult…

Én ugyan előzetesen győzködtem Zolit, h. tartson velünk a túrára, vagy legalább egy résztávra (pl. 50 B, s akkor nem kell megmászni Dobogókőt), de közölte, h. ezt most ő kihagyná. Azért útközben párszor tájékoztattam a haladásunkról, s külön kérte, h. szóljak, ha Nagykovácsiba érünk. Szóltam is, de nem történt semmi. Na, most viszont a Fekete-fejen igen, megjelent Zoli, aki nem volt rest egy doboz almás felfújttal és két villával felmászni a Fekete-fejre, h. vendégül lásson minket. Nagyon jólesett, a gesztus és az almás dolog is, annak ellenére, h. a gyomrom még nem volt jó, s korábban úgy éreztem, nem tudok enni már semmit.

Táplálkozás és pár szavas beszélgetés után mentünk is tovább, bármily szomorú, de hát azért volt még táv előttünk. Hamarosan felmászhattunk a Nagy-Hárs-hegy oldalába is, Szépjuhászné előtt hatalmas csapat gyűrűs tuskógomba pusztított egy farönköt, szinte hallottam a csámcsogást is. Aztán megindultunk fel a János-hegyre, itt kapott el a brutális álmosság, le-lemaradoztam, igyekeztem nem elaludni menet közben. Már nem segített semmi, a kóla sem, csak az a gondolat, h. lassan csak beérünk.

Ja, elég lassan…

A Makkosmáriáig terjedő szakaszra nemigen emlékszem, biztos történtek dolgok, én szenderegtem. A ponton valamennyire magamhoz tértem, s csippantás után nekiindultunk az utolsó szakasznak: le kell menni Budaörsre. Felfelé. Mert azért még fel kell menni a Végvári-sziklától, meg a Budaörsi-hegyre is, szóval azért a lemenetel az kezdetben felfelé történik. Aztán meg brutálisan lefele, el az Odvas-hegy mellett egy 10/10-es FOSvályúban. Botorkáltunk lefele a meredek, köves mélyedésben, amit errefele útnak neveznek, s közben azon gondolkodtam, hogy tudnak itt elesés nélkül lefutni a terepfutók. Szerencsére mi is megúsztuk, egyszer csak leértünk az aszfaltra, s megkezdődött a hosszú vándorlás Budaörs utcáin. Tudtuk, h. a cél máshol lesz, mint eddig, a szalagozást követve nagy nehezen meg is találtuk, M. Sz. kicsit morgolódott, h. minek kellett ezt így megbonyolítani, a főúton is simán be lehetett volna menni addig, de már mindegy volt, mert hamarosan megpillantottuk a feliratot:

Benn elszórt taps fogadott minden beérkezőt, leadtuk a dugókákat, visszakaptuk a letéteket, oklevél, jelvény, nekem a negyedik, ezúttal fekete. Még mindig a harmadik a legszebb 😊. Vajon milyen lesz az ötödik? (csak el ne felejtsek időben nevezni…) Gratuláltunk Biciklis Kollégának is, aki végül is mégsem adta fel, s sikeresen teljesítette ezt a csaknem 90 km-t, ami nem egy egyszerű menet, de nekem még mindig az egyik kedvenc túrám.

A célban sört és hotdogot adtak, nyilván nekem nem jó egyik se, a hotdogot azért kikértem Tamásnak, aki értünk jött kocsival, és engem is teljesen hazáig, az ajtóig fuvarozott. Amit ez úton is köszönök. Gyors zuhanyzás után mentem aludni.

Ismét remek volt ez a túra, talán most ment a legkönnyebben az eddigi 4 alkalomból. Nagyon remélem, h. jövőre nem felejtek el időben nevezni, lesz még helyem, s ismét itt tudok lenni a P85-ön, ami nekem a S70 mellett a túraév két, szinte mozdíthatatlan mérföldkövét jelenti.