Táv:
44 km
Szint:
1650 m
Nagyon
szeretem ezt a túrát, bár menet közben mindig megállapítom, h.
úgy emlékeztem, h. ez könnyebb… de akkor is szeretem, a tavaszi
Bükk mindig nagyon szép, és RENGETEG igazi hóvirág szokott
kinőni (FYI: „igazi” hóvirág az, ami az erdőben nő ki. Azt
azért ti is beláthatjátok, h. SOKKAL könnyebb egy kertben kinőni,
mint az erdőben.)
Az
egyetlen hátrány az, h. legkésőbb egy héttel előre kellett
nevezni a túrára, ami, hát nekünk csaknem a sci-fi birodalmába
tartozik, lévén, h. időnként még péntek este 10-kor is azon
csetelünk, h. hova menjünk szombat reggel… Mindegy, én
előneveztem, biztos, ami biztos, de azért csináltam „B” tervet
is :)
Ez
utóbb feleslegesnek bizonyult, mert végül is egy igencsak
kellemetlen reggel 5-ös kelés után 6-kor elindultunk Felsőtárkány
felé. Én (szokás szerint) igencsak izgultam, mert idén szintesebb
túrán még nem voltam. Egy idő után M. Sz. közölte is, h. ne
sóhajtozzak már akkorákat, mint akit a vágóhídra vonszolnak.
A
maradék kb. 80 kilométernyire utat tehát percenkénti 3-4-es
légzésszámmal tettem meg, s némileg elkékült arccal,
légszomjjal küzdve szálltam ki a parkolóban… ahol DERES volt a
fű, és brutál hideg volt. Hát ezen igencsak felháborodtam. Nem
20 fokot mondtak mára? Most akkor vigyek polárt, vagy sem? Elég
lesz a softshell mellény? Vagy nem? Kérdéseimet nem tettem fel
inkább, felcsatoltam a zsákra kívülről a polárt (az első
nagyobb bokorban el is hagytam), és egyre fokozódó szorongással
mentem be a versenyközpontba, ahol közölték, h. nem kell ott
nekünk semmit csinálni, menjünk a buszhoz. Mentünk, megkerülve a
tavat:
Tudni
kell, h. ez nem egy rajt-cél túra: a rajt Szilvásváradon van, a
cél meg Felsőtárkányban. Viszont a szervezők, nagyon bölcsen,
szerveznek buszt, így a célban hagyható a kocsi, s csak vissza
kell érte sétálni. Viszont ezen a rendezvényen az egyetlen
gyalogos mellett 3 csak terepfutó táv is van (65, 34, 14), illetve
a „Classic” 44-en is indulnak azért futók. Tehát a busz a
futók indulása után indul, 7:45-kor (IRL 7:50 körül). Tehát
csak olyan 8:40 körül tudtunk elrajtolni. Én nem szeretek ennyire
a végén induli, mivel nem vagyok egy gyorslábú, nemcsak attól
félek, h. kicsúszok a szintidőből, hanem attól is, h. mire
valahogy bevergődöm a célba, már a szervezők rég összepakoltak,
sőt, már mindenki rég elfelejtette azt is, h. valaha is
teljesítménytúra zajlott a környéken…
Most
nem volt más lehetőség, így hárman nekiindultunk 8:40-kor.
Átvettük az igazolólapot, melyen szúróbélyegzővel kellett
lyukasztani, illetve a rajtszámot, ami a gyalogosoknak is járt. Én
még soha, sehol nem mentem rajtszámmal, így ki is tűztem nagy
boldogan. Aztán indulás. Tamást az első pár száz méteren
láttuk csak, ő 7:11 alatt ért be. No, NEKI aztán nem kell tartani
attól, h. mire beér, a szervezők már rég összepakoltak, stb,
lásd mint fentebb.
Ketten
maradtunk M. Sz-szel, mentünk, hát, a futókon kívül nem sokan
előztek meg minket… Sejtettem h. ezt a tempót én nem tudom
tartani, de egyelőre mentem. M. Sz. kitűzte
a 9 órán belüli teljesítést, amire én egészséges, boldog
nevetéssel reagáltam.
Egy
darabig csak mentünk egy brutál sáros dózerúton, kb.
vízszintesen. Aztán megkezdtük az emelkedést az első EP,
Kelemen-széke felé.
No,
most jött az, amiről előbb beszéltem. Én TUDOM, h. ide felfele
kell menni. De úgy emlékeztem, h. van egy jó húzós emelkedő, és
annyi. Hát de nem. Mert NAGYON SOK emelkedő van, melyek egy része
tényleg húzós, más része meg még jobban. Az útvonalat némileg
színesítette, h. itt jöttek velünk szembe a Hard (65) terepfutó
táv versenyzői, és (1) lehetett nekik drukkolni, (2)
elgondolkodhatunk azon, h. az élmezőny tagjai hogy a fenébe tudnak
ilyen sebességgel száguldani lefelé a brutál meredeken. Nem verik
szét a térdüket, bokájukat vagy bármely más testrészüket?
Hát, úgy tűnik, nem. Ügyesek voltak.
A
ponton szúrtunk a szúróbélyegzővel. Meghatottan gondoltam
Zolira, aki ügyesen hozzá tudja szúrni az ujját is az
igazolólaphoz. Nekem ez nem sikerült, bár a célban felfedeztem,
h. a rajtszámot a mellény alatt a felsőmhöz is hozzátűztem,
tehát azért fejlődőképes vagyok…
Mentünk
tovább az Őr-kőhöz, ami elég hamar meglett, pedig itt már 7 km
és 600 m szint felett jártunk. A nagyon meredek felfele szakaszon
M. Sz. jól otthagyott, csak messziről követtem ezen a részen, ami
a kedvenceim közé tartozik az „ördögszántás” névre
hallgató kis hupli kövekkel, nekem talán ez jellemzi legjobban a
Bükköt:
Fenn
volt pár igazi hóvirág is:
Szúrás
és fotók után mentünk tovább a Cserepes-kőhöz. Ezt a szakaszt
nagyon szeretem a kék sáv hegyoldalban futó ösvényével, a
kilátás remek, nem is kell durván felfelé menni. Cserepes-kőn, a
barlangnál emberes pont várt minket, kedvesen elvették a lapot, és
ők szúrtak helyettünk.
-
Döfj! - nyújtottam át igazolólapomat az ettől kissé meglepődő,
de eléggé belelkesülő pontőrnek. Aztán kiegyeztünk egy
almában, amit zsebre vágtam, mert biztos voltam benne, h. ha az itt
jövő meredek lejtőn kezdem enni akkor (a) óriásit esek, (b)
félrenyelek és megfulladok.
Az
Őserdő szélének érintésével indultunk a Tar-kő felé, ott,
ahol a Tortúrán decemberben lefelé jöttünk. Már akkor is
megjegyeztem, h. itt azért jobb ám lefele menni, mint felfele, s ez
most is beigazolódott. M. Sz. lassan eltűnt a láthatáron, én meg
mentem, ahogy tudtam. Még utánaszóltam, h. nyugodtan menjen ki a
Tar-kőre, fotózzon stb. én NEM megyek ki, mert örülök, ha élek.
Dehogynem jössz ki, mondta még, mielőtt eltűnt szem elől. Én
ugyan nem, gondoltam magamban.
Hát
de pedig igen, mert idén mindenkinek ki kellett, kivitt a
szalagozás, de két okból is megérte. Egyrészt, gyönyörű idő
volt, s a tar-kői kilátás páratlan. Másrészt, mikor lila arccal
és levegő után kapkodva felértem, s egy fotóra megálltam, az a
kerékpáros sporttárs, aki addig a Tar-kő szélén üldögélt,
felkelt, odajött hozzám, és megkérdezte:
-
Halima?
-
Igen – válaszoltam kissé meglepetten.
-
Gratulálok a sok megtett túrához! - mondta a nyilvánvalóan
blog-olvasó sporttárs, majd hozzátette:
-
De gondolom, sokan mondják ezt – pedig nem, nagyon ritkán fordul
elő, és nagyon feldobott, h. rajtam kívül is olvassa bárkit,
amiket leírok. Viszont ugyanakkor kicsit zavarba is jöttem, s így
a nevét nem kérdeztem meg, de ez úton is üdvözlöm így is, és
további sok jó utat kívánok.
Viszont
sokat időzni nem tudtam, mert attól tartottam, h. M. Sz. meg vár
rám a ponton, s ez így is volt. Itt még volt hó is:
De
nem hógolyóztunk, hanem mentünk a síházhoz, ami igazi,
hamisítatlan Bükk-fennsíkos tájakon át történt:
Nagyon
szeretem ezeket a részeket, mutatsz nekem egy töbört meg két szál
borókát, és kész is vagyok, komolyan. Eltekintve
attól az apró közjátéktól, amikor M. Sz-t követve, az abszolút
útvonaltisztelet jegyében a szalagozott, egyenes út helyett a
jelzésen lementünke gy töbör mélyébe, aztán egyszer csak ott
álltam a hóban, nyakig a málnák között (legalább a cipőm
lepucolódott, EKKOR MÉG):
A
síházban, túl a 18 kilométeren és 1000 m szinten most először
leültünk, ettünk valamit, és ittunk a kínált teából is, ami
nagyon jól esett. Hamarosan én fázni kezdtem, remek, gyerünk
tovább.
A
pazsagi erdészházig nem történt sok különös. A Nagy-mező
nyilván nagyon szép volt az ide-oda hajló fűcsomókkal, illetve
az erdészház előtt, a műútra kiérve találkoztunk egy csapat…
hát… igencsak vidám
fiatalemberrel, akik nekünk szegezték a kérdést: „Elnézést,
merre van észak?”
No,
ilyet sem kérdeztek még tőlem… Mint kiderült, Répáshutára
akartak eljutni, M. Sz. útbaigazította őket. Meg is indultak a
hegyoldalban felfelé vezető turistaúton… majd pár 100 m múlva
le az erdészházhoz. Szerintem meglátták fentről az épületet,
és azt hitték, az már Répáshuta… Aztán mégse jöttek le,
visszakapaszkodtak, és insallah előbb-utóbb csak eljutottak
Répáshutára, mert további információnk nincs róluk.
Az
erdészház után nagyon kellemetlenül sáros volt az út, de itt
szinte mindig az, összejárja az erdészet. A
töbör havának pucolóhatása elveszett.
A
Hór-völgy végig sáros volt, s ráadásul a Hór-patakon szó
szerint fél méteres jég volt (na jó, volt ahol csak olyan 30 cm):
És,
mint mindig, rengeteg hóvirág is virított, teljesen oda voltam
ettől a szakasztól:
Viszont,
sajna, minden jónak egyszer vége szakad. Én tudtam, h. ez is el
fog jönni, s nincs menekvés – fel kell menni Ódor-várba. Át a
hídon, lyukasztás, jobbkanyar – itt még oké – aztán hirtelen
balra, s egy tényleg igen nehéz emelkedés következik felfelé.
Nekem már igazából a galériára se sok kedvem lett volna felmenni
(pedig az csak 8 lépcsőfok), ide meg pláne nem, de hát mit lehet
tenni ilyenkor, az ember vagy felmegy, vagy berendezkedik az erdei
életre. Az előbbit választottam (bár az utóbbi is elég vonzó).
M.
Sz. megvárt odafent az Ódor-várban, ahol lyukasztani kellett.
Körülnéztem, megállapítottam, h. ismét érdemes volt feljönni:
A
napfényes, tiszta időben nagyon jó volt a kilátás. Viszont
szintidő is volt, tehát rövid nézelődést, némi evés-ivás
után megindultunk lefele, mert hát azért lejutni sem egyszerű ám:
Ódor-vár
azon helyek közé tartozik, ahonnan felfelé kell lemenni –
nekivágtunk az újabb emelkedőnek, amely hamarosan egyenesbe, majd
enyhe lejtőbe váltott, majd kiértünk a hegyoldalba, ahol az egész
erdőséget mindenestül letarolták, s a famészárlás hulladékát
otthagyták keresztbe-kasul a turistaúton:
Csak
bukdácsoltunk a széthagyott ágakban, meg egyszer el is mentünk
rossz irányba, mert se a jelzések, se az út nyomvonala nem volt
már meg... Egyszer csak M. Sz. állt meg, h. te, itt nem kéne
ennyit lefele menni... szóval kapaszkodhatunk vissza a hegyoldalban.
Éljen az erdőirtás.
A
Völgyfő-ház előtti ponton ittunk teát, volt nápolyi, keksz,
ilyesmi, de én nem kívántam már semmit, csak inni. Aztán
nekivágtunk a Török útnak, amit nagy általánosságban véve
minden év- és napszakban utálok, de most annyira azért nem volt
rossz, nem volt nagy sár, meg sötét sem. Ugyan mindketten
megdöbbentünk azon, h. MÉG MINDIG felfele kell menni, és még az
után is, h. biztosak voltunk benne, h. most már biztos nem.
Az
utolsó pontnál, a Hármas-határnál elővettük a lámpákat, mert
talán még egy pár percet el lehetett volna menni nélkülük, de
ne már az utolsó 2 kilométeren törjük ki a bokánkat… Innen
már nem kellett fél óra sem, s benn voltunk a célban, ahol nagyon
finom vegetáriánus kaját adtak.
Rövid
szöszmötölés után indultunk haza, elhozván még két további
túratársat, akik elhagyták a kocsikulcsot.
A
túra szokás szerint nagyon jó volt, nem emlékszem, h. 3. vagy 4.
alkalommal jöttem, de mindig remek, a Bükk gyönyörű, a szervezés
kifogástalan. Insallah itt leszünk jövőre is, csak el ne
felejtsem, h. a túra nehezebb lesz, mint gondolom :)
